Feloldozásnak VII. Gergely óta nem volt ekkora hatása
61 körtefát is gyanúba vette, hátha az rejtette sűrű
lombjai közé Hruskát: de Hruska csak nem került elő.
— Ellopták!
Rettenetes haragra gerjedt. H ogy vele, aki a légy
nek se árt, éppen vele tesznek ilyet!
Félreveri a harangot! — volt első gondolata. Fus
son össze a felu s tudja meg mindenki egy perc alatt, hogy micsoda borzasztó csapás szakadt Kakatka Janó becsületes fejére.
De aztán mást gondolt. Fogta a vasvillát, meg
forgatta maga körül s ordítva rohant ki az utcára.
— Hruskát ellopták! Hruskát éjszaka ellopták!
Fölindult, sopánkodó embergyűrű vette körül:
— Mit? H ogy Hruskát? Azt a gyönyörű, fényes
szőrű borjút? Hát ördögök laknak már ezen a vilá
gon?
—• Az nem lehet — hüledezett a nagyfejű Ba- gyan —, én tegnap este még a saját szememmel lát
tam.
— Szamár! — rivallt rá Janó —, tegnap este még láthattad, akkor még megvolt. Most lásd meg vala
hol, ha olyan jó szemed van.
— De hát kicsoda akkor a tolvaj?
— Kicsoda, kicsoda — ismételgette tanácstalanul Janó —, h á t. . .
Mintha égi írás gyűlt volna ki belőle, olyan vilá
gosan lobbant meg agyában egy név, — nagyot csapott a homlokára s kimondta:
— Safranek Palyo!
— A „legionár“ — morogták itt is,- ott is.
— A legionár! — bólintott Janó. —
Kétszer-62
háromszor rajtakaptam, hogy itt ólálkodik az istál
lóm körül. Sötét annak az embernek a zúzája, emlé
kezhettek rá még a régi világból: akkor is lopással tartotta fenn m agát. . .
Hát hiszen, persze-persze: többé-kevésbbé igaza volt Kakatka Janónak: bizony ez a Safranek Palyo gyerekkorától fogva csak azon törte a fejét, hogy mit lehetne ellopni. Ült is egypár esztendőt a gyar
mati tömlőében, hanem hát fordult a világ, Palyo beállt a cseh hadseregbe légionáriusnak, nagy urak
kal parolázott s mikor hazakerült, egyszerre meg
tették megyebizottsági tagnak: beszéljen hát ellene, aki biztos helyen érzi magát, bár okos ember akkor se teszi.
Az atyafiak lassan-lassan elfüstölögtek, mind
egyik a dolga után látott: Janó ottmaradt az út közepén egyedül.
Azaz hogy volt ott még más is, de az alig tudott szóhoz jutni a nagy könnyhullatástól.
— Jaj Istenem, mit tettél, Jankó? Mit szalasztot
tál ki a szájadon? Jaj, hogy te is csak olyankor vagy okos, mikor nincsen rá szükség.
—- Ne járjon a szád, te Bora, tudom én, hogy mit csinálok. 0 a tolvaj, hát bűnhődnie kell.
— Ja ja jaj, nem lesz ennek jó v é g e ...
-— Naszkazu visov! (Gyöke vesszen!) Ne is le
gyen jó vége. Ami így kezdődik, annak kutyául kell végződnie. Nincs igazság a földön, ha nem kap érte legalább másfél esztendőt.
De azért maga is kedveszegetten tért vissza az istállóba. Sarokba állította a villát s elgondolkodva nézett-maga elé.
63
— Ejnye! Hogy is kéne hozzáfogni?
Bezzeg Safranek Palyo tudta, mi a tennivaló.
Amint estefelé (tudja Isten, honnan) kipirulva, pityókosan megjelent a faluban s meghallotta, hogy Janó őt vádolja a tolvajlással, fölemelte az öklét:
— Ved mu ja zapálim! (Hiszen majd befőtök neki!)
Két napig nem látták. Mikor előkerült, hozta már Kakatka Janónak az idézést Besztercebányára.
— No, szegény Janó, most aztán segíts magadon, ha tudsz!
— „Megjelenni köteles" — olvasta a turicskai bíró.
— Janó, Janó — fordult az áldozathoz —, én mondom neked, hogy aki ilyen írást kap, megette azt a fene.
Köpött, — ez volt az ítéleten — a pecsét.
Janó még tartotta magát, ő t nem lehet megijesz
teni. Megmondja ő az uraknak, hogy áll a dolog.
Jó is, hogy beszélhet velük.
De mikor aztán a helyszínén meghallotta, hogy Safranek Palyo beperelte őt becsületsértés miatt és most ő a vádlott, Palyo a felperes, csodálkozásában leesett az álla.
— Hogy Palyo . . . hogy becsület, ..
Csak dadogott: sehogyse tudta ezt a két fogalmat összeegyeztetni.
Kihirdették az ítéletet:
— Háromszáz korona büntetést" fizetsz, meg
értetted?
— Megérteni megértettem — keseregett Jana— , csak azt nem tudom, hogy mért.
64
— Toldiiké! Azt bízd a bíróságra. Ide azzal a pénzzel!
Jaj! Az már nem ment olyan gyorsan. Kigom
bolta a mellényt, benyúlt a zsebébe, elővette a pén
zes zsebkendőt, de minden mozdulat után szünetet tartott: hátha mégis megkegyelmeznek neki.
Azt ugyan várhatta.
Előkerült a három százas, mint három színes pillangó. . . Lassan a tenyerére tette, onnan aztán elrepült mind a három, hiába nézett utánuk: bizony nem fordultak vissza.
Mint valami bomlott cséplőgép zakatolt fejében a kérdés:
-— Hogy menjen ezzel az ítélettel vissza Turics- kára?
Három napig kószált a hegyekben. Akkor ki
fogyott tarisznyájából az utolsó nyelet szalonna is, nem habozhatott tovább.
Éjfél volt, mikor istállójához ért. Bent füstölve égett a lámpa s a durva istállóágyra borulva keser
vesen zokogott Borka, a felesége.
*— Bozse, bozse, csak egy félóráig aludtam és az
alatt ellopták . . . jaj, jaj . . . azalatt Maiinkát is el
lopták . . .
Janó lehajtotta a fejét.
Mit gondolt, mit nem, káromkodott-e vagy imád
kozott: az Isten tudja. Való igaz azonban, hogy amikor befejezte, odalépett a feleségéhez és csende
sen megszólalt:
— Borka, vigye az ördög: hát ellopták, hanem most már ezt titokban kell ám tartani . . .
. . . Hallgattak, mert értették egymást.
H O «Y L£ÜK
A P IJL Y K ÍB Ó L PÁVA?
Istentelen, kötélrevaló fickó volt Sunyava Janó világéletében, hanem most mégis nagy örömet szer
zett öreg szüleinek. Ezt persze el se hiszik csak úgy egy szóra az esztergályi tótok, akik már tizenöt év előtt is bevert ablakaikon s csupaszra nyírt macs
káik példáján tapasztalhatták, hogy az az öröm, amit Sunyava Janó szerez, káromkodással szokott végződni s többe kerül, mintha a zólyomi kirakós vásáron vette volna Esztergály község elöljárósága.
— Vigyázzatok Janóra — mondta már akkor Jantos, a részeges harangozó —, mert ahova ez a kölyök beteszi a lábát, félóra alatt jajgat valaki és
— tette hozzá elkeseredett hangon — nem marad ott egy korty pálinka sem az üvegben.
No, no, hát iszem nem mindenki fogta fel Janó szereplését éppen csak a pálinka szempontjából.
Bár ha úgy vesszük, miért volna ez a szempont rosszabb, mint a többi. Esztergályban össze-vissza három antialkoholista van; kettő beteg közülök, a harmadik meg nem szereti. Az pedig nem érdem, csak ízlésbeli fogyatékosság — vagy micsoda. Saj
nálni kell az ilyet, nem becsülni: bolond az is, aki utána indul. — Hát nem is1 indult utána senki.
Egy szó, mint száz, az esztergályiak csak örülni tudtak, mikor ma két esztendeje besorozták Janót katonának s nyolc más környékbeli legénnyel együtt elvitte a vonat a fővárosba: Prágába.
Maróthy: Űj urak — régi hegyek között. 5
66
Embernek, állatnak könnyebb lett a sora attól a naptól fogva a faluban. Mintha elvágták volna, úgy megcsappant a lopások száma; csodálkoztak is a körtefák erősen, mi üthetett a világhoz, hogy egy
szerre a tulajdon gazdájuk szedi róluk a gyümöl
csöt, nem Janó. Hanem a tótok hamarosan meg
szokták az arany állapotot, úgy elfelejtették Janót, mintha a világon se lett volna: nem kereste senki, nem hiányzott senkinek. Kivévén azt az egy zsup- fedeles házat, melynek pedig több keserűséget oko
zott, mint a többinek együttvéve: a saját szülőházát.
Hiába, már csak ilyen az anyai szív, az apai pedig, a becsületes Sunyava Misóé, ha dörmögött, kopo
gott is nagyokat közben, mi egyebet tehetett, utána bandukolt a Katka szívének.
Hogy mi lett Janóból, ők maguk se tudták.
— Agyonverték valami kocsmában — vélte az öreg Sunyava.
— Nagy úr valahol — gondolta titkos bizakodás
sal Katka.
Janó pedig hallgatott s engedte, hogy a két öreg nyugodtan kövesse a maga meggyőződését, amíg ő:
Janó, le nem teszi a garast az asztalra, mondván:
— Egyitek se találta el az. igazat.
Erre a fordulatra két esztendeig kellett Sunya- váéknak várakozniok. Kétszer virágzott a tótok szent fája: a hárs, kétszer költött a fecske az eresz alatt s másodszor szedték le a „funtoskát“ (fontos körtét) Esztergályban, mikor megjött Prágából a várva-várt levél, hátul a feladó, se több, se keve
sebb, mint „Sunyava Janó Ür“, de úgy
kikacska-67