FOÍ I S FOKOMAT OPUS
153 ha baj van, csinálok egy rövid kabátot s hátul fel-
varrom rá a farkakat."
— K ra u . . . harapott a szövetbe az olló.
Szedlák arcára ebben a percben kiültek a véreng
zés rózsái. Már nem didergett s nem ingadozott.
Nekiment a posztónak s vágta, nyiszálta, dara
bolta — bőszülten, nekivadulva.
— Nesze, nesze neked, nesze! Úgy-e jó, ugy-e fáj? Hej, ha te volnál a nacselnik! De kikeresném fi vastaghúsodat.
Majd minden átmenet nélkül forró bársonnyá változott a hangja:
■
— Posztócskám! Óh, te szegény fekete posztó!
Látod, látod, mit csinál veled ez a gazember Szed
lák! . . . Hanem azért ne félj te csak semm it. . . Hu
nyorítani se lesz idejük a bitangoknak. Szedlák nem tehet semmiről. Szedlák maga is csak csizma a lábon. Hanem aztán, ha a csizma elkezd szorítani, barátocskám, akkor vége a lakodalomnak! Eddig az ő kezükben volt az ölló s minket nyirbáltak szanaszét. Snipsz, snapsz: netek tótok, netek ma
gyarok! No, de megállj csak! Ha annak az ollónak a két szára egyszer a mi kezünkbe kerül, az lesz a nyilatkozás! Tátra és Kárpátok! Sírva fogja dicsérni a szerencséjét, aki csak fülét-orrát hagyja itt emlékbe! Mi pedig templomot építünk a csont
jaikból s abban fogjuk elénekelni Isten dicsősé- ségére: „Pane, pane, ci velki szi!“ (Uram, Uram, de nagy is vagy!)
Hol volt már Szedlák, a jámbor, köpcös, radványi szabó! Lobogó őrtüzek égtek a szemében, hősi pirt terített egyszerű homlokára felcsapó lángjuk, pedig
154
csak négy méter posztó felszabott darabjai verték le a hamut a szunnyadó parázsról!
S a parázs acéllá edzette a vasat. Szedlák vonásai megkeményedtek. Dolgozott, nyugodtan, hallga
tásba temetkezve késő estig. Akkor elment a „Tizen
két ostyepkához“ címzett vendéglőbe, leült Zatyko mészáros mellé s hidegen megkérdezte a szemben- iilő köszörűst, Vravuskát:
— Meddig fog ez még így tartani?
— Micsoda, pan Szedlák?
— Hogy itt nacselnikok, zsupánok s tudom is én miféle sáskák szabják a rendet s Prága, ez: a rozs
dás arany,* tőlük kérdezi meg, hogy mit akarunk, nem tőlünk: vérbeli szlovákoktól!
— Igaz! — ütött az asztalra húszkilós öklével Zatyko.
— De hiszen a mi nacselnikunk: Podluplta tót származású — köszörülte a szót Vravuska.
— Pan Vravuska! — csattant fel Szedlák, — ha egyszer fordul a szél, maga fogja, a korpából ki
válogatni a búzát! Ezt a munkát magára bízzuk!
Hanem ha aztán véletlenül maga is a korpába keve
redik, nem tudom, akad-e még egy Vravuska, aki szereti a korpát, mert például én az ujjamat se du
gom maga után!
— De én se! — dörögte Zatyko s olyat lökött az asztalon, hogy a szemközt ülő Vravuska az állával kapaszkodott meg benne.
— De kérem, kérem, é n . . . — integetett a meg
szorult köszörűs, — én nem azt mondtam, hogy . . .
* Prága teljes neve: Aranyos-Prága.
155
— Hallgasson! A zt mondta! — csapott most már két ököllel az asztalra Zatyko. — Ne merészelje magyarázni, hogy mit mondott! No nézd csak! Egy szót se!
— Uraim, kérem, az istenért, segítsenek — for
dult most már Vravuska a szomszédos asztalok felé, — a társaim félreértettek . . .
Komor, hideg szemek tapadtak rá minden oldal
ról, csak barátságot nem ajánlott egy sem.
— Esküszöm, hogy félreértettek!
— Ugyan, Vravuska úr, — felelt végre hallgató vendége helyett maga a korcsmáros, — ki értette meg magát valaha a dajkáján kívüli
— Ügy van! Ez az igazság! Szedlákot Ibezzeg megértjük! Éljen Szedlák! — verték vissza a falak a felszabadult lelkek ujjongását.
— Éljen! Éljen! Ilyen ember kell nekünk!
—- Szedlák lesz a vez^r! Fellépte-tjük képviselő
nek! Hlinka úgyis elárult bennünket! — hangzott egyre szilajabban, míg végre egy hang ezt kiál
totta oda:
— Halljuk Szedlákot!
— Halljuk! Halljuk!
— Tisztelt uraim! — állt fel Szedlák — az önök bizalma büszkeséggel tölt el. Fogadom, hogy méltó leszlek rá. De most már éjfél elmúlt, én nem vagyok lump ember, szeretnék hazamenni. . .
— MenniI! — kiáltotta Zatyko. — No hiszen az kellene csak, hogy az ilyen ember a saját lábán bak
tasson haza. Barátaim! Ide hozzám! Szedlák úr távozni óhajt! Vigyük!
Vitték. Boldog volt, akinek jutott belőle valami.
156
Akinek nem jutott, az a többibe kapaszkodott s tit
kon irigyelte Zatykót, aki semmi erőltetésre nem mondott le róla, hogy a teher oroszlánrésze az ő vállát nyomja.
Mikor már közel jártak a célhoz, Zatyko meg
lepődve törülte meg az arcát.
— Ejnye — mondta —, csillagos az ég és csepe- reg.
— Dehogyis csepereg. . . dehogyis csepereg, — gondolta a magasban Szedlák. — Nekem potyog
nak a könnyeim . . .
. . . Hiszen minden jól ment volna, csak azt a fránya frakkot ne kellett volna csütörtökre elkészí
teni. Hanem bizony egyelőre semmi jel nem mu
tatta a rendszerváltozást. A városka szélén egész éjjel ott kopácsoltak az ácsok a zsupán diadal
kapuján, reggel pedig két küldönc zörgetett be egy
másután Szedlákhoz, hogy a nacselnik számít a frakkra: fogja meg a dolog végét, mert baj lesz.
— Amit mondtam, megmondtam! — mordult fel Szedlák. — Az én szavamban ne kételkedjék senki fia! Nézd csak — szőtte tovább a méltatlankodást, csak úgy a maga mulatságára —, hogy rotyog ez a cseh bögre! No de megálljatok! Megtanuljátok ti még mindannyian, hogy ki csinált a rád vány i nacselniknak frakkot. — És itt teljes pompájában gyűlt fel benne a tegnapi ünnepeltetés emléke. — Magtanuljátok ti még, hogy ki az a Szedlák! Majd mikor az újságok azt fogják írni: „Szedlák ma tár
gyal az államfővel.“ És mindjárt rá külön kiadás
ban araszös betűkkel ezt: „Szedlák meggyőzte az
157
államfőt! A tótok elszakadtak Csehországtól!“ Phű!
Az lesz a boldogság! Mindenki csak azt fogja kér
dezni: — Hol van Szedlák ?! Hadd lássuk a nagy embert, akivel a gaz csehek frakkokat varrattak.
Gondolat gondolatot ért, perc percet, öltés öltést:
a frakk csütörtök délutánra csakugyan elkészült.
Szedlák kivasalta, átszárította* a kaíjára kapta s megindult vele a necselnik lakása felé.
HSm . . . hanem most — csóválta aggodalmaktól zúgó fejét —, mi lesz most, ha nem lesz jó ez a . . . Nyoma se ködlött már rajta a jövendő állam
férfiúnak. Izzadt, szuszogott, köhécselt. Oda volt minden bátorsága.
Csak akkor kezdett magához térni, mikor észre
vette, hogy valahogy Podlupka még nálánál is szo- rongatottabh arcot vág az új öltözet láttára. A na- esehiik levetette a kabátját, aztán felhúzta, majd mást gondolt, a nadrágját is le akarta dobni, kap
kodott maga körül s mint az alvajáró motyogta:
— Nem tudom, jó lesz-e ez a nadrág, vagy pe
dig . . .
Kírohant a folyosóra s reszkető ajakkal kiáltotta a konyha felé:
— Katka! Itt vagy! Megjött Szedlák úr a frak
kal!
A választ azonban már nem várta meg; robogott vissza Szedlákhoz. Gyorsan nekivetkőzött, majd ajkát harapdálva hanyatlott bele a különös szár
nyas kabátba s megállt a tükör előtt.
Fojtogató csend támadt körülötte. Szedlák
zseb-158
kendővel törülgette hátul a nyakát, Katka pedig ellenséges szemmel nézett ki az egyik sarokból.
— H ogy áll 1 — nyöszörögte végre köveket indító gyámoltalansággal Podlupka s úgy ődöngött előre- liátra, mint egy beteg cincér.
— Nagyszerűen! Pompásan! — ugrott Szedlák az áldozat háta mögé. Egyik kezével magasra lökte a gallért, a másikkal ugyanakkor lerántotta a farka
kat, nagyot ütött a naeselnik vállára, egy lökéssel beljebb kényszerítette potrohút s káprázó szemmel nézett végig alkotásán.
— Mintha ráöntötték volna.
— Fazékból, — dünnyögte Katka.
— Hogyan? — fordult feleségéhez behúzott has
sal Podlupka. — Te Katka, hát mégse jó?
— Tudom is én, milyennek kéne lennie!
— Én se tudom, — siránkozott Podlupka.
— Én se, — gondolta Szedlák, de ő már ken
gyelben érezte a lábát.
— Pan naeselnik, legyen egészen nyugodt, — mondta emelt hangon, — ezt a frakkot Londonban se csinálták volna meg különben.
— Londonban? — bámult a tükörbe Podlupka.
— Londonban! — erősítette Szedlák.
Mit tehettek egyebet: elhitték neki. És ugyan miért ne hitték volna. Hol az az ember Radvány- ban, akinek bátorsága lett volna ellentmondani? És vájjon az egész respublika területén hány gavallér merte volna eldönteni, hogy milyen szabása van a frakknak Londonban és milyen Radványban?
Jobb az ilyen rejtélyek megoldását az időre bízni, mert csak nevetségessé válik az ember.
159