Feloldozásnak VII. Gergely óta nem volt ekkora hatása
83 Borka eljött Palojtáról a gyereket tartani, hogy
ezzel is fokozza a keresztelő pompáját. Aztán — mi
kor éppen elkezdődött a mulatság — betessékelték a gyerekkel a szobába (valakinek arra is kell vi
gyázni) s szépen elfeledkeztek róla. Enni még csak kapott valamit, de bort. . . Hm. Vigye az ördög, nem mint hogyha nem tudna meglenni nélküle, de mégis csak nagy sértés, hogy éppen azt a borocskát felej
tették e l . . . hisz nem halhat szomjan az ember ha már keresztelőbe hívták, vagy micsoda.
Odaült az ablakhoz s csak nézett, nézett szomo
rúan az udvarra. Lám, Kvapkáné, a turicskai bába, úgy rezegteti a derekát a táncolok között, mintha az ő tiszteletére húzná a cigány. Hiszen igaz, igaz:
húsz évvel fiatalabb; az negyven, ö hatvan, de ve
gyük úgy, hogy ki a vendég és ki van idehaza:
hiába, csak az volna az igazság, ha Kvapkáné vi
gyázna a kis Gyúróra.
Aztán ez a Tera i s . . . Micsoda anya ez ! Minden félórában üti be egyszer az orrát, azzal gyű, ki az udvarra. Olyan kemény ennek a természete, mint a nőstényfarkasé. De a kölykeivel az is többet tö
rődik.
Közben a kis Gyúró alszik, mint a tej, kint han
gosan énekelnek s vele: Hodbabni Borkával nem törődik senki.
Lassan be is sötétedett. Elverte az óra a tízet.
Mit tehetett szegény Borka: kendőt terített a földre, ledőlt s elaludt.
Egyszer csak úgy éjféltájban kicsapódott az ajtó s belódult rajta Szikora Gyúró.
6*
Kettői lépett, megbotlott Borkába, gyufát gyúj
tott s megrázta:
— Hé, ki vagy te, asszony?
Borka nagyot lélekzett s megdörgölte a szemét.
— Én vagyok, a palojtai bába.
— Ó, ó, a palojtai bába? — sajnálkozott Gyúró, az egyensúlyt keresve —, te szegény bába, és te itt heversz a földön? No, ezen segíteni kell. Ott az ágy a fal mellett: feküdj belé.
— „Gyakujem peknye“ : Köszönöm szépen! — motyogta Borka és sietve kapaszkodott fel a kibon
tott nyoszolyára.
Félig volt csak ébren, de homályos öntudattal is jóleső kiengesztelődés járta át, hogy ime elégtételt adtak neki.
Háromnegyed óráig se alhatott s újra nyílt az ajtó. Megint Gyúró volt. Lámpást tartott a kezében s még jobban ingadozott, mint az előbb. Megnézte a gyereket, aztán hirtelen az ágyra fordult a te
kintete.
— „Kto je tam“ : K i az ott? — kérdezte vérvörös arccal.
— Én vagyok, a palojtai bába — felelte Borka alázatosan.
— Ügy?! A palojtai bába? Ágyban?! Mint va
lami nagyságos asszony? Mégy mindjárt a kuc
kóba?!
Borka morgott, elégedetlenkedett, de azért szedte magát, mintha vízzel öntötték volna ki.
— Komisz emberek mégis csak komisz emberek — gondolta s elegyengette a kendőt maga alatt. —
85 Meghívnak, oszt még a földön k e ll. . . ezen a hideg földön. . .
Hogy mit kell a hideg földön, azt — mire eddig jutott — megtette Borka: aludt megint, mint a bunda.
Csodálatos szép álmai voltak. A bölcső egyszerre megrándult, hordóvá gömbölyödött s csak úgy csil
logott benne a sok rózsaillatú siller. S neki most már erre a csemegére kellett vigyáznia. Hamar ke
rített egy köcsögöt, telemerítette, ajkához vitte . . . Jaj! most újból kinyilt az az ostoba ajtó s meg
jelent a szobában összeborzolt hajjal megint csak Gyúró.
Topogott, lödörgött, jobbra-balra került s hirtelen nagyot rúgott Borka térdébe.
Erre megállt s hüledezve bámult maga elé.
— De . . . ki lábatlankodik megint itt?
Borka, mint az elpattantott rugó, penderült fel fekvőhelyéről.
— Mondtam már, hogy én vagyok: a palojtai bába!
Gyúró arca mélységes felháborodást fejezett ki.
— Hogy mondod? A palojtai bába? S te a föl
dön fekszel?! K i tette ezt? Hadd ütöm agyon.
Ördög és pokol! A palojtai bába a földön! Mikor ott a felvetett ágy. Gyere, gyere te boldogtalan bába, hadd segítselek fel rá.
— De iszen — tört ki Borkából az elfojtott düh —, üssön belém a mennykő, ha még egyszer visszafek
szem akár a földre, akár az ágyatokba!
Vette a kendőjét, átfurakodott a táncolok
tömé-gén s n holdsütötte országúton — tenger keserűség
gel szívében — elindult Palojtára.
A két falu közt megállt s hallgatódzott. Valami furcsa nóta hangjait szórta utána a szél:
Vadkörte van a kamrába’
Szép lány Pa lőj tán a bába...
— Részeg disznók! — sziszegte Borka s mielőtt tovább ment volna, kimondhatatlan megvetéssel öl
tötte ki a nyelvét Turicska felé.
I I S O L Á T O l í S i
A palojtai völgy a csodák völgye. Itt szaladt végig tíz év előtt az országúton az a vaddisznó, amelyik Miklós cár fejével a nyakán, kilométerekre hordó hangon ezt kiáltozta:
— Nem kenyerem a vérontás, de addig le nem teszem a kardot, míg Felsőpalojtát! nekem nem adjátok.
— Hm — mondták a felsőpalojtaiak — nincs is rossz ízlése. Hiszen tudja az egész környék, hogy a felsőpalojtai csevice (savanyúvíz) a legjobb az egész megyében. Zatraceni! Ha már a nyéki járásra vetett szemet a pán ciszár (császár úr), vigye el inkább Dacsolamot; ott ugyan se híre, se hamva a savanyúvíznek, de van helyette tolvaj annyi, hogy Szentpétervár valamennyi csendőre véresre törheti a talpát, amíg a főkolomposokat hurokra keríti.
Hej, megharagudott a cár erre az impertinens válaszra. Nekieresztette tömérdek hadát a Kárpá
toknak . . . írhatnak az újságok hetet-havat: ez volt a háború kitörésének igazi oka, semmi más.
Aztán, ha már csodákról van szó, az se volt gye- rekség, mikor Kulik Janó keresztet állított a falu végére s még az éjtszaka leszállt egy felhőből négy markos mennybéli kőmívessel Szent Péter, kidön
tötte a húisizmázsás alkotmányt s odaírta a talap
zatára:
— Amíg vissza nem adod azt a két barázda
föl-dót, melyet a tavasszal elszántottál az öreg Hajdi- nyák tagjából, addig csak tartsd meg a kereszte
det, Janó.
Hanem ez mind semmi, mert Pribelya Misónak augusztus 26-án, éjfélután három órakor megjelent maga Gábor arkangyal.
Hogy józan ember-e Misó, vagy sem, döntse el, aki hivatottságot érez magában. De ugyan miért ne. volna józan? Mutassatok egy ablakot, melyet Miso tört be, szénaboglyát, melyet Miso gyújtott föl, vagy csak egyetlen lécet, amely Miso kezétől szakadt ki a palánkból.
Hiszen igaz, igaz, a tisztelendő úr csak a minap hivatta magához s azt mondta neki:
— Nem értelek, -Miso, Látod, az ökör: állat és mégis tudja, hogy mikor elég.
No, de Miso se maradt adós a felelettel, amikor így válaszolt:
— Könnyű az ökörnek, panye, mert az vizet iszik. Ha én vizet iszom, teremtuccse, én is tudom, mikor elég.
Ennyit mondott Miso, pedig mondhatott volna még többet is. Megkérdezhette volna például, hogy vájjon szokott-e az ökör szerelmes lenni. Mert ha nem, akkor két okból is sántít a hasonlat, mivel
hogy az ő szívében akkora lángok lobognak, mint erdőégéskor a lami hegyek ormán.
S haj, itt sincs vége még a tragédiának, de ami következik, azt már csak súgva lehet továbbadni:
A lángokat nem Katka szította föl, Miso becsü
letes hitestársa, hanem Krivi Szamo felesége, a babonásan szép Antalov Zsuzsanna . . ,
89 . . . Szép volt Zuszka, mint a palojtai gyümölcs
fák áldása. Az arca: pogácsaalma, az ajka: csipke
bogyó, a szeme: két fölhasadt szelídgesztenye s ha végigment a falun, úgy mozgott rajta minden, mint mikor pajkos nyári szellő bujkál a napfényre terí
tett dunnacihák alatt.
— Mozog, hát mozog — legyintett flegmatiku
sán Miso, mikor először tűnt föl neki az asszony járása.
Hanem azért lopva odapillantott Katkára is (öt gyerek ráncigálta ötfelé a jámbort) s bosszankodva konstatálta, hogy itt bizony baj van a ritmussal.
Két hónap múltán látnia se kellett már Zuszkát, elég volt rágondolnia s ezrével mászkáltak a han
gyák a szíve táján. Ha munkaközben jutott az eszébe: letette1 az ásót, ha ebéd alatt jelent meg lelki szeme előtit, kifordult a kanál a kezéből. Vas
tag cserépkéreg fagyhatott a jó, tejfölös savanyú krumplira, nem nyúlt többet hozzá.
Egyszer aztán, mikor már csordultig forrt benne a szenvedély, odaállt a bálványozott menyecske elé s a fülébe súgta:
— Zuszka te.
— Mi a bajod, Miso!
— Gyere el hozzám feleségül..
Kétszer fordult meg sarkán a menyecske, amíg szóhoz jutott a nevetéstől.
— Feleségül!! Hát az én uram! Hát a te asszo
nyod! Meg a gyerekeid, Miso! Részeg vagy te, vagy álmodol, az Isten szerelmére!
Toppantott, összehúzta sűrű szemöldökét s tré
fás guggoló mozdulattal — melytől még a halottak
is ii bajuszukhoz kaptak volna — hajtotta meg ma
gát Miso előtt.
— Jó éjszakát, Pribelya úr, várnak odahaza.
Miso leforrázva támaszkodott a kerítéshez.
— Részeg vagyok? Álmodom? — ismételgette nehezen forduló nyelvvel, miközben tétován járt a keze az ünneplő mellény sárgarézgombjain.
Arra csakhamar rájött, hogyha az utolsó napo
kat át is álmodozta, most az egyszer messze van tőle az álom. — A menyecske — ökörnyelven sincs ez máskép: lerázta magáról. Még a csizmája is, ez az egyre távolabb csikorgó parányi jószág is, őt neveti, rajta osáfolódik:
— Miska, Miska — szamár vagy te —, Miska.
Ami pedig az italt illeti, — hát eddig nem ivott, még a szagát se szerette, hanem mégis csak igaz lehet, hogy a szívnek bor az orvossága, mert máris úgy égeti a szomjúság a torkát, hogy legszíveseb
ben hordónak állna a Bartha uraság pincéjébe.
Kettőt lépett és sóhajtva, húzta szemére a kalapot.
— No, Pribelya, addig’ a szíved után mentél, az rossz helyre vezetett. Most bízd magad a lábadra, az talán jobban tudja az utat.
— Hrop, hrap — horkantotta a két bakkanes —, gyere Miso, gyere: megyünk a patikába.
Nem volt messze a patika, könnyen oda lehetett találni. Vörösbetűs tábla hirdette Susiczki Náthán három főorvosságát: a bort, sört és pálinkát — kor
látlan adagolásban.
— Két litert! — dünnyögte Miso s mialatt el
helyezkedett a gyalulatlan pádon, a nagyasztal másik végére esett a pillantása.
91