A mai m agyar nyelv kemény spiransai: f s z , s ; idesoro l
hatjuk még a gége spiráns hangját, a h-1. Ezek közül az ugor alap nyelvben csupán az sz és s (s,é) volt meg, az / é s h újabban fejlődött; e mellett a mai sz, s hangok egy része szintén más eredetű, a mennyiben vagy az explosiva í-ből, vagy pedig az sk hangkapcsolatból fejlődtek. Az ugor alapnyelv s, § hangja vagy változatlanul megmaradt a magyarban, vagy pedig h lett belőle, sőt gyakran egészen el is veszett a szó elejéről.
aj Szó elején.
A szó elején álló kemény spiránsok ép úgy fejlődtek a meg
felelő kemény explosivából, mint a lágy spiránsok a lágy ex- plosivákból. így lett az ugor p-Vó\ f a /-bői sz, s, a A-ból h az által, hogy az explosiva képzésére szolgáló zár kissé meg
nyílott. Az átmenet az explosiváról a spiráns hangra valószínűleg úgy történt, hogy a mássalhangzó képzése után lassabban ment át a szervezet a következő magánhangzóra, tehát előbb affri- cata lett belőle: p f tsz, k%; s az affricatából elmaradt azután az explosiva elem. Ily módon a /,^-ból előbb x lett, s ennek a helyébe lépett a gége spiráns hangja. E régi* 7 hang jelölését gyaníthatjuk a HB. eh jelében: choltat, charmul, chomuv.
A mai szókezdő f mindig ugor _p-ből lett, s a rokon nyel
vekben vagy p, vagy néha ebből fejlődött b áll vele szemben, pl. fi, fiú, vog. és ziirj. p i; fé r j, cser. pörgő és püerge; f a , finn p u u ; fakad, finn puhkea. Néha váltakozik még az f hanggal az eredetibb p, pl. fa ka d és pukkad; az utóbbi mint hangutánzó
Őrizte meg eredeti formáját. Érdekes, hogy a f i és fé r j szók két ősrégi összetételben megőrizték az eredeti explosiva hangot; az egyik a nép szó, mely tulajdonkép né és pi, azaz a nő és fi.
nő és férfi, a másik az ember, melynek -bér tagja alkalmasint a férj azaz ,fér(j)fi‘ szóval azonos.
A szókezdő sz kétféle eredetű; részint t-bői fejlődött, részint spiráns hang felel meg neki a többi rokon nyelvekben is. Fontos ilyen esetben a vogul-osztják nyelv tanúsága, mivel ez a nyelv rendesen megőrizte a szókezdő í - t ; pl. száj, finn suu, oszt. tűt.
A mely szavakban általános a spiráns szókezdő mássalhangzó, azoknál az ugor alapnyelvben is spiráns szókezdetet kell fel
vennünk ; pl. szem, vog. süm, oszt. sem. A mai szókezdő s ren
desen szintén t, vagy sz hangból fejlődött; e mellett a magyar s-nek gyakran a többi ugor nyelvben is palatalis hang (§, c) felel meg. E szabályos megfelelésből joggal következteti Munkácsi {Nyr. X I I : 444), hogy e szavakban már az ugor alapnyelvben is .í volt a szókezdő hang. Eredetinek tekinthetjük a szókezdő pala
talis spiránst a következő szavakban: savanyú, segg, sejt, siet, sok, sötét, sújt.
A m agyar h szó elején szintén kétféle eredetű. Egy része /i'-ból lett; ez azonban csak mélyhangú szavakban történt, vagyis csak a hátsóbb A-ból lett a magyarban h, az előrébb képzett s magas hangok mellett ejtett k változatlanul maradt. Budenz három magashangú szó A-ját szintén gutturalis eredetűnek tartja, azonban Munkácsi kim utatta e három egybevetés gyengeségét (Nyr. X I I : 296). A többi szókezdő h dentalis eredetű s ugor s vagy á-ből fejlődött. E spiráns hangokról könnyű az átmenet a //-ra ; képzésük közben csak kissé kell tágítani a rést, s már megszűnik a hang a szájban s helyébe lép a gége spiráns hangja.
Budenz a következő szókezdő /t-kat tartja dentális eredetüeknek:
hab, habar, háború, haj és héj, halk, hang, harmat, hely, hét, híj, hézag, hó, hoz, húr és hurka, hüvely, hűvös, hideg; ide sorolandó még hő, hév (Nyr. X II: 29).
bj Szó belsejében.
A kemény spiránsok közül szó belsejében gyakori az sz és s, ellenben ritka a h, még ritkább az / .
10’
U S Második szakasz.
1. f. A szóközépi f talán p-hö\ lett a kofa szóban, v. ö.
tinn kapehe, lp. kvopes; a pofa, poffad, pöffed, pöffeteg szavak töve
*pohva-, s a h mellett lett a ü-bűl f : *pohfa, s azután poffa. Ezen kívül csak összetétel útján került az f szó belsejébe (ifjú e h.
é-Jiú; efféle, afféle s tb ) ; vagy pedig az által, liogy a c-ből kemény mássalhangzó előtt a kiejtésben / le sz ; pl. szíftelen, éjszak.
2. s z . A szó belsejében álló sz rendesen szótagkezdó' más
salhangzó ; a szótag végén csak mássalhangzón kezdődő ragok vagy képzők előtt áll. Eredetére nézve az sz kétféle ; vagy ugor s, vagy pedig ugor sk felel meg neki.
Az ugor alapnyelvben is s volt a következő szav akb an:
haszon, ug, kasH- | maszat, ug. mHs- | össze, e h. öszve, ug.
vgsg- | paszat, piszok, ug. pHsH | viszont, vissza, e h. *visz-vá, tő ug.
««»*«•
A mai sz hangok nagyobb része ugor sk. néha &s-ből fejlő
dött ; ebből előbb ssz, azután sz lett. Ez sk néha eredetibb tk-ból való:
köszön, ug. k(jsk%- \ köszörű, finn koske \ köszvény, küszköd, ug.
kgsk- | küszöb, v. ö. közép, ug. kgskg-.
aszal, aszály, aszú (e h. *asz-ju), ug. tHsk- \ fészek, ug. pgtk# : pgskg | feszít, v. ő. finn pitka \ hosszú, e h. hosz-jú, ug. kHgHskH | iszo
nyú, ug. aksy | liszt, ug. Igksy \ muszkol, mosztolék, ug. mHsk- \ reszketr ug. rgsk | taszít, tuszkol, ug. tHskH \ üszög, ug. &síc-.
Az sz mint f r e q u e n t a t i v i g e k é p z ő szintén ugor sk- ból fejlődött; ez a képző van a következő szavakban: csusz
k á i; foszt, fo szlik; hunyászkodik; — továbbá a következő igék jelen idejében: eszik, iszik, alszik, nyugszik, fekszik, esküszik, alkuszik stb. Továbbképezve látjuk a causativ -szt képzőben: maraszt, ereszt, vigasztal, éleszt, dagaszt stb. Ugyanez a frequentativ sz képző néhány igében denominalis é rté k ű : gazdagszik, keményszik, öregszik stb.
A -szer, -szór rag a szer főnévből lett. A büszke szó első tagja egy a bűz szóval, s a 2-ből lett a k előtt sz.
3. e. Az s szó belsejében részint s ( s2)-ből lett, részint ugor tk, vagy sk előzte meg. Az ss-ből leginkább csak magas- hangzók mellett lett s:
fest, v. ö. finn pese | fesel, ug. PggSg | ismer, ug. vgsmgr | késa, v. ö. finn kis a \ rest, resped v. ö. vog. rác || mélyhangúak: kast, finn kasta \ ostor, v. ö. cser. vostor | vastag, töve ug.
A két magánhangzó között álló sZ-ból gyakran lett s ; s lehet, hogy ezt is sz eló'zte m eg:
eső, esik, ug. ssic- | eskü, ug. ssk- | keskeny, töve ug. k%sk- \ lassú, lusta, ug. lHsk- | lustos (v. ö. lucs-lcos), ug. lHsk- \ ösvény, ug. vgsk \ ros- kad, rost, ug. rHsk.
A i/oból lett s Budenz szerint máskép fejlődött; a tk-hú\
ugyanist t / lett, ebből tg és végre ss, a mint ez a felszólító módban minden t, végű ige mellett újabban is megtörtént (lát-ja h. lássa). Ez a hangfejlődés megmagyarázza az s keletkezését mélyhangú szavakban i s ; sőt lehet, hogy a fentebb elsorolt mélyhangú szavakban, melyeknek ugor alakjában csak sk-t jelöl
tünk. szintén tk volt az eredeti hang. A magashangú szavakban szintén fejlődhetett ily módon az s ; azonban magas hangzók mellett egyszerű sz-ből is lehetett s.
Eredeti tk hangcsoportra vezethető vissza az s a következő szav ak b an :
esedez, v. ö. finn itke j hasáb, hasít, hasonlít, ug. kHtkH \ keserű, v. ö. finn katkera \ kisért, v. ö. finn küké \ tusakodik, ug. tHtkH.
Az s szó belsejében ugyanolyan képző lehet, mint az sz;
és pedig 1. f r e q u e n t a t i v i g e k é p z ő : verseny, visel, folyosó;
gugsol; — 2. d i m i n u t i v f ő n é v k é p z ő : emse, nőstény. A -ság, -ség képző külön szóból lett.
4. li. A szó belsejében álló h mindig szótagkezdő hang;
szótag végén a mai m agyar nyelv sohasem ejti. Az ihlet szót csak az irott nyelv tartotta fenn, s ez is a kiejtésben inkább illet-nek hangzik
A h szó belsejében mindig két magánhangzó között álló //-bői le tt; ez előbb a megfelelő spiráns hanggá vált, s 7, majd
%. végre h lett belőle. Ha ez a h mássalhangzón kezdődő képző hozzájárultával szótag végére kerül, hangátvetéssel a második szótag élére j u t; így lett terhes, e h. *tehres (v. ö. teher), ug.
t&9r&; renyhe e. h. *rehnye, egy *rehen- igéből.
Szó belsejében áll még a // a következő szavakban:
áhít, ug. a.rg- [ éhes, éhom, ug. s^rg^ \ fehér, v. ö. fejér, ug.
P8ffü~ I gyohon és gyovon, gyón, ug. nHg- \ leheli, ug. tgg- (v. ö. lé-lek) | lohad, ug. 1^- \ loliog, ug. lHg- \ rohan, ug. rHg-.
A h az ugor g denominativ képző helyén áll ezekben:
sebhed; hirhedett; helyhez; büszhödik; bűnhődik, vénheszik;
véghe-löü Második szakasz.
tutim; latyhad; — derhenö; porhanyó; vörhenyeges; — továbbá.:
kushad, rothad.
A -hat, -hat, igeképző,. s a -hoz-, -hüz, -hoz névrag külön szóból lettek.
c) Szó végén.
Az / csupán néhány idegen szó, s a még ismeretlen ere
detű d ö f ige végén áll. A h-t nem ejti a mai nyelv, bár az irás megőrizte néhány, leginkább idegen szó végén: méh; ceéh, pléh;
doh; ju h, moh.
Gyakran állanak szó végén az sz és s, s ugyanolyan ere
detűek, mint a szó belsejében, t. i. sk vagy ks hangcsoportból fejlődtek:
asz, ug. tgskg \ kész, ebből *kíska \ kosz, v. ö. finn koske \ ősz (fn.), ug. sggksg | ősz (mn.), ug. v^nksg \ szösz, ug. sgskg \ tosz, ug.
txSkH II vas v. ö. finn vaske | fos (fn. és ige), ug. p NskH.
Csak két szó végén felei meg ugor s-nek a mai sz: ész, és vesz, vész; — az ugor s-ből s lett ezekben: kés, ős, has.
Az igék végén álló sz leggyakrabban frequentativ k é p ző : csúsz, hisz, kúsz, mász, úsz; — tesz, léssz, vész, hisz, visz; — metsz; — kotorász, hrverész, legelész, cnyész; — vadász, halász.
Gyakran áll ez az sz egyes névszók végén, midőn utána a nomen verbale képző elveszett: vadász, madarász, halász, juhász stb.
A válasz, szakasz, tapasz, eresz, rekesz főnevek képzője szintén elveszett az igeképző után ; e h. választ, tapaszt, ereszt.
Az s is leggyakrabban képző a szó végén és pedig 1.
f r e q u e n t a t i v i g e k é p z ő : ás (v. ö. áj), keres, lovas; — 2. d i m i n u t i v f ő n é v k é p z ő : nyers, hárs, rés, tövis; hüs; más;
após, anyós; írás, kérés, keresés stb .; hallomás, áldomás s tb .;
bolondos, avas; sárgás, kékes stb.; tilos e. h. tilos; — 3. n o m e n p o s s e s s o r i s k é p z ő : házas, halas, kezes, véres, gyors stb.
V II. E lveszett m ássalhangzók.
A nyelv fejlődése közben nemcsak oly módon változik a szavak alakja, hogy egyik hang helyébe más hang lép, hanem gyakran tapasztaljuk, hogy egy-egy hang idővel teljesen elvész,
s az egész szó hangalakja ezáltal rövidebbé válik. A hosszú magánhangzók történetét tárgyalva láttuk, hogy a mai hosszú hangok legtöbb esetben teljesebb hangalakból, t. i. egy. vagy néha két egész szótagból fejlődtek. A szótagvégző mássalhangzó lassanként beleolvadt az előtte álló magánhangzóba, s csak a magánhangzó mai hosszúsága őrizte meg az elveszett mással
hangzó nyomát. Gyakran azonban minden nyom nélkül vész el egy-egy mássalhangzó a szóból, különösen akkor, ha az illető mássalhangzó elveszése az átmenet egyszerűsítésére szolgál.
A mássalhangzók elveszése gyakori a m agyar nyelvnek újabb fejlődésében is; különösen a palócz és a dunántúli nyelv
járásokban vész el igen gyakran egy-egy mássalhangzó a szó és szótag végén.
a) Szó elején.
A m agyar nyelv történetének újabb korszakaiban, egyes idegen eredetű szavak kivételével, nem vész el a szó elején álló mássalhangzó. Azonban a ma magánhangzóval kezdődő szók egy részével a rokon nyelvekben mássalhangzós szókezdet áll szemben.
Ez a szókezdő mássalhangzó mindjárt a m agyar nyelv külön
válásakor, s mai alakjának m egalakulása előtt veszett e l ; leg
alább nyelvemlékeink csak a legritkább esetben őrizték meg ezt a szókezdő mássalhangzót. Egyedüli biztos adatnak az imád ige rimád alakját tekinthetjük, v. ö. wimagyuc, uimaggonoc, uimag- (/rmuc HB., vymad sagut KT. vymad Ehr. c.*
Leggyakrabban a j és c m aradt el szó elejéről, és pedig gyakran nyomtalanul, de sok esetben hatással volt e mással
hangzó az első szótag magánhangzójára. A szókezdő ja, je szó
tagból é, í, míg a já-bó\ (épúgy, mint az áj diphthongusból) á lett.
A szókezdő v labializálhatta a rá következő magánhangzót, s ez esetben ó, ö vagy ú, ü áll ma a szó elején. Gyakran azonban, mint ezt az imád szó kétségtelenül bizonyítja, nyomtalanul tűnt el a szókezdő j vagy o.
A HB. vize szava aligha az íz szó régibb a la k ja ; valószínűleg nem egyéb, mint a v íz szó, mely a régi nyelvben gyakran használtatik „nedv“
értelemben. (V. ö. Z olnai, Nyelvemlékeink, 67. 1.)
152 Második szakasz.
A m agyar nyelv magánhangzós szókezdetével szemben a rokon nyelvekben gyakran t, s vagy s a szókezdő mássalhangzó.
E szavakban s, S, vagy ebből fejlődött h előzte meg a mai alakot, s e spiráns hang mindig nyomtalanul tűnt el a szó elejéről.
Lehetséges, hogy egyes szavakban z volt a szókezdő mással
hangzó; azonban ez esetben sem vethető össze a mássalhangzónak ez az eltűnése az újabb zászló: ászló féle változással. Ez utóbbi esetben a nyelvérzék tévedése okozza a z eltűnését, a mennyiben a z-1 a névelőhöz tartozónak véli, s a zászló helyett így tagolja:
az ászló. Ellenben az itt szóban forgó, s az eredeti szókincshez tartozó szavak szókezdő z, s hangja még oly időben veszett el, midőn az az mutató névmás nem is volt névelő, s e mellett z-je állandó volt mássalhangzón kezdődő szavak előtt is.
Még az ugor alapnyelv korában veszett el szó elejéről az
21
, melynek egykori megvolta a szamojéd nyelvekkel való összehasonlítás segítségével mutatható ki. Az illető szavak ma minden ugor nyelvben magánhangzós kezdetüek. (V. ö. NyK. X X IV : 449.)
A Magyar Ugor Szótárban Bu d e n z a következő szavakról m utatta ki, hogy eredetileg mássalhangzós kezdetüek v o lta k :
1. Szókezdő ./-vei voltak: ajang; ajánl, ajándék; áll-; áld, átok;
alít; ár, árad; árva; áz-; éber, ébred; égni; egyenes és igényes: éj:
él, eleven; émett; ím; ének; érett, érte; este; év; ideg; íj, ív; ijed;
illan, illog; illik, illet; inog, indúl; iszamodik; inni, iszik, ital; évad, ivad; íz, ízék; izgat; öklel; ötlik; ős; üt; üzen, izén.
2. Szókezdő v-vel voltak: acsarog; ág; ágy; agyar; áldozik, alkonyodik; alél, ájul; alku, alkot, alkalom; álom, alszik; olt; által;
általi; ámúl; árt (beártja magát); ás, ásít; avat; eggy; elegyít; ész, eszmél; igaz; igyekszik: imád; ösmer, ismer; ok, oktat, okúi; ól; ólál
kodik; óta; omlik, ont; ólom; orsó; ostor; oszlik, oszt; óv, ótalom;
öblít; ölni; (szem) öldök; őr; örül, öröm; örül; örvény; ösvény; ősz (mn.); össze; öt; öv; ügy, ügyes; űz; üzekedik.
3. Sziszegő hang (s, s) s ebből fejlődött h volt a szókezdő mássalhangzó: akad, akaszt; arasz; arat; árnyék; aszal; aszú; az, ott, oda stb.; egér; ég; egész; éh, éhes; epe; ér; ered, ereszt; ernyő; eves;
!:szik, enni; éved, ívni; ez, itt, ide stb.; ín; igen; idvöz, egyház, idle-ni;
olvad; orom; orr; ö, övé; öl, ölel; ősz (fn.); ölt, öltöz;újj.
Egyes esetekben másféle szókezdő mássalhangzók eltűnését is elfogadja Bu d e n z, ezeknek némelyikéhez azonban erős kétség fér. így nehezen hihető a k eltűnése e szavak elejéről: ér-, érint; é r t; üres, v. ö. vires S zék.; üreg, v. ö. verem. — Kétke- dőleg kell fogadnunk az l, illetőleg n eltűnését is e szók elejéről:
aszó; ázik; ék; — apró; említ; old. Az emlő szó elejéről Bu d e n z
szerint ni/, illetőleg ebből fejlődött j veszett e l ; az érez, inas, üsző szavak pedig szókezdő w-rael voltak.
h) Szó belsejében.
A szó belsejéből eltűnt mássalhangzók tekintetében két korszakot kell megkülönböztetnünk. A m agyar nyelvnek mai állapotát megelőző korban olvadt bele a v és j az előtte álló magánhangzóba, s így fejlődtek a mai nyelv é, í és ó, ö, ú, w h angjai; sőt gyakran meg is rövidültek már ezek a magánhang
zók a mai kiejtésben. E v-t a legtöbb esetben m, r vagy g előzte meg, mely hangokból két magánhangzó között rendesen v lett;
a j pedig gyakran g-bői fejlődött. Szótag végére kerülve ez a két mássalhangzó, előbb diphthongust alkotott az előtte álló magánhangzóval, s e diphthongusból lett azután a mai hosszú, esetleg rövid magánhangzó.
A m agyar nyelv újabb korszakában az l vész el legkönnyeb
ben a szótag végéről. Az l hangnak ez az elveszése o, ö mellett kezdődött; e mellett bizonyít egyrészt az, hogy az ol, öl szótag helyén ma már csaknem az egész m agyar nyelvterületen 6, ö hangzik, s az í-t jóformán csak az irott nyelv őrzi és tartja fenn (v. ö. bút, vöt, térni stb.). Sok szóban az irott nyelv is elhagyta már az l-1. habár eredetileg megvolt: bódul, bódorog, e h. bőidül; csók,
Bu d e n z *csolk alakból m agyarázza; hón, v. ö. a régi nyelvben holn; kódus, kódorog és koldus; ón, e h. *oln; ócsárol és olcsárol a régi nyelvben; óta és olta; ótalom és oltalom; tögij, e h. tölgy.
Ez a hangváltozás lassanként mind tovább terjedt a magyar nyelv területén, s az i eltűnt más magánhangzók után is; csak annyiban m aradt nyoma, hogy az előtte álló magánhangzó hosszú le t t : ément, ama. Ma úgy állunk e hangváltozás tekintetében, hogy a Tiszától nyugatra és északra eső nyelvjárások s a nyugati székelység területén rendesen elmarad a szótagvégző l;
sőt a palócz és a nyugati nyelvjárások mindig elhagyják ezt az l-1; ellenben a Tiszától keletre eső vidékek csak o, ö után hagyják el. (V. ö. Magy. Nyvj. 127. 1.)
A mai kiejtésben rendesen elvész az olyan mássalhangzó is, mely a szótag végén állva két másik mássalhangzó közé került. Láttuk már, hogy a m agyar nyelv nem kedvel szótag
154 Második szakasz.
végén két mássalhangzót, s az ilyen hangcsoporton úgy segít, hogy a középső mássalhangzót elhagyja: asz monta (e h. azt mondta), horhat (hordhat) Dtúl, kerbe (kertbe) stb. A régi nyelvben gyak
ran elmarad a felszólító módban a második személy d ragja, ha két mássalhangzó közé k e rü l; pl. a Dobszai Enekeskönyv mindig így irja : uilagosits meg szintünket; jelents meg rgedet, stb.
c) Szó végén.
A v és j szó végén ép úgy beléolvadt az utolsó szótag magánhangzójába, mint a szó belsejében, s az egyes hosszú magánhangzók történetét tárgyalva elég alkalmunk volt ezt is tapasztalni. Ez esetben is az illető mássalhangzó lassanként olvadt bele a magánhangzóba, úgy hogy csak a hosszúságban m aradt meg a nyoma, sőt gyakran már ez a hosszúság is elveszett.
Gyakori egy-egy mássalhangzó eltűnése egyes képzők végén is, midőn az illető képző szerepét egy másik képző veszi át, vagy esetleg a képzés egészen jelöletlen marad. így jutott lap
pangásba a reflexív v képző igen sok igében: tör-ik, tör-ött, e h. *törv-ik, *törv-ött; hallik, oldilc s tb .; liallatik, születik, talál- talik stb. A denominalis igeképző, ugor j (g), jutott lappangásba néhány ige végén, melyeknek alakja így teljesen egyforma lett a névszóéval: húgy-, fos-, szar-; ágy-ni {úgyás).
Eltűnhet egy-egy főnévképző is a szó végéről; különösen a 6-ből fejlődött v veszett el egyes igeképzők után. így pl. az -at, -et képző mellől hiányzik a tulajdonképeni nomen verbale képző, s -atv, -etv helyett áll; v. ö. a HB-ben kinzotviatul, intetvinec, ildetvitvl, bár ezekben u, w-nek is olvasható a v; továbbá ma is m ég : hitves, d e : hit. Bu d e n z fejtegetése szerint ugyanez a képző veszett el több, ma egytagú szó v ég érő l: ár, bűn, fagy, gond, nyom, tér stb.
A t főnévképző m aradt el a válasz, eresz-féle főnevek mellől, e h. választ, ereszt. A szóvégi j szintén elmaradt mással
hangzó után ezekben: eper, szeder.
A szó végének kopása elég gyakori nyelvünk újabb fejlődésé
ben is. Leggyakrabban a szóvégi l m arad el, ép úgy mint a szó bel
sejében álló. A Tiszától nyugatra eső vidékek, különösen a palócz és a nyugati nyelvjárások rendesen elhagyják a szóvégi l hangot.
Egyes esetekben egyéb mássalhangzók is elmaradnak a
szó végéről; így a helyhatározó -bán, -ben rag ma a m agyarság egész területén n nélkül hangzik: házba, szívbe; — az r elmarad e szavakban hatna (h am ar); má (m á r); mikó (mikor) akkó (akkor) s tb ; — a t és gyakran az r is ezekben: mér, mé (m iért);
mer (mert); azér, azé (azért); mingyár, mingyá (mindjárt) stb. ; a -kor, és -szer ragok eredetileg így hangzottak: -kort, -szert, (1. a Névragozást); a régi séholt ezzé lett sehol s a régi azonhelt ( v. ö. mihelyt) ezzé: azonnal.
V i l i A m ássalhangzók történetének áttekintése.
A m agyar nyelv mássalhangzóinak történetét tárgyalva két, egymástól igen messze eső kort hasonlítottunk össze: az ugor alapnyelvet a m agyar nyelv mai alakjával. Természetes, hogy az egyes hangoknak különböző változásai, melyekről tárgyalásunk folyamán szólottunk, ezen századok hosszú sorára terjedő korszaknak különböző időpontjára e s te k ; azonban az ugor összehasonlító nyelvtudomány mai állapotában még nem jelölhetjük meg pontosan az egyes változások idejét és egymás
utánját. A további kutatások feladata marad megállapítani, hogy mily hangváltozások különítették el egymástól az ugor nyelvek keleti és nyugati ágát, s hogy továbbá mily változások történtek a magyar nyelvvel, midőn legközelebbi rokonaitól, a vogul-osztják és zürjén-votják nyelvektől elszakadva önálló életét megkezdette.
E kérdések megvilágítása lesz összehasonlító nyelvtudományunk
nak első és legfontosabb feladata.
Visszatekintve még egyszer a magyar mássalhangzóknak most vázolt történetére, s összefoglalva mindazt, a mit eddigi vizs
gálódásainkban megállapítottunk, a következő lapon levő táblázat
tal tehetjük áttekinthetővé a magyar mássalhangzók fejlődését*
* E táblázatban első helyen mindig a legszokottabb hangm egfelelés áll, ezt követi a ritkább, s ( ) közé teszszük az egyes, kivételes megfeleléseket. A használt jelölések a következők: a betű elé vagy után tett c (consonans) azt jelenti, hogy az illető hang mellett valamely mássalhangzó állott; a betű elé és után tett - pedig azt, hogy az illető mássalhangzó két magánhangzó között, illetve, ha esak előtte áll, hogy magánhangzó után á llo tt; a [ ] közé tett betűk a magyar nyelv újabb korszakában történt hangváltozást jelölnek, a : pedig azt jelenti, hogy az utána álló hang az előbbiből fejlődött. A betűk a szokott hang
értékkel bírnak, csupán az s jelenti a magyar se, az s pedig a magyar s hangot.
156 Második szakasz.
ÖDG c3
E r e d e t i b b l i a n g a l a k v o l t
’S
a szó elején szó belsejében szó végén
a szó elején szó belsejében szó végén