A m agánhangzók történetének áttekintése

négyféle diphthongusból fejlődhetett (aj, oj, ej, e j); továbbá a mai ó, o szintén kétféle diphthongusból le tt; a mai szóvégi e-nél is azt láttuk, hogy a hosszú magánhangzó, melyből rövidült, néha é (é'), néha ö volt. Annál feltűnőbb, ha azt tapasztaljuk, hogy ugyanazon eredeti hangalakból ugyanazon helyzetben, más­

más hang lett; az ily különös fejlődésnek mindig okát kell keresnünk. S ez okot meg is találtuk abban, hogy ugyanazon hangalaknak kétféle változása vagy két'különböző korban, vagy pedig a nyelvterületnek két különböző helyén ment végbe; tehát a mai különböző hang a fejlődésnek vagy időbeli, vagy nyelvjárási különbségén alapszik. Ugyanazon hangalak különböző irányú fejlődésének legtermészetesebb oka ezen kívül az, ha különböző helyzetbe kerül, s e különböző helyzet más-más irányban hat az illető hang fejlődésére.

A j -s diphthongusok különböző hanggá fejlődésének okát főleg az egyszerű hanggá válásnak különböző idejében kell keres­

nünk. A szótagzáró j előtt, mely rendesen g-hí'A lett, ötféle magánhangzó állhatott, s így ötféle diphthongust alkothatott velük:

áj, aj, oj, ej, ej. E különböző hangok fejlődése csakham ar egy mederbe jutott, mivel a j magashanguvá változtatta az előtte álló mélyhangokat is, azután pedig megnyujtotta a magánhangzót, s a diphthongusok közös alakja, melyből a fejlődés további menetét vizsgálva ki kell indulnunk, éj ill. é‘ lett. Csak az dj szótagból nem lett ez a diphthongus, hanem a j egyszerűen meg­

nyujtotta az ci-t, még mielőtt magas hangúvá lett volna, s így keletkezett a mai hosszú á hangoknak egy nagy része.

Az é‘ diphthongusból a tő első tagjában kétféle hang lett:

é és í. S ez az í a szavak egy részében állandó, míg más részé­

ben egyes nyelvjárásokban e-vel váltakozik. Az é és í válta­

kozása fontos nyelvjárási különbség az egyes vidékek nyelve között, s láttuk, hogy e különbség már a nyelvemlékek korá­

ban megvolt. A másik különbség az e’-ből fejlődött hangok között az egyszerű hanggá válás különböző idején alapszik.

Az é‘ diphthongusból a fejlődés első idejében íl és í le t t ; így történt ez a ma állandóan /-vei hangzó szavakban. A későbbi fejlődés alkalmával már különbözőkép viselkedtek az egyes nyelvjárások; egy részükben folytatódott ugyanaz a fejlődés, s a többi e'-bői is í lett — ezek a mai /-ző nyelvjárások —:; más

110 Második szakasz.

részükben é lett a még egyszerű hanggá nem vált é‘ diphthon- gusokból — ezek a mai é-ző nyelvjárások. E hangok fejlő­

dése nem állott meg ezen a fokon, hanem a hosszú magán­

hangzóknak egy része megrövidült, s ismét kétféle hang lett belőlük: i és e. E különböző fejlődésnek szintén az időrendbeli különbség az o k a; a régebben fejlődött /-bői i, az újabb e-ből pedig é lett.

A tő második tagjában ritka az é'-ből fejlődött hosszú magán­

hangzó; abban a néhány szóban, melynek második tagja ilyen ere­

detű. (pl. kemény, személy) az /-vei váltakozó é van, tehát egyszerű hanggá válása — hogy úgy mondjuk — a második korszakban történt. Egyébként szó belsejében csakis a raghoz vagy képzőhöz tartozó hangok lettek j- s diphthongusból (1. 63.1.). Ezekben is újabb fejlődésű az egyszerű hang, s mindig az /-vei váltakozó e-t látjuk (ilyennek kell tartanunk az -ít igeképző /-jét is), melyből mélyhangú szavakban néha á lett. Ezek a hangok is gyakran megrövidültek, s az eredeti diphthongus helyén ma egyes ragokban és képzőkben rövid i áll (1.100. 1.); minthogy e hangnak előzője az i volt, egy­

szerű hanggá válása már az első korszakban történt. Allhat még e vagy e is az egykori é‘ diphthongus helyén; a rendes rövi­

dülés e, ép úgy, mint a tőszótagban, s evvel szemben egyes mélyhangú szavakban o áll; azonban ha újabban rövidült az é.

midőn már a mélyhangú szók á-ja állott vele szemben, <■ (s a mélyhangú szókban a) lett belőle (v. ö. 84. 1.).

Szó végén ma már nem hangzik hosszú magánhangzó e diphthongusok helyén, a miből azt következtethetjük, hogy itt történt legrégebben az egyszerű hanggá válás. Ma kétféle hang áll e diphthongusok helyén a szó végén i s ; a legrégebben fej­

lődött /-bői i, míg a később fejlődött e'-ből é, illetőleg — mivel e hangot a mai m agyar nyelv nem kedveli szó végén, — e (és a mélyhangú szavakban a) lett. A szóvégi e-t csak néhány nyelvjárás őrizte meg.

Ez áttekintésből látjuk, hogy a j-s diphthongusoknak egy­

szerű hanggá válása hosszú időn át történt. Legelőször válto­

zott a szó végén, a hol ma már csak rövid hangzó áll a helyén;

azután a tő első tagjában, s utoljára a szó belsejében, ragokban és képzőkben.

Az eredeti v-s diphthongusokból különböző hosszú

magán-hangzók fejlődtek. Maguk a diphthongusok is, melyek a fejlődés alapjául szolgáltak, különbözők voltak. A v előtt — mely ere­

detibb iM-ből, vagy néha c/, 25-ből fejlődhetett — a magánhang­

zóknak három sora állhatott: av, ev; ov, év és uv, iv. Az av, ev szótagból au, eü, azután "ó, efi s végül ó, fi lett; az ev szótag egyes nyelvjárásokban máskép is változott, t. i. a v nem volt labializáló hatással az r-re, csak megnyujtotta, így lett belőle é és ^(v. ö. 73.1.). Szó belsejében ritkán rövidültek meg ezek a hosszú hangzók, akkor is leginkább csak egyes képzőkben, s az ó-ból o, az ó'-ből é (ö) lett. Szó végén az ó, fi újabban gyakran zár­

tabbá vált s ú, ü lett belőle; néha megrövidült, s mivel szó végén a m agyar nyelv nem kedveli az

0

, e-t, ebből is a, e lett.

- A e-s diphthongusok másik két sora csakis a tő első tag­

jában állott. Az ov, év szótag különbözőkép fejlődött az egyes nyelvjárásokban; előbb ou, öü lett belőle, azután a nyelvterület egy részén óu, fi* és ó, fi, más részén °ú, °ü és ú, ü fejlődött belőle. Ez az ú, íí is gyakran megrövidült, s u, ü hangzik ma helyette. — Az uv, iv szótagból az egész m agyar nyelvterületen áv, ív és üv, s végűi ú, (f) ü lett.

A tő első tagjában az ol, él (öl) szótagból is fejlődött hosszú hangzó és pedig 6, fi, mely újabban gyakran zártabbá vált, s ú, A'-nek hangzik.

A hosszú, s a belőlük lett rövid magánhangzók fejlődését a következő lapon levő táblázat tünteti fel.

A mai rövid magánhangzóknak egy nagy része nem hosszú magánhangzóból rövidült (legalább nem abban az időben, a meddig a m agyar hangok fejlődését visszakisérhetjük), hanem eredetileg is rövid volt. Ezek a rövid hangok a fejlődésnek egy más útján mentek végig, ugyanis ejtésük egy fokkal nyíltabbá vált. így lett a régi M-ból ma

0

, az w-ből ö, az /-bői é és ö, az o-ból «, s az é-ből e. Tehát ezt a hangtörvényt, melyet először Riedl Szende figyelt meg,* s Simonyi Zsigmond fejtett ki bővebben,**

nem úgy kell értenünk, hogy pl. a mai a hangnak a régi nyelvben mindig

0

felel meg, hanem hogy a régi nyelv

0

^hang­

jából lett az újabb magyar nyelvben a ; e mellett a mai a

* Magyar Hangtan, 104— 106. 11.

** A régi nyelvemlékek olvasásáról, 1— 9. 11.

112 Második szakasz. hangok a hangzóilleszkedés hatása alatt keletkeztek az előttük álló hangokból;

a — sál összekötött hangok nyelvjárásilag váltakoznak eg y m á ssa l; végül a : azt jelenti, hogy az utána álló hang csak újabban fejlődött az előtte állóból.

más úton is fejlődhetett. A rövid magánhangzóknak e nyíl­

tabbá válása azonban csakis a tő első tagjában, s a ragok és képzők előtt megmaradt tővégi hangzón történt m eg; a szó bel­

sejében álló, valamint a ragokhoz és képzőkhöz tartozó mai rövid magánhangzók mind hosszú hangzóból rövidültek. E mellett a rövid magánhangzóknak ez a nyíltabbá válása sem történt meg minden egyes esetben; ha pl. az illető rövid magánhangzóra l vagy v következett, ez megakadályozta a nyíltabbá válást, s megőrizte a magánhangzót eredeti minőségében. A rövid magánhangzóknak e nyíltabbá válása a XIII. és XIV. század folyamán történt.

Végül még a magashangú ajakhangzók, az ö, ö és ü, ű fejlődését kell figyelemmel kísérnünk. Ezek a hangok, mint történetüket vizsgálva láttuk, csak a m agyar nyelv külön éle­

tében fejlődtek, s nem tartoztak az eredeti hangok közé. A hosszú ö és ü mindig v-s diphthongusból fejlődött; s hogy ez ajakhangok a m agyar nyelvben nem egykönnyen s csak hosz- szabb idő elteltével váltak általánossá, bizonyítja az is, hogy e v-s diphthongusokból a m agyar nyelvterületnek egy részén a nem ajakhangzó é és í lett s ez hangzik ma is egyes nyelvjárá­

sokban. A mai rövid ö és ü néha az illető hosszú hangzóból rövidült, a legtöbb esetben azonban az ó'-zés lassú terjedése hozta létre az ö és i hangból. Az ó'-zés névvel itt már nemcsak az é hangnak J-vé változását jelöljük, hanem azt a labializáló hajlandóságot, hogy a nem ajakhangzó magas hangok helyébe, előbb csak bizonyos helyzetekben, majd minden esetben a meg­

felelő ajakhangzó lép. Ez a hangváltoztató törekvés él és mű­

ködik a mai nyelvben is, s egyike a legfoutosabb sajátságoknak, melynek alapján nyelvjárásaink osztályozása történik.

S i tr. o n y i : Tüzetes M. N y elvtan. I . 8

I l i Második szakasz.

A mai m agyar nyelv mássalhangzóinak történetét vizsgálva, feladatunk némileg máskép fog alakulni, mint a magánhangzókkal szemben, a mennyiben legrégibb nyelvemlékeink kora óta a mássalhangzók, különösen az eredeti szókincs mássalhangzói, ke­

vés változáson mentek át, s mai nyelvjárásaink között is csekély az eltérés az egyes mássalhangzók képzése és használata tekin­

tetében. Úgy, hogy mássalhangzóink eredetére és fejlődésére majdnem csakis a rokon nyelvek vizsgálata vet világot. Feladatunk tehát főleg arra fog irányulni, hogy kimutassuk, mily változáson mentek keresztül az egyes mássalhangzók azon idő alatt, a míg a m agyar nyelv, a többi ugor nyelvektől elválva, önálló életét megkezdette s mai alakját nyerte. Természetes, hogy a m agyar nyelv idegen elemeit ezúttal is ki kell zárnunk tárgyalásunk köréből^

annál is inkább, mivel a jövevényszavak legnagyobb része csak akkor jutott a m agyar nyelvbe, midőn mai hangalakja, legalább a mássalhangzók tekintetében már majdnem teljesen megállapodott.

A mássalhangzók történetét tárgyalva nem kell külön-kiilön vizsgálnunk az egyes hangokat, hanem csoportonként fogjuk fejlődésüket figyelemmel kisérni, mivel az egyforma képzésmódú mássalhangzók története is nagyrészt egyforma volt. Ily módon összefoglalhatjuk és együtt tárgyalhatjuk az orrhangok, a folyékony hangok, továbbá a zöngés, valamint a zönge nélküli explosiva és spiráns hangok történetét.

I. Orrhangok.

Az ugor alapnyelvben megvoltak mindazon orrhangok, melye­

ket a mai m agyar nyelv ejt. Az m és n állhatott a szó bármely részében, ellenben az n (ny), úgy látszik, csak szó elején á llo tt;

a szó belsejében és végén álló mai ny ugyanis mind újabb fejlődésű.

Az rj szó elején és szó belsejébeu állott, s itt nemcsak gutturalis mássalhangzók előtt, hanem két magánhangzó között is, mint szótagkezdő hang.

a) Szó elején.

A mai m agyar nyelv szó elején csak az m, n, ny orrhan­

gokat ejti, az y csupán szó belsejében állhat. Az ugor alapnyelv­

In document MAGYAR NYELVTAN (Pldal 128-134)