Viszony és modalitás

A mennyiség és minőség kategóriáinak adódásával kézenfekvővé válik a különböző megjelenő egységek sokasága közti viszonyok tárgyalása, valamint az egyes konkrét egységek

188

modalitásának elemzése. Egy sokaságban a sokaság elemei között mindig van valamiféle viszony (akár stabil, statikus, akár instabil, alakulóban lévő), illetve a szóban forgó egységek vagy elemek mindig valamilyen módon adódnak. A viszony és mód (vagy módozat), ahogyan Kant vélte, szerintem is fenomenológiailag megalapozható és kimutatható módon, összetartozó és redukálhatatlan kategóriapárt alkotnak (külön-külön és együtt is). Az ideális transzcendenciáján belüli alapvető, nem redukálható transzcendenciaformákat, törésvonalakat alkotnak. Mint a korábbiakban, itt is lehet arról vitatkozni, hogy a kategóriapáros melyik tagja előrébb való: viszony vagy modalitás – illetve, hogy esetleg teljesen szimmetrikus, kiegyenlített viszony van-e közöttük. Mivel több, egyformán jogosult (azaz a tapasztalati genezisen belül egyaránt megalapozott módon felvetődő) szempont lehetséges, ebbe a vitába nem megyünk bele. Egyszerűen egy tapasztalati sokasággal összefüggésben kézenfekvőnek tűnik az elemek közti viszonnyal kezdeni, még az elemek vagy egyáltalán a tapasztalati sokaság mint egész modális státuszának meghatározása előtt. De egy ellenkező irányú megközelítés éppígy találhat magának logikai és fenomenológiai alátámasztást.

Amennyiben a szóban forgó kategóriapár kanti elemzését vesszük elő, és közelebbről a viszony főkategóriája alá tartozó specifikus kategóriákat (szubsztancia és akcidencia, ok és okozat, valamint kölcsönhatás kategóriái), akkor azt látjuk, hogy ezek a kategóriák magukra a tárgyakra, illetve tárgyak közti viszonyokra vonatkoznak, és nem a klasszikus logikai viszonyokról van szó (pl. diszjunktív, konjunktív). Ennek magyarázata az, hogy Kantnál a klasszikus logikai műveletek, szabályok és viszonyok az „általános logika” címszava alá tartoznak, és mindenekelőtt az ítéletek elemei közti formális viszonyok megállapítására szolgálnak, illetve ítéletkalkulusok felállítására.⁴²⁹ Közelebbről Kant szerint a klasszikus általános vagy formális logika az ítélet formális ellentmondásmentességéről, mint az igazság pusztán negatív előfeltételéről szól. Ettől a formális, általános logikától azonban megkülönbözteti a transzcendentális logikát.⁴³⁰ A transzcendentális logika nála speciálisan a tárgyakra, illetve tárgyaknak a tapasztalatban való bejelentkezésének feltételeire vonatkozik.

Az első ilyen kategória a viszony kategóriái között „szubsztancia és akcidencia”

kategóriapárosa, mely mintegy a tézist alkotja, és amely egy konkrét tárgyi egészre vonatkozik, amelyen megragadunk különböző tulajdonságokat és mozzanatokat. Egy egész vonatkozásában ragadunk meg különböző viszonyokat: azt, hogy egy időben huzamosabb ideig fennmaradó szubsztanciáról van-e szó, mely mintegy fókuszpontjaként, illetve valamiféle értelemben alátámasztásként szolgál a különböző tulajdonságoknak (mint önállótlan részeknek vagy

429 Erről nálunk a következő alfejezetben (a jelen fejezet utolsó részében) lesz szó „Jelentés és jelölet” címszó alatt.

430 Kant 2009: 109-114.

189

mozzanatoknak), vagy éppenséggel pontosan ilyen általános tulajdonságokkal vagy mozzanatokkal van dolgunk, melyeket csak konkrét tárgyakon és csak velük összefüggésben tudunk megragadni.⁴³¹ A „szubsztancia és akcidencia” típusú viszonyok tehát egy egészleges tárgy logikai és ontológiai szerkezetére vonatkoznak. Az „ok és okozat” kategóriapáros, mintegy antitézisként, konkrét egészeket előfeltételezve, egy bizonyos dolgot egy meghatározott hatás eredőjeként és kiindulópontjaként állít a figyelem középpontjába, és a másik tárgyat ezen eredeti hatás elszenvedőjeként tárja fel. A „kölcsönhatás” mintegy szintetizáló célzattal a különböző tárgyi szubsztanciák közötti kölcsönös kauzális kapcsolatokat mutatja meg, oly módon, hogy a szóban forgó tárgyakat egy általános kauzális rendszerben, egy hálózatban foglalja össze.

Csábító lenne ebben az összefüggésben Kantnak az első relációs kategóriapárra (szubsztancia és akcidencia) vonatkozó felfogását összekapcsolni Brentano és Husserl mereológiai koncepciójával a függő és független részekről, de Kantnál – ezen első relációs kategóriapár esetében – nyilvánvalóan általános és különös közti viszonyokról van szó. Ami a független részeket illeti, tehát egy konkrét tárgy fizikailag is leválasztható darabjait vagy alkotórészeit, azok az egésszel a kölcsönhatás viszonyában állnak. Fizikai erők partikuláris rendszeréről van szó, mely egyben tartja az adott individuális tárgyat, és az adott tárgyat mint egészet felépítő fizikai alkotórészek egymással kölcsönhatás-közösséget alkotnak. Maga a konkrét, egészleges fizikai tárgy is ebből a szempontból kölcsönhatás-közösségként, stabil kölcsönhatás-rendszerként fogható fel.

A modalitás kategóriacsoportja a szemléleti mező, illetve – kanti terminussal – a lehetséges tapasztalat birodalmának lehetséges artikulálódási formáira vagy szabályaira vonatkozik.

Kantnál a három idetartozó kategóriapár: lehetőség és lehetetlenség, lét és nem-lét, valamint szükségszerűség és véletlenszerűség (tehát egymás negatívjaival állítja párba a megfelelő alkategóriákat Kant). Kant, mint mondja, ezeket a kategóriákat az értelemre vonatkoztatja, de ezek tulajdonképpen – mint minden más kanti kategória esetében – a lehetséges megjelenésre, illetve ez utóbbi feltételeire vonatkoznak. A másodikként leírt kategóriapáros az első és a harmadik kategóriapár megértése szempontjából is kulcsfontosságú – valamint Kant egész filozófiája szempontjából alapvető jelentőségű. Lét és nem-lét kategóriáiról van szó – amelyek bizonyos módon, véleményem szerint, jelenlét és távollét fogalmaival kapcsolhatók össze.

431 Ebből a szempontból kifejezetten érdekes Kantnál „Az idealizmus cáfolata”, mely az objektíve, a térben rajtam kívül létező anyagi szubsztanciákat teszi meg az öntudat feltételének. Nem vice versa, nem kölcsönösen, hanem ezen az egyoldalú módon. Kifejezetten azt állítja, hogy ha nem lennék tudatában a térben rajtam kívül létező, objektív anyagi szubsztanciáknak, akkor öntudat sem volna lehetséges. Kant 2009: 244sk.

190

A lét Kantnál pozíció. Mint az ontológiai istenérv fölött gyakorolt⁴³² híres, és később többször és többek által is bírált kritikájából kiderül,⁴³³ a lét leginkább a lehetséges tapasztalatba való bejelentkezést jelentette nála (legalábbis az empirikus létezés esetében mindenképpen), vagy legalábbis azt, hogy valami valamilyen módon hatással van a lehetséges tapasztalatra. Ez utóbbi azt jelenti, hogy Isten, noha kívül esik a lehetséges tapasztalat birodalmán, ha létezik, mégis hatással van rá bizonyos módon – például gondviselése által. A koncepció magva mégis a lehetséges szemléleti megjelenésre vonatkozik, illetve közelebbről valaminek az aktuális adottságára vagy éppen nem adottságára; továbbá olyan módokra, amelyek révén elérhetem, hogy az adott dolog maga bejelentkezzen az aktuális tapasztalatba, vagy legalábbis maga a dolog közvetlenül hatással legyen aktuális tapasztalatomra. A lét ebben az értelemben az aktuális lehetséges tapasztalatba való ilyen vagy olyan bejelentkezésnek felelne meg. A lehetséges tapasztalat ebben az összefüggésben az aktuális interszubjektív megtapasztalhatóság teljes tartományaként is felfogható. A nem-lét pedig egyszerűen azt, hogy egy adott dolog vagy összefüggés nincs jelen (még vagy már, vagy esetleg egyáltalán) ezen a horizonton.

Úgy tűnik, a létnek ez az értelmezése – az aktuális adottság vagy hozzáférhetőség hangsúlyozásával – ki van téve a jelenlét metafizikája fölött gyakorolt derridai kritikának.

Azonban tényleg a nyelv és a gondolkodás általános sajátosságának tűnik, hogy más értelemben beszélünk létezésről valami jelenbeli, aktuális dolog, esemény vagy összefüggés tekintetében, és más értelemben használjuk a lét szót és annak megfelelő (ragozott) alakváltozatait a múltbeli vagy jövőbeli dolgok (létezők) esetében. Ami egykor volt, az most nincs jelen az univerzális tapasztalati horizonton – viszont legalább bizonyította lehetségességét. Ami még nincs, de a jövőben be fog következni, arról – a jelenleg adott tapasztalati horizont vonatkozásában – még szintén nem beszélhetünk létezőként, legfeljebb lehetségesként (mert pl. előfordulását nem tiltják a jelenleg ismert természeti törvények). Arról, amiről úgy gondoljuk, a jövőben be fog következni, még egy teljesen meggyőződéses determinista sem mondhatja, hogy ez a dolog van (a „van” igen a jelen horizontjára utal, már csak nyelvtani formájánál fogva is), csak azt, hogy lesz. Az isteni eleve elrendelésben és mindentudásban hívő ember gondolhatja azt, hogy Isten mindent egyszerre és egyben lát, tehát mindent jelenbeliként tapasztal, de az emberi nézőpont fenomenológiájának síkján a „lét” szó (és annak megfelelő, ekvivalens formái) a jelenbeliség síkján nyeri el pregnáns értelmét (vagy nyerik el pregnáns értelmüket). Úgy gondolom, hogy a derridai kritika – a jelenlét metafizikai preferálásáról – bizonyos fokig kordában tartható azzal,

432 Kant 2009: 480-488.

433 Mindenekelőtt a hegeli (Hegel 1979a I: 62-65 – erre később visszatérünk) és a marxi kritikára gondolunk.

Marxnál: A démokritoszi és epikuroszi természetfilozófia különbsége. Budapest: Kossuth kiadó, 1969: 90sk.

191

ha hangsúlyozzuk, hogy a lét mint a legtágabb értelemben vett jelenlét, az aktuális interszubjektív tapasztalat teljes tartományába való bejelentkezés, elválaszthatatlanul összekapcsolódik a hiánnyal és a távolléttel, és ezek bizonyos fokig érthetővé teszik a lét konkrét jelentését.

A tényszerű, aktuális jelenlét, illetve távollét előre- és visszautal a további két kanti kategóriapárra: az esetleges jelenlét és távollét a lehetőségre és a véletlenre, a szükségszerű távollét a lehetetlenségre, a szükségszerű jelenlét pedig a szükségszerűségre. A lehetőség és lehetetlenség a megjelenés szerkezeti törvényeire utalnak – ahogy szükségszerűség és véletlen is. A lehetőség, hogy valamilyen megjelenést legalább el tudunk gondolni, illetve, hogy valamely megjelenésre legalább valamikor ténylegesen sor került. Az elgondolhatóság az ideális lehetőség fogalmára utal, illetve a kortárs analitikus filozófia (már szintén nagy múltra visszatekintő) terminológiájában: a lehetséges világok koncepciójára.⁴³⁴ A reális lehetőség fogalma a jelenleg ismert (vagy, ontológiai módon megfogalmazva, tényleges) természeti törvények rendszerére vonatkozik, illetve arra, hogy ezek a törvények mit engednek meg elvileg, és mit nem. A lehetetlenség mint elgondolhatatlanság egy bizonyos szemléleti megjelenés lehetőségét tiltja le. Ami lehetetlen: az, ami nem jelenhet meg, az, ami elvi okoknál fogva nem jelentkezhet be a tapasztalatba. Ezt a két tág kategóriát vonatkoztathatjuk valamely konkrét tárgyrégióra vagy tárgyi összefüggésre: bizonyos konkrét tárgyi megjelenések lehetőségére, illetve arra, hogy bizonyos tárgyak vagy tárgyi összefüggések kizárják (adott esetben elvi okokból) a megjelenés bizonyos formáit vagy módjait. Husserlnél ezt hivatott feltárni a regionális ontológia, illetve az eidetika vagy regionális eidetika. A legtágabb értelemben véve azonban lehetőség és lehetetlenség végső soron a megjelenés mint olyan lehetőségeire vagy a megjelenésnek a gondolat által feltárt (mert fogalmi ellentmondást tartalmazó) letiltott vagy áthúzott lehetőségeire vonatkozik. Ez nem jelenhet meg, mivel a gondolkodás vagy szóbeli referencia által megcélzott dolog vagy esemény ellentmondásos.

Nem jelenhet meg soha.⁴³⁵

434 Ehhez: Tőzsér 2009: 169-205. (6. fejezet. Lehetséges világok).

435 Szeretném itt részben Sutyák Tibor tanulmányára felhívni a figyelmet, melyben lehetőségről és lehetetlenségről mint a fenomenalizáció alapvető, és lényegileg összetartozó, egymástól elválaszthatatlan módjairól ír. „Megülni egyszerre két lovat”. In Bács Gábor, Forrai Gábor, Molnár Gábor és Tõzsér János (szerk.): Perlekedő rokonok?

Analitikus filozófia és fenomenológia. Budapest: L’Harmattan kiadó, 2011: 43-54 (itt különösen: 51).

Varga Péter több írásában kiemelte a „nem létező tárgy” filozófiai jelentőségét, mint amit jelentéssel bíró módon el tudunk gondolni, és intencionálisan tudunk rá vonatkozni, anélkül, hogy a tárgy megjelenne, illetve egyáltalán megjelenhetne – mert pl. ellentmondásos (mint pl. kerek négyzet). Rámutatott, hogy milyen meghatározó szerepet játszott ez a kérdés a korai kontinentális filozófiában (különösen a Brentano-iskolán belül, és speciálisan Husserlnél), valamint az analitikus filozófia előfutárainál, mint Bertrand Russell. Ld.: „Analitikus filozófia és fenomenológia: a közös nem létező tárgy”. In Magyar Filozófiai Szemle 2007 (51/1–2): 21–74. „A nem létezõ

192

A szükségszerűség és véletlenség kategóriái azt jelölik, hogy bizonyos szemléleti elemek vagy összefüggések jelenléte a tapasztalati horizonton, a megjelenés általános síkján elengedhetetlenek-e vagy sem. Arról van szó tehát, hogy bizonyos elemek, vonások és összefüggések akár gondolatban eltávolíthatóak-e a tapasztalati mezőből avagy nem. Husserli terminusokkal és gondolatokkal tovább konkretizálva a problémát: az általános eidetika szerint bizonyos elemek, tulajdonságok, összefüggések szükségszerű részei-e a megjelenésnek mint olyannak; illetve, ha a regionális eidetika módszerével dolgozunk, akkor bizonyos tárgyrégiók, tárgytípusok esetében bizonyos elemek, tulajdonságok, összefüggések szükségszerűen tartoznak-e az adott típushoz, típusok közti vagy általános tárgyi összefüggésekhez, vagy sem.

Ez arra vonatkozik, hogy formális tekintetben, csupán egy tárgytípus vagy –régió alapvető jellemzőit szem előtt tartva, el tudjuk-e gondolni az adott típust, illetve tárgyi összefüggést bizonyos elemek nélkül. Ha nem, akkor ott szükségszerűségről van szó; a megjelenés szükségszerű lényegtörvényeiről. Ha igen, akkor az általában vett megjelenés vagy valamely konkrét tárgyi jelenség vagy jelenségösszefüggés tekintetében véletlenszerű elemekről van szó.

Amikor a modalitás szóban forgó kanti kategóriáit így, husserli szemszögből vizsgáljuk, akkor nem arról van szó, hogy Husserlt keverjük Kanttal, csupán azt próbáltam nyomatékosítani, hogy Kantnál magánál milyen lényegileg fenomenológiai jellegű és jelentőségű gondolatokkal találkozhatunk.

Kantnál így függ össze tehát egymással viszony és modalitás kategóriacsoportja: mindkét kategóriacsoport a megjelenés bizonyos lényegi törvényszerűségeire vonatkozik, csakúgy, mint korábban mennyiség és minőség kategóriacsoportjai. Csak más szempontból – egymáshoz és az utóbbi említett két kategóriacsoporthoz is viszonyítva. Az utóbbiakat (mennyiség és minőség), ahogy mondtuk, Kant szemléleti vagy matematikai kategóriáknak nevezte, míg az előbbieket (viszony és vonatkozás) a létezésre vonatkoztatott, illetve dinamikai kategóriáknak.

Viszony és modalitás kategóriái ugyanúgy lényegileg összekapcsolódnak, és egymásra utaltnak bizonyulnak, mint korábban mennyiség és minőség kategóriái. Amikor megjelenik egy sokaság, annak elemei szükségképpen valamiféle vonatkozásba lépnek egymással. Erre utal a viszony kategóriája. A modalitás pedig feltételezi a szemléleti mező variabilitását; azt tehát, hogy a sokaság elemei általában vagy egy bizonyos tárgyi kategória vonatkozásában mennyiben variálható. A modalitás tehát feltételezi a viszonyt. Mindkét kategória vagy kategóriacsoport kölcsönösen feltételezi egymást, mindketten viszont kölcsönösen redukálhatatlannak bizonyulnak, akárcsak mennyiség és minőség kategóriái vagy

tárgy. Az analitikus filozófia és a fenomenológia közös problémája a 20. század elején”. In Bács Gábor, Forrai Gábor, Molnár Gábor és Tõzsér János 2011: 83-110.

193

kategóriacsoportjai. Ez ideális transzcendenciaformák; vagyis az ideális transzcendenciáján belül alárendelt, de azért meghatározó és irányadó transzcendenciaformákat képeznek; ami itt azt jelenti, hogy a megjelenés formai oldalának lényegszerű és alapvető vonásait leíró kategóriákat jelölnek.

A lét és a megjelenés kanti és hegeli koncepciója közti összehasonlítás megvilágíthatja a logikáról vallott radikálisan különböző felfogásukat is. Kant gyökeresen elválasztotta egymástól létet és gondolkodást. Olyan különbségtétel volt ez a filozófiatörténetében, aminek máig ható következményei vannak. Korábban, Kant előtt a racionális gondolatot kényszerítő erejűnek tartották lét és gondolkodás vonatkozásában; pontosan azért, mivel az általános nézet lét és gondolkodás viszonyának tekintetében az volt, hogy a kettő szervesen és lényegszerűen összefügg egymással. Ennek látszólag ellentmond Kant kopernikuszi fordulata, és az, hogy Kant Francis Bacon nyomán⁴³⁶ arról beszél, hogy a természetet vallatóra kell fognunk, és szigorú bíraként ki kell faggatnunk.⁴³⁷ Azonban nem árt észben tartanunk, hogy Kantnál a természet a jelenségvilág megfelelője, és nem a magában való lété vagy magában való dologé.

A szubjektivitásnak itt mintegy önmagával van dolga – nem pedig a tőle független léttel. Hegel azonban tagadja jelenségvilág és magában való dolog megkülönböztetésének létjogosultságát,⁴³⁸ és visszatér (a filozófiatörténetben utoljára, igazán nagyhatású módon) gondolkodás és lét egységének alapvetően racionalista jellegű hagyományához.

Kant és Hegel végső soron a filozófiatörténet alapvetően különböző hagyományait testesítik meg, és helyezik új, sokkal reflektáltabb alapokra. Kantnál végső soron – mint az Hegel A logika tudományának elején rosszallóan ki is emeli⁴³⁹ – az empirikus a meghatározó, amennyiben a megismerés közege végső soron a lehetséges tapasztalat, és hangsúlyozza, hogy a legitim ismeret rászorul a szemléleti fedezetre. Hegel pedig végső soron a racionalizmushoz kapcsolódik, és azt fogalmazza újra teljesen új formában. Ez csapódik le nála az ész mindent átható dominanciájában. Hegel újra feleleveníti és újrafogalmazza gondolkodás és lét lényegi és szerves összefüggését, ami a racionalista motivációjú gondolkodóknál meghatározó volt.

Majdhogynem azt lehetne mondani, hogy lét és gondolkodás közvetlen összefüggése – ha Hegelnél nem éppenséggel a közvetítés lenne az egyik központi elem. Csakhogy Hegelnél végül

436 Francis Bacon: Novum Organum I. Új Atlantisz. Budapest: Nippon kiadó, 1995: 67. (Novum Organum I. 98.

aforizma). Fordította: Csatlós János. (Az Új Atlantiszt Sarkady János fordította).

437 Kant 2009: 30.

438 A sokat idézett sorok szerint: „Kiderül, hogy az úgynevezett függöny mögött, amely állítólag eltakarja a belsőt, nincs semmi látnivaló, ha mi magunk nem megyünk mögéje, éppannyira azért, hogy lássunk, mint azért, hogy legyen mögötte valami, ami látható”. Hegel 1973: 94.

439 Kant gyakorlatilag kiszolgálta korának empirista közhangulatát – mondja némileg elítélően Hegel. 1979a I: 1.

(„Előszó az első kiadáshoz”).

194

is a gondolkodás az, ami közvetíti önmagát önmagával a fogalom és az eszme formájában.⁴⁴⁰ Végső soron minden fogalminak és eszmeinek bizonyul nála. A logika tudományának fő vázát és gondolatmenetét is ez adja: a lét a magán-való fogalom, a lényeg a reflektált fogalom, a fogalom mint eszme pedig a magán- és magáért-való fogalom. A magát eszmének tudó fogalom az, ami tényleges létté, természetté válik Hegelnél – az eszme, mintegy szabadságánál fogva, kiterül a térben.⁴⁴¹

Lét és gondolkodás viszonyáról vallott, a kantihoz képest radikálisan különböző felfogás jut kifejezésre abban a már korábban is említett módban, ahogyan Hegel az ontológiai istenérvet értelmezi, és ahogyan az ontológiai istenérv kanti kritikáját bírálja és elutasítja.⁴⁴² Hegel egyfelől azt mondja, hogy a száz elképzelt és valós tallér példájára való kanti hivatkozás absztrakt és végső soron hamis módon fogja fel a létet, amennyiben elvonatkoztat tőle, hogy minden konkrét lét vonatkozik valami másra, és csak ettől a másra való vonatkozás által lesz konkrét lét. A száz tallér, akár elképzelt, akár valós, már létet előfeltételez, mégpedig annak a létét, aki azt a száz tallért a tulajdonának véli.⁴⁴³ Másfelől Hegel azt hangsúlyozza, hogy fogalom és realitás csupán a véges dolgok esetében van elválasztva és választható el egymástól:

„Isten elvont definíciója ellenben épp az, hogy fogalma és léte elválasztatlan és elválaszthatatlan”.⁴⁴⁴ Ez a hegeli gondolat pontosan egy régebbi ontológiai hagyományhoz való csatlakozás egy magasabb, reflektáltabb szinten: a fogalmak organikus hálózatáról alkotott metafizikai koncepció kontextusában, mely hálózat leképezi és bizonyos értelemben előképezi egyfelől a természet, Hegel szerint statikus, önmagába visszatérő, másfelől a szellem dinamikus, a végtelenbe tartó spirált alkotó folyamatait.

A lét csontvázát, vagy, ahogy egy helyen mondja, „gyémánthálóját”⁴⁴⁵ alkotó fogalmakat tárja fel az objektív logika, amelynek Hegel szerint el kell foglalnia az ontológia helyét, mely a régebbi metafizikai hagyomány sajátja.⁴⁴⁶ A szubjektív logika, mely A logika tudományának harmadik könyvét tölti meg, azokkal a kifejezett aktusokkal foglalkozik, amelyek ezt a hálózatot, illetve ennek a hálózatnak egyes elemeit, valamint a köztük fennálló formális összefüggéseket megragadják és leírják: a kifejezett, reflexív fogalom, az ítélet és a következtetés. Aktusok, melyek a gondolkodás és megismerés közegét alkotják. Itt egy olyan

440 Hegel szerint az eszme az Abszolútum megjelenési módja, a magában- és magáért-valóan igaz, fogalom és objektivitás abszolút egysége, illetve a fogalom a maga meghatározásaiban, reális tartalma pedig a fogalom kifejtése. Ld. Hegel 1979b: 305.

441 Hegel 1979b: 326.

442 Hegel 1979a I: 62-65.

443 Hegel 1979a I: 64.

444 Hegel 1979a I: 65.

445 Hegel 1979c: 23. Az eredeti németben: „das diamantene Netz”.

446 Hegel 1979a I: 39.

195

kétértelműség tárul fel, amelyben a következő alfejezetben, a jelen fejezet utolsó részében („Jelentés és jelölet”) fogunk foglalkozni. Nevezetesen: a kategória egyszerre jelenti a lét, illetve a megjelenés valamely objektív szerkezeti adottságát vagy tulajdonságát, és azt az aktust vagy fogalmat amelyet erről a szerkezeti adottságról vagy tulajdonságról alkotunk.

Fenomenológiai szempontból lét és megjelenés összefüggésének, valamint e kettő formális szerkezetének a tekintetében a következő problémával kell mindenképpen foglalkoznunk.

Husserl transzcendentális idealizmusának az egyik centrális motívuma az volt, hogy Husserl – e tekintetben Fichtéhez és Hegelhez hasonlóan – radikálisan elutasította a magában való dolog kanti koncepcióját. Husserlnél a lét – még a tudattól független lét is – soha nem lehet más, mint a tudat számára való lét. Bármiféle lét lényegi konstituense nála a tudat által való elvi megközelíthetőség és feltárhatóság jellege. Továbbá: Husserlnél az eidetikus redukció valóban

Husserl transzcendentális idealizmusának az egyik centrális motívuma az volt, hogy Husserl – e tekintetben Fichtéhez és Hegelhez hasonlóan – radikálisan elutasította a magában való dolog kanti koncepcióját. Husserlnél a lét – még a tudattól független lét is – soha nem lehet más, mint a tudat számára való lét. Bármiféle lét lényegi konstituense nála a tudat által való elvi megközelíthetőség és feltárhatóság jellege. Továbbá: Husserlnél az eidetikus redukció valóban