A család. A mikrokozmosz

A szubjektum lényegszerkezetéből nem csak az következik, hogy magát megtestesült és gyakorlati lényként konstituálja, hanem az is, hogy szükségképp csak valamilyen közösség részeként jelenhet meg és létezhet. A közösség legalapvetőbb, legkisebb formája a család. A szubjektumnak a szülőkre, a potenciális társra és az utódokra való ösztönös irányultságát, a velük való ösztönös kapcsolatot transzcendentális tekintetben már Husserl is témává tette. A szubjektum úgy konstituálja magát testi lényként, hogy testiségében irányul a szülőkre, akik által megtestesült egyénként világra jöhetett, és irányul a potenciális utódokra, akik testi világon-létét lehetővé teheti. Nem csak testi és ösztönös kapcsolatról van szó azonban; hanem

124

a világon-lét konkrét, kulturális, interszubjektív és történeti oldaláról; ennek generációk közti örökléséről és továbbhagyományozásáról.

A család elvi alapjai – az, hogy a szubjektum eleve valamilyen családhoz kötött lényként jelenhet csak meg – a szubjektum emberként való önkonstitúciójának²⁷⁴ apriori szexuális jellegében vannak adva. Ahogy Sartre-nál is olvassuk: az ember nem azért szexuális lény, mert nemi szervekkel rendelkezik, hanem csak azért rendelkezhet nemi szervekkel, mert apriori szexuális lény.²⁷⁵ A testiség és az interszubjektivitás motívumait a középpontba emelő francia fenomenológia klasszikus szerzői, Sartre, Merleau-Ponty²⁷⁶ és Lévinas²⁷⁷ mind hangsúlyozták, hogy a szubjektum lényegéből fakadóan szexuális lény. A szexualitás azonban itt azt is maga után vonja, hogy a szubjektum, testi és interszubjektív lényként, szexuális lények leszármazottjaként lépett a világba, szexuálisan irányul egy (vagy több) lehetséges vagy aktuális társra, és ennek révén teszi lehetővé a következő generáció szubjektumai számára, hogy szexuális lényként belépjenek ebbe a világba.

Az ember konkrét léte előfeltételez legalább egy konkrét Másikat, akitől konkrét létét – mindenféle értelemben – kapja: a Szülőét, aki által a világba lép, és aki őt felneveli, akitől ezáltal létének kulturális aspektusát nyeri; aki által tehát testi és kulturális-interszubjektív értelemben is emberként konstituálhatja önmagát. Lényegszerkezetében azonban minden egyes emberi lény legalább három generációt hordoz önmagában, legalább három generáció kereszteződésében konstituálja önmagát. Minden egyes ember léte lényegszerkezetét tekintve szükségképpen leszármazott, aktuális és potenciális kortárs és aktuális vagy potenciális szülő.

Az individuum, puszta testi létezésével, egy legalább három főből álló közösség létét implikálja: két szülő létezését, akiknek ő a gyermekeként jelenik meg. És szexuális lényként további két lény legalább potenciális létét implikálja: egy társét és egy utódét, akinek a társával együtt a szülei lehetnek. Minden egyes individuum puszta megjelenése egy végső soron legalább ötfős közösség lényegi lehetőségét rajzolja ki a mindenkori individuum köré. Az első konkrét normalizációs tendenciák ebben a miniatőr, mondhatni mikroszintű közösségben mennek végbe; mindenekelőtt pedig az anya-gyermek viszonyban. A legősibb és legeredendőbb kötelék anya és gyermeke között létesül – bizonyos esetben a szülő, illetve a nevelő és a gyermek között. A gyermek az anyától – és apjától – kapja az első szavait; ők, és

274 Varga Péter András és Zuh Deodáth (szerk.): Az új Husserl. Szemelvények az életmű ismeretlen fejezeteiből.

Budapest: L’Harmattan kiadó, 2011: 161-170. (Husserl: „Emberi-testi létem apodiktikus bizonyossága a ‘világ’

léttalaja apodiktikus bizonyosságának részeként. A kartéziánus kételykísérlet visszautasítása”).

275 Sartre 2006: 457-459.

276 Merleau-Ponty 2012: 178-197.

277 Emmanuel Lévinas: Teljesség és végtelen. Pécs: Jelenkor kiadó, 1999: 213-244. Fordította: Tarnay László.

125

speciálisan az anya az, aki a másik archetipikus formáját képviseli a gyermek számára. A normalizáció a gyermek számára tiltások és útmutatások formájában körvonalazódik: „ezt ne csináld”, „ezt így és így illik csinálni”. A legelső nyelv az anyanyelv (mother tongue, Muttersprache, Langue maternelle, stb.); a nyelv, amit anyánktól kapunk; a világot, a társas viszonyokat is ezen a nyelven keresztül látjuk.

Noha annak előfeltétele, hogy a gyermek a világba lépjen, két személy léte, az anyáé és az apáé, akik számára a gyermek ígéretként majd konkrét beteljesülésként, egy kapcsolat és közösség végsőképpeni konkretizációjaként jelenik meg;²⁷⁸ a gyermek mégis az első, legszorosabb viszonyt az anyával alakítja ki, akivel már a születés előtt, az anyaméhen belül elkezdünk kialakítani bizonyos kezdetleges, elemi kapcsolatot, már abban a periódusban, amelyet Husserl „ősgyermekkornak” („Urkindlichkeit”-nak) nevezett. Az apa némileg ambivalens szerepben van ebben a kapcsolatban – olyan közösséget feltételezve, amelyben mindkét szülő megvan, és mindketten részt vesznek a gyermek nevelésében. A patriarchális társadalmakban az, hogy az apa mintegy előtérbe kerül a családban, és uralkodó, meghatározó szerepet játszik a családi életben, fenomenológiailag egy utólagos kompenzációként jelenik meg. A valóságban ebben a hármas viszonyban (apa, anya, gyermek), a viszony mindig némileg instabil és aszimmetrikus – mondhatni „az anya felé lejt”; vagyis akkor is megfigyelhetünk a gyermek viszonyában egyfajta erősebb kötődést az anya iránt, ha egyébként társadalmi és egyéb tényezők miatt az apa alakja dominál a családi életben. Egy háromtagú családban (nem is beszélve a további gyermekek, a testvérek esetleges megjelenéséről) a szerepek, a normák ebben az aszimmetrikus és mindig vibráló, soha nem teljesen stabil térben rajzolódnak és kristályosodnak ki. A gyermek életében érvényesülő normalizációs tendenciák először az anyából indulnak ki, ebbe kapcsolódnak bele az apa irányából kiinduló normalizációs törekvések és ezekre hat vissza maga a gyermek.

Az anya és gyermeke viszonya mindenekelőtt dialógikus viszony, mely az anyából indul ki, és mely megelőzi a konkrét szavakat. Már az arckifejezések, a testi gesztusok szintjén és formájában megvalósul egyfajta kommunikatív, normatív és normalizáló viszony, még a konceptuális, konkrét szimbólum rendszeréből felépülő nyelvi kapcsolatot megelőzően, egyfajta gesztusnyelv, illetve proto-nyelv formájában. Az arcok közti dialógus eszméjét, mely Lévinasnál oly nagy szerephez jut, Tengelyi szerint akár „a fenomenológia nyelvi fordulatának”

278 Ehhez: Jean-Luc Marion: Az erotikus fenomén. Hat meditáció. Budapest: L’Harmattan kiadó, 2012. Fordította:

Szabó Zsigmond. Továbbá: László Laura Csengelle: „Harmadik dimenzióban. A ‘Harmadik’ fenomén Tengelyi László és Jean-Luc Marion felől”. In Marosán Bence Péter (szerk.): Élettörténet, sorsesemény, önazonosság.

Tanulmányok Tengelyi László emlékére, Budapest: L’Harmattan kiadó, 2019: 365-373.

126

is nevezhetnénk.²⁷⁹ Ez nem puszta konceptuális nyelviség, mint a heideggeri vagy gadameri fenomenológiai hermeneutikában volt, hanem a nyelviség egy olyan radikálisan új felfogás, mely már a testi regiszterekben, a testi kommunikáció szintjén is azonosítja a nyelvit; illetve azt mutatja meg, hogy hogyan lelhető fel a nyelviség az elvont gondolkodás vagy akár a nyelvileg átitatott, artikulált, értelmező észlelés szintjénél sokkal mélyebben, már a testi létezés, illetve az interkorporális lét, a testi együttlét fokán. Tengelyi ezzel összefüggésben „a harmadik transzcendentális alakjának” jelentőségét hangsúlyozza, aki beszélgetőtársként jelenik meg, aki által én és Másik viszonya még konkrétabb lesz.²⁸⁰ Értelmezésünk szerint ebben a fenomenális keretben – anya és gyermek viszonyában – a Harmadik az apa.

A gyermek világának normatív rendje mindenekelőtt a szülőkkel (és a szülők között is elsősorban az anyával), illetve a nevelőkkel való viszonyban kristályosodik ki. Ez a normatív rend tiltások és viselkedéses szabályok hálózatában ölt testet: „ezt nem szabad!”, „ezt nem illik!”, „ilyenkor ezt és ezt illik mondani”, „ilyenkor ezt és ezt illik csinálni”, „nem beszélünk csúnyán”, „evés előtt megmossuk a kezünket”, stb. A normativitás ezen rendje a nevelésben konstituálódik. A gyermek ebben a normatív rendben, részben ezt a rendet formálva, többé-kevésbé visszahatva rá válik konkrét, érett, értékelő, gyakorlati és elméletalkotásra képes személyiséggé. A különböző társas szerepeket elsőként a szülőkkel érintkezve tanulja meg, akik olyan tükröt adnak a gyermek számára,²⁸¹ amely lehetővé teszi, hogy önmagáról pontosabb képet alkosson, és a szó szigorúbb értelmében vett, interszubjektíve meghatározott öntudata kialakuljon. Ez a három személy – két szülő és a gyermek – együtt alkotnak egy mikrokozmikus egészt, egy miniatűr Abszolútumot; melynek normatív rendje e három személy aktivitásának erőterében formálódik.

A családnak mint mikrokozmosznak ez a normatív rendje továbbá emocionálisan meghatározott; ezt a normativitást érzelmek is formálják és áthatják. Egy család érzelmi légköre lehet alapvetően meleg, empatikus vagy hideg, uralkodó-elnyomó jellegű (mármint a szülők – egy patriarchális jellegű társadalomban mindenekelőtt az apa – uralkodnak a gyermek fölött, és elnyomják őt); illetve az érzelmi melegség és az empátia különböző fokozatain helyezkedhet el. Ehhez azonban már a különböző családok közti összehasonlításra van szükség. Amikor azonban a család lényegét fenomenológiailag próbáljuk meghatározni, már eleve előfeltételezünk egy ilyen összehasonlítást. A család belső, emocionálisan meghatározott

279 Tengelyi 2007: 248. Vö.: László Laura Csengelle 2019: 366.

280 Tengelyi 2007: 237-252.

281 Ehhez: Merleau-Ponty: Les Relations avec autrui chez l’enfant. Paris: Centre de documentation universitaire, 1975. Ld. még: Vermes Katalin 2006: 69-80 (különösen: 76-80).

127

normativitásának konstitúciójáról beszélünk, akkor a hideg, autoriter jellegű családtípus a család abnormális konstitúciójaként jelenik meg. Primer konstitúciós – emocionális – erőként a szeretet jelenik meg, amely normális esetben a család mikrokozmikus rendjét megteremti és alakítja. Egy olyan primer konstitúciós módról van szó a szeretet által vezérelt normatív konstitúció esetében, melyhez képest az uralkodó, elnyomó, hideg konstitúciós mód deficiens, inautentikus és inadekvát módként jelenik meg.

Miért éppen a szeretetet mondjuk a családon belüli normativitás primer, autentikus és adekvát konstitúciós módjának? Ez a megállapítás előfeltételezi az ember és ember közti kapcsolat egy normatíve autentikus módjának az elképzelését. Eszerint akkor viszonyulunk autentikusan a Másikhoz, ha nem akarjuk őt birtokolni és kisajátítani, ha nem akarunk uralkodni rajta, hanem engedjük őt magából megnyilvánulni, szóhoz jutni. Ez a két szubjektum közti autentikus kapcsolat lévinasi eszméje; amely egyúttal az első szubjektum – saját magam – autentikus létmódjára is vonatkozik. Ez az autentikus létmód azt jelenti, hogy tudatában vagyok a Másik iránti eredendő felelősségemnek, a Másik által való eredeti és lényegi megszólítottságomnak, nyitott vagyok a Másik hívására, és ennek tudatában cselekszem és viszonyulok a Másikhoz. Amit itt leírtunk ez lényegileg a szeretetteli viszonyulásnak felel meg.

Az „autenticitás” terminus valóban normatív-értékelő felhangokkal bír,²⁸² de itt eleve egy normatív rend konstitúciójáról van szó. Az autenticitás normatív értelme a Másik felénk irányuló feleletigényén alapul, és – Lévinasnál – az etika is tulajdonképpen ebből ered.²⁸³

A Másik iránti felelősségünk, a Másik velünk szemben támasztott eredeti feleletigényének tapasztalata alapján állítjuk, hogy a normatíve autentikus és eredendő viszony a Másik iránt a szeretetteli, mely engedi Őt megnyilvánulni, és a maga nyitottságában – lévinasi terminussal élv: végtelenségében – megjelenni. Ennek nyomán mondhatjuk, hogy anya és gyermek, illetve szülő és utód (nevelő és nevelt) közti normatív rend eredendően és lényegének megfelelő módon a szeretet által konstituálódik. A család mint mikrokozmosz normatív rendjét optimális esetben, amennyiben autentikus konstitúciós módról van szó, ez az emocionális viszony alakítja

282 Amit a heideggeri „Eigentlichkeit” (tulajdonképpeniség / autenticitás) esetében is időről-időre felemlegettek a Lét és idő olvasói, értelmezői.

283 Ezen a ponton meg lehet említeni a lévinasi modell Bernhard Waldenfelsnél található kritikáját, aki szerint az etikai jelentés, illetve a moralitás nem eredeztethető kizárólagosan a Másik iránti felelősségemből, illetve a Másik feleletigényéből, hanem kettős forrása van: egyfelől ott van a „vad felelősség”, egy artikulálatlan, mindig alakulásban lévő tartomány, másfelől ott van a törvény, mely utóbbinak konstitúciójában Waldenfels lényegi szerepet tulajdonít a Harmadik alakjának is. Azonban itt – a törvény problémájával – már egy interszubjektív

„sűrűbb” szövésű tartományba lépünk (értsd: egy sokkal több tagból álló interszubjektív közösségben konstituálódó normatív rend birodalmába lépünk általa). Ehhez ld.: Waldenfels: Antwortregister. Frankfurt am Main: Suhrkamp, 1995. Vermes Katalin 2006: 159-160. Tengelyi 1998: 241-289.

128

ki és formálja. A család mint mikrokozmosz optimális esetben a szeretetből és a szeretet által konstituálódik.

A konkrét szubjektum tehát eleve egy családba integrált szubjektumként jelenhet meg a maga konkrétságában. Itt természetesen nem a vérségi kapcsolat az érdekes, hanem a konstituált értelem. Ha nevelőszülőknél nő föl, akkor a gyermeknek az jelenti a családját; ha árvaházban vagy gyermekotthonban, akkor a nevelés feladatát vele kapcsolatban elsődlegesen ellátó személy vagy személyek. A szubjektum legközelebbi világa ez a családi, optimális esetben családias környezet. Az első valóban konkrét normatív rend, melyben a szubjektum egyszerre konstituáló alany és társkonstituáló, ennek a családi környezetnek a normatív rendje. A normatív konstitúció primer módon a szülőkből, illetve a nevelőkből indul ki; (legelőször pedig, mint arra fentebb utaltunk, az Anyából). Ez a normatív rend akkor válik igazán konkréttá és szilárddá, ha a gyermek ezt megerősíti; ha a gyermek elfogadja a számára adott szabályokat, illetve elismeri és elfogadja a szülők azon jogát,²⁸⁴ hogy szabályokat alkossanak, és ezeknek önként alá is veti magát. Egyébiránt, a szülő oldalán, ott van a kényszerítés lehetősége, hogy különböző módokon fegyelmezhet, szankcionálhat; az általa hozott szabályok, illetve az általa alkotott normatív rend megsértését büntetheti. Pusztán az erőszakon, a büntetés és kényszerítés eszközein alapuló normatív rend azonban a gyermek szemszögéből tekintve még mindig absztrakt; akkor válik valóságos renddé, ha a gyermek ezt a rendet megerősíti és érvényesként ismeri el. Egy további körben pedig ennek a normatív rendnek a valósága (konkrétsága) akkor válik fenomenológiai tekintetben teljessé, amikor ennek a rendnek a formálódására maga a gyermek is aktív módon vissza tud hatni, vagyis a szülők elismerik a gyermek viszonylagos és korlátozott jogát arra, hogy beleszólhasson a szabályok meghozatalába, azok alakításába, tartalmába; vagyis amikor a gyermek maga is önálló szereplőként bukkan fel a családon belül normatív rend alakulásában, artikulálásában. Ez első pillanatra talán nagyon is úgy tűnhet, hogy egy nagyon is gyermekközpontú, nyugati, humanista reformpedagógia elveit vetítjük vissza a

284 Ezen a ponton ki kell emelni az elismerés speciális szerepét a konkrét normativitás konstitúciójában, és ennek filozófiatörténeti előzményeit.

Már Hegel is felfigyelt A szellem fenomenológiájában az elismerés különös jelentőségére az öntudat, s ezáltal az öntudat által teremtett közösségi normativitás születésében; ami számára a továbbiakban is egy nagyon fontos probléma maradt. (Ehhez különösen: Csikós 2008: 195sk).

Az elismerés szerepe a közösségi lét és a rá jellemző normalizációs formák, normatív módok születésében Habermas munkáiban is meghatározó volt. (Vö. Habermas: “Diskursethik – Notizen zu einem Begründungsprogramm”. In uő.: Moralbewußtsein und kommunikatives Handeln, Frankfurt am. Main: Suhrkamp, 1983: 53-125). De különösen Habermas tanítványánál, Axel Honneth-nél tett szert központi, úgyszólván minden társadalmi jelenséget érintő funkcióra az elismerés fogalma és jelentősége. (Axel Honneth: Elismerés és megvetés.

Pécs: Jelenkor kiadó, 1997: [különösen 151-165, „Elismerés és morális kötelesség”]. Fordította: Weiss János. Ld.

még: Weiss János: „Harc az elismerésért”. In uő.: A Frankfurti Iskola – Tanulmányok, Budapest: Áron kiadó, 1997: 245-253).

129

korábbi korok állapotaiba, terjesztjük ki az emberi állapot fenomenológiájára egyáltalán, de végső soron nincs szó másról, mint annak a pillanatnak a kiemeléséről, amikor a szülők először válnak valóban nyitottá a gyermek hangjára, és először veszik figyelembe a gyermeket úgy, mint relatíve önálló szubjektumot.

Ezt a konkrét, először a maga teljességében egy családon belül konstituálódó normativitást az institúció jelensége illeszti magasabb összefüggésekbe: a szélesebb interszubjektív és történeti horizont összefüggései közé. Egy olyan problémakörről van szó, melyet fenomenológiai szempontból elsőként Merleau-Ponty, majd – részben az ő nyomdokain haladva – Marc Richir dolgozott ki.²⁸⁵ Az institúció Merleau-Pontynál a dolgokhoz való tartós hozzáférés, rögzített értelemalakzatok szabályszerű termelését jelenti, ami végső soron, a legmagasabb szinten a történeti és interszubjektív dimenzió sajátja,²⁸⁶ illetve ebben a dimenzióban megy végbe, és amely bizonyos módon megelőzi a szubjektum konstituáló tevékenységét. Merleau-Ponty szerint az institúció a szubjektum aktív hozzájárulása nélkül, teljesen éntelenül játszódik le.²⁸⁷ Az institúció fogalmát Richir fogja továbbgondolni, és részletesebben is kidolgozni; különösen a „szimbolikus institúció” formájában, ami nála az értelmeknek a fenomenológiai mezőn túllépő aszubjektív rögzülését jelenti egy kulturális és történelmi térben.²⁸⁸ Az eleven és spontán értelemképződéssel szemben Richir a „szimbolikus institúciót” egy kifejezett mechanikus folyamatként, illetve eseményként állítja be.²⁸⁹

A tágabb, interszubjektív és történeti térben végbemenő, intézményesült (institucionalizált) normalizáció jelenti a normalizáció, illetve a normativitás fenomenológiai értelemben vett végső valóságát és teljességét. Ennek a rendnek a megteremtéséhez nélkülözhetetlen a Harmadik alakja, illetve a Többiek, a szélesebb közösség szerepe; ahhoz, hogy a szigorú értelemben vett társas normák és intézmények, a waldenfelsi értelemben vett „Törvény”

megszülethessen. Szükség van a Harmadikra és általában a Többiekre is, hogy általánosan érvényes társadalmi normákról, szabályokról és intézményekről beszélhessünk. Ez utóbbiakhoz

285 Merleau-Ponty: L’institution – La passivité. Note de cours au Collège de France (1954-1955). Paris: Belin, 2003. Richir: Phénoménologie et institution symbolique. Grenoble: Jerôme Millon, 2003.

286 Merleau-Ponty az institúció több szintjéről is beszél: perszonális, interperszonális és történeti institúcióról.

Ehhez: Takács Ádám: A fenomén és tárgya. Fenomenológiai értelmezések és elemzések. Budapest: L’Harmattan kiadó, 2013: 131-135.

287 Vö. Takács 2013: 124-126, 129-131. Ld. még: Kelemen János: „Merleau-Ponty előadásai a Collège de France-ban”. In Valóság, 1970/9: 103-104.

288 Richir 2003. Ld. még: Tengelyi László: „Új fenomenológia Franciaországban”. In Boros Gábor (szerk.):

Filozófia. Budapest: Akadémia kiadó, 2007: 1366.

289 Ehhez hadd tegyem hozzá Takács Ádám egyik megjegyzését, aki az ELTE Filozófiai Kollégiumának keretei között tartott egyik előadása során jegyezte meg, hogy szerinte Richir a szimbolikus institúció mechanikus jellegére vonatkozó megállapításai túlzottan leegyszerűsítik a helyzetet, mivel egy nyelvet létrehozni azért nem is annyira egyszerű dolog.

130

viszont módszertanilag a kiindulópontot a családon belül végbemenő, imént leírt normatív folyamatok és struktúrák feltárása, illetve ezek létrejötte jelenti. Az interszubjektíve egyetemes, vagy relatíve egyetemes (kiterjedt) normatív rendnek ez a konkrétsága viszont – ha közelebbről szemügyre vesszük –, maga is egy paradox, körkörös jellegű konkrétság. Konkrét voltát kizárólag az alulról, a családi normativitás szintjéről kiinduló folyamatok és tendenciák által nyerik el; ez utóbbi – a családi normativitás – azonban ennek a szélesebb, történeti és interszubjektív normativitásnak a hátterén tekinthető maga is konkrétnak. Tulajdonképpen a kettő összefonódik, soha nem is választható el szigorúan véve egymástól; egymást teszik konkréttá ebben a kölcsönös összekapcsolódásban.

A szubjektum tehát mindenekelőtt egy konkrét családba, és azután egy tágabb kulturális és történeti közösségbe ágyazottan jelenhet meg konkrét személyként; ugyanakkor a család és a tágabb kulturális közösség maga is személyek sokaságából áll, és csak általuk lehet az, ami. Itt is kölcsönös fundációval van tehát dolgunk. Ennek a horizontnak az alapján jelenik meg egy ikerfenomén, melyről már beszéltünk, és melyet a következő két alfejezetben fogunk kifejteni részletesebben: kozmosz és káosz fenoménjei, illetve ezen fenomének alkotta ikerfenomén.

Kozmosznak nevezhetünk általában egy különös világformációt, egy sajátos normatív rendet, melynek megvannak a maga speciális törvényszerűségei, szimbolikus formái és összefüggései.

Kozmikus minden, ami ennek a világnak a belső rendjét fenntartja, megerősíti, táplálja, élteti, gyarapodását, fejlődését szolgálja. Minden kozmosz lényegénél fogva sérülékenyként konstituálódik, olyanként, ami elpusztítható, lerombolható, felszámolható. A káosz mindaz, ami ezt a rendet közvetve vagy közvetlenül veszélyezteti, ami közeli vagy távoli fenyegetésként jelenik meg a kozmoszra nézve.

Azáltal, hogy a kozmosz lényegileg törékenyként konstituálódik, úgy látszik, kozmosz és káosz kölcsönösen összefüggő fenomének – ahogy az előbb mondtuk: ikerfenomének –, melyek kölcsönösen fundálják egymást. Egy további pillantás nyomán azonban olybá tűnik, hogy a káosz egyfajta parazita fenomén: vagyis csak a kozmosz által tud létezni. Csak, ahol van egy rend, mely sérülékeny, amelyet fel lehet bomlasztani, szét lehet rombolni vagy el lehet sorvasztani, egyedül ott nyilvánulhat meg káosz, és csak ezen a destruktív tevékenységen

Azáltal, hogy a kozmosz lényegileg törékenyként konstituálódik, úgy látszik, kozmosz és káosz kölcsönösen összefüggő fenomének – ahogy az előbb mondtuk: ikerfenomének –, melyek kölcsönösen fundálják egymást. Egy további pillantás nyomán azonban olybá tűnik, hogy a káosz egyfajta parazita fenomén: vagyis csak a kozmosz által tud létezni. Csak, ahol van egy rend, mely sérülékeny, amelyet fel lehet bomlasztani, szét lehet rombolni vagy el lehet sorvasztani, egyedül ott nyilvánulhat meg káosz, és csak ezen a destruktív tevékenységen