Jelentés és jelölet

A híres frege-i megkülönböztetéssel⁴⁴⁹ (legalábbis ahogy a „Sinn” és „Bedeutung” szavakat visszaadták a magyar fordításban) a „kategória” szóban rejlő kétértelműségre szerettem volna utalni; nevezetesen kategória-aktus és kategória-tárgy különbségére. Ezzel a különbségtétellel azonban még nem léptünk ki az ideális szférájából; a különbségtétel mindkét oldala az ideális egy-egy nagy, egymástól elválaszthatatlan alrégiójára utal. Az egyik a kategóriára, illetve a fogalmakból (kategóriákból) felépülő ítéletre (végső soron a komplex gondolati képződményekre, következtetésekre, teorémákra, stb.) amellyel a valóság bizonyos objektív vonásaira hivatkozunk. Ezek a fogalmak, illetve a belőlük felépülő ítéletek, mint amelyek maguk is végtelen sok különböző individuális pszichikai aktus referenciájául szolgálhatnak, ideálisan identikusak; vagyis az ideális érvényességrégió elemeit alkotják. S noha a kategória-aktus, mint individuális pszichikai kategória-aktus, utalhat a világban létező valamely konkrét, individuális időbeli létezőre, vagy annak valamely vonására, az ideális tárgynak tekintett kategória-aktus (jelentés-aktus) másik oldalán ebben a kontextusban ideális jelölet áll: a valóság, illetve bizonyos konkrét tárgyak vagy összefüggések (tények) tisztán ideális vonásai, amelyek identikusak maradnak végtelen sok referáló aktus számára is. Ez a kategória-tárgy: a téridőbeli dolgok, tények, események ideális, kategoriális vonásai, tulajdonságai.

Az ideális szférájában húzódó alapvető, kiküszöbölhetetlen törésvonalról van szó. Egyfelől a reális – aktuális és potenciális – tárgyak és összefüggések ideális formájáról van szó, tehát végső soron minden objektív megjelenés ideális formájáról, másfelől ezen tárgyakat és összefüggéseket propozícionális formában megcélzó, illetve megragadó pszichikai aktusok

449 Vö. Gottlob Frege: „Jelentés és jelölet”. In uő.: Logikai vizsgálódások. Válogatott tanulmányok. Budapest:

Osiris kiadó, 2000: 118-147. Fordította: Bimbó Katalin.

197

ideális formájáról. Ezt a különbségtételt ebben a formában a Kanttól eredő transzcendentális hagyomány bizonyos formában előkészítette és megalapozta. Kantnál a kategóriák és az ítéletek a gondolkodás funkciói, melyek által az értelem megformálja az érzékiségtől kapott anyagot.

Bizonyos módon az intellektus apriori funkcióiról van szó. Ezeknek az apriori funkcióknak az objektív oldalon, a jelenségek oldalán, a jelenségek apriori összefüggése felel meg. Megjelenítő (szubjektív tevékenység) és megjelenített (objektív jelenség) ideális formájáról van szó.

Hegelnél ez a kettősség szintén világosan jelen van A logika tudományában, igaz, ott a különbségtétel szubjektív oldala, az aktusként értett kategória és ítélet, a mű harmadik könyvében, A fogalom tanában bukkan fel, mint a szubjektív logikát felépítő elemek. Csakhogy Hegelnél ez a megkülönböztetés, Kanthoz képest, relativizálódik azáltal, hogy Hegelnél végső soron minden a fogalom megnyilvánulása. A lét objektív kategóriái, a magában való fogalom tana, még a szendergő, öntudatra nem ébredt szellem megnyilvánulásai. A szubjektív logikában azután, a megfelelő reflexiós műveleteken keresztülhaladva, a szellem ráébred, hogy tulajdonképpen minden az ő képe és tette, minden az ő műve. A magán- és magáért-való fogalmak tulajdonképpen Hegelnél a szellem kifejezett és öntudatos önreflexiós aktusai;

amikor a magában való fogalom a reflexió révén, és annak révén, hogy a reflektáló tudatában van, hogy ő – szellemi lényként – az, aki reflektál, magán- és magáért-való fogalomként tud megjelenni és témává válni. De így is végső soron a valóság – mégpedig a Hegel által abszolútnak, sőt, Abszolútumnak tekintett valóság – két, egymásra vonatkozó, egymástól elválaszthatatlan oldaláról van szó, a szubjektív és objektív oldalról, és ezek ideális megjelenési formájáról. Azzal együtt, hogy Hegel a szubjektivitásban eredendőbb és lényegibb forrást és realitást látott, mint az objektivitásban. Magának a szellemnek a szubjektív és objektív aspektusáról van szó; azonban, a logika kontextusában, a szellem szubjektív és objektív megjelenési formáinak ideális elemeiről és struktúráiról.

A transzcendentális filozófiának ezeket a motívumait dolgozta ki azután, bizonyos fokig Hermann Lotze megfontolásaira támaszkodva Husserl szisztematikusan és metodológiailag tudatosan fenomenológiai formában a kategoriális struktúrákról, az ítéletekről, valamint ezek objektív-ideális korrelátumairól szóló fejtegetéseiben. A gondolkodás és a nyelv alapvetőbb elemeit és összetettebb struktúráit tárgyaló husserli kategóriaelmélet és ítélettan Husserl egész életművén keresztül meghatározó, bizonyos helyeken, bizonyos szempontból egyenesen centrális szerepet töltött be.⁴⁵⁰ A gondolkodás kategoriális elemeit és formáit a rájuk irányuló reflexió éppúgy ideális tárgyakként és összefüggésekként tudja feltárni, mint a nyelvi

450 Ehhez: Zuh 2015: 59-61, különösen: 60.o., 117. lábjegyzet. Ld. szintén: Marosán 2017: 166-172.

198

kategoriális összetevőit és struktúráit. Ahogy Husserl „A geometria eredete” c. szövegben mondja, az egyes betűk éppúgy ideális tárgyaknak tekinthetők, mint a szavak, sőt, a szavakból alkotott mondatok, ítéletek.⁴⁵¹ Éppígy a tudomány tételei (tehát konkrét tudományos, teoretikus ítéletek), hipotézisek, vagy akár irodalmi művek, műalkotások is ilyen ideális tárgyiságokként foghatók fel.⁴⁵² A gondolatban megformált vagy szóban is kimondott ítéletnek optimális esetben megfelel valami az objektív világban – vagy nem (hamis ítélet), vagy esetleg korrelátuma egy fiktív világ dolgai, eseményei, összefüggései (a művészi, irodalmi művek, esetleg a szabad fantázia esetében).⁴⁵³ A kategóriák eleve a valóság általános, ideális vonásait, összefüggéseit veszik célba. A valóság specifikusan általános, ideális vonásait megcélzó ítéletek (azon ítéletek tehát, amelyek nem mindenekelőtt konkrétan és szigorúan egyedi események és tények leírásaként szolgálnak) pedig ideális tárgyak és képződmények, amelyek maguk is ideális tárgyakra, kapcsolatokra irányulnak.

Husserl szerint a predikatív aktivitás az emberi tudat és tapasztalat minden szintjén jelen van; a Tapasztalat és ítélet c. művében még a paradoxul hangzó „prepredikatív ítélet” kifejezést is használja.⁴⁵⁴ A kategória, illetve az ítélet mint ideális tárgy (tehát nem mint pszichikai aktus vagy esemény) ezeknek a műveleteknek, a folyamatoknak a reflexív eltárgyiasítása – azonban nem csak az. A legkevésbé sincs szó arról, hogy a reflexió által létrehoznánk valamit, ami azelőtt nem létezett. A reflexió ezeknek a pszichikai, illetve kognitív, verbális aktusoknak az ideális voltát, aspektusát tárja fel, és nem csupán azt. A reflexió feltárja kategória és ítélet, valamint a kategória és ítélet tárgya közti lényegi korrelációt is. Ez a tárgy mindenekelőtt maga is az ideális tartományába esik, a valóság, illetve konkrét reális entitások ideális formájaként.

Maguk a konkrét ítéletaktusok Husserl szerint politetikus aktusokat képeznek, melyek egyaránt magukban foglalnak a valóság reális és ideális elemeire való vonatkozást.⁴⁵⁵ A politetikus aktusok ugyan egy „főnevesítés” („nominalizáció”) által átalakíthatók monotetikus aktussá (leíró jellegű nevet formálunk az ítéletekből);⁴⁵⁶ de az így kapott monotetikus aktusok maguk is olyan komplex képződmények maradnak, melyek reális és ideális vonatkozásokat egyaránt magukban foglalnak.⁴⁵⁷

451 Husserl 1998 II: 46.

452 Uo.

453 Mint Frege példájában: „A mélyen alvó Odüsszeuszt Ithakában tették partra”.

454 Husserl 1939: 62sk. Vö. Marosán 2017: 167.

455 Husserl 1976a: 275skk [§119].

456 Pl. „jénai győző”, „waterlooi vesztes”.

457 Husserl 1976a: 275skk. Ehhez: Marosán 2017: 171sk. „A propozícionális vagy apofantikus reflexió által ugyanis egyfelől magára az ítéletre vonatkozunk mint tárgyra, az ítélet azonban másfelől, a maga részéről, a megítélt tárgyra vagy tényállásra irányul. Úgy tűnik, egy hármas korrelációval van itt dolgunk.474 Azonban, ha a dolgot alaposabban vesszük szemügyre, akkor a tükröződések eltűnnek, és nyilvánvalóvá válik, hogy mindvégig csupán egyetlen kettős korrelációval álltunk szemben: tudat és tárgy korrelációjával. A különböző reflexív

199

Az alfejezet elején említett, híres cikkében Frege a lét három tartománya között tett különbséget: a képzetek (ezek a pszichikai tartalmak), a dolgok (fizikai entitások) és a gondolatok (vagy ideális jelentések) világa.⁴⁵⁸ Az a különbségtétel, amelyről a jelen alfejezet szól, magán, az ideális tartományán belül húzódó alapvető törésvonalra utal, mely az ideális birodalmának két, egymással lényegileg összefüggő terrénuma között húzódik. Pontosan a pszichikai aktusok és a dolgok ideális formájáról van szó. Ezt a lényegi és kiküszöbölhetetlen törésvonalat az imént említett reflexió tárja fel, mely először is az ítéletre és ideális tárgyára, illetve az ítélet ideális vonatkozásaira irányul, másodszor pedig magára az ítéletre mint szintén ideális tárgyra, továbbá pedig a kettő közti kapcsolatra.

Az ideális tartományán belüli ezen, végső törésvonal egy másik törésvonalhoz, illetve a transzcendencia egy másik alapvető formájához visz tovább bennünket: nevezetesen a reális transzcendenciájához, és a reálison belül mentális és fizikai (Frege-nél: a képzetek és a dolgok világa) közti alapvető különbséghez. A következő fejezet fő témája a reális lesz, valamint a benne meghúzódó alapvető törésvonalak.

2. fejezet. A fenomén tartalma. A reális transzcendenciája

„Az időbeliség számunkra a realitás jellegzetes vonásául szolgál” (Husserl, Második Logikai Vizsgálódás [1984: 129])

Az ideális mindig valami reálisnak a formáját képezi. Az idealitás egyik lényegi jegye éppen az, hogy potenciálisan végtelen számú aktusban lehet rá hivatkozni, mint valami azonosra. A reális egyik legfontosabb jegye ezzel szemben a változás, az időbeliség. A realitás itt nem feltétlenül anyagit jelent. A mentálist például nem feltétlenül és nem minden további nélkül anyaginak, pláne nem anyagnak nevezni. A kortárs (egészen régre, az ókorba visszanyúló gyökerekkel rendelkező) analitikus elmefilozófiában persze szép számmal vannak azonosságelméletek, melyek ilyen vagy olyan formában mentális és fizikai azonosságát hirdetik, abban az értelemben, hogy ezen elméletek képviselői szerint a mentális állapotok és

attitűdökben a tárgyat újabb és újabb adottságmódok szerint közelítjük meg. A tárgyra irányuló vonatkozásunk válik komplexebbé, sokrétűbbé. Nem a tárgy sokszorozódik meg mikor (propozícionális vagy fenomenológiai módon) reflektálunk rá, hanem az eredendően duális szerkezetű korrelációt tárjuk fel egyre mélyebben. Az ítéletalkotás során magáról a tárgyról alkotunk ítéletet. Az ítélettartalom tematizálásával a tárgyra való vonatkozásunk specifikus módjai válnak témává. Végig tudat és tárgy univerzális korrelációjának közegében mozgunk”.

458 A megkülönböztetés későbbi, 20. századi utótörténetéhez, különösen egy kifejezés extenziója és intenziója közti, Rudolf Carnap által tett megkülönböztetéshez ld. Kálmán László tanulmányát: „Miért van több modellje a világnak, és mi a zűr az alternatív világokkal?” Hyperlink: https://qubit.hu/2021/06/12/miert-van-tobbfele-modellje-a-vilagnak-es-mi-a-zur-az-alternativ-vilagokkal (Utolsó letöltés ideje: 2021. 06. 12.).

200

folyamatok idegrendszeri állapotokkal és folyamatokkal lennének azonosak.⁴⁵⁹ Azonban a tudatnak (a mentálisnak, szelleminek, stb.) továbbra is vannak olyan vonásai, melyek makacsul ellenállni látszanak a redukciós kísérleteknek – mindenekelőtt a tudatos tapasztalat minőségi karakteréről van itt szó.

A fenomenológiai tekintetbevétel számára úgy tűnik, hogy a realitás tartományán belül létjellegükben és minőségükben jól elkülönülő szintek vannak jelen, illetve épülnek egymásra.

A lélek vagy tudat (a pszichikai) például kétségkívül rendelkezik bizonyos anyagi vonatkozásokkal; ahogy pl. Husserl a problémával kapcsolatban az Eszmék második kötetében és másutt fogalmaz, a lélek egyáltalán a test, illetve a testi alapján tud konstituálódni, és a testiséggel összefüggésben, a testiség alapján tudjuk egyáltalán a lelkit megragadni, a lelkinek, illetőleg a tudatnak mégis vannak olyan vonásai, amelyek nem redukálhatóak maradéktalanul a testre vagy a testiségre, anélkül, hogy ezzel a fenoméneken ne tennénk durva erőszakot.

A realitás legtágabb keretéül az időbeliség szolgál, és a realitás legalsóbb szintjeként az általában vett anyag, illetve az anyagiság jelenik meg. Nem minden reális fenomén azonban egyúttal anyagi is, bár – közvetve vagy közvetlenül – mind anyagi vonatkozású, ami azt jelenti, hogy végső soron mind az anyagiságon fundált. A realitás azonban különböző szintekből épül fel, és minden ilyen szint egy bizonyos – a realitás tartományán belül jelentkező – alárendelt transzcendenciaforma. A realitás tartományán belül húzódó alapvető törésvonalakról van szó.

Élő és élettelen, tudatos és tudattalan, öntudatos és öntudatlan – ilyen alapvető differenciák és transzcendenciaformák. Úgy tűnik, a magasabb szint és létjelleg az anyag bizonyos szerveződési és komplexitási formái alapján tud megjelenni. Ezzel összefüggésben alapvető fogalom az emergencia.

*

Az emergencia fogalma

Az emergencia a reális világ abszolút eseménye. Arra vonatkozik, hogy a valóságban végbemenő bizonyos folyamatok, a reális világ különböző elemei között létesülő bizonyos kapcsolatok olyan minőségekhez, erőkhöz, folyamatokhoz vezetnek, amelyek a realitás alsóbb szerveződési szintjén vagy szintjein még nem voltak jelen.⁴⁶⁰ Ezek a szintek azután a valóság

459 Ehhez: Tőzsér: „Általános bevezetés: a test-lélek probléma”. In Ambrus Gergely, Forrai Gábor, Demeter Tamás és Tőzsér János (szerk.): Elmefilozófia. Szöveggyűjtemény. Budapest: L’Harmattan kiadó, 2008: 9-85.

Tőzsér 2009: 206-254.

460 Vö. Paksi Dániel: Az emergencia fogalma. Budapest: L’Harmattan kiadó, 2019: 19. „Mit jelent tehát az emergencia fogalma? Az emergencia fogalma az olyan átfogó, magasabb szintű létezőket, tulajdonságokat ragadja meg, amelyek alacsonyabb szinten nem léteznek, nem jelennek meg. Ennek azonban két, alapvetően eltérő oka lehet”. Az egyiket Paksi annak tudja be, hogy az emberek érzékszerve és gondolkodásmódja evolúciósan úgy fejlődött, hogy komplex anyagi rendszerek csak bizonyos nagyobb, robosztus (adott esetben: makroszkopikus)