D. A Csomó és a Közeg. Szimmetria és aszimmetria a tapasztalati genezisben
2.5. Öntudat és reflexió
A reflexió fogalma vörös fonálként húzódik végig a modernitás kezdeteitől napjainkig a filozófiai diskurzuson – mint ami számos értelmezés szerint a megismerés megkerülhetetlen eszköze, néhány megközelítés szerint viszont egyenesen magának a tudatnak lényegi, nélkülözhetetlen mozzanata. Alapvető kérdés ebből a szempontból az is, hogy miként értelmezzük a reflexió fogalmát; illetve, hogy milyen viszonyt tételezünk fel tudat, öntudat és reflexió között, hogy közelebbről milyen viszony van öntudat és reflexió közt.
A reflexió jelensége és problémája központi jelentőséggel bírt a modern filozófiában, Descartes-tól kezdve, a kartéziánus tradícióban és azután is. Mivel az újkori filozófiában sokak számára a tudat tűnt fel a kétségtelen bizonyosság szférájaként, ezért a reflexiónak is megalapozó jelentősége lett a tudás egész elmélete tekintetében, mint ami képes feltárni a tudat szerkezetét, ugyanazzal az abszolút bizonyossággal, mely magának a tudatnak önmaga számára való jelenlétét, megnyilvánulását is jellemzi. A reflexió itt úgy jelent meg, mint a tudat önmegfigyelése, mint öneszmélés. Azonban, ahogy említettük, a reflexió úgy is jelen volt ebben a diskurzusban, mint ami tulajdonképpen a tudat szerkezetének lényegi alkotóeleme; vagyis a tudatot lényegileg reflexív tudatként fogták fel. Ez az utóbbi megközelítés a tudatnak egy olyan felfogására utalt, mely szerint a tudat folyamatosan monitorozza, megfigyeli önmagát.
240 Az előbbi lábjegyzetnek megfelelően: egy teljesen transzparens tudat szabadsága semmiképpen sem egy emberi értelemben vett szabadság volna.
110
Ezen interpretáció szerint a tudat, miközben a tőle különböző jelenségekre irányul, egyúttal állandóan és kifejezetten megfigyeli önmagát is, önmagára is reflektál. Kantnál az öntudat jelensége az önreflexió kifejezett aktusából származik. Fichte ezt az értelmezést bírálta, és a kiindulópontnak egy, a reflexiót megelőző implicit öntudatot tett meg – egy olyan megfontolást, mely később a fenomenológiai tradícióra is nagy hatással volt.241 Brentanónál még megtaláljuk azt az elképzelést, mely szerint a tudatnak primer tárgya a tőle különböző tárgy, amire irányul, szekunder tárgya azonban önmaga, ami még – nézetem szerint – bizonyos formában a reflexió egy ilyen újkori felfogásának némely vonását őrzi. E nézet kritikájaként olyan szerzőknél, mint Sartre, illetve Dan Zahavi, valamint – többek között – Manfred Frank és Dieter Henrich, azzal a legalább Fichtére visszanyúló nézettel találkozunk, mely szerint a tudatnál a reflexió egy kifejezett, nem mindig működésben lévő aktus, amely megszakítja a tudat természetes menetét;
és a tudat természetes állapotához nem egy tematikus reflexió, hanem egy implicit, prereflexív és pre-tematikus öntudat tartozik. A tudat számára nem csak a világ, hanem önmaga is kezdettől fogva, implicit és prereflexív módon feltárult.
Ezek a kérdések szükségképp továbbvezetnek bennünket reflexió és öntudat viszonyának a vizsgálatához. Úgy gondolom, hogy ami a kartéziánus hagyomány reflexió-fogalma, melyet a romantikus, majd később életfilozófiai és fenomenológiai-hermeneutikai tradícióban bíráltak, a reflexió egy magasabb rendű formájára utal; egy kifejezetten végrehajtott aktusra, mellyel a tudat önmaga tárgyává teszik magát. Amennyiben viszont a reflexió tágabb értelmét vesszük szemügyre, mely szerint a reflexió a tudat önmagára való visszahajlása, önmagában való
„tükröződése”,242 akkor azt látjuk, hogy a reflexió egy kezdetlegesebb, elemibb formájához jutunk, mely szervesen összefonódni látszik, sőt, bizonyos pontokon azonosnak tűnik magának az öntudatnak a fogalmával. Ezt találjuk meg már Fichte öntudat-fogalmában is, később a fenomenológiai mozgalom olyan klasszikusainál, mint Sartre és Merleau-Ponty; és a testileg meghatározott tudat fenomenológiai vizsgálata – meglátásom szerint – arról győz meg bennünket, hogy a tudat állandóan monitorozza, kontrollálja saját testi jellegű működéseit is;
saját fenomenális, testi jellegű megnyilvánulásaihoz is egy implicit, nagyon finom módon artikulált öntudat, illetve reflexív viszony fűzi a tudatot.243 Amikor Dan Zahavi kritizálja azt a
241 Vö. pl. Manfred Frank: “Fragmente einer Geschichte der Selbstbewußtseins-Theorie von Kant bis Sartre”.In uő. (szerk.): Selbstbewußtseinstheorien von Fichte bis Sartre. Frankfurt am Main: Suhrkamp, 1991: 413-599.
242 A jelen kontextusban a „tükröződés” fogalmát csak nagyon metaforikus értelemben használom, a tudatnak a világhoz és önmagához fűződő dinamikus viszonyának kifejezésére.
243 Ehhez: Timothy Mooney: “Merleau-Ponty and developing and coping reflectively”. In The New Yearbook for Phenomenology and Phenomenological Philosophy. Vol. 17. (2019): 59-76.
111
felfogást, mely szerint a tudat önmagához való viszonya lényegileg reflexív volna,244 akkor úgy vélem, hogy kritikájának valódi tárgya a reflexió egy szűkebb fogalma, egy magasabb rendű formája – illetve az nézet, hogy a tudat szüntelenül ezen szűk értelemben vett reflexió módon viszonyulna önmagához .
Noha a romantikában egyebek mellett a modernitás reflexió-fogalmát azért kritizálták, mert úgy tűnt, az a fogalom végtelen regresszusokhoz és körkörösségekhez vezet,245 a figyelmesebb fenomenológiai elemzés hasonló körkörösségeket tárhat fel a tudat működésében, a tág értelemben vett reflexió, illetve az öntudat formájában jelentkező, önmagára irányuló viszony szerkezetében. Azt találjuk, hogy a tudat nem csupán a tudattalanhoz való viszonyában, hanem önmagához, illetve önmaga tudatos jelenségeihez való kapcsolatában is körkörös, illetve kölcsönösen függő strukturális viszonyok formájában működik és működhet.
Noha úgy tűnhet, hogy a reflexió és az öntudat fogalma nagyon hasonló jelenségekre utalnak, a közelebbi, figyelmesebb elemzés alapvető különbségeket tár fel közöttük. Talán a legszembeötlőbb különbség, hogy az öntudat tudatmódot, illetve –típust, továbbá a tudat sajátos irányultságát jelöli. Típus, állapot. A reflexió pedig aktus, amit a tudat többé vagy kevésbé kifejezett módon végrehajt. A második nagy különbség, mint annak bizonyos részleteit hamarosan látni fogjuk, hogy az öntudat szemmel láthatóan, evidensen a tudatosság szférájába tartozik. Megkockáztatom: nincs tudattalan öntudat. Ezzel szemben a reflexió, mint azt megpróbálom megmutatni, végbemehet a tudattalan szférájában is.
További lényegi különbséget állapíthatunk meg a két jelenség időbeli karakterében. Az öntudat a tudat önmaga számára való feltárultsága, önmagára való nyitottsága – ez lényegileg a jelen dimenziójához kötődik. Az implicit öntudat egyfolytában és „mindenhova” elkíséri a tudatot; oly módon kapcsolódik hozzá mint – egy korábban már használt metaforához visszatérve – a szivárvány a vízeséshez.246 A reflexió a tudat megtorpanása, szakadás a tudatfolyamban. A tudat visszahajlása önmagára; egy olyan aktus, amely által a tudat egykori tartalmait teszi figyelme tárgyaivá. Ebben az értelemben a reflexió temporális karaktere egyfelől a múlt. Ahogyan a reflexió általánosabb értelme is implikálja: eszmélődés, elmélkedés azon, ami már megtörtént; illetve a dolgok jelenlegi állásán, de ez utóbbi értelemben is lényegileg a múlt dimenziója jön tekintetbe, lévén a reflexiónak transzcendálnia kell, meg kell haladnia a jelenleg adottat, azt a múltba kell utalnia ahhoz, hogy tárggyá tudja tenni. Másfelől a reflexió
244 Pl. itt: Dan Zahavi: “Time and Consciousness in the Bernau Manuscripts”. In Husserl Studies 2004/2 (20): 99-118.
245 Frank 1991.
246 Vö. Marosán 2020a: 75.
112
időbeli karaktere lehet a jövőidejűség is, mivel a reflexió jelentheti a lehetőségeink feletti elmélkedést, az afölötti töprengést, hogy a jelenleg adottból mi lehet, hová tartanak a jelenbeli tendenciák, események, illetve milyen jövőbeli teendőink, lehetőségeink vannak. Ez utóbbi tekintetben a reflexió jelentheti a „hogyan tovább” kérdésének kifejezett felvetését.
Az öntudat, a tudat strukturális komponenseként, megelőzi a kifejezett, tematikus és tematizáló reflexiót. Ezért is lehet az öntudatról mint prereflexív öntudatról beszélni – mely többek között Dan Zahavinak képezi az egyik fő kutatási területét, immár több mint húsz éve.
Zahavi szerint a tudat mindig implicit módon feltárult önmaga számára, rendelkezik egy nem-tematikus, minden reflexív aktust és irányultságot megelőző önfeltárultsággal. Lényeges kérdés, hogy elképzelhető-e tudat öntudat nélkül (egy primitív, implicit, nem-tematikus önfeltárultság értelmében véve) – hogy tehát a tudathoz a legalapvetőbb szinten is, amit
„minimális tudatnak” vagy „minimális elmének” nevezhetünk, jellemzője-e az öntudat. Ez azt vonná maga után, hogy az állatoknak, sőt, az alacsonyabb rendű állatoknak is van öntudatuk;
hogy tehát öntudat mindenütt előfordul, ahol csak tudatról beszélünk.
A tudat finomszerkezetének elemzése megmutathatja, hogy a legalsóbb szinten, ha nincs is a szó szigorú értelmében vett explicit öntudat, egy olyan kezdetleges önfeltárultság, önvonatkozás, amelyről Dan Zahavi beszélt Husserl nyomán, és ami Husserl szerint az abszolút időtudat formájában a tudat lényegi, kiküszöbölhetetlen része, valóban jelen van. Öntudat és tárgytudat összefüggése kapcsán gondolhatunk Kantnak A tiszta ész kritikájában „Az idealizmus cáfolata” c. részben kifejtett gondolataira is.247 Kant szerint az öntudat – önmagamnak mint az időben tartósan fennmaradó egységnek a tudata – a tárgytudaton alapul;
egy tartós empirikus, rajtam kívüli létezőnek a tudatán. Kant tehát aszimmetrikus, illetve fundált viszonyt tételez fel öntudat és tárgytudat között, az utóbbi javára. Az öntudatnak erről a fogalmáról azonban, úgy gondolom, megmutatható, hogy itt az öntudat meglehetősen magas fokú, explicit formájáról van szó – tehát nem arról a kezdetleges, implicit önfeltárultságról, amely Fichténél, Husserlnél és Zahavinál jelen van.
Ami a tudatfolyamhoz állandóan és strukturálisan hozzátartozó önfeltárultságot illeti, erről, úgy gondolom, kimutatható, hogy ez viszont összefonódik a tárgytudattal – és a kettő, az ilyen értelemben vett implicit, prereflexív öntudat, valamint a tárgytudat, egymást kölcsönösen megalapozzák és feltételezik. Mint ahogy Husserl időelemzéseiben az időtudat hosszirányú és keresztirányú intencionalitása lényegileg összefügg és elválaszthatatlan. Valamint eltérően Michel Henry-tól, akinél a heteroaffekció az önaffekción alapul. A legalapvetőbb szinten is,
247 Kant 2009: 244sk (B 275sk).
113
amikor hületikus adatok jelennek meg a tudat számára, ezeknek a hületikus adatoknak az adódásához is hozzátartozik a tudat alacsony szintű önfeltárultsága, önmagára való irányultsága; valamint a tudat csak azáltal tud önmaga számára feltárulni, önmagára irányulni, hogy valami tőle különböző (tudatidegen) meg tud jelenni. Öntudat és tárgytudat viszonya is cirkuláris és kölcsönösen megalapozó – sok más tudati struktúrához hasonlóan.248
Azután vannak az öntudatnak magasabb formái, melyek az egészen kifinomult és gazdag önértelmezésekig terjednek; szervesen összekapcsolódva a többé vagy kevésbé kifejezett formában végrehajtott önreflexióval. Az öntudat fogalmánál ebben az esetben sem tematikus, artikulált önmegfigyelésről vagy „befelé tekintésről”, introspekcióról van szó – ezek szintén aktusok –, hanem az öntudat egy magasabb és tartalmasabb szintjéről: egy gazdagabb, árnyaltabb, sokrétűbb „önmagá”-nak, szubjektumnak a tudatáról.
A reflexió a prereflexív öntudathoz képest, ahogy jeleztük, radikálisan más jellegű tudati esemény és struktúra. Míg a prereflexív öntudat a tudathoz szerkezetileg hozzátartozó önfeltárultságot jelent, és a többé vagy kevésbé kifejezett, világos tudatossághoz tartozik, addig a reflexió a tudatfolyamban bekövetkező szakadásra utal, a tudat mélyrétegeiben bekövetkező eseményre vagy többé-kevésbé explicit tudati aktusra. Beszélhetünk tudattalan reflexiókról is, amikor a világban ténykedő, megtestesült szubjektivitás önön mozgásait, ténykedéseit monitorozza, akár olyan módon, hogy annak nem is vagyunk kifejezetten tudatában.
Ebben az összefüggésben különösen Komorjai László Idő és folytonosság c. könyvét249 szeretném kiemelni, mint amiben központi szerephez jut a tág értelemben vett reflexió, mint a tudatfolyam olyan jelensége, mely lényegileg elválaszthatatlan magának a tudatnak az alaptermészetétől. A tudatban, mondja Komorjai, lényegi szükségszerűséggel jelentkeznek szakadások, törések – melyek paradox módon végül is a tudat egységét és folytonosságát teremtik meg. Ennek érzékeltetéséhez és plauzibilissé tételéhez a szerző különféle, mindenekelőtt a differenciál- és integrálszámításból vett matematikai analógiákat alkalmaz. A reflexió végső soron a tapasztalatban szükségképpen bekövetkező ugrásokként van értelmezve Komorjainál; olyan ugrásokként, melyek végül magát a tapasztalatot teszik tapasztalatként lehetségessé.
248 Noha Hegelnél, mint az előbbi alfejezetben erre utaltunk, a tudat mindenekelőtt a másik tudattal való viszonyában ébred önmaga tudatára, tehát míg Hegelnél az öntudat – úgy tűnik – egy lényegileg interszubjektív produktum, a közelebbi fenomenológiai analízis azt látszik mutatni, hogy amit Hegel öntudatként leír, az már az öntudat egy magasabb formája, és hogy az öntudat már a legkezdetlegesebb tárgytudat szintjén is jelen van egy hasonlóképp primitív formában.
Amellett is lehet azonban érvelni, hogy a hületikus konstitúció legalapvetőbb szintjén is jelen van egyfajta nagyon elemi, kezdetleges interszubjektivitás, mint „interszubjektív hülé”. Ehhez: Marosán 2020a: 209sk.
249 Komorjai 2017.
114
A tudatos, módszertanilag többé-kevésbé kimunkált, tudományos reflexió, mely az újkor kezdetétől fogva napjainkig a filozófiai diskurzus egyik meghatározó fogalma, az előbb említett, mondjuk így „miniatűr” reflexió alapján megjelenő, magasabb fokú aktusként értelmezhető. Meg kell itt jegyezni, hogy a teoretikus reflexiónak szintén van előformája és előképe a hétköznapi, preteoretikus, praktikus reflexiók képében. Ilyen preteoretikus, praktikus reflexiók a mindennapi életben létrejövő, több-kevesebb tudatossággal végrehajtott, illetve beálló szakadások, törések. Minden megállás, megtorpanás, elmélkedés, töprengés, eltűnődés ilyen preteoretikus reflexióként értendő. Amikor valami kizökkent bennünket, és arra kényszerít, hogy eltűnődjünk önmagunkon vagy a dolgok menetén, az már egyfajta reflexióként értelmezhető. Az ilyen megállásokból, öneszmélésekből emelkedik ki folyamatosan a tudományos értelemben vett reflexió, mely maradandó érvényű ismeretre próbál szert tenni.250 Ez a reflexió továbbá attól válik valóban tudományossá, és akkor tud igazán maradandó, tudományos igényű és jelentőségű ismeretet eredményezni, amennyiben nem marad meg privátnak, hanem közösségileg megvitatottá, nyilvánossá válik; végső soron tehát egy egész közösség által végrehajtott, publikus viták formájában megvalósuló kollektív reflexióvá.
A reflexió egyik lényegi formája a kritika – az önmagunkon és a tőlünk független vélekedéseken és teoretikus vagy egyéb teljesítményeken gyakorolt kritika, mint a visszatekintés és a töprengő, tárgyilagos elemzés alapvető módja.
2.6. A szubjektum
Mindazok a struktúrák, amelyekről a korábbiakban írtam, egy egységes rendszerbe illeszkednek, ennek a rendszernek a struktúrái, mely szubjektumként jelenik meg. A jelen fejezet korábbi részeiben azokat a részstruktúrákat és alapfeltételeket próbáltam meg tisztázni, amelyek a szubjektum cselekvésének előfeltételeit alkotják. A teljes konkrét szubjektum egy megtestesült, gyakorlati valóság, akivel kapcsolatban Dilthey – a modernkori szubjektum-filozófiákat bírálva – teljes joggal jegyzi meg, hogy „ereiben” nem „az ész híg leve folyik”.251 A „valóságos” szubjektum, akiről itt szó van, egy értékelő, cselekvő, a világba belefeledkezett, vagy éppen különböző életproblémái, nehézségei miatt aggódó, Heidegger szóhasználatával
250 Horváth Orsolya könyve nagyszerűen ismerteti ezt a folytonosságot, mely a reflexiók legelemibb, leghétköznapibb fokától a legmagasabb tudományos és filozófiai reflexiókig terjed. Horváth Orsoly: Az öneszmélés fenomenológiája. A fenomenológiai redukció problémája Husserl késői filozófiájában. Budapest:
L’Harmattan kiadó, 2010.
251 Wihelm Dilthey: A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. Budapest: Gondolat kiadó, 1974: 66.
Fordította: Erdélyi Ágnes. „A Locke, Hume és Kant konstituálta megismerő szubjektum ereiben nem valódi vér folyik, hanem a puszta gondolkodási tevékenységnek tekintett ész híg leve”.
115
egzisztenciájáról „gondoskodó”, társas kapcsolatait „gondozó” személy. Igazából, teljes valójában, úgy tűnik számomra, a romantika és a belőle kibontakozó életfilozófia és egzisztenciális, egzisztencialista bölcselet nyitotta meg a filozófiai utat a szubjektumnak ehhez a felfogásához; legalábbis mindenképpen ezekre a gondolati áramlatokra volt szükség ahhoz, hogy a szubjektum egy ilyen értelmezése bekerüljön a filozófiai gondolkodás fősodrába.252 A teljes szubjektum az, aki benne él minden egyes gondolatában, szavában és tettében, ugyanakkor, minden, amit a szubjektum gondol, mond és tesz valamelyest megváltoztatja őt.
A szubjektum körkörös kapcsolatban áll belső tartalmaival és struktúráival; ez semmi mást nem jelent, mint hogy benne a rész meghatározza az egészet és vice versa.
A személyiség, ahogy láttuk, különböző szintekből épül föl. Lényegéhez tartozik továbbá, hogy egy megtestesült, a világban benne élő, tevékeny lény. Ami megtestesült voltát illeti: ezen – a francia fenomenológia egyik vezérmotívumául szolgáló – koncepció már Husserlnél is világosan, rendszeresen kidolgozott, érett formában jelen volt. Miként egy 1935-ös kéziratban írta: „Egy személy nem lehet konkrét anélkül, hogy ne lenne fizikai teste mint átélt test”.253 Ugyanígy, az a megfontolás, mely szerint a személy mindenekelőtt nem teoretikus, megismerő és megfigyelő szubjektum, hanem gyakorlati-gyakorlatias, értékelő, döntéseiben és tetteiben érzelmileg motivált szubjektum, már Heidegger előtt is jelen volt Husserlnél.
Scheler hangsúlyozta, hogy a „személy” fogalma – szemben az „én” és a „te” fogalmával – nem relációs, hanem abszolút fogalom, mely abszolút értéket képvisel.254 A személy abszolút értéke és méltósága, miként azt részben Schelert követve Karol Wojtyła kiemelte, megnyilvánul és benne él minden egyes tettében, egész cselekvő természetében.255 Az emberi cselekvés bizonyos módon ennek a legfőbb értéknek a kifejeződése és feltárulása a világban. Hétköznapi életében a személy mintegy „teljes felületével” szétterül a világ felületén, és feloldódik benne.
252 Szeretném ezen a helyen megjegyezni, hogy az analitikus filozófia egyes képviselői alkalmasint rendkívüli arroganciával és rendkívül lekezelően nyilatkoznak a kontinentális filozófiáról – mely utóbbi a romantika, és a belőle kibontakozó, mindenekelőtt nem-pozitivista bölcseleti áramlatok, többek között az életfilozófia, egzisztencializmus, marxizmus és neomarxizmus, valamint részben az újkantiánus filozófiai tendenciák szerves folyománya. Meg kell jegyezni: ezeknek az áramlatoknak köszönhető, hogy sokkal gazdagabb, konkrétabb filozófiai képünk van a szubjektumról – lehet, hogy nélkülük máig sokkal szegényebb volna a filozófiai antropológia.
253 Husserl: Zur Lehre vom Wesen und zur Methode der eidetischen Variation. Texte aus dem Nachlass (1891-1935). New York: Springer, 2012: 380.
Ld. még: Marosán 2017: 369-378. Ld. továbbá: Zahavi: “Husserl’s Phenomenology of the Body”. In Études Phénoménologique (19) 1994:63-84.
254 Scheler 1979. Ezt az elgondolást megtaláljuk egyébként Husserl etikai előadásaiban is. Cf. Irene Breuer: “The Ego as Moral Person. Husserl’s Concept of Personhood in the Context of his Later Ethics”. In Miscellanea Anthropologica et Sociologica 2019, 20(1): 15–35.
255 Karol Wojtyła: The Acting Person. Dordrecht: D. Reidel Publishing Company, 1969. Lengyelből angolra fordította: Andrzej Potocki.
116
A különféle kritikus pillanatok, Jaspers kifejezésével „határhelyzetek” azok,256 amelyek rákényszerítik az embert arra, hogy fókuszáljon, és hogy valóban „odategye” teljes személyiségét a döntései, tettei mögé. Többnyire ezek a kritikus helyzetek, sorsfordító események azok tehát, amelyek abba az irányba „nyomják”, arra késztetik az embert, hogy
„autentikusan” éljen;257 hogy tehát döntéseit valóban maga hozza meg, személyiségének teljes súlyával és erejével, és kiszakítsa magát a közösségileg rögzült rutinok és elvárások világából.258 Joggal mondhatjuk, hogy az ember személyisége és személyes azonossága részben a rutinszerű cselekvések „inautentikus” világából, részben a tudatosan és eltökélten meghozott döntésekből és cselekedetekből emelkedik ki, illetve ezekben a döntésekben és tettekben formálódik, alakul ki.
Az aktusoknak – amelyeket személyiségünk meghatároz és amelyek szintén folyamatosan formálják és alakítják személyiségünket és személyes azonosságunkat – több különböző szintjük van, és a testiség mindegyikben jelen van. Mint arra már mindenekelőtt Merleau-Ponty is rámutatott, megjelenik a testiség már a gondolatokban, illetve általában a mentális aktusokban is. A „cogitó”-t, mint mondja, mindenütt meghatározza a testiség.259 Szavainkban, mondatainkban szintén benne él a testiség;260 a nyelv test nélkül nem volna lehetséges, függetlenül attól, hogy a fejünkben lévő nyelvi, konceptuális struktúrákra gondolunk, vagy a hangzó beszédre. A nyelv továbbá – egyik lényegi aspektusát, vonatkozását tekintve – szintén mindenekelőtt egzisztenciális létmódként, illetve praktikus struktúraként és aktusként van adva.261 Végül a testi cselekvések fogalmuknál fogva – per definitionem – is implikálják a testiséget; és ebben nem csupán arról van szó, hogy a testi cselekvések mozgások, konkrét, partikuláris testi műveletek formájában valósulnak meg, hanem a teljes testiség, az ember
256 Pl. Karl Jaspers: Bevezetés a filozófiába. Budapest: Európa kiadó, 1987.
257 Az „autenticitás” vagy „tulajdonképpeniség” problémaköre szintén olyan kérdésterület, melyet nem Heidegger vezetett be a fenomenológiába, hanem már jóval a Lét és idő megírása előtt kifejezetten exponált Husserl. Ehhez:
Marosán: „Autenticitás és narratív identitás. Az autentikus emberi lét lehetőségéről Heidegger, Tengelyi és Fehér M. István nyomán”. In Daróczi Enikő és Laczkó Sándor (szerk.): Lábjegyzetek Platónhoz 18. Az identitás. Szeged:
Pro Philosophia Szegediensi Alapítvány, Magyar Filozófiai Társaság, Státus Kiadó, 2020: 387-396.
Pro Philosophia Szegediensi Alapítvány, Magyar Filozófiai Társaság, Státus Kiadó, 2020: 387-396.