Azonosság és különbség

Azonosság és különbség viszonyának tárgyalásában a 20. századi filozófiában, a korábbi korszakok jellemzőnek számító megközelítésmódjaihoz képest, jelentős változás áll be. A 20.

század egyes klasszikus szerzői – többek között, Adorno, Heidegger, Lévinas, Derrida, Deleuze, Lyotard – szerint a nyugati metafizikában, a preszókratikusoktól legalább Hegelig, az azonosság uralkodott a különbséggel szemben; a különbséget vagy a nem-azonost az azonoshoz képest másodlagosnak vagy levezetettnek tartották.³⁸¹ Ezzel azonban – ezen szerzők szerint – a nyugati metafizika egy sor meghatározó szerzője megfosztotta a különbséget sajátszerűségétől.

381 Adornónál mindenekelőtt a következő művekről van szó: Zur Metakritik der Erkenntnistheorie - Studien über Husserl und die phänomenologischen Antinomien. Stuttgart: Kohlhammer, 1956. Negative Dialektik. Frankfurt am Main: Suhrkamp, 1966. (Ld. még: Olay Csaba és Ullmann Tamás: Kontinentális filozófia a XX. században.

Budapest: L’Harmattan kiadó, 2011: 289sk. [Olay Csaba közreműködése]).

Heideggernél mindenekelőtt: Identität und Differenz. Frankfurt am Main: Vittorio Klostermann, 2006: (különösen) 53-64. Ehhez ld.: Lengyel Zsuzsanna Mariann: „Nem ártás és gondolkodás. Nem-tudásunk komolyan vételéről – Heidegger és Derrida”. In Laczkó Sándor (szerk.): Lábjegyzetek Platónhoz 14. Az agresszió. Szeged: Pro Philosophia Szegediensi Alapítvány, Magyar Filozófiai Társaság, Státus Kiadó, 2016: 400-418; (különösen:

414sk). Lévinasnál: pl. Lévinas 1999.

Ami a francia posztstrukturalizmust és posztmodernet illeti, e mozgalomban a különbség kiemelkedő szerepe – szemben az azonosság tradícionális középpontba állításával – végig meghatározó motívumnak számított. Ehhez ld. pl. Olay és Ullmann 2011: 371-464. (Ullmann Tamás közreműködése).

168

Akárhogy is foglaljunk állást a vitában, azonosság és különbség a lét és a megjelenés legmagasabb lényegkategóriáinak tűnnek. Minden más megkülönböztetés és meghatározás felőlük válik egyáltalán megközelíthetővé. A vita mindenesetre – amit a „nem-azonos” vagy a

„különböző” önállóságának, saját jogának védelmezői folytattak a megelőző korok gondolkodóival – rávilágít arra, hogy azonos és nem-azonos vagy különböző közti viszony legalábbis ambivalens; az, hogy a fogalompár melyik tagját tesszük meg uralkodónak vagy eredendőbbnek a kettő közül, jelentős mértékben függ attól, hogy milyen kiindulópontot választunk, milyen metafizikai és ismeretelméleti előfeltevések alapján gondolkodunk. A kettő közti viszony legalábbis – a jelen könyvben már többször is alkalmazott kifejezéssel élve –

„billegő”. Úgy tűnik számomra, magának a létnek vagy a megjelenésnek olyan a szerkezete, hogy e kettő viszonya nem tekinthető teljes mértékben eldöntöttnek, illetve kiegyenlítettnek – még olyan szinten sem, hogy a kettő aszimmetrikus vagy szimmetrikus kapcsolatáról beszéljünk konklúzív módon. Annyi mindenesetre megkockáztatható, hogy a kettő lényegi viszonyban áll egymástól, és nem igazán tárgyalhatók egymás nélkül, önmagukban.

Ahhoz, hogy megértsük azonosság és különbség fogalmainak genezisét, úgy tűnik, ahhoz az eredeti, semleges Közeghez kellene visszatérnünk, amelyet az előző részben említettünk.³⁸² Ebben az esetben is úgy látszik, hogy van egy eredendően egyöntetű tapasztalati közeg, amely azután azonos és nem-azonos egységekre differenciálódik. Mintha egyáltalán a tapasztalati differenciálódás folyamatában emelkedne ki azonosság és különbség kategóriája. Ezzel azonban úgy tűnik, mégis van egyfajta jellegzetes és hangsúlyos aszimmetria a kettő – azonosság és különbség – viszonyában: nevezetesen a különbség vagy a nem-azonos javára.

Hiszen tapasztalati differenciálódásról beszélünk. Ez azt jelentené, hogy a nem-azonos, a különböző megelőzné az azonost, és az utóbbi lenne az, ami végső soron másodlagosnak vagy levezetettnek minősülne a differenciához, a különbséghez képest? Kezdetben vala a különbség?

Azonban, ha ténylegesen megnézzük egy tapasztalati mező differenciálódását (például, amikor teljes egészében visszanyerjük az öntudatunkat ébredés után),³⁸³ akkor magát ezt az eseményt – a differenciációt – is csak utólag tudjuk tudatosítani és tematizálni, amikor már azonosság és különbség kategóriái, és ezen kategóriák által meghatározott viszonyok előálltak, letisztultak

382 I.1.1.D. „A Csomó és a Közeg. Szimmetria és aszimmetria a tapasztalati genezisben”.

383 Noha a tapasztalati differenciálódás folyamatosan zajlik az éber tudatállapotokban is, bizonyos jellegzetességei – a differenciálódás sajátszerű vonásai – a kevésbé éber tudatállapotok tanulmányozása révén jobban kiemelkednek, élesebb megvilágításba helyezhetők. A kevésbé éber tudatállapotokban összemosódik azonos és nem-azonos, szubjektív és objektív, ezek az állapotok közelebb visznek bennünket ahhoz az ősmóduszhoz, amit Közeg néven emlegettünk. A nem éber, illetve a bódult tudatállapotok fenomenológiai jelentőségére már Jan Patočka is felhívta a figyelmet. Ld.: Mi a cseh? Pozsony: Kalligram kiadó, 1996: 104, 349-365. Ehhez még: Mezei:

A lélek és a másik. Budapest: Atlantisz, 1998: [31sk].

Ebben az összefüggésben még: Deczki 2014: 25-46.

169

és működésben vannak. Az esetleg, hogy ilyenkor azonosság és különbség különbségéről beszélünk, talán megint különbség elsődlegességére vagy fölényére utalhat néhányak szemében. De minden különbség csak azonos egységekhez képest válik rögzíthetővé.

Mindenképp úgy áll a helyzet, hogy azonosság és különbség viszonya – beszéljünk akár magukról ezekről a kategóriákról, akár azonosság és különbség konkrét, éppen aktuális viszonyairól – billegő, és egyáltalán nem egyszer s mindenkorra rögzített.

A fenomenális mező differenciálódását csak utólag tudatosítjuk, amikor már praktikus módon bevonódunk a többé-kevésbé megkülönböztethető egységekből álló (pl. figura és háttér) fenomenális mező különböző elemeivel való foglalatoskodásba, illetve ezeket az elemeket és viszonyaikat többé vagy kevésbé kifejezetten tematizáljuk. Azonos és különböző különbsége és dinamikus egysége ekkor már készenállnak és bizonyos fokig megszilárdultak, rögzítettek.

Úgy tűnik, azonosság és különbség elválaszthatatlanul összekapcsolódnak, és egymást kölcsönösen meghatározzák. Valamit csak azáltal vagyunk képesek azonosítani, hogy más dolgoktól megkülönböztetjük azt, és másfelől: a dolgot csak azáltal vagyunk képesek egymástól megkülönböztetni, hogy valamiképpen azonosítjuk őket.

Kulcsfontosságú ebben az összefüggésben Spinoza sokszor idézett tétele: „omnium determinatio est negatio” – „minden meghatározás tagadás”; amennyiben minden meghatározással egy adott dolgot vagy jelenséget elkülönítünk más dolgoktól vagy jelenségektől; és szintén alapvetően fontos Hegel ezen felfogásra adott reflexiója, illetve kritikája. Hegelnél a Logikában (a Logika tudományában éppúgy, mint a Logika enciklopédiájában).³⁸⁴ Spinozánál – Hegel értelmezése szerint legalábbis – Isten mint az egyetlen szubsztancia mindent felold önmagában; és benne – az egyetlen univerzális szubsztanciában – a világnak nincs igazi realitása. Spinoza álláspontját ezért Hegel

„akozmizmusnak” is nevezi.³⁸⁵ Hegel azonban – ahogyan legalábbis saját pozícióját szembeállítja Spinoza felfogásának által nyújtott értelmezésével – az egyedinek sokkal nagyobb hangsúlyt és jelentőséget tulajdonít, mint azt szerinte Spinoza tette. Hegelnél egyedi (das Einzelne, ami egy egyedi itt és most), a különös (das Besondere) és az általános (das Allgemeine) egymástól elválaszthatatlanok a konkrét megjelenésben.

Hegelnél mindig is az volt az egyik leglényegesebb célkitűzés, hogy a létezőket, a dolgokat egyetlen átfogó, differenciált egységben egyesítse; olyanban, amely nem oldja fel a dolgok

384 Pl. Hegel 1979a I: 88sk. Ld. továbbá: Paul Redding: “Georg Wilhelm Friedrich Hegel”. In Stanford Encyclopedia of Philosophy, 2020. Hyperlink: https://plato.stanford.edu/entries/hegel/ (Utolsó letöltés ideje: 2021.

04. 04.).

385 Hegel: A logika. Enciklopédia I. Budapest: Akadémiai kiadó. 1979: 111sk. Fordította: Szemere Samu.

170

különbségét egymáshoz képest. Ezt hivatott nála kifejezni „azonosság és nem-azonosság azonosságának” a tétele;³⁸⁶ és többek között ez volt Schellinggel szemben is az egyik legfőbb kifogása. Az nevezetesen, hogy szerinte Schelling mindent egy nem (vagy nem kellőképp) differenciált egységben old fel. Erre vonatkozott nála az a végső soron Schellingnek szánt kritika, mely szerint (Schelling Abszolútuma): „[A]z Abszolútumnak az az bizonyos éjszakája, amelyben [...] minden tehén fekete”.³⁸⁷ Függetlenül attól, hogy Hegelnek igaza volt-e ebben a kritikában vagy sem, annyi valószínűnek tűnik, hogy Hegelnél – azzal együtt, hogy hangsúlyozta az egység, az Abszolútum differenciált voltát – mégis csak az azonosságon volt a hangsúly, az azonosság volt előtérben; amit – véleményem szerint – semmi sem mutat jobban, minthogy „azonosság és nem-azonosság azonosságá”-ról beszélt.

A fenomenális mező egységeinek azonosságát és különbségét értelemadó aktusok teremtik meg. Ezek az egységek, a konkrét tapasztalat kontextusában, értelemmel bíró alakzatokként és összefüggésekként mutatkoznak meg, melyek azonosságát bizonyos tekintetben a többi értelemalakzattól való különbségükből merítik. Az értelemalakzatokat részben tanultuk, a nevelődés folyamata alatt, illetve szociális és kulturális vonatkozású interakcióink során elsajátítottuk, részben pedig magunk alakítottuk ki őket, illetve, élettörténetünk során, ezek az alakzatok passzívan, maguktól formálódtak bennünk. Akárhogy is, a legtágabb értelemben ezek az értelemalakzatok végső soron transzcendens, fizikai egységekre utalnak.

Ezzel olyan ponthoz érkeztünk, melynél előre kell utalnunk a fejezet később részeire; ami két dolgot is jelez. Egyfelől a fenomének eredendően összefonódott természetét, másfelől azt a tényt, hogy a törésvonalak nem pusztán a fenomének között helyezkednek el, elválasztva őket egymástól, hanem magán a fenoménen, a fenomenalitáson belül is fellelhetőek. Arról van szó, hogy az azonosságnak, és éppígy a különbségnek is, többféle típusáról kell beszélnünk – és a

„típussal” már egy további alapkategória felé kell továbbutalnunk, nevezetesen az általánosságra. Az azonosságnak legalább két típusára kell itt utalnunk (némileg önreflexív módon): a típus- és partikuláré-azonosságra. A típusazonosság, amikor két vagy több létező vagy tulajdonság ugyanabba a típusba tartozik; partikuláré-azonosság az, amikor egyazon létezőnek (adott esetben tulajdonságnak) az időben fennálló azonosságáról, illetőleg az időben folytonos létezéséről beszélünk. Jogosan merül fel a kérdés, hogy mi konstituálja az

386 Hegel: Vö. Hegel: „Differenz des Fichteschen und Schellingschen System der Philosophie”. In Hegel Werke, II. kötet: Jenaer Schriften 1801–1807. Frankfurt am Main: Suhrkamp, 1986: 96. Ld. még ehhez: Csikós Ella 2008.

387 Hegel 1973: 16. Ehhez: Marosán: „Az Abszolútum kritikái. A német idealizmus fő gondolkodói az Abszolútum megismerhetőségéről”. In Blandl Borbála, Boros Bianka, Czétány György, Grósz Eszter, Kővári Sarolta (szerk.):

A kritika fogalma a XIX. században. Budapest: Áron kiadó, 2020: 230-245.

171

azonosságot az egyik, illetve a másik esetben – illetve, ezzel szoros összefüggésben, mi különbözteti meg az egyik létezőt vagy tulajdonságot a másiktól? A válasz erősen függ a szóban forgó létező vagy tulajdonság típusától is. Ezen a helyen a partikuláré-azonosságot a

„numerikus azonossággal” szinonim értelemben használjuk; amikor tehát egy létező vagy tulajdonság numerikusan különbözik más létezőktől vagy tulajdonságoktól.³⁸⁸

A reális, fizikai egységek azonosságának tekintetében kulcsfontosságú, hogy ezek mindenekelőtt összetett létezőkként, kompozitumokként mutatkoznak meg; és ebben az összefüggésben mereológiai elemzésnek vethetők alá; vagyis egységük és azonosságuk megértésének vonatkozásában alapvető szerepet játszik „rész” és „egész” kategóriája.³⁸⁹ Ebből a szempontból további fontos megkülönböztetés „függő” és „független rész”, vagyis reálisan (elvileg és többnyire: fizikailag) elkülöníthető rész, valamint tulajdonság, illetve mozzanat közti, Husserl által a harmadik Logikai vizsgálódásban kidolgozott, de ténylegesen Brentanóra visszanyúló, részben tőle átvett különbség.³⁹⁰ A „függő” rész, mint mozzanat vagy tulajdonság, a „típus” imént említett kategóriájához hasonlóan, szintén a következő alfejezet fő témájára utal tovább, az általánosság problémájára. Vannak elemi tárgyi létezők és a belőlük összeálló egészek.³⁹¹ Az egészek nem pusztán részeik, illetve – végső soron – az elemi tárgyak összessége, hanem egyúttal a részek közti viszonyok rendszere, strukturális egészek.³⁹² Fizikai szinten a részek közti fizikai viszony egyebek mellett, de alapvető módon erőként nyilvánul meg, a vonzás és a taszítás különböző erőformáiban. Ami a fizikai szinten a fizikai tárgyak mint fizikai tárgyak azonosságát konstituálja, hogy egységes erőcentrumokként képesek hatni és

388 Ehhez Tőzsér 2009: (különösen) 28-31.

389 Husserl formális ontológiájában rész és egész kategóriái olyan alapvető fogalmak, amelyek szerinte alapvető módon járulnak hozzá a dolog mint dolog jellemzéséhez. Ehhez: Poli 1993.

390 Husserl 1984: 227-300. Brentanónál: Deskriptive Psychologie. Hamburg: Felix Meiner Verlag, 1982. Továbbá:

Moran 2002: 36.

391 A (fizikai) atomizmus, amelyre itt utalunk, nem pusztán egy empirikus, természettudományos hipotézis, hanem – és mindenekelőtt – egy spekulatív, alapvetően filozófiai természetű gondolat. Szeretnék itt egy tudományos népszerűsítő könyvre, Leon Lederman és Dick Teresi Az isteni a-tom c. művére utalni; aminek egy érdekes motívuma, hogy a szerzőpáros a modern, 20. századi részecskefizikát tulajdonképpen ezen ókori gondolat, Leukipposz, Démokritosz és követőik, kiteljesítéseként mutatja be. (Az isteni a-tom. Mi a kérdés, ha a válasz a világegyetem. Budapest: Typotex kiadó, 1995. Fordította: Vassy Zoltán).

392 Amikor a viszony-tárgy megkülönböztetésről van szó, akkor megint csak egy olyan különbségtételhez érkezünk, amelynek tekintetében a filozófiatörténetben eltérő előnyben részesítésekkel találkozunk.

Konkrétan Wittgensteinre és a Logikai-filozófiai értekezés nevezetes kezdeti mondataira szeretnék ezzel utalni. „A világ tények, és nem dolgok összessége” (1.1.). „Az elemi tény tárgyak (objektumok, dolgok) kapcsolata” (2.01).

(Logikai-filozófiai értekezés. Budapest: Akadémiai kiadó, 1963: 113. Fordította: Márkus György).

Annak ellenére, hogy Wittgensteinnél mindenekelőtt a dolgok közti logikai és nem fizikai kapcsolatról van szó, amikor a szerző a tény konstitúciójáról beszél, ami itt számunkra fontos, az a tény elsődlegessége az őt alkotó dologgal szemben. Úgy vélem, ezen a helyen is a különböző típusú fenomének, fenomenális kategóriák közti billegő viszony az, ami itt – Wittgensteinnél – kifejezésre jut.

172

megnyilvánulni más fizikai erőcentrumokkal szemben. Azonosságuk mindenekelőtt egy egységes erőcentrum azonossága.³⁹³

Az élőlények esetében már nem pusztán a fizikai önazonosságról, részek egy adott elrendeződéséből fakadó azonosságról van szó, hanem egy olyan – tág értelemben vett – individuumnak az azonosságáról, aki legalábbi életfolyamatai által folyamatosan megkülönbözteti magát környezetétől, integritását folyamatosan próbálja fenntartani a környezet őt elnyeléssel fenyegető folyamataival és erőivel szemben, és azonossága pontosan abból fakad, hogy állandóan megkülönbözteti magát a környezettől és a környezet más lényeitől. Röviden, az élőlény esetében lényeges módon valami olyasmi konstituálja az azonosságot, amit Humberto Maturana és Francisco Varela „autopoieszisz”-nek nevezett.³⁹⁴ Az élőlény, életfolyamatai által, folyamatosan újrateremti egységét, bizonyos mértékig képes szabályozni életfolyamatait, és ezen szabályozás tág értelemben vett „célja” az, hogy fenntartsa integritását, hogy elhatárolja magát a környezettől, és küzdjön azon erők ellen, melyek egységét, és ezzel azonosságát megpróbálják elnyelni, felbomlasztani, lerombolni.

A tudattal rendelkező lények azonossága egy nézőpont azonosságából származik. Ez azt jelenti, hogy minden tudatos lény rendelkezik egy perspektívával, mely bizonyos értelemben minden más perspektívát kizár, és amelyhez képest minden, nem saját tudati tartalom transzcendensnek mutatkozik. Egy nézőpont azonossága, mely a legmélyebb szinten minden tudatos lény azonosságát adja, végső soron nem is tárgyi jellegű azonosság; nem lehet ugyanolyan értelemben egy nézőpont azonosságáról beszélni, mint egy fizikai vagy akár ideális tárgy azonosságáról. A nézőpont az, amely számára minden fenomén adatik, és amely – mint a saját nézőpont, mint az én saját perspektívám – soha nem lehet tárgyi. A nézőpont az, amely szigorú értelemben soha nem lehet tematikus; az adott nézőpontot – képletesen szólva³⁹⁵ – birtokló lény az, aki szubjektumként tematizálhatja a dolgokat, és aki rögzíti a dolgok azonosságát. Egy még magasabb szinten, a személy szintjén, szintén bizonyosfajta struktúra adja a személyes azonosság mibenlétét: mint képességek, mentális tartalmak, állásfoglalások magrendszere. A személyben van egy olyan magstruktúra, amely megteremti az adott személy mélyebb értelemben vett valóját. Egy olyan magstruktúráról van szó, amelynek komponensei

393 Ezzel részben csatlakozni szeretnék ahhoz a nietzschei, deleuze-i képhez, mely szerint a világ egymással szembefeszülő erők forgatagaként is ábrázolható.

394 Umberto Maturana és Francisco Varela: Autopoiesis and Cognition. The Realisation of Living. Boston, Dordrecht & London: D. Reidel Publishing Company, 1980.

395 Azért képletesen szólva, mert szigorú értelemben csak tárgyakat, dolgokat birtokolhatunk. A rám jellemző nézőpontot nem birtoklom, hanem ez a nézőpont vagyok.

173

nem változhatnak anélkül, hogy maga a szóban forgó személy is alapjaiban meg ne változna;

anélkül tehát, hogy lényegileg másik személlyé ne válna, mint aki.

Az élettelen, élő és tudatos lények azonosságán túl a dolgok két nagy további típusának azonosságáról kell még beszélnünk: az ideális és mesterséges tárgyak azonosságáról. Az ideális tárgyak (mint gondolatok, eszmék, tudományos és filozófiai elméletek, hipotézisek) ideális elemekből tevődnek össze. Egy ideális elem (elemi idea): egy elemi tulajdonság, mozzanat vagy reláció, vagy egy bizonyos alapvető tárgytípus ideája. Egy eszme lényegének a megragadásához hozzásegíthet bennünket az, amit Husserl „eidetikus” vagy „imaginárius”

variációknak nevezett; vagyis amikor gondolatban addig variáljuk egy dolog vagy tárgy fogalmát, lényegét, amíg el nem jutunk egy bizonyos elemi, ideális struktúrához, amelynek egyetlen komponensét sem tudjuk megváltoztatni, elvenni anélkül, hogy el ne tűnne maga a lényeg vagy fogalom. A kompozit ideális tárgyak esetében – ezek szerint (az eidetikus variáció logikája szerint) – mindig van egy olyan magstruktúra (ideális elemek és a köztük fennálló viszonyok), amely az adott ideális tárgy azonosságát rögzíti, illetve definiálja.

A mesterséges tárgyak esetén sok múlik azon, hogy milyen mesterséges tárgyról van szó;

pontosabban, hogy mi célból készítették vagy hozták létre az adott tárgyat. Amennyiben használati tárgyról beszélünk, ott a funkciót szokták döntőnek tekinteni az adott tárgy azonosságának megragadásánál vagy rögzítésénél. Amíg egy használati tárgy így vagy úgy be tudja tölteni azt a szerepet vagy funkciót amiért alkották, addig egy széles értelemben véve azonosnak tekinthetők; mondhatjuk azt, hogy ugyanarról a tárgyról van szó, amíg a tárgy által hordozott vagy működtetett funkció az időben folytonosan (adott esetben döcögve bár, de) fennmarad. Vannak azonban olyan mesterséges tárgyak, amelyeknél az adott dolog anyagisága, illetve az elkészítés kulturális, történelmi körülményei, illetve bizonyos személyekkel való kapcsolata releváns. Lehet általában egy bizonyos történelmi korhoz vagy egy kultúrához kötődő tárgy; (egy ír bádogfurulya, vagy egy 17. századi holland, középosztálybeli család ebédlőasztala). Vagy egy személyhez kötődő tárgy, (Napóleon széke, Churchill kalapja). Illetve kiemelkedő módon ilyenek a műalkotások, és köztük is mindenekelőtt a képzőművészeti alkotások: egy eredeti szobor vagy festmény például. A műalkotásokat, különösen a nagyszabásúakat, különleges kapcsolat fűzi az eredeti, egyedi alkotáshoz; illetve, az eredeti, egyedi alkotást különleges viszony fűzi az alkotóhoz, az eredeti létrehozó aktushoz. A műalkotásokat, ahogy Walter Benjamin fogalmazott, különleges „aura” veszi körül; egy olyan aura, amely részben az adott alkotás egyedi materialitásából fakad, részben abból a

174

kapcsolatból, ami a létrehozás aktusa révén ezt az egyedi alkotást a készítőhöz kapcsolja.³⁹⁶ A műalkotás – mint speciális, egyedi alkotás – önazonossága ebből az „aurából” származuk.

Bármilyen típusú létezővel is foglalkozzunk, azt találjuk, hogy azonosság és különbség csak egymástól elszakíthatatlan viszonyukban jelenhetnek meg. Azonosítás nem lehetséges megkülönböztetés nélkül, és megkülönböztetés nem lehetséges azonosság és azonosítás nélkül.

Ez persze a legkevésbé sem jelenti, hogy a két kategória tulajdonképpen egy lenne, csak azt, hogy egymásra támaszkodnak, és egymásból érthetők meg. Nem csak erről van szó azonban.

Az azonosítás és megkülönböztetés műveleteit nem tudjuk elvégezni anélkül, illetve azonosság és különbség a tapasztalatban nem tud bejelentkezni anélkül, hogy ne fordulnánk egyszersmind általános és különös (vagy egyedi) különbségéhez. Minden azonosításban és megkülönböztetésben egyszersmind általános és különös kategóriái is működésben vannak, illetve elkerülhetetlenül bejelentkeznek.

In document Kontextus és fenomén III. (Pldal 167-174)