Az igazságosság és a szabadság összekapcsolásának témája már kristálytisztán megjelenik például Gulielmus Saint-Thierry apát egy értekezésében, ahol a szerző ezt állítja: „ahol kényszer van, ott már nincs szabadság; és ahol nincs szabadság, ott nincs igazságosság sem”. 28 Ebben az értelmezésben a szabadság az objektív igazságosság és az objektív és felismerhető javak összefüggésében jelenik meg. A választás szabadságának célja és igazolása tehát az objektív és mindenki számára felismerhető javak léte. Ezeket a javakat az embernek – mél-tóságának megfelelően – szabadon kell elfogadnia.
A II. Vatikáni Zsinaton, a Dignitatis humanae kezdetű nyilatkozat előké-szítése során pontosították a különbségtételt a között a minden ember számára közös erkölcsi kötelesség között, hogy ki-ki keresse az igazságot, és ha megta-lálta, fogadja el és ragaszkodjék hozzá, és a jogi értelemben vett szabadság közt, hogy valaki elfogadjon-e vagy sem egy konkrét vallást. Ez utóbbi szabadság
23 Franciscus: Discorso al Consiglio d’Europa. 2014. XI. 25.
24 Uo.
25 Uo.
26 Uo.
27 Uo. Vö. Paulus VI: Litt. Enc. Populorum progressio. 1967. III. 26. 13. pont.
28 Guglielmo di Saint Thierry: La contemplazione di Dio. n. 9-11: SC 61, 90–96.
az állammal és a társadalommal szemben áll fenn. Alapja nem az a gondo-lat, hogy minden világnézet és minden vallás egyenértékű, hanem az a tény, hogy az emberi személynek joga van szabadon dönteni arról, hogy egy vallást elfogad-e vagy sem.29 A Dignitatis humanae szemléletmódja szerint azonban a vallásszabadságnak mégis vannak bizonyos előfeltételei. Manapság éppen ezek váltak kérdésessé. A zsinati nyilatkozat 2. pontjában ezt olvassuk: „Ez a Vatikáni Zsinat kijelenti, hogy az emberi személynek joga van a vallásszabad-sághoz. E szabadság abban áll, hogy minden embernek mentesnek kell lennie egyesek, társadalmi csoportok vagy bárminemű emberi hatalom kényszerítő hatásától, mégpedig úgy, hogy a vallás tekintetében senki sem legyen kénytelen lelkiismerete ellen cselekedni, s ne is akadályozzák abban, hogy – jogos határok közt – magánéletében vagy nyilvánosan, egymagában vagy közösségben lelki-ismerete szerint cselekedjék. Kijelenti továbbá, hogy a vallásszabadság valójá-ban az emberi személy méltóságán alapszik, amint ez a méltóság mind az Isten kinyilatkoztatott szavából, mind magából az emberi értelemből megismerhető.”
Napjainkban már a vallásszabadság tárgyának meghatározása is jelentős nehézségbe ütközik. Mit jelent az, hogy „vallás tekintetében”? Különböző posztkommunista országokban előfordult, hogy a törvényhozó, bár szavatolni akarta a vallásszabadságot, elutasította, hogy meghatározza, mit jelent a vallás, ezzel pedig teret nyitott annak, hogy visszaéljenek ezzel a szabadsággal például nyerészkedés céljából. Hogyan lehet jogilag garantálni valaminek a szabadsá-gát, ha elutasítjuk, hogy meghatározzuk ennek a szabadságnak a tárgyát? Ha már a vallás fogalma is szubjektív hiedelmek és vélemények kérdése, felmerül annak kockázata, hogy a jogi garancia értékét veszíti.
A Zsinat azt is kijelenti, hogy az emberi személynek szabadnak kell len-nie arra, hogy „jogos határok között” lelkiismerete szerint cselekedjék. – De mik ezek a határok, ki szabja meg őket? Milyen világnézet alapján? Ha nincs felismerhető objektív igazság és nincsenek objektív javak, akkor az állami funkcionáriusok világnézete lesz minden szabadság mértéke. A vallásszabad-ság alapja a Zsinat szerint az emberi személy méltóvallásszabad-sága, mely értelmünkkel is felismerhető. Újabban azonban úgy tűnik, hogy a nyugati politikai gondolko-dásban nincs egyetértés még az emberi méltóság fogalma tekintetében sem.
Nem kevesek szerint ez főként vagy akár kizárólag a fizikai fájdalomtól való mentességet jelenti. Ebben az értelemben beszélnek például emberhez méltó halálról. Visszatértünk tehát az antropológiai problémához.
29 Vö. L. Mistò: Libertà religiosa. In: Dizionario di dottrina sociale della Chiesa, Scienze sociali e magistero. A cura del Centro di ricerche per lo studio della dottrina sociale della Chiesa.
Milano, 2004. 414–418., különösen 415.
Az igazságtalan törvények és a vallásszabadság 27
Mikor a Dignitatis humanae arról szól, hogy senkit sem szabad kényszeríteni vallás dolgában arra, hogy lelkiismerete ellen cselekedjék, feltételezi, hogy ez a lelkiismeret helyes.30 A határok, amelyek között kinek-kinek joga van arra, hogy ne akadályozzák meg a lelkiismerete szerinti cselekvésben, a közrend fogalmában foglalhatók össze, mely „a közjó alapvető része”. Három fő eleme van: „mindenki alapvető jogainak védelme”, a „tisztességes közbéke védelme”
és a „közerkölcs fenntartása”.31 Nyilvánvalónak látszik, hogy mindezeknek az elemeknek az azonosítása a világnézet egyes fontos vonatkozásaiban legalább egy minimális általános egyetértést tesz szükségessé. Ha az objektív valóságon alapuló ilyen egyetértés lehetőségét kizárjuk, ez egyik forrása lehet annak a módfelett nagy aggodalomnak, amellyel a nyugati világ az erős identitással rendelkező bevándorlók csoportjainak érkezését szemléli.
A vallásszabadság mindezek fényében központi érték, mert – mint Szent II.
János Pál pápa mondja – „ez alapozza meg az összes többi szabadság célját és értelmét, mely minden ember legbensejében gyökerezik”.32 A vallásszabad-ság nem csupán a hit egyéni vonatkozására szorítkozik, hanem kiterjed a hit kinyilvánításának, átadásának és gyakorlásának minden közösségi formájára is. Az utóbbi évtizedek pápáinak tanításából világosan kirajzolódik, „mely területeken milyen az a mozgástér, amely ahhoz szükséges, hogy az Egyház szabadon kifejthesse evangelizációs és az emberek javát szolgáló küldetését.
Ilyen területek a család, az iskola, a betegápolás, a szociális és karitatív munka, az istentiszteleti helyek, a tömegtájékoztatási eszközök, a nevelési, képzési és a szabadidő értékes eltöltésére irányuló tevékenységek stb.”33 Újabban azonban fokozódó támadások figyelhetők meg ez ellen a szabadság ellen – ahogyan többek között a keresztények ellen Európában megnyilvánuló diszkrimináció és türelmetlenség jelenségeit megfigyelő Obszervatórium éves jelentéseiből34 is látható – intoleráns csoportok vagy olyanok részéről, akik „magukat a tör-vényeket használják fel eszközként, hogy szűkítsék a jogos szabadság területét nem csupán a hívők számára, hanem minden más ember számára is”.35
30 Vö. Mistò i. m. 416.
31 Uo.; vö. Concilium Vaticanum II, Decl. Dignitatis humanae 7.
32 Ioannes Paulus II: Messaggio ai capi di Stato firmatari dell’atto di Helsinki. 1980. IX. 1, 5.
pont.
33 Mistò i. m. 417.
34 Ld. http://www.intoleranceagainstchristians.eu/
35 Mistò i. m. 417.
4. Következtetések
Rövid eszmetörténeti áttekintésünk lezárásaként összefoglalás jelleggel az alábbi következtetéseket fogalmazhatjuk meg.
1. Az erkölcs objektív kritériumain alapuló jog nélkül nem lehet kellően sza-bályozni a társadalom életét. A társadalmi viselkedés szabályozására törekvő minden más szisztéma vagy hatástalannak bizonyul (mint az a kísérlet, hogy a jogot csupán a különböző szubjektív vágyak összehangolásának módszereként fogjuk fel anélkül, hogy ezekről értékítéletet alkotnánk), vagy megkerüli az emberi szabadságot (mint a manipulációs technikák).
2. Egy ‘objektív’ erkölcsnek, annak szem előtt tartásával kell értékelnie az em-beri cselekvéseket, hogy magának a világegyetemnek a léte, az egyes ember és a társadalom élete egy terv (projekt) részét alkotja, és annak összefüggésében találja meg értelmét és értékét.
3. A vallásszabadság olyan emberi jog, amely az emberi személy természetes méltóságából fakad. Tartalma, védelmének és gyakorlásának alapelvei arra az előfeltevésre épülnek, hogy létezik igazság vallási tekintetben is, és ezért valódi érték ennek szabad keresése és elfogadása. Az igazság tehát a vallásszabadság-nak nem korlátja, hanem egyetlen valódi alapja és igazolása.
4. Az emberiség intézményes és jogi tapasztalata a világnézet egyik hiteles forrása. Feltételezi egy magasabb ésszerűség létét és azt a természetes kötele-zettséget, hogy az objektíven megalapozott és az ember számára felismerhető egyéni javak és közjó érdekében cselekedjünk. Nem lehet tehát a társadalom életét, mint projektet megszervezni, ha nem tekintjük projektnek az emberi életet magát. Ebben az értelemben az a bizalom, amely a vallásszabadságnak a II. Vatikáni Zsinat által leírt fogalmában kifejeződik, valódi alapot jelent a közjót elősegítő, igazságos törvényhozás számára.