Az újkor második felének ismeretelméleti fordulatát követően többen elkezdték kétségbe vonni az objektív javak létezését, és megkísérelték a kérdést a szubjek-tív választáson alapuló vágyak és érdekek problémájára szűkíteni. Így jutottak el az igazságosság relatívabb és formálisabb fogalmához és annak elválasztásához a szerintük talán nem is létező vagy megismerhetetlen közjótól. Az igazságos-sággal kapcsolatos modern elméletek többségének ezért inkább politikai jellege van és elszakadnak a hagyományos jogi nézőponttól. Nem kevesen alapelvként fogadják el, hogy „az igazságos (megfelelő) elsőbbséget élvez a jóval (javakkal) szemben”. Ez utóbbit ugyanis szubjektívnek tartják, mivel „a társadalomban sokféle felfogás él a jóról, miközben az igazságosság, melyet úgy fognak fel, mint azoknak a szabályoknak és intézményeknek az összességét, amelyek lehetővé teszik az együttélést a sokféle alany szabadságának és egyenlőségének
10 F. Suárez: De legibus. lib. I, cap. 7, n. 11, ed: crítica bilingue por L.Pereña (Corpus Hispanorum de pace XI), Madrid, 1971. 140.
11 Suárez: De legibus, lib. I, cap. 7, n. 1–16: ed. cit. 124–157.
12 Salmanticenses: Cursus Theologiae Moralis, III, Tract. XI, cap. 4, punctum 1, n. 4: ed.
Venetiis 1734, 49: „“An vero cesset lex ipso facto, vel expectanda sit declaratio legislatoris, vel abrogatio illius, vel conrtaria consuetudo? Affirmant Soto et Montesinos. Sed alii omnes merito id negant, asserentes, legem ipso facto cessare, hoc ipso, quod finis adaequatus illius ruat; quia hoc ipso redditur inutilis bono communi, et ideo a ratione legis cadit, nec requiritur, quod toti communitati cessatio causae innotescat […] Et licet lex videatur esse in possessione, probabile est non esse, cum sit probabile, esse inutilem.”
tiszteletben tartásával”, szerintük objektív.13 Más kérdés, hogy maga a társadal-mi együttélés, illetve az alanyok szabadságának és egyenlőségének fenntartása mint a jog célja nem jelentenek-e mégis bizonyos alapvető objektív javakat.
Olyan szerzők szerint, mint John Rawls „az az ésszerű igazolhatóság, amelyre egy metafizika, egy erkölcs” vagy akár „a vallások és a hitek igényt tartanak, csak azokra vonatkozik, akik elfogadják azokat, és nem kerülhet be az állam szervező elvei közé”.14 Ezt a szemléletet azonban nem fogadhatják el azok, akik igényt tartanak az igazságra és azt vallják, hogy mindenkihez kell fordulniuk, „nemcsak azokhoz, akik osztják meggyőződésüket”.15 Továbbá:
függetlenül attól, hogy milyen elméleti álláspontja van egy törvényhozónak az igazságosságról, semmilyen jogalkotás nem mondhat le arról, hogy azonosítson bizonyos alapvető értékeket vagy javakat, melyeket a társadalomnak követnie kell.16 Még ha egy állam hatalmi szervei tagadják is az objektív és megismerhe-tő javak létezését, kénytelenek legalább hallgatólagosan elfogadni az együttélés bizonyos követelményeit, hogy a társadalom viselkedését szabályozhassák.
A nyugati társadalmakban mindmáig létezik „a polgári tisztességnek” egy bizonyos rétege, mely az ideológiai különbségek ellenére lehetővé teszi számos intézmény működését.
Más a helyzet a posztkommunista világban, különösen a volt szovjet or-szágokban. Ezekben a régiókban a polgárság mindig gyenge volt, a kommu-nizmus pedig lerombolta a gazdasági struktúrákat éppúgy, mint a társadalom szerkezetét. A vallást és az erkölcsöt a marxista–leninista ideológiával akarták helyettesíteni. A rendszer összeomlása után olyan kulturális és erkölcsi vákuum keletkezett, amely már az állam és a jog működését fenyegette és felidézte a társadalom kriminalizálódásának veszélyét. Érthető, ha egyes országokban a politikai vezetőréteget kevésbé bűvölik el a relativista ideológiák. Ehelyett inkább arra törekszenek, hogy újjáépítsék a társadalom kulturális és vallási alapjait. Bizonyos (objektív) értékekben való minimális konszenzus tehát bármely demokrácia kulturális előfeltétele. Ezek az értékek nem lehetnek pusz-tán formálisak, hanem a közjó valamilyen elemeinek kell lenniük. A nyugati demokrácia kezdeteitől fogva feltételezi továbbá, hogy az emberek képesek felismerni a közjót és megválasztani az államnak azokat a szerveit, amelyeknek ezt szavatolniuk kell.
13 G. Del Vecchio – F. Viola: Giustizia. In: Enciclopedia filosofica. Milano, 2006. V. 4885.
14 Del Vecchio–Viola i. m. 4885. vö. J. Rawls: A Theory of Justice. Cambridge (Mass.), 1971.
15 Del Vecchio–Viola i. m. 4885.
16 Vö. uo.
Az igazságtalan törvények és a vallásszabadság 23
Az Egyház társadalmi tanítása az új törvények igazságossága erkölcsi kö-vetelményeiként a törvényhozói tevékenység számára a következő elemeket szokta említeni: 1. Törvényhozói reformok esetén annak megjelölését, hogy mi az adott törvények módosításának terjedelme és indoka, annak feltüntetésével, hogy mik az eddigi jogszabály további fenntartásának vagy az adott témáról szóló törvény hiányának a hátrányai. 2. A korábbi és a készülő új jog előnyeinek és hátrányainak mérlegelését, valamint a törvényi változások egyéb jogterü-letekre gyakorolt hatásának felmérését. 3. A törvények világos és a gyakorlat számára könnyen értelmezhető megfogalmazását. A jogszabályok nyelvének fokozódó eltávolodása a köznyelvtől a jog elidegenedését vonja maga után a nép egészétől, a törvény címzettjeitől, sőt a közigazgatás és a jogszolgáltatás tiszt-ségviselőitől is, akiknek pedig a normát alkalmazniuk, gyakorlati követésére felügyelniük kellene. Hasonló hatásai vannak az új jogszabályok szakadatlan áradásának is.17 Ezeknek a problémáknak a megoldására a jogi információ ma alkalmazott módszerei nem tűnnek elégségesnek18, bár az internetes jogtárak technikai értéke nem lebecsülendő. A szisztéma áttekintését és az egységes szóhasználatot a részletekre vonatkozó ismeretek nem pótolják.
A fenti ismérvek azonban csak a törvényhozás technikai, formális oldalára vonatkoznak és nem elsősorban a jogszabályok tartalmára. A törvények tartal-mának igazságossága ennél összetettebb probléma. Megítéléséhez ismerni kell a társadalom erőinek és a gazdasági körülményeknek a szerves együttesét, sőt a mai globalizált világban figyelembe kell venni a teljes nemzetközi összefüg-gésrendszert, a természeti környezet és az emberi tevékenység kölcsönhatásait, valamint a tudományos kutatások legújabb eredményeit is például a genetika vagy általában a biológia területén. A kérdések rendkívüli bonyolultsága annak veszélyét idézi fel, hogy elvész a bizalom az erkölcsi megítélésben, és egyre inkább lemondunk arról az átfogó szemléletről, ami az értékítéletet lehetővé tenné.19
Még ha elfogadjuk is a törvény tartalmi igazságosságának lehetőségét a fenti, összetett ismeretek alapján, fennmarad a törvényhozás céljai megválasztásának problémája. Objektíven megalapozott közjó elismerése nélkül, vagyis az egyes ember és az emberiség létének céljára vonatkozó kérdés megválaszolása nélkül úgy tűnik, sem az erkölcsi rendszerek, sem a jog nem működhetnek. A
társadal-17 M. Welan: Gesetzgebung. In: Katholisches Soziallexikon. (Hrsg. v. A. Klose – W. Mantl – V.
Zsifkovits.) Innsbruck–Wien–München–Graz–Köln, 1980. 937–949., különösen 948.
18 Uo.
19 A bonyolultság problémájáról lásd pl. Erdő P.: Erkölcs egy bonyolult világban. Háború, tudomány, kereszténység. In: Magyar Sion. Új folyam, 1/43. (2007) 35–43.
mi viselkedés szabályozása terén megjelenik a kísértés, hogy lemondjunk mind a jogról, mind az erkölcsről, és teljes mértékben a modern tömegtájékoztatási, elektronikus (informatikai), pénzügyi, sőt genetikai eszközökkel kíséreljük meg ellenőrizni és irányítani az emberek magatartását. Ebben az esetben azonban felmerül a kérdés, hogy milyen szerepe lehet még az emberi szabadságnak a társadalom szintjén?20 Ugyanígy felmerül az a kérdés is, hogy milyen a legiti-mációja azoknak, akik az elektronikus ‘adatfelhőket’ kezelik?
A társadalmak gyökerei azonban, mint Ferenc pápa az Európa Tanács előtt tartott beszédében hangsúlyozza, „az igazságból táplálkoznak, az alkotja éltető elemét és tápláló forrását minden olyan társadalomnak, amely valóban szabad, emberi és szolidáris akar lenni. Másrészt az igazság felhívást jelent a lelki-ismeret számára, amely nem vezethető vissza előzetes meghatározottságokra és ezért képes felismerni a saját méltóságát és megnyílni az abszolútum felé.
Így fakadnak belőle alapvető választások, melyeket mások és a maga javának keresése vezet, így válik a felelős szabadság helyévé.”21
„Szem előtt kell tartani továbbá – fűzi hozzá a pápa –, hogy az igazságnak e nélkül a keresése nélkül mindenki önmagának és a saját cselekvésének a mérté-kévé válik, megnyitva ezzel az utat a jogok szubjektivista meghatározása előtt, mely azt eredményezi, hogy a tulajdonképpen egyetemes érvényű emberi jog fogalmát helyettesítik az individualista jog eszméjével. Ez pedig oda vezet, hogy lényegében nem törődünk a többiekkel, és kedvez a közömbösség globalizáló-dásának, mely az önzésből születik és egy olyan emberkép gyümölcse, amely képtelen befogadni az igazságot és hiteles társadalmi dimenzióban élni.”22
Az individualizmus tehát a relativizmus következménye. Belőle fakad a felelősségtudat hiánya, az összkép elvesztése és a jövőtől való félelem, az érdektelenség a múlt iránt, a nemzedékek elszigetelődése egymástól, valamint a társadalmi intézmények – így a házasság és a család – iránti bizalmatlanság.
A mostani kongresszus résztvevői az összes európai püspöki konferenciák te-ológiai bizottságait képviselik. A legnagyobb kihívás, amellyel földrészünknek szembe kell néznie, éppen az, amit Ferenc pápa kérdés formájában fogalmazott
20 Vö. Erdő P.: Il peccato e il delitto. La relazione tra due concetti fondamentali alla luce del diritto canonico. (Pontificia Università della Santa Croce, Monografie Giuridiche 44) Milano, 2014.
21 Franciscus: Discorso al Consiglio d’Europa. 2014. XI. 25; vö. Ioannes Paulus II: Discorso all’Assemblea Parlamentare del Consiglio d’Europa. Strasbourg, 1988. X. 8, 4. pont.
22 Franciscus, uo.
Az igazságtalan törvények és a vallásszabadság 25
meg: Európa, „hol van kíváncsi vállalkozó szellemed? Hol van szomjúságod az igazság iránt, amelyet mostanáig szenvedélyesen közöltél a világgal?”23
A kulturális és intézményes Európa gyökerei ugyanis az igazságból táplál-koznak. Ezért a pápa az Európai Emberjogi Bírósághoz fordulva az kívánja, hogy Európa „lelkiismerete egyre érettebbé váljon, nem a felek közötti puszta egyetértés által, hanem azoknak a mély gyökereknek a figyelembevétele révén, amelyek azt az alapot jelentik, amire a mai Európa alapító atyái építeni akar-tak”.24 Mi, európai püspökök – különösen az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa (CCEE) révén – arra kaptunk pápai felszólítást, hogy alapvetően hozzájáruljunk az Európa Tanács munkájához is „az emberi jogokkal kapcso-latos erkölcsi reflexió területén”,25 hogy sohasem maradjon számításon kívül
„az egész emberi lény igazsága”.26 Így folytatnunk kell magának Krisztusnak a küldetését, amely az egész Egyház hivatása is: „szolgálni és tanúságot tenni az igazságról”.27