M i n t h a átok ü l n é az üzletet." Minden boltost b a j b a kever, m á r m á r f á t u m -szerűen függetlenül a munkavégzés tisztességétől. S most M a r i j a került s o r r a : a régóta v á r t revizor elképesztően nagy összegű, ezer rubelnyi h i á n y t á l l a p í t o t t meg.
K u z m á n a k , az asszony férjének ennyi pénzt kell — kellene — előteremtenie, ö t n a p alatt. E n n y i haladékot adott, h u m á n u s gesztusként, a revizor, s h a a p é n z n e m lesz együtt, M a r i j á r a börtön vár. ö n e r ő b ő l e fantasztikusnak t ű n ő s u m m a jelentéktelen
töredékét sem t u d j á k kifizetni. Nincs tehát m á s lehetőség, m i n t a kétségbeesett ké-rés: pénzt M a r i j á n a k ! S nem m a r a d más, csak a remény: „Nincs semmi baj, m i n d e n jóra fordul, az emberek m a j d segítenek." — A z ember és pénz sokoldalúan ábrázolt viszonya így m i n d i n k á b b az ember és ember viszonyának kifejezőjévé lényegül.
A csapdaszerűen zárt alaphelyzet a legősibb, legelemibb emberi gesztusok egyi-két, a j e l l e m p r ó b á l ó segítségnyújtás éthoszát állítja a k i b o m l ó cselekmény, az eszmei-ség középpontjába. N e m elvont példázatszerűeszmei-séggel, h a n e m egy konkrét társadalmi folyamat — az orosz falu á t a l a k u l á s á n a k — tükrében. A kifejlő mélyebb tanulságok azonban messzemenően paradigmatikus érvényűek: a segítségnyújtás változatait ugyanis egyetlen emberi közösség sem nélkülözheti. A z embernek — jóllehet — tud-nia kell ö n m a g á n segíteni; de ez korántsem helyettesíti a közösség aktív együttérzé-sét. S van olyan végletes helyzet is, amelyből az egyén objektíve képtelen magáno-san kivágni magát, így végképp elveszne a közösség — a másik ember — támoga-tása nélkül. A sorscsapás sújtotta emberen való segítés — határozott erkölcsi pa-rancs. Torzulása mindenkor kiemelt figyelmet érdemel, sőt: követel.
A kis f a l u b a n nincsenek titkok: m i n d e n k i azonnal megtudja M a r i j a esetét, bárki sejtheti, hogy az asszony — voltaképp — ártatlan, csak jogilag tekinthető vétkesnek, morálisan aligha. S nem lehet — senki számára sem — kétséges: „a leltárhiányért börtön j á r " . K u z m a m é l t á n reménykedik tehát abban, hogy az emberek magától értetődő természetességgel segítenek m a j d rajtuk. Mélyen h u m á n u s elképzelése sze-rint végigjárja az ismerősöket, s „a házigazda mintegy mellékesen á t n y ú j t j a neki a pénzt, ő mintegy mellékesen átveszi a több papírpénzből á l l ó vékony, meleg köte-gecskét, m i n d e n további nélkül zsebre dugja, aztán a házigazdával beszélgetni kez-denek valamiről, de a pénzről egyikük sem szól egy szót sem." Hiszen az egész ügy
— végeredményben — világos, egyértelmű. A megoldás is ilyennek — tűnhet.
K u z m a vágya: a segítés természetessége, mely nem ismeri a lekötelezettség nyo-masztó kényszerét, s amely — a b a j t pillanatnyinak, az egyén értékeitől függetlennek ítélve — m é g véletlenül sem sérti a másokra szoruló ember törékeny önérzetét.
E szép vágy azonban illúziónak bizonyul: a segítséget — kérni kell, s n e m is akárhogyan. K u z m a magyarázkodásra, kínos ígérgetésekre kényszerül, a b a j b a jutott ember így fokozatosan, m i n d szégyenteljesebben kiszolgáltatottá válik. Tapasztalnia kell, hogy a segítségnyújtás — s épp azoknál, akiknek m ó d j u k b a n á l l n a — elveszí-tette természetességét, nem feltétlen erkölcsi imperatívusz, h a n e m rendkívüli kegy inkább, melyben ha részesülünk, kivételes szerencsének is számíthat. Radikálisan átalakul ezáltal a támogatást kérő és adó (vagy potenciálisan adni tudó) ember vi-szonya. A k i ad, különbnek, erkölcsi fölényben lévőnek érezheti magát, aki pedig kap, m á r - m á r csökkent értékűvé válik. A kérés lelkiismeret-furdalást okozó alkalmatlan-kodásnak minősül. Végezetül: a válságos helyzetbe került embert azok is fölényesen kezelhetik, a k i k a segítséget határozottan megtagadják. — Nemcsak balsorsunknak, egymásnak is m i n d i n k á b b ki vagyunk szolgáltatva. Pontosabban: a váratlan sorscsa-pások azért súlyosbodhatnak végzetszerűekké, mert a közösség nem oldja, h a n e m — jobbára — fokozza kiszolgáltatottságunkat. Pénzgyűjtő k á l v á r i á j á n a k végéhez köze-ledvén, K u z m a is ezt ítéli nagyobb bajnak. A z utolsó stációra készülődő férfi szá-mára „a pénz gondolata hirtelen jelentéktelennek tűnik azzal összehasonlítva, a m i vár rá".
De e borzongató folyamat ellen van föllebbezés: például az erkölcsi hagyomá-nyok világához. Gorgyej apó szavai erre az értékteremtő örökségre, megszüntetve-megőrzésének szükségességére figyelmeztetnek: „Mikor létezett n á l u n k azelőtt olyas-mi, hogy pénzért segített egymásnak a falusi ember? A k á r házat épített, a k á r ke-mencét rakott valaki, a többi besegített. Ha volt a gazdának kisüstije, adott, ha nem volt neki, hát nem volt, no: legközelebb ő ment besegíteni." A patriarchális, önellátó faluközösség m i n d e n n a p i élete — s é p p a természeti és társadalmi kiszolgáltatottság mindennapiságának ellenreakciójaként — a kölcsönös segítségadás természetességére épült. A társadalmi fejlődés oldotta e kiszolgáltatottságot, de egyben elveszejtette a másokkal való törődés természetességét.
Raszputyin nem idealizálja a h a j d a n i falusi lét konvencióit. Következetesen lát-tatja ugyanis, hogy a másokkal v a l ó intenzív törődés ebben a v i l á g b a n a kollektív szegénység szülötte is volt, n e m nélkülözte tehát a közvetlen haszonelvűség mozza-n a t á t : m a émozza-n segítek mozza-neked, h o l mozza-n a p viszomozza-nt te segítesz mozza-nekem. A segítés v a l ó j á b a mozza-n e viszonyok felbomlásával, az utilitáris szempont h a l v á n y u l á s á v a l v á l h a t mélyebben erkölcsi t a r t a l m ú tetté. A segítés m ó d j a , puszta ténye csak ezáltal emelkedhet az egyén morális karakterének függvényévé — és kifejezőjévé.
A feladat tehát n e m egyéb, m i n t a segítségadás hagyományos feltétlenségének beépítése a megváltozott erkölcsi tudat legelemibb n o r m á i n a k rendszerébe. A feltét-lenség h u m á n u m á n a k visszaperlése. A társadalmi fejlődés megnövelte a z egyén ön-állóságát, kiszélesítette választási lehetőségeinek körét. M i n d e n n a p j a i b a n az indivi-d u u m m á r kevésbé v a n a mások közvetlen segítségére utalva. D e e m e v í v m á n y s z e r ű a u t o n ó m i á v a l — ha n e m társul kellő erkölcsi szilárdsággal — vissza is lehet élni.
Legemberibb távlatainkat így a negatív erkölcsi t a r t a l m ú a l t e r n a t í v á k — közösségi méretű — kizárása alkotja.
Raszputyin híven sejteti, hogy a társadalmi á t a l a k u l á s nemcsak a segítségnyújtás változatait, h a n e m az életvitel egészét érinti. K u z m a vonatbeli ismerőseinek fölvil-lantott sorsa emez általánosabb összefüggések felé tágítja a kisregény eszmeiségét.
A P h i l e m o n és Baucis a l a k j á t idéző öreg házaspár a hagyományos életvitel legszebb esélyeit képviseli. A z italozó legény zilált magánélete viszont az elemi e m b e r i kap-csolatok metamorfózisának negatív lehetőségeire int. R a s z p u t y i n itt is r e n d k í v ü l árnyaltan értékel. A hagyományos párválasztás többnyire eltéphetetlenül egymáshoz láncolta a házastársakat, végletessé növelve a döntés tétjét. A z a p ó n a k és a n y ó n a k tehát szerencséje is volt: megtalálták egymást, m a r a d é k t a l a n u l . D e a fölötte köny-nyelmű fiatalember mellett m i n d v é g i g kitartani — kínszenvedés volna. A z elhibá-zottnak bizonyuló választás m a m á r könnyebben korrigálható, s ez feltétlen e m b e r i nyereség. D e veszteség is lehet. A választás ismételhetősége csökkentheti a felelőssé-get, elhalványíthatja az egymáshoz v a l ó alkalmazkodás követelményét, kivételesebbé teheti az összetartozás feltétlenségének pótolhatatlan élményét, a közösen kiteljesített élet szépségét. A z o p t i m u m o t tehát e tágabb körben is a megőrzött erkölcsi hagyo-m á n y és az ú j esélyek iránti fogékonyság értékvédő-terehagyo-mtő kölcsönhatása, terhagyo-mé- termé-keny dialektikája nyújtja.
N e m t u d h a t j u k , sikerül-e K u z m á n a k összegyűjtenie a pénzt, hiszen a h a l v á n y reményt még a d ó utolsó állomása előtt v á l u n k m e g tőle. K u z m a a fivére l a k á s á n a k a j t a j á n á l toporog — s izgul. Érezzük, n e m annyira a pénz m á r itt a tét, h a n e m az emberi tisztesség sorsa.
A befejezés — meglepetésszerűségével — a kibontott konfliktus egészének átgon-dolására késztet, m é g sokáig n e m enged vissza b e n n ü n k e t m i n d e n n a p j a i n k v i l á g á b a . M i n t h a K u z m a a m i ajtónkon kopogtatna. — S h a a m a g u n k gondjaitól m á r n e m l á t j u k a másokét, h a m á r feledtük vagy még m e g sem t a n u l t u k , hogyan kell h u m á -nus m ó d o n segíteni, ha a lehetségessé v á l t a u t o n ó m i á n k a t n e m társítjuk a m á s o k — a b a j b a jutottak — iránti elkötelezettséggel, a k k o r k i v á l t k é p p ajánlatos ú j r a és ú j r a szembenéznünk K u z m a k á l v á r i á j á v a l .
Hogy a segítséget kérő-remélő embernek a m i a j t ó n k előtt ne kelljen a kiszol-gáltatottság poklát á t é l n i e . . . (Magvető.)