„Szállnak m a j d , szállnak Matyóra felett az őszi napok. Le-lenéznek: m i történt, m i é r t nem kígyózik a magasba füst a szigetről? M i é r t nem hallatszanak hangok?
Egyszer a z t á n valamely n a p n a k a b b a n az órájában, amely erre kijelöltetett, nem t a l á l j a m á r öröktől való helyén a szigetet sem. S fennakadás nélkül h a l a d n a k el mellette a napok, mellette, m i n d i g m e l l e t t e " . . . — M i n d i g mellette: mert Matyóra, a h ö m p ö l y g ő A n g a r a szigetén m e g b ú v ó kis falu pusztulásra van ítélve, n a p j a i i m m á r végérvényesen megszámláltattak. A z é p ü l ő gigantikus e r ő m ű tengernyivé duzzasztja a folyót, mely így aprócska falvak sorát önti m a j d el. K ö z ö t t ü k Matyorát is. Meg-v é n ü l t házikóiMeg-val, kopott kerítéseiMeg-vel, nemzedékek sora ápolta kertjeiMeg-vel — egy le-t ű n ő világ megannyi rekvizile-tumával — együle-tle-t. Legálle-talánosabban fogalmazva: a szü-lető, h u m á n u s a b b életet ígérő új megszünteti a régit, egyre kíméletlenebb radikaliz-mussal. Ezt, a fejlődés megállíthatatlanságát, gyorsuló intenzitását példázza Raszpu-tyin mélyen megrendítő műve. De a széthulló, elpusztuló régi felől közelítve. A re-gény a l a p h a n g j a ezért válhat mindvégig elégikussá.
Megfáradt, a létből m á r k i h u l l ó b a n levő öreg nénik a regény középponti alakjai.
A szülőfalu pusztulása s z á m u k r a arctalan végzetté, kideríthetetlen fogantatású bün-tetéssé válik, hiszen nem értik — nem is érthetik —, hogy Matyóra feláldozása a fejlődés követelménye és tanúbizonysága. Matyóra számukra az életet jelenti, az ott-hon, a biztonság és bizonyosság mással nem pótolható melegét nyújtja. Minden-m i n d e n ide köti őket, a közeli elválás képtelenségnek tűnik. Mert az eljövendő vál-tozás n e m pusztán a lakóhelyet érinti, h a n e m az életforma egészét. Szemléletük, szo-kásrendszerük, ideálviláguk teljességét m e g kellene változtatniuk ahhoz, hogy vala-m i k é p p elfogadhassák a felkínált városiasabb környezetet, a gyökeresen vala-más n o r vala-m á k vezérelte életstílust. D e nyilvánvaló, hogy ez a követelmény — itt kiváltképp — m e r ő abszurditás volna.
Eredendő létbeli kiszolgáltatottságuk így, a szülőfalu pusztulásával v á l i k totálissá, f á j d a l m u k szinte feloldhatatlanná. Hiszen „itt még a h a l á l is világosnak, egyszerűnek látszott — övéik körében — , t u d n i lehet, hogy siratnak el, hová visznek, ki mellé fektetnek. D e ott — teljes sötétség a b b a n a tekintetben, hogy m i vár r á j u k , a k á r ezen, a k á r a túlvilágon." Mintegy kétszeresen kell tehát meghalniuk. S ezt a kegyet-len szenvedést csak elviselni lehet, megszüntetni aligha. Darja, a regény egyik fő-szereplője é p p ebben: a végletes kétségbeesésen felülemelő fegyelmezettségben, a helytállás manifesztumává emelt búcsúzásban n y ú j t m a r a d a n d ó emberi t a r t a l m ú pél-dát. Kimeszeli, feldíszíti házát, megadja neki a m é l t ó végtisztességet, s csak így en-gedi át az emésztő tűznek. Teljes megnyugvást azonban eme kivételes szépségű bú-csúztató gesztus sem ad, eleve nem adhat. Híven sejteti ezt a falu utolsónak m a r a d t épületében, a nyomorúságos b a r a k k b a n meghúzódó, a létben otthontalanná, gyökér-telenné vált öregek szorongásokkal teli beszélgetése. A m e l y m i n t h a a túlvilágon folyna i m m á r . . .
E szenvedéshez v a l ó viszonyunk — erkölcsi kérdés is. A z o k n a k tehát, akik Ma-tyóra elpusztításán fáradoznak, t u d n i u k kell, hogy — f á j d a l m a s ellentmondás ez — az egyedüli j ó ügyet, a leghumánusabb perspektívákat szolgáló m u n k á j u k k a l mérhe-tetlen szenvedést rónak ártatlan emberekre. Feladatuk maradéktalan végrehajtását ez s e m m i k é p p sem befolyásolhatja, de arra kell törekedniük, hogy e szenvedést — amennyiben lehetséges — m i n i m á l i s r a csökkentsék. Legalábbis: az elkerülhetetlenül szükségesnél többet ne okozzanak. S t u d a t u k b a n az ú j világ építésének pátoszát, fel-tétlen és elperelhetetlen örömét a pusztítás f á j d a l m á n a k kell — kellene — kísérnie.
A valódi h u m á n u m o t itt csak e két érzés együttese képviselheti. Voroncov, az
ügy-buzgó tanácstitkár aligha lehetne b á r m i k é p p is rokonszenves a matyorabeli öregek számára, hiszen feléjük — közvetlenül — ő testesíti m e g a f a l u elpusztításán m u n -k á l -k o d ó hatalmas erő-ket. A l a -k j á t , magatartását tehát érthető elfogultsággal í t é l i -k meg. De a tanácsi megbízott s z á m u n k r a is szinte ellenszenves. S korántsem a fejlő-dést segítő — objektíve pozitív t a r t a l m ú — m u n k á j a miatt. H a n e m azért, m e r t csak rendeletekben, utasításokban gondolkodik, tipikusan b ü r o k r a t i k u s m ó d o n . Így teljes-séggel hiányzik belőle — Ancsel Éva (Marxot idéző) szavaival — a „ t u d j a és m é g i s teszi" erkölcsi emelkedettsége.
„Folyik az A n g a r a és folyik az i d ő . . . " — a regényben szembesített n e m z e d é k e k m i n t h a több évszázadnyi távolságból igyekeznének — persze, j o b b á r a r e m é n y t e l e n ü l
— szót érteni egymással. Mivel D a r j á t és. unokáját, az e r ő m ű mozgalmas, l e n y ű g ö z ő f o r m á t u m ú építkezéseihez készülődő A n d r e j t nem csupán életkoruk természetes ce-z ú r á j a válasce-ztja el, h a n e m — vastagabb falként — a fölgyorsultan megváltoce-zott világ is. Már-már idegenekként h a l l g a t j á k egymást, s D a r j a m é l t á n érezheti, hogy számára „kettétört m á r a világ". Léte formálisan a jelenhez köti még, de lényege a múlté.
A fiatalok m á r régebben elhagyták Matyorát, s a k i k m é g m a r a d t a k , azok is meg-rázkódtatás nélkül, sőt ö r ö m m e l v á l n a k meg tőle, mert benne — s jogosan — a reális igényeket és vágyakat visszafogó elmaradottság szélsőséges megtestesülését lát-ják. Matyóra így jelképiesen is sziget: a megkövült m ú l t m i n d a n a k r o n i s z t i k u s a b b á v á l ó darabja. S ekként valóban megérett a pusztulásra. A helyébe l é p ő ú j hasonlít-hatatlanul több emberi lehetőséget kínál, a civilizáltabb életkörülmények lényegesen nagyobb szabadságot n y ú j t a n a k , a l a p j a i b a n csökkentik a természetnek v a l ó nyo-masztó kiszolgáltatottságot, a teljesebb, gazdagabb életet ígéri. A d i n a m i k u s változá-sokban kikristályosodó ú j tehát — eredményeiben és széles k ö r ű esélyeiben e g y a r á n t
— megfellebbezhetetlen értékeket képvisel. Olyanokat, melyek valóra v á l t á s a eleve lehetetlen a düledező viskók világában.
D e Matyorát mégis el kell siratni, emlékezetünkben pedig meg k e l l őrizni.
El kell siratni, mert e kis falu nemzedékek sorának adott otthont — a küzdés, helytállás, a folytonos élet szolgálatának szerény közegeként. S m e g kell ő r i z n i emlé-kezetünkben, mert a hová kérdésére is csak a honnan ismeretében v á l a s z o l h a t u n k .
„Az igazság az emlékezeté" — véli D a r j a , s a n n y i b a n kétségtelenül hitelesen, ameny-nyiben a m ú l t t a l v a l ó elfogulatlan számvetés v a l ó b a n az öntudatos emberi létezés egyik elemi feltétele.
A regény azonban mást, ennél többet is sugalmaz. M ű v é v e l R a s z p u t y i n a z t a szemléletmódot utasítja el, mely a régi életformát — eszményeit, h a g y o m á n y a i t — teljességében fölégetendőnek ítéli, az ú j a b b a t pedig elvakult kritikátlansággal fo-gadja, fetisizálja. A m e l y így a fejlődésben a megszakítottság érvényesülése mellett nem ismeri el a folytonosság őrzésének h u m á n u s szükségletét. A regény nagyhatá-súan m u t a t j a , hogy a letűnő, felbomló régi életformának értékei és szépségei is vol-tak. A zárt, ősi szokások szabályozta faluközösségben — p é l d á u l — m e g n y u g t a t ó ter-mészetességgel lelhettek otthonra azok is, akik hányatott sorsuk, a l k a t u k f o l y t á n a perifériákra kényszerültek. Bogodult, a különc csavargót, vagy a n é m a l á n y á v a l ván-dorló S z i m á t a falu egyaránt befogadta, megértéssel, emberi melegséggel övezte. N e m engedte, hogy számkivetettek legyenek, hogy végképp m a g u k r a m a r a d j a n a k . Raszpu-tyin félreérthetetlenül jelzi: a közösség széthulltával az ő sorsuk — a h o z z á j u k ha-sonlóaké — a legnyugtalam'tóbban megoldatlan. A perspektívaként felvillantott szo-ciális otthon számukra s e m m i k é p p sem pótolhatja az elveszített közösség megtartó, oltalmazó erejét.
„Az ember annyi mindenre képes, hogy m e g sem m o n d h a t n i , m i m i n d e n r e . Olyan erő van most az ember kezében, hogy a m i t akar, megteszi" — m o n d j a A n d r e j , a nagy feladataihoz felnövő férfi m é l t ó pátoszával, a h a t á r t a l a n lehetőségekre m u t a t ó öntudattal. „Én megláttam az emberekben, m e n n y i r e kicsinyek. A k á r h o g y begyesked-tek, csak kicsinyek. S a j n á l o m őket." — Darja viszont i m m á r az elmúlás közelségének előérzetében utal az ember meg nem szüntethető létbeli kiszolgáltatottságára, a z
egyén konkrét lehetőségeinek szigorú végességére, Dosztojevszkijre emlékeztető sza-vakkal. M e l y i k ü k n e k v a n igaza? — skolasztikus kérdés volna. D e a kemény m u n k a köznapi heroizmusát természetes igényként v á l l a l ó A n d r e j és a létből v a l ó fájdal-mas kiszakadást klasszikus fegyelmezettséggel elviselő D a r j a egyaránt a veszendősé-gében szánalmat ébresztő ember folyvást kiküzdött nagyságát hirdeti.
„Folyik az Angara és folyik az i d ő . . . " — e végzetszerűség h a t a l m á t azonban emberarcúvá szelídítheti a folytonosság jelenlétének tudata. A folytonosságot védel-m e z ő cselekvésé, védel-mely a védel-megértett, történelevédel-mvédel-mé evédel-melt védel-m ú l t a t a huvédel-mánus vívvédel-má- vívmá-nyok jegyében szembesíti az elképzelt jövővel. Matyóra, az általa megtestesített világ búcsúztatása a megőrzés-folytatás szükségességét is közvetíti az ú j a b b nemzedékek számára. A továbbadás felelősségével. Mert „folyik az A n g a r a és folyik az idő" . . .
B A L O G H E R N Ő