A zárt tér: kolostorcella és börtöncella * A tér hermetikus zártsága * Az azúr Mallarménál és az Arghezi-féle levegőég * Pascal: cella-ember * A kripta * Urmuz:
a föld alatti * A tér: ítélet * „A nagy kerülő" * A bezárt ember * „A világ fenekén"
Arghezi imaginárius v i l á g á b a n a teret — mely természetesen n e m azonos e világ-gal — visszatérő képek f o r m á j á b a n rögeszmeszerűen kísértő képzet uralja. A z á r t tér kivetített képzete ez, a boltozaté, mely templom- vagy k r i p t a k u p o l á h o z h a s o n l ó a n borul egy sík terep, körülhatárolt m e z ő fölé. Barlang- vagy kriptatérnek nevezhet-nénk, ha e megjelöléshez nem t a p a d n á n a k sajátos konnotációk. L á t n i f o g j u k a z o n b a n , hogy a boltozat alatt a dolgoknak és élőlényeknek k r i p t á i a viselkedésük. A bezárt-ság és a rejtezés — a bezártak és rejtőzők helyzetét jelzi. A zárt helyiség, a cella (mint börtön- vagy kolostorcella) olyan tér, m e l y a teljes u n i v e r z u m képeként pará-nyi avagy makroszkopikus méreteket ölthet. K i v á l t a földet l á t j a ilyen boltozatos helynek a költő, a h o n n a n — a k á r ablaktalan m o n á s z b ó l — n e m lehet kitörni. Rette-netesen szűk néha egy-egy ilyen tér, s nem a viszonylagosság, h a n e m v a l a m i k ü l ö n ö s térérzékelés folytán a föld fölötti boltozat olykor szűkösebbnek rémlik, m i n t vala-mely szobáé: „Miért is szűkebb az / Egész föld, / M i n t boltozatos k a m o r á m . " (Pe ploaie — Esőben).
A z Arghezi-féle tér hermetikus zártsága m u t a t k o z i k m e g a k o z m i k u s boltozatot a tágas föld felett par excellence kirajzoló levegőégben, mely bezárul és bezár. N y o m a sincs itt M a l l a r m é eszményének, az azúr, a föltételezett végtelenség felé r a g a d ó lendületnek.
Gondolatébresztő lehet p á r h u z a m o t vonni a két költő között. M a l l a r m é költésze-tében diadalmaskodik a z azúr, noha nála olvashatjuk azt is: „ L e Ciel est m o r t " (Az Ég halott). A francia költő szemében viszont mégis a nagy fölszabadulást jelentette ez a lenyűgöző, örökké kísértő ég, az „örök ég", mely csúfondárosan h í v j a k i a tehe-tetlen, „a F á j d a l m a k m e d d ő sivatagába letepert" költőt. „ O ü f u i r dans l a révolte
• Fejezet a román irodalomtörténész „Tudor Arghezi m ű v e " című monográfiájából (Opera 'ui T. A. Editura Eminescu, 1979). — Ezzel a közlésünüolcel a 100 é v e született T u d o r Aj-ghezire emlékez tinik.
inutile et perverse? / Je suis hanté. L ' A z u r ! l ' A z u r ! l ' A z u r ! l ' A z u r ! " (Hová fussak, h i ú és romlott lázadással? / Kísért engem. A K é k a K é k ! a K é k ! a K é k ! A K é k , Weöres S. ford.) H o v á lehetne kitörni? „Följebb, följebb a fellegeknél és csillagok-nál", m o n d j a Arghezi, de h á t ezt épp a fellegek és csillagok akadályozzák meg.
„Följebb, f ö l j e b b ! Mifelé? H o v á ? " A boltozattér e transzcendálását ismeretlen erők gáncsolják el. A fölemelkedés kísérlete korántsem jelent fölszabadulást; kudarcot vall, s így m é g szembeötlőbbek a zárak, reteszek., A levegőégbe v a l ó kitörés kísérle-téből, elképesztő fordulattal, mélybe merülés lesz. A levegőég ugyanis n e m végtelenül nyitott tér, h a n e m a zártság boltozattere, hermetikus barlang. „Talán vihetne föl az út, / De bronz-sötétnek mélye vonz le, / S alatta m i n d i g ott a l u d t / A z ú j Talán, a Nincs-Kiút."
A z ég nem a meghatározatlanba emelkedés lehetőségét t á r j a föl az ember előtt, h a n e m szüntelenül a végességet, az elnyomást m u t a t j a neki. A levegőég, m i n t bör-tönkapu, „lakattal, retesszel z á r v a " (Ora; medieval — Középkori város). N e m sokban különbözik ettől az Arghezi-féle boltozattértől a pascali kép, a „cachot", melyet nem hagyhat el az ember, s így az megszabja állapotának lényegét, azt, hogy bezárt em-ber. A r o m á n költő i m a g i n á r i u s világában viszont az ember, eltérően a Gondolatok cellaemberétől, nemcsak e földi világ falai közé van bezárva (holott a pascali ember ezért bízhat egy korláttalan másik világban), h a n e m az égbolt a l á is. A z ember,
„ m i n t sápadt, beteg m a j o m , / L a p á t és csónak nélkül vészeknek nekivágott / S ret-tegve várt, mikor sújt rá égi h a t a l o m ? " (Szörnyeteg tenger, Szemlér F. ford.) (Az idézet szó szerinti fordításban: A z ember beteg és sápadt m a j o m volt, / Megrémült az égi falak előtt. A ford. megj.) Lényegbevágó különbség ez. Arghezinél épp az szab legszigorúbb határt, a m i n át évezredes á l o m csordogál a meghatározatlanba: a bol-tozat. Ezen az alapon harcol, lázadozik az ember — egy e l n y o m ó tér ellen. A lázadás gesztusa m i n d i g az égből aláereszkedő fal ellen irányul. Persze, D o n Quijote-i harc ez, csupán a tér hermetikus voltát igazolja. „Itt vagy megint magadra. Kagylóként zár be léted, / És felleg-ostromával ront rád a szemhatár." (Uo.)
Számos szövegben kripta lesz a boltozatos tér, K a v e r n á r a vagy sírra u t a l ó kép-zettársítások r u h á z z á k föl a nekropoliszok, kincsesbarlangok vagy rejtélyes odúk sajátos jegyeivel. U r m u z „ K ü l ö n ö s lapjai"-nak (Pagini bizare) „földalattijától" el-ütően az Arghezi-féle hypogeumban természetes esetek játszódnak le, á m zárt és rej-tett voltuk m i a t t a jelentésük emblematikus. K i v á l t az Illő igék metafizikai-költői rejtélyeinek színhelye ez a föld alatti tér. A Két éj között c í m ű parabolavers például kétértelmű helyzetet állít elénk, azt a kettős zártságot, melyre az emberi állapot ítéltetett, s gödörházának, élet és h a l á l otthonának ásása közben á b r á z o l j a az embert:
„Üreget v á j t a földbe szobámból az acél" (Szemlér F. ford.) A m a g á n y és természe-tesen az elmagányosodás rossz közérzete uralkodik itt. Rejtélyes tartású, homályosan érzékelhető szobrok is a kavernatérben helyezkednek el. „Egy k i n y ú l t kéz m é g sejt-hető alatta, / Ahogy az alkotó faragta meg." (Feltámadás, Áprily L . ford.) K ő v é der-medt lendület, a véges tér kiúttalanságának, az újjáébredés lehetetlenségének jelképe ez. („Egy u j j a boldog égboltot m u t a t j a . " Uo.) A z azúr felé ágaskodásból ennyi ma-radt. Rendíthetetlennek mutatkozott a boltozat, a föld úgyszintén. („A föld fejére a tűnő a l a k n a k / Kérlelhetetlenül porozva hull. / De a nemes vonások m e g m a r a d n a k / A kripta-boltban halhatatlanul." Uo.) A kripta, hol a szobrok elhelyezkednek („Mely-ben szobor mellett alszik szobor, / Záros koporsó záros társa mellett" — Archeológia, Jékely Z. ford.), maga az átélt tér, mely lassan fölemészti m a g á b a foglalt teremtmé-nyeit. A z Illő igék e sírjai, osszáriumai, ezek a sokszor gazdátlan sírok a kiszabott ítéletnek látott tér kísértő metaforái. Megfigyelhetjük m a j d , hogy az Erósszal egybe-fonódó Thanatosz e m b l é m á j a az üres sír lesz. E kripták azonban nemcsak egyszerűen a halál szálláshelyei, h a n e m a mindenség redukciójaképpen a nyugtalanító tér vetü-leti rajzai is.
A reteszre zárt boltozat k é p e át-átváltozik, s kitágulása, de n e m nyitódása foly-tán föltűnik a „nagy kerülő", melytől a zsoltárköltő nem szabadulhat, vagy a minia-tűr cella, a mikrokozmosz, hol ironikus módon elfér a teljes ég s a végtelen. Ellentét
v a n itt mégis, melyet a költő a „nagy" és a „kicsi", a „hegy" és a „síkság", a „ f ö n t "
és a „lent" éles szembeállításával jelez. Visszatérést jelentene ez az ősi közlátomás-hoz, a kettős síkú, egyfelől a végtelenbe nyíló, másfelől a végességbe z á r ó d ó térhez?
A k a d n é h á n y utalás, mely következtetni enged ilyen szembeállításra, v a l a m i n t makrokozmosz és mikrokozmosz ellentétezésére. A z É j / é l b e n kiterjed a csillagos ég-bolt, behorpad a földi világ. Ugyanígy á l l szemben a Hegy — „ o r m á v a l az erősség felé, / az azúr-álomban rezzenéstelenül" — a „magasságra éhező, h o r p a d t síksággal"
(Muntele máslinilor — A z O l a j f á k hegye). A z ilyen szembeállítások a z o n b a n egy m á -sik ellentét metaforái: a bezárt teremtmény és az átfoghatatlan Szakrális közti ellen-tété. L á t j u k , a végtelennek a kitüntetett helye n e m a Hegy. A z sóvárog c s u p á n a végtelenre. A csillagok pedig valóban a szakrális „ o d a á t " jelképei a költő i m a g i n á -rius világában. N e m részei viszont semmi térnek, s n e m is képeznek teret, a h o g y a n n e m m i n d e n idők összetorlódásából á l l az „örökkévalóság" sem. N e k ü n k n e m adatott meg semmiféle „odaát", semmilyen m á s tér, csak ez a boltozat alatti, és m á s i d ő sem, csak ez, mely időzik velünk.
A bezárt embernek számos alakváltozata van Arghezi költészetében. A fejedelem
„a halál tornyába van bezárva" (P r i n f u l — A fejedelem). A z ember, h a v a l ó b a n ott-hon van, úgy érzi m a g á t az ég alatt, „ a k á r h a s z o b á b a n " (I n c h i n á c i u n e — H ó d o l a t v.
Imádság). B á r m i l y e n megszenteltnek tetszik is, n e m kevésbé zárt a tér a t e m p l o m -n a k látott v i l á g b a -n sem. (Vi-nt de toam-na — Öszi szél) A lélek m i -n d e -n k ö l t ő i drá-m á j a ebbe az a j t ó t l a n szobába vetül. A paradicsodrá-mi elragadtatást szintén v a l a drá-m i l y e n kert, a gyönyörök, a csodás gyümölcs valamilyen zárt kertje kelti. Z á r t térbe szorí-tottan v á l i k rajongássá a szerelem és m i n d e n szenvedély. S h a v a l a m e l y i k m o n á s z (a szívé, a léleké) kinyílik, egy m á s i k b a zártan ocsúdik föl, azt pedig egy t o v á b b i fog-l a fog-l j a magába. A nyitásoknak és ú j a b b záródások döbbenetének effajta j á t é k a képző-d i k meg a szerelem szubtilis misztériumában, a Morgenstimmung c í m ű versben.
„ A lélek elzárt a b l a k a " mintegy csoda folytán kinyílik, a dal betölti az épületet, „s m á r szabad / Azóta klastromomba a bejárat". (Szemlér F. ford.) D e h i á b a a kolostort feltörő és k i n y i t ó vihar, zárt m a r a d „a mindenség helyisége" (Szemlér ford.-ban: „a mindenség elzárt tere"). A boltozat visszahúzódhat, eltűnhet, de fölötte m á s i k bolto-zat, másik zártság b u k k a n elő.
A végtelennek tetsző, de v a l ó j á b a n nagyon is véges térre ezért nincs is j o b b szó, m i n t a „világ fenekén" megjelölés. „ A világ végén" szóláshoz h a s o n l ó a n ez olyan határt jelöl, melyen t ú l a semmi van. A „világ fenekén" m é g „pislákolhat egy csil-lag" (Vino-rni tu... — J ö j j . . . ) , ott t a l á n „kopogtatott v a l a k i " (Töredelem, J é k e l y Z.
ford.-ban: „A föld szívére ütött valaki"). Ez az i n f u n d i b u l u m része is m e g n e m is a v i l á g n a k : valóság és mítosz h a t á r á n á l l . Ott s e m m i sem történik, csalóka az o n n a n mégis hozzánk érkező m i n d e n visszhang és sugár. Látszat látszata v a l a m e n n y i . Ilyen katlanban vesznek el céltalanul, a k i k nincsenek többé, feléje tartanak, a k i k t ö b b é nem térnek vissza. „ A világ fenekén" — másik neve ez csupán az Arghezi-féle • köl-tői tér „boltozatának".
Lényegében: véges tér. Sokat m o n d ó , hogy az „Esti imádság"-ban (Rugá de seará) megidézett végtelen tulajdonképpen a boltozat képeinek sorát h í v j a e l ő : „Végtelen!
Végtelen! / A boltozataidat gyűjtsd e g y ü v é . . . " A fiatal Arghezi egyik vitacikkében (a G. P a n u n a k válaszoló Post scriptumban) fűzött k o m m e n t á r t Eminescu Mortua est-jének soraihoz: „Tán meghasad egyszer, szétválik az ég fenn, / L e z ú d u l a s e m m i a végtelen éjben, / A gyászszínű égről a fények l e v á l n a k / F u t ó l a k o m á u l a hosszú h a l á l n a k . " (Jékely Z. ford.) Arghezi boltozatképére jellemző az, ahogyan e sorokat parafrazálja: „ Á l l j u n k meg pillanatra a szónál: boltozat. („Lehet, meghasad egyszer az odafönti boltozat"; Jékely ford.-ban: „szétválik az ég fenn". A ford. megj.) A z eszmének a plasztikusra v a n szüksége, hogy kifejeződhessék: a m i plasztikus, az szem-mel érzékelhető, az támasztja alá a szemléletet; az ész, m i u t á n használta, á t h a t o l rajta és félreveti — jelkép. A végtelen — olyan végtelenül, a m i n t v a n — boltozat a szem számára, s csak aztán v á l i k korlátlanná az ész számára, a filozófiai ítélet szá-m á r a . " A z utolsó szá-m o n d a t korántseszá-m Eszá-minescu sorainak egyszerű parafrázisa csupán,
k i v á l t ez a d hangot é p p Arghezi l á t á s m ó d j á n a k , a n n a k , hogy boltozattá szűkül a tér végtelenje. Lényegbevágó így a végtelen boltozattá kristályosodása — térré, mely határol, de része a végtelenség mértanának. N e m kevésbé lényegbevágó a „ s e m m i "
kitapogatása e boltozaton, az Arghezi-líra f e l h á m alatti metafizikáját átitató semmié.
A z istenség hiánya, v a l a m i n t a kozmikus „szakadék" megléte együtt j á r így az Arghezi-féle képzeletbeliben a boltozattér e szerkezetével.