Nincs védtelenebb az asszonyköltőnél, hiszen m á r m a g a az állapot, az, hogy ver-set ír, kiszolgáltatott. Boldog költőnőket, bár az antikvitás ital-szerelem-rózsaliget jegyében megnyilatkozó versei m i n t h a e l l e n t m o n d a n á n a k ennek, alig t a l á l u n k , ha-csak nem s z á m í t j u k ide Weöres Sándor irodalomból teremtett zseniális n ő a l a k j á t , Psychét. A n n á l több a zárdahangulattól, magánytól, saját csúnyaságától és l e g f ő k é p p a meg nem értéstől sebzett nőalak. Czóbel M i n k a megrettentségben és védtelenség-ben készült „boszorkánydalait" m i n t az elzártságból esdeklő panaszt e m l í t h e t n é n k egyfelől, K a f f k a Margit kemény fegyelmű zárkózottsága — a n ő semmivel sem lehet kevesebb a férfinél! — a m á s i k pólus.
Érdekes, hogy Hervay Gizella első verseskönyvét, a Virág a végtelenbent be-vezető Méliusz József is K a f f k á b ó l i n d u l ki. „Költészetének kapcsolatait a k a r a t l a n u l is felleljük a m a g y a r líra legvonzóbb nőalakja, K a f f k a M a r g i t szabad verseinek i m p -resszionizmusában, b á r ehhez csak alkat s nem h a g y o m á n y fűzi Hervayt." S később az is kiderül, hogy Hervay „asszonyi plebejussága" — s z ú r j u k közbe: a nagy építé-sek m á m o r á b a n egyre fokozódó daléhség és n é m i szociologizáló h a j l a m — az, a m e l y a halhatatlan költőelőddel szemben a vers köznapiságát énekli. Túlságosan is. Her-vay révülete i n k á b b a helyzetnek szól, a vers a r t i s z t i k u m a szinte hidegen h a g y j a .
„Benn bágyatag, fehér csipkékben a nagy oltár, / M é l y f a k ó a r a n y derengés, h a l k misebűvölet, / Álmatag, messzi sárgák, zárkózott lilaszínek / K ö z t selymes, z ü m -mögő hipnózis lágy fénypalástba j á r k á l . " E mélyzengésű, óarany K a f f k a Margit-i sorok Hervaytól elképzelhetetlenek.
A z ő városa más, durvább, sebzettebb.
És nemcsak az eltelt fél évszázad, a körülmények mássága a d j a a különbséget,
h a n e m a kezdő költő versbizonytalansága is. S a m í g eljut addig, hogy — kiérdemel-vén a méliuszi előleget — K a f f k a megszenvedett sorait szinte ő m a g a is írhatná, hosszú az út.
F á j d a l o m itt arra figyelmeztetni, hogy személyes tragédiák is alakították e köl-tészetet. T a l á n csak görög tragédiák n ő a l a k j a i t hálózta be oly könyörtelenül a halál, m i n t a f i z i k u m á b a n nem t ú l erős asszonyt. Hervay első férje, Szilágyi Domokos, egy h á r o m évvel ezelőtti sápatag kolozsvári őszön, m e g u n v á n beteg testének nyűgét, ki-v o n u l t a ki-v i l á g b ó l ; közös gyermekük pedig az 1977-es bukaresti földrengés áldozata.
A költőt, noha törékeny alkata a betegség mellett is tartalmazott a továbbéléshez szükséges i m m u n a n y a g o t , ezek a „személyes" halálok meglopták; e tragédiák során v á l t a l a k j a riadttá, verse pedig kihagyásossá, énekelhetetlenné. Hangtalanul, aho-gyan a verscím m o n d j a , j ö n ki a szó a s z á j á n : „Nincs szavam. / Hallgatok a fulla-dásig. / Fel se ismernéd puffadt arcomat. / Megfélemlített népek hallgatnak így, / s őrült halottjaikkal a kutak."
Zavar, társvesztés, földre szakadt ég, t a l á n ezek jelzik e költészet vonatkozási pontjait. S a m i n d ő k e t bilincsként átfogó magány. Most m á r a városból kijutó, hogy az előbbi, kaffkai p é l d á n á l m a r a d j u n k , n e m a városkapun, h a n e m ö n m a g a falán dö-römböl. S az Utólszor a lyrán (1912) végleges elhatározást, „szűk setétet" f ö l m u t a t ó Individuuma a k á r h a saját énekként is m o n d h a t ó lesz: „Vérző ököllel, sírva dönget-j ü k , v í dönget-j dönget-j u k , v e r dönget-j ü k / Örök-hiába e rémes ködboltot, az én-falat. / Siket echó felel:
M a g a d vagy! M a g a d ! "
Hervay friss f u v a l l a t ó bukaresti „tájképe" az idők folyamán elkomorul. Kezdet-ben sok apró mozzanatban megnyilvánuló, tárgyakhoz kötődő az asszonyiság hétköz-n a p i f o g a l m a ; a kitühétköz-ntetett hétköz-nőszerep élteti a fiatal költő versét. H á r o m versesköhétköz-nyv:
a Virág a végtelenben (1963), a Reggeltől halálig (1966) és a Tőmondatok (1968) idő-szaka ez. Sok a direkt h a n g ú vallomás, a publicisztikus felhang, a félreértett dalolás öröméért írott vers. A költő, rosszul értelmezve a költészetet, azonnali hatásra törek-szik. M i n d u n t a l a n , költemény is beszél erről, A nyomor nemzetközi nyelvén akar í r n i ; lakótelepeket, ú j lakókat, neonfényeket a „felszálló hétköznapok á r a m á b a n " jel-lemez: divatszavaknak hódol, „üveg-cement költeményeknek", „ ű r h a j ó k á r n y á n a k " ,
„jegenye-vágyaknak". Szegénységélménye József A t t i l á t hozza elénkbe, csakhogy — b á r m i l y erős is az utánérzés egy-egy helyütt — a m í g a Város peremén költője gon-dolatilag megélt-megszenvedett m é r t a n i világot dob ki lelkéből, Hervay versei ku-szák, kócosak. József Attila formafegyelme, épp azért, mert nem belülről megélt, föl-dolgozott az élmény, Hervaynál laza kohéziós erő csupán: i n k á b b egy-egy sor szó-szerinti másolásában (a Vers egy kék iringóról két változatban m e g m o n d j a , hogy hová tör föl áttetsző szárakon a viráglét: „egész a gondolatig, s onnan tovább — " ) , mintsem a gondolat József A t t i l á r a jellemző kibontásában nyilatkozik meg.
A z első két verseskönyvből alig került bele vers a válogatott költeményeket egy-befogó A mondat folytatásába (1978); s a h a r m a d i k b ó l is kevés. A m i viszont bele-került, az az érettebb korszakban is v á l l a l h a t ó : elsősorban vagy népköltészeti (bal-ladai) fogantatású, vagy olyan állapotot rögzít, amely — szinte látnoki m ó d o n — a dal elnémulását, a szájból bugyogó sár félelmetes képét, a versátértékelést reprezen-táló „némaságot" előlegezi.
Hervay Gizella, talán ennyi a bevezetőből is kitetszett, akarva-akaratlanul köl-tészetének átértékelésére készült, az ökonomikus, puritánságában meggyőző lírai be-széd elsajátítására. Negyedik könyve, az Űrlap (1972) szinte teljes egészében erre kí-sérlet. S az eredmény abból is látszik, hogy a válogatott verseskönyv az Ű r l a p n a k m a j d n e m m i n d e n darabját tartalmazza. H a a válogatott kötetet vizsgáljuk, akkor három j ó l észrevehető szakasz különböztethető meg (a pályakezdésről most nem be-szélünk) : az első az Űrlap c í m ű kötettel zárul, idevéve az azt megelőző könyvek sikeresebb (vállalható) verseit. Ekkor alakult ki a m á r értékeket is f ö l m u t a t ó saját-ságos líra: tehát a következőknek ez lesz az alapja. A közbülső rész egy lázas ciklus, az Itt címnélküli verseit foglalja magába. A z oratorikus Zuhanások (amely a Krite-rionnál 1978-ban könyv alakban is megjelent) és a legfrissebb Hervay-kötet, a volt férjet és gyermeket sirató Kettészelt madár vezet a m á b a , nyitva hagyva a költői
fejlődés lehetőségét és útját. A z Itt „honkereső" i z g a l m á b a n , szaggatott lélegzetében benne v a n a földöntúli f á j d a l o m , szabadverseinek r e n d j e mégis esetleges; a h o g y a n a tipográfiai „ ú t m u t a t ó " — az egymás m e l l é tördelt költemény p á r h u z a m o s s á g a j e l z i : nyitott a tér.
Milyen volt az ú t idáig? Gyötrelmes. Hervay m i n d e n szavában, képében ott a véglegesség, m i n t h a földöntúli iszonyatban fogantak v o l n a versei. N á l a a „csend csontig hatol" és a t á j képe is, egy-két szép „riportvers" tanúskodik erről, követi a költő érzelemvilágát. „ F á j d a l m u k b a n kiszáradnak a f á k . " A z Elsüllyedt föld b e n a környezetet p é l d á u l két szikkadt kút, kiszáradt fa, letaposott f ű jelenti. E sivárság a versépítés szempontjából továbbra is meghatározó: „Lefele h u l l a szó, lefele h u l l a gondolat, lefele néz a lélek" — olvassuk, m a g u n k is szinte átélve e véglegességet; de m é g nincs vége: a kietlenségre a költő, a természeti rossz és az emberi b é n u l t s á g összekapcsolásával, még rá is t u d d u p l á z n i : „Kifordul a k r u m p l i a földből, k i f o r d u l a szó a szájból." A paraszti nyomorúság életképei — a megélt vagy r i p o r t u t a k o n lá-tott helyzetek — különös erővel hatnak rá, sebezhetőségét, a b á r m i k o r bekövetkez-hető véget j u t t a t j á k eszébe. (S itt, zárójelben érdemes arra is figyelmeztetni, hogy egyik korai versében, az 1959-es Elégiában már ott a h a l á l . A békási gáton átenge-dett „utolsó tutajról". í r j a a k ö l t ő : „fenyőgallyal tisztelték meg, / zöld á g a k k a l tisz-telték meg ezt a szép halált.")
S így megy ez, ahogyan az egyik kötetcím időmeghatározása t u d a t o s í t j a : Reggel-től halálig. A k ü l v i l á g gyakran csak alkalom egy-egy szorultabb élethelyzet, tragé-d i á t szülő borzalom megmutatására. A költő, szántragé-déka ellenére, tragé-dehogyis k ö l t ö z k ö tragé-d i k ki a szavaiból. Sőt, várnak, védőbástyával ellátott, biztonságot n y ú j t ó helynek kép-zeli. Szinte m o n o m á n i á s nyugodtsággal lakozik a költeményben. M i n d e n t tőle v á r : gyógyírt a lélek sebeire, kenyérként fogyasztható életrecepteket. (Ez u t ó b b i n e m m á s , m i n t a törvény szigorával é p ü l ő „némavers" elleni lázadás: a költő r o m a n t i k á j a . ) A világból csupán annyit ismer — vigyázat, ez n e m azonos a történelmi tények ismeretével, és azt sem m o n d j a , hogy a valóság elvetendő —, a m e n n y i t a szavak elésodornak. Azért szólongatja és gyűjti szinte m i t i k u s h a t a l o m m a l m a g a k ö r é őket, hogy biztonságot adva megvédjék.
A groteszk csúfolódó b á j a azért ragadja m a g á v a l a költőt, m e r t a n o r m á l i s t ó l elütő dolgokban is fölfedezhető valamilyen szabályszerűség. (Kár volt a nonszensz-versnek is k i v á l ó Lila tapétán a nénit a válogatott kötetből elhagyni!) Csak e n n e k észrevételéhez olyasfajta látásmód szükséges, a m e l y a s z ó m á m o r o n k í v ü l , az élet bizonyos dolgaira, furcsaságaira is érzékeny. A jámbor ördög p é l d á u l , n o h a szolgá-latra készen, azért remeg, mert „mi lesz, ha elvétett valakit a följelentő listán". Jó-zsef Attila szavaiból t u d j u k : h a nem lenne vers, m e g g ö r b ü l n e a világ gyémántten-gelye. De m i történne akkor, és itt jön Hervay groteszk fintora, h a a följelentőlista annyira összekeverné a rá fölkerülőket, hogy csupán a S ü t ő A n d r á s á l t a l is elma-rasztalt „szolgálatos f ü l " föláldozásával lehetne rendet t e n n i ? F ö l f a l n á ö n m a g á t a h a t a l o m ?
A groteszk helyzetképek szerint a költő sírását azért fordítja n é m e l y k o r neve-tésbe — nevetteneve-tésbe! — , hogy evvel is megcsappant életkedvét növelje. H a nyo-masztóan hatnak rá a „zuhogó időben, térdig születésben-halálban álló, f ö l p u f f a d t l á b ú mosónők", akkor — ú j a b b lehetőség a csúfolkodásra; és ez H e r v a y n á l sohasem magánügy, hanem m i n d i g társadalmi! —, a m a g á n a k árnyékot követelő szobor, a péntekre virágnevét elfelejtő zsákutca fölvidítja. A mosoly életkedvét a d j a vissza és jogossá teszi a szemlélődésre, az ítélkezésre. A z sem kétséges, hogy b á r m e n n y i is a számuk az ilyen típusú verseknek, Hervay l í r á j á n a k m a r k á n s arcát m é g s e m ezek adják. „Kiegészítő" voltuk mégsem lebecsülendő: egy-egy merészen összevont képpel, eget földre borító s e m u t a t v á n y közben fügét m u t a t ó hasonlattal kitöltik a két sírás közti időt és teret. Megnyugtatnak, jobb esetben megnevettetnek. Torzót sugalló „filo-z ó f i á j u k " nem mondja, hogy m i n d e n egés„filo-z eltörött, elég, ha a„filo-z tudatosul a versolva-sóban: eltörhet. így, feltételes módban. Sűrű kiigazításokkal és közbevetésekkel.
K ü l ö n b e n is: Hervay Gizella egyénisége m a m á r megengedhet m a g á n a k ilyen játékokat. Ültetheti egyetlen asztal köré a riportírókat és kifigurázott hőseit, úgysem
a nevetés h a t a l m á v a l összerántott szabadvers abszurd pillanataira emlékezünk. Ha-n e m a mögöttük m e g b ú v ó szociofotók rajzára. A r r a például, hogy „előrebukik a szeg, z u h a n a serpenyő; s m i n d e n ü n n e n „ugyanaz a sebhely világít". A hiányra, a kivonu-lásra, a megtöretésre. Amelyek n e m csupán a korábbi, nehéz élet rekvizítumaira emlékeztetnek, h a n e m a sajátságos nézőpontra. A tárgyaknak növekvő sötét árnyékot a z adhat, a k i vagy megválasztja a megvilágítás helyét, vagy m a g a köré gyűjti a baljós jeleket. Ez utóbbiból Hervay oly fölösleget tárol m a g á n a k , hogy bőven kitelik belőle szomorú vers és szomorkodó helyzet is. K á r lenne tagadni: a lélek viharait és megtöretését percnyi pontossággal rögzíteni k í v á n ó költemény nemegyszer gépies: az őszinte f á j d a l m a t kétszeres súllyal é s . gyorsasággal akarja közvetíteni. Túlságosan hisz a pillanat szülte megfogalmazásban, a siratóénekek és népdalvariációk teherbíró, dalszülő képességében.
A válogatott verseskönyv persze arra is példa, hogy m i k é n t lehet tematikus és h a n g u l a t i tagoltságban, kimondottan a költemények vonzáserejére támaszkodva, kö-tetet szerkeszteni. Igaz, hogy ilyenkor a költő fejlődése, egy-egy verseskönyvnek az egész pályához viszonyított szerepe rejtve marad, de m i n d e n n é l összefogottabban á l l előttünk a lírahős. Szép, szerelmes versben énekli meg az öléből kihullott Pietát, alliterációk sorában idézi meg a h a l á l b a menekült valahai kedvesét. „Fehér a ma-gány, m i n t az i n g " — panaszolja, de tud derülni a l a k o d a l m a előtt öklével házfalon lyukat ü t ő vőlegényen is. Ahogyan egyre jobban költővé érik, szinte m á r csak tő-mondatokban beszél. „Csak ennyi van, hogy emberek v a g y u n k : / kővel, nappal, ha-lállal szembefordulunk. / Csak tőmondatok vannak, csak néhány gondolat: / Ember vagy. Egyedül. Élsz. Védd m a g a d ! " R a d n ó t i Miklós megtámadott h u m á n u m a vissz-hangzik a sorokban. Hervay n e m nevezi meg halhatatlan elődjét, csak egy-egy lé-nyeges szókapcsolatát lesi el. Ügy kerül a közelébe, hogy közben saját sorsát m o n d j a ; életről, halálról meditál.
Érdekesek a nem kevés leleményt és beleérzőképességet tanúsító fölfedezései.
Ahogyan a v a l a h a i élettársban, a később önkéntes halálba menekülő Szilágyi Domo-kosban megnevezi az egységre törekvő szellemet, az m á r egyenesen bravúr. A Levél helyett c í m ű prózavers szerelemkívánása mögött a társ kivételes nagyságát és szel-lemének erejét lehet érezni. Adható-e nagyobb ajándék, m i n t — idézem — „meg-találni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein áthaladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem".
A valóságból sajnos t u d j u k , hogy Szilágyi Domokos eljutott m á r oda. A korai társnak, Hervay Gizellának m á r csak az ének j u t és az emlékezés. „Itt állok h á t védtelenül, / a világgal kívül-belül, / kívül-belül szerelemmel; / fogyhatatlan éle-temmel." A mondat folytatása c í m ű kötet két utolsó ciklusa teljesen eltér a többitől.
Az Itt rövidségben tényközlő címválasztása a megfogyatkozott — n é m i k é p p átalakult
— versekről beszél. A korábbi Ez « a n n á l szemben az időt egyetlen töménységben koncentráló helyet mondja. A bedeszkázott ablakokat, az önmagát m a d á r n a k á l m o d ó haldokló repülőt; a kiszolgáltatottságnak azt a fokát, amikor m á r attól kell félni, hogy „lehámozzák rólunk a földet". A verscímek ebben a ciklusban e l m a r a d t a k : a töredék ugyanolyan eséllyel közvetíti a hangulatot, m i n t az egymásba folyó, egymás-tól csak nehezen elkülöníthető nagyobb versek.
A forma fölbomlása bizonyos fokig a rendet is föllazítja. A z asszociációkra é p ü l ő rendszer —: t ú l merész a szervezőerő: m i n d e n mindennel összefügg! — teherbírása más az olyan típusú versnél, amely i n k á b b csak fanyarságával, meghökkenteni a k a r ó
„nyíltságával" hat, m i n t az olyannál, amely a „tömegkivégzések gótikus l á n g j a i "
mellé az eszterláncba fogódzó, füstté vált gyerekeket is fölsorakoztatja. A fulladásig viselt szerelem, a Paradicsomból kiűzött ember s a vele együtt megrendült lélek láz-álmai ezek a tudósítások. Hervay sohasem szűkít: nála az egyéni sors történelmi tagoltságú. Jóllehet egy-egy pasztellvers színértéke különböző, de m é g ezekben a kis rajzokban is, a költői képteremtésen túl, megvan a bölcselem. „Egyetlen ölelésben / az elsüllyedt föld k i b u k k a n / az ég magzatvizéből lassan / véresen / és a n a p he-lyére lép / b a r n a / kék."'
A Zuhanások oratorikus, egymásnak felelgető h a n g j a ú j b ó l csak a kivetettség: a futószalagon sorakozó szabályszerű h a l á l sokkhatásával döbbent meg. A z ö n é l e t r a j z i m o m e n t u m o k közé gyermekvers, biblikus történetet fölidéző mese, szerelmet sirató
„rács-vers" épül. A szinte gát n é l k ü l fölszakadó h a t a l m a s szabadvers szerelemvissza-hívása könyörtelen: „ M e n e k ü l j ! M e g h á m o z o m az a r c o d ! " A v a l a h a i társ elvesztésé-vel bekövetkező „súlytalanság érzése" megfordítja a törvényt, a m i k o r azt m o n d j a :
„Készülődik a k í n — / lélegzetté v á l n i . " Ebben a gótikus p a l o t á b a n a születés-növe-kedés-halál jegyei és a visszahívott, de jelenné m á r sohasem tehető m ú l t emlék-darabjai visszhangzanak. A z élet legegyszerűbb, szinte egy háztartást is l e l t á r o z ó mozzanatai mellett föl-föltűnnek a síró ünnepélyességét, esdeklő könyörgését m u t a t ó biblikus képek. A z b e n n ü k a nagyszerű, hogy Hervay e lebegő f á j d a l o m h a s o n l a t o k -nak azonnal m e g t a l á l j a az ú t j á t a földre: „Máris ölében tartja a Fiút, / ölében t a r t j a a halált. / Kicsi h a l á l M á r i a ölében, / M á r i a ölében kicsi h a l á l . "
A feszültséget a cserélgető módszer, a szórend ideges, é p p ezért m i n é l e l ő b b nyugságossá, véglegessé v á l ó kereső izgalma adja. És az ezután következő k é t p ó l u s látszólag csillagnyi, v a l ó j á b a n egymást sokkal közelebb érző távolsága. A l i g dereng föl, ú j r a egy asszonyi kép, a „védtelen f ö l d fonnyadt csecsemő-arca", a születés vég-telen üvöltése — hadd tegyük hozzá: mely Hervay versének l o g i k á j á v a l n e m m á s , m i n t Születés = (egyenlő) H a l á l ! —, m á r i s evilági, m a j d h o g y n e m azt m o n d t a m , tör-ténelmi-társadalmi, egyszerű tény közlés következik: „ M á r i a m i n d e n b á n y á s z a n y a . "
S a föltámadásérzést sugalló k ö n n y ű kékek, remegő zöldek, h a l o v á n y s á r g á k mellett ott v a n ' a p u h a fekete, a nehéz barna, a mérgeszöld. A m é h e n á t d e r e n g ő magzat mosolyával szemben a, n o h a az égi b á n y á b a z u h a n ó t kísérő, de mégiscsak csúf, riadtságot-menekülést-halált jelképező fekete bányabogár. A költő h a n g u l a t i előkészítései ezek, hogy fölszakadhasson, telt asszonyi h a n g o n megszólalhasson a féltve-szeretettet visszahívó és könyörgő vallomás.
Megszüllek mozdulatonként, szálanként minden hajszáladat, megszülöm a világot, ami voltunk, ami leszünk, megszülöm halálodat, megszülöm az űrt, hogy ne félj, ha belőlünk semmi sem maradt a végtelen száműzetésben, csak a föld fölöttünk, s akkor föltámasztalak.
P a u l Celan „rácsai", b á r az oratóriumot bevezető m o t t ó is őt idézi, H e r v a y n á l meglazultak. A Zuhanások n e m a n n y i r a feszes kompozíciójuk, hogy egyetlen t ö m b -ként kiszakadó sírásának h a n g j á t t a n í t a n i lehetne. D e egyben pontos: m i n d v é g i g ma-gas az énekhangja. A z összefüggések is bonyolultabbak, szervesebbek, m i n t a dara-bokra töredező Itt-ben. (Születésének időpontja n y i l v á n előbbre is d a t á l ó d i k , m i n t amazé.) A magzatként kihordott f á j d a l o m olyannyira megviselte a költőt, hogy bele-betegedett. A m i k o r Szilágyi Domokos, belülről ő r ü l t csendeket hallgatva, z u h a n á s á t előkészítette és — sajnos! — m e g is valósította, ő is betegen, m á r m a j d n e m „égi m e z ő k ö n " járt.
Lélekállapotára í m e egy példa. K é t éve, Szilveszter késő d é l u t á n j á n , v á r a t l a n vendég kopogtatott ajtómon, ö volt az. Nagy, égő szeme, szótlansága, z a v a r t tekin-tete végső elhatározásáról árulkodott. Ügy ü l t m a g á b a süppedve, m i n t h a m á r le-dobta volna m a g á r ó l a földi terhet. Fázósan, meg-megremegve. És a m i k o r megszó-lalt, csak ennyit mondott: Kodály-gyermekkórusokat szeretnék h a l l g a t n i . . . Pedig, hol volt akkor még nagy fiának, Kobaknak, bukaresti t r a g é d i á j a ! T a l á n az segítette élni, hogy — nem messze volt m á r a tavaszi szünet! — a f i á t várta. L e l k é b e n a k í v á n t gyermekkórusokkal, talán éppen a Lengyel László jó királyunk kezdetű felel-getős csilingelő gyermekszopránjaival, dörmögő altjaival.
Szilágyi Attila, alias K o b a k , ahogy édesapja, Szilágyi Domokos, m á r sohasem érkezhet meg.
A Kettészelt madár (1978) az ő emlékükre írott gyászvers, könyv terjedelmű rek-viem. Születésének körülményeit legjobban a költő szavai világosíthatják meg. „A f á j d a l m a t nem lehet elviselni, csak h a megosztjuk, m i n t az utolsó falat kenyeret. A z á r v á n a k á r v a az ég is, a föld is, s a védtelen halottak nem t u d n a k visszaszólni: ne sírj, n e m te öltél meg. Elveszített kedveseink gyilkosai vagyunk, hiszen m i élünk, m í g ő k alusznak. Föld a kenyerük, koporsójuk, föld az á l m u k is, és n e k ü n k csak a h a l á l á r n y é k a m a r a d : az emlékezés. De emlékezhetünk-e arra, a m i t el a k a r u n k felej-teni, arra, ahol ott sem voltunk, emlékezhetünk-e az elmulasztott mozdulatra, az utolsó leszakadt inggombot felvarrhatjuk-e?
Csak m a g u n k a t d o b h a t j u k oda cafatokban a halálnak, egyetlen szülöttünket nem a d j a vissza, örökös á r v á k m a r a d u n k .
M e g t a n u l j u k a csendet, a halottak beszédét, de h i á b a — senki sem válaszol."
Kérdés, hogy ezeknél a legszemélyesebb jellegű szavaknál lehet-e többet mon-dani. A z t hiszem, hogy nem. Hervay sok (95!) versből á l l ó rekviemje is némelykor darabokra esik szét, korábban m á r találóbban és keményebben megfogalmazott rész-leteket, képeket ismétel. Szinte kirakati á r u v á teszi — ne sértsen a szó, hisz az összefüggés tőle vétetett — a halált. A kibeszélés, az önfelmutatás vágya tette ked-venc szavává az asszociációs t a r t a l m á n á l fogva n é m i látványjelleget is m a g á b a n hor-dozó szót? (A „ h a l á l u n k k i r a k a t b a n " mellett még ilyen részeket olvashatunk: „kira-katba rakott t ö m e g h a l á l " ; „kira„kira-katban bevert h o m l o k o k " ; „tátott szájjal kirabolt ki-rakat".) Kétségkívül, a remek részletek (kis ö n á l l ó versek?) mellett — ezek közt a népdal-imitáció, a virágéneksor éppúgy megtalálható, m i n t a Bornemiszára u t a l ó ré-gies szófűzés, vagy a vers tipográfiájában is jelzett megfeszíttetés képe — a költő leginkább szavaival, véglegességet, fokozhatatlan f á j d a l m a t , ürességet jelző szavaival (szókapcsolataival) alakítja siratójának légkörét.
„Eltérített (remény), kitiltott (kisgyermek), nem engedélyeztetett (feltámadás), ki-fosztott (karók), kihűlt (halál), betiltott (mondatok) — m i n d - m i n d csupa megvert, megszégyenített „kapcsolat". De h a a cikluscímeket összeolvassuk, akkor sem k a p u n k mást — egy megvert lélek riadalmát, aki, sokszor a k o z m i k u m i g hatolva — „hallani a föld szívhangjait" — szavaival, képeivel a k a r j a lebírni a halált. „Visszhangzó csönd", „kitakart kézzel", „kettészelt m a d á r " , „halálhuzatban", „a senki f ö l d j é n " — hangzanak árván, vádlón és sikoltóan a „fejezetcímek" — érzékeltetve egy-egy cik-lus hangulatát, m a j d ö n m a g u k a t is beleoldva a végtelen sirató énekébe.
A nagy f á j d a l o m b a n , a cellamagányban, noha egy-két példa ellentmond ennek (a legtalálóbb: „holdsarló / kaszálja a rendet / fejek / a borbélymfihelyek / cégé-rein"), a groteszk csak villanásnyi szerepet kap. A n n á l több az esdeklő, a halott fiút és kedvest gyámolító, becézgető szó. A z összebékülést a megcsendesedett vihar hozza, végső helyként kijelölve a nagyon távoli és mégis közeli otthont: „itt laktok n á l a m ketten / m e n i yei albérletben".
A vers, n e feledjük, jelen pillanatban a költőnek az életet jelenti. Megbicsaklott, sírástól torzult szavait sem szabad félvállról vennünk.
H e r v a y Gizella szeretetre m é l t ó költő.