Véglegesség? Megmásíthatatlanság?

A jogi döntéshozatal fórumainak meglehetősen általános jellemzője, hogy illetékességi körbe eső azonos vagy magasabb fokon intézményesen biztosítva lehetővé tesznek felülvizsgálatot, a korábbi döntés meghaladását akár az ilyen módon kétségbevont döntés visszavonása, elutasítása vagy érvénytelenítése (reversal), akár egy a korábbi döntés érdemében változást eredményező újabb döntés, vagyis a korábbi döntésben megtestesülő szabály kifejezett vagy hallgatólagos módosítása (overruling) formájá-ban érve el.

Nálunk bevezetett intézményes formájában az alkotmánybíráskodási eljárás ilyesmit nerg tesz lehetővé. Már pedig ez gyakorlatilag megfellebbezhetetlenséget, azaz az adott szövegű alkotmány teljes életét átívelő változhatatlanságot eredményez.

Megjegyzendő persze, hogy a jogforrási rend formális építményében ez megoldott, problémátlan kérdésnek számít, hiszen minősített többségű törvényhozási szavazás-sal, vagyis alkotmánymódosítás útján a továbbfejlődés tetszőleges irányban és módon biztosítható.

De ezen kívül? Bírói fórum részéről? Olyan hatalom intézményesítettsége esetén, amelynek éppen alapmeghatározása, hogy mindenféle kívülről érkező hatást elreteszel-jen, s ne engedjen belső befolyásoláshoz? Egy olyan hatalom intézményesítettsége ese-tén tehát, amelyre bármely egyébként demokratikusan megválasztott politikai vagy intézményi erő is, ha egyáltalán megpróbálni merészelné, a bírói megbízatás lejárta előtt gyakorlatilag csak maga az alkotmánybírósági intézmény (szintén törvényhozási minősí-tett többségi szavazást igénylő) megszüntetése útján gyakorolhatna hatást? Olyan hata-lom részéről, amelynek cselekvési köre és iránya, a politikai vagy törvényhozási folya-matokba történő beavatkozási hajlandósága, kedve és étvágya, a politikai kérdések alkotmányiasításával történő szembeszállása csakis saját önmérsékletével befolyásolha-tó? A dilemma lényegét illetően visszaérkezvén ezzel ahhoz, amit hajdani bírálói állapí-tottak meg a cári autokratizmusról, nevezetesen, hogy olyan kultúrát intézményesített, amelyben nincsen egyéb alternativa, mint vagy a cár kegyeskedik alattvalói kedvében járni és sikerrel járva ebben, őfensége és alattvalói misztikus egységben egyesülnek, vagy pedig az alattvalóknak elkerülhetetlenül muszáj lesz meggyilkolniuk őkegyelmét ahhoz, hogy egyáltalán bármiféle változáshoz elérkezhessenek?

Avagy: csalhatatlan ez a fórum? Túl a halandók rendjén, mint a Szecsuán egéből alászálló istenek?

Természetszerűleg mindkét irányban lehetséges megalapozottan érvelnünk. Még-is, végső soron egyetlen érv lehet itt releváns és mérvadó. Nevezetesen: annak tuda-tosítása, hogy a megmásíthatatlanság a gondolkozás számára maga a gondolkodás szempontjából indokolatlanul mesterséges kényszerpályákat teremt.

4. „Láthatatlan alkotmány"

Mítoszteremtő kifejezés, mely akkor mutatja valódi erejét, ha nem kivagyiságból — önleírásként, önlegimitációként, az eljáró közeg részéről saját aktivizmusa más for-rásból esetleg alá nem támasztható alapja látszólagos referenciájaként vagy éppen szó-mágiával élő igazolásaként — használják, hanem külső kritikusok kívülről élnek

157

vele, bármiféle alkotmánybíráskodási gyakorlatnak hosszú távon elkerülhetetlenül megjelenő hatása összefoglaló jelzéseként. Mert az alkotmánybírósági megítélésnek közvetlen haszna csupán, hogy aktuálisan felvetődő kérdések kapcsán az alkotmá-nyos elfogadhatóság ügyében dönt. Láttuk már, hogy még e konkrét döntések tekinte-tében is valódi értéke, meghatározó szerepe nem annyira rendelkezésében, mint in-kább annak megokolásában, alkotmányra támaszkodó indokolásában rejlik. A hasonló döntések indokolásainak arra az egymásra következő, egymásra támaszkodó, alakuló egységükben egyre inkább szilárd és felbonthatatlan építménnyé szervesülő sorában tehát, amely az alkotmánybíráskodási gyakorlat megszakítatlan folyamatában óhatat-lanul éppen „láthatatlan alkotmánnyá" összegződik.

A „láthatatlan alkotmány" nem legitimációs forrás tehát — következésképpen nem is jogosít sem politikai kérdések eldöntését önmagához rendelő alkotmánybírósági akti-vizmusra, sem pedig a szuverén törvényhozó hatáskörébe történő egyébként szükségte-len beavatkozásra. Münchhausen báró kalandját idézi, s esetleges eljárásra történő ben-ső késztetettsége ellenére is fantáziaszegénységről vall, ha maga az eljáró közeg hivat-kozik a „láthatatlan alkotmányra" — immár a saját talpa alá álmodva azt, ami pedig csak a távolban lebeghet lelki szemei előtt, és saját működésének ekkor sem alapjaként, de kizárólag mások, utódok használatára rendelt és rendelhető termékeként.

A „láthatatlan alkotmány" képes kifejezés csupán arra, amit pontosabban az

„alkotmányi fogalmi kultúra" megjelöléssel írhatunk le. Ezzel pedig éppen nem mon-dunk kevesebbet a képszerű kifejezésnél, hiszen pontosan a kultúra hordozza azt, ami erősebb, mint az alkotmány maga, elpusztíthatatlanabb, mint bármely egyszeri em-beri alkotás, mert emberek és együttélő generációk megszakítatlan gyakorlatában, közös étosztól fűtötten jött létre, közösen vállalt kultúrában fogant válaszul a naponta megismétlődően felbukkanó új feladatokra, szellemi kihívásokra. Ebből következően, s szemben akár egy alkotmánnyal, egyszerű normatív aktussal nem is helyezhető hatályon kívül; éppen ellenkezőleg, azt kell mondanunk, hogy az új (akár a mondott alkotmányt felváltó vagy hatályon kívül helyező) normatív aktus is szükségképpen ebbe a fogalmi kultúrába épül bele, ennek kapcsolatrendszerében aktiválódik és nyer értelmet.

Csak és legfeljebb tehát elpusztítani lehet. Ám ez is inkább csupán elméleti lehe-tőség, hiszen a háttér és fundamentum szerepét egyszerre betöltő alkotmányi fogalmi kultúra ilyen elpusztítása gyakorlatilag a jog egészének a pusztulásával járna és így új jogi rend felépítését feltételezné.

*

Paradoxikus végeredmény, hogy a forrásvidékében Bécshez kötődő, első modern fogalmiasításában HANS KELSENtől megfogalmazott alkotmánybíráskodás pontosan annak a gondolkodásmódnak a tagadását feltételezi, amiről pedig éppen KELSEN egész életműve szól: az elmúlt századfordulón s az utolsó századelőn az európai kontinens modern formális jogának megfelelő jogászi világnézetet kifejező normativizmusról.1

1 Ld. a szerzőtől „Bevezetés" in Hans Kelsen Tiszta Jogtan szerk. Varga Csaba (Budapest: ELTE Bibó István Szakkollégium 1988), ix-xvi. o. (Jogfilozófiák], illetőleg „Kelsen Tiszta jogtana tegnap, ma és holnap"

Jogtudományi Közlöny XL1V (1989) 1, 2 2 - 2 5 . o„ rövidített újraközlésben pedig Állam- és Jogtudomány XXXI (1989) 1 , 1 3 3 - 1 3 8 . o.

158

Hiszen az alkotmánybíráskodás éppen nem jogszabályokban kifejezett jogtételek és esettények között kísérel meg logikai szillogizmusok felállításával konkretizáló szűkí-tést vagy jogot élethelyzetre alkalmazó következménylevonást, hanem a jogpozitiviz-mus hagyományos logikai konstrukciós (és rekonstrukciós) útja helyeit értékekből és elvekből kiindulva gyakorlati okfejtéssel próbál meg egy többé vagy kevésbé össze-függő fogalmi keretben és meggyőző erővel bizonyos gondolati irányok mellett (és/vagy más gondolati irányok ellen) érvelni.

Ez pedig éppen magán az európai kontinensen is az angol-amerikai Rule of Law tí-pusú gondolkodásmódnak a vállalását, s egyben a régi — a modern európai kodifikációkat megelőző — közép- és újkori előzményekhez történő visszatérést felté-telezi, miközben a Rechtsstaatlichkeit szellemiségének megfelelő pozitivisztikus gon-dolkodási eszmény a második világháború befejezése óta már az európai kontinensen sem feltétlenül és minden szegmensében uralkodó.

159