Mindennapi alkotmányunk

1 .

Voltaképpen sem a törvényhozók, sem a jogalkalmazók, sem pedig a jogtudomány művelői nem lehettek — itthon vagy bárhol a világban — kellően tisztában azzal, hogy végső eredményében mit jelent, mit feltételez az a kihívás, ami Közép- és Kelet-Európa országait érte az utóbbi évek során. Nyugatnak egyelőre nincs is képzelőereje ahhoz, hogy a drasztikus váltásból reánk háramló feladatok bonyolultságát valóban érzékelje. Tőlünk pedig, a múlt megnyomorítottjaitól, akik e reménytvesztően hosz-szantartó nyomástól éppen felszabadultunk és most hirtelen sorsunk jobbrafordulá-sát reméljük, aligha várható el, hogy hideg fejjel mindig számot tudjunk vetni az át-alakulás előpéldákat nem ismerő történelmi jelentőségével, egymásratorlódó feladata-ival, válsághelyzetek és kényszerpályák közé szorított rögös útjafeladata-ival, s hogy erre min-den pillanatban felnőtt fejjel emlékezzünk is. Előfordulhat ezért, hogy türelmetlenek vagyunk. Meglehet, igazságtalanok is. De az szintén tény, hogy sem embert próbáló átalakulásunkat, sem jövőt formáló mai építkezésünket eddig sem túlzottan segítette és (a jelen teljesítményeiből ítélve) a közeljövőben sem látszik nagyon segíthetni bármiféle elméleti megalapozás.

Pedig a társadalom részéről teljességgel indokolt igény, hogy minden, ami állami intézkedésben ölt testet, necsak jogilag legyen korlátozott, de legyen kiszámítható, ellenőrzött is. Természetesen jogalkotásunknak szintén előreláthatónak s ugyanakkor érthetőnek kell lennie.

Nem árt ugyanakkor tudnunk, hogy a jövő tervezésének általában roppant csekély esélye van a megvalósulásra. FRIEDRICH HAYEK Nobel-díjas közgazdász a náci és a bolse-vik tervezési eszmény vizsgálatakor éppen ezért óvott az állami beavatkozástól.1 ANTONY ÁLLOTT pedig, aid afrikai jogot tanít a londoni egyetemen, a jog korlátairól írott könyvé-ben pontosan azt mutatta ki, mennyire törékeny, esélytelen a jogalkotó szándék, ha társadalmilag egyébként már megszervezett erő, komoly elhatározás s egy átütő reform feltett szándéka nem áll mögötte.² Minden figyelmeztetés erre utal: mérsékelnünk kell a

Első változatában ld. „A kezdő jogállam botladozásai" é s „Jogi hagyományunk kérdőjelei" Magyar Nemzet LV (1992. április 27.) 99, 6. o. é s LV (1992. június 9.) 135, 6. o.

1 Friedrich A. Hayek The Road to Serfdom |1944| (London: Routledge & Kegan Paul 1979) xii + 184 o.

2 Antony Allott The Limits of Law (London: Butterworths 1980) xxii 4- 322 o. Elemzésére vö. a szerző-től A jog és korlátai Antony Allott a hatékony jogi cselekvés határairól (Budapest: Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Intézete 1985) 34 o. [Elmaradottság és modernizáció: Műhelytanulmányoki é s

59

törvényhozói akaratot, szerénységre intenünk, s pragmatizmus vállalására buzdíta-nunk.3 A másik oldal felől közelítve pedig ezt mondhatnók: még csak elméletileg sincs tisztázva, hogy a politikai közeg részéről milyen kívánalmaknak kell egyáltalán eleget tenni, s ezek közül melyeket kell a kormányzathoz címezve felvetni.

Hadd emlékeztessek egy kodifikációtörténeti tanulságra. Arra, hogy a jogfejlődést mozgató érdekszövevénynél fogva mennyire nem erősíti egy többpárti parlamenti váltógazdálkodásra épülő kormányzati berendezkedés annak gyakorlati esélyét, hogy előrelátó, távlati gondolkodással rendszerszerűen tervezett törvényhozásra kerülhes-sen sor. Ez korántsem jelenti, hogy ilyenre nem is lenne szabad törekednünk. Ám így mindjárt érthetőbbé válik, hogy jobbára miért csak európai XVIII. és XIX. századi kései abszolutisztikus törvényhozásoknak sikerült kodifikációs jogreformot véghez-vinniük, s hogy hasonlóra sem az európai kontinensen azóta, sem Angliában fejlődése során bármikor miért is nem kerülhetett sor.⁴

Általánosságban helyénvaló tehát minden bírálat, mely a kormányzati előkészítés-től gondosabb munkát, érzékelhetőbb távlatosságot kér számon. Egyéb tapasztalato-kat is szemügyre véve azonban aligha találhatnánk olyan ellenpéldát, amelyre bizton rámutathatnánk: íme, megújítási, átállási és teljes rendszerváltoztatási folyamatunk könnyed átmenettel is végbemehetett volna. S mai tudásunkkal hozzátehetjük még:

bármiféle (akár szűken jogi) megújulás sikerét csakis a teljes társadalmi-politikai háttér támogatása biztosíthatja.

2.

A Corpus Juris Hungarici joganyagának mennyiségi arányai nem ismeretesek. Számok tükrében nehéz lenne hát megmondanunk, hogy ma formálódó rendünk miként vi-szonylik a múlt század második felében vagy a két világháború közt kialakult rendhez, illetőleg a kommunista uralom alatti berendezkedéshez. Mindenesetre az országgyű-lés, s munkáját megalapozandó és végrehajtandó, a kormány eddigi jogalkotásának eredménye máris tekintélyes: tizenhét hónap alatt 125 törvény (ebből 63 teljességgel új), továbbá 112 országgyűlési határozat; tizenkét hónap leforgása alatt 203 kor-mányrendelet, továbbá 575 kormányhatározat. Ez a hatalmas szám évszázados táv-latból is többszöröse minden korábbi magyar parlament és magyar kormány jogalko-tó termésének. Aligha arról tanúskodik, hogy csupán kormányzati állásfoglalást meg-kerülő puszta alibi-törvényekről lenne szó. Nos, némely ellenzéki bírálat ilyen módon e tekintetben sem haladja túl a retorikai gyakorlat szintjét. Sőt az is előfordul, hogy egyetlen logikát, gondolatot vagy fölvetést ellentétes irányban, egymást kizáró módon érvényesít. Ezt kérdezve például: miért dönt, miért kezdeményez bármit is a kormány többpárti egyezkedés nélkül? Mindezt olyan esetben is, amikor mind hatályos

alkot-Állam- és Jogtudomány XXVIII (1985) 4, 7 9 6 - 8 1 0 . o., újranyomva in Varga Csaba Jogi elméletek, jogi kultú-rák Kritikák, ismertetések a jogfilozófia é s az összehasonlító jog köréből (Budapest: ELTE "Összehasonlító jogi kultúrák" 1994), 2 3 6 - 2 5 0 . o. [Jogfilozófiák|.

3 Vö. pl. Kulcsár Kálmán A modernizáció és a jog (Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó 1989) 2 2 8 o., valamint a szerzőtől „Makroszociológiai jogelméletek: a jogászi világképtől a jog társadalomelméle-te felé" Szociológia 1 9 8 3 / 1 - 2 , 53-78. o.

4 Vö. a szerzőtől/I kodifíkáció mint társadalmi-történelmi jelenség (Budapest: Akadémiai Kiadó 1977), 6., I I . é s 12. fej., különösen 152. o.

60

mányunk, mind az általában követett európai gyakorlat egyaránt egyértelmű kor-mányzati hatáskört, felelősséget ír elő.

A közelmúlt pártállami berendezkedésével egybevetve a kormányzat ma összeha-sonlíthatatlanul nagyobb szerepkörrel, súllyal és felelősséggel rendelkezik. Ezt azon-ban önmagáazon-ban nem indokolt kóros túlnövekedésként, és főként nem az országgyű-lési jogosítványokkal szembeállítva felfognunk. Arról van csupán szó — és némelyek-nek már ez is sokkolóan hathat —, hogy szabad választás eredményeként az alkot-mányos hatalmak a maguk eredeti mivoltában jelentek meg újra a színen. Pusztán a pártállam csalárdsága enyészik el akkor, amikor nem kell már álca gyanánt maga elé tolva állami intézményrendszerrel élnie. Ugyanebből adódik az is, hogy mihelyst az államhatalmi ágak (egymásközti ellenőrzési és egyensúlyi mechanizmusaikkal együtt) újra intézményesedtek, értelmetlenség immár országgyűlési „szavazógépről" (pláne:

pejoratív értelemben) panaszkodni. Egy ilyen értelmű kifogásolás legfeljebb a demok-rácia alapjainak tagadásáról vagy — másként szólva — a választási eredmény tudo-másul nem vételéről tanúskodhatnék.

3.

Szocialista tudományosságunkat számos szakmai romlás fenyegette. Szerencsénk — s valamelyest érdemünk is — , ha kíméletlen brutalitásában kevésbé következett ez be nálunk, mint olyan szomszédainknál, amelyek lélekben közelebb állottak Moszkvá-hoz. Nos, ilyen romlottság nyilvánult meg egyebek közt annak (a kelet-német akadé-miai intézetekben formálisan is intézményesített) elméleti kívánalmában, hogy maga a tudomány mindenkor szakosodjék: vagy kizárólag a szocializmussal („építő mó-don"), vagy pedig kizárólag a polgári berendezkedéssel („kritikai meghaladás céljá-ból") foglalkozzék. A cél az volt, hogy a „burzsoá" örökség teljességgel elszigeteltes-sék s belőle a saját szocialista elméletépítéshez semmi se legyen használható — kivéve a polgári berendezkedés ún. kritikáját, melynél a bírálat örve alatt az egész foglalatoskodás kizárólag ideológiai megsemmisítést célzott,

A '80-as évek elején Várnában szocialista nemzetközi értekezleten vettem részt, a hatalommegosztás kérdéséről. Rituális színjáték volt ez — azzal a céllal, hogy oktalan vicsorgással tort üljön egy burzsoának mondott államszervezési eszmény fölött, Ez magyarázza, hogy a fogukat megsemmisítésre fenők körében váratlanul kesztyű be-dobásaként hatott, amikor MONTESQUIEU tana kapcsán ártatlanul egy általános érvé-nyű problémaérzékelést próbáltam meg láttatni: egy egyetemes gondolat csíráját, mely üzenetet hordoz a szocialista berendezkedés számára is. Pedig voltaképpen segélykiáltás volt ez. Burkolt utalás arra, hogy a szocializmus államhatalma sem lehet más, mint vagy diktatúrát vállaló, vagy pedig önmagában felosztott — olyan, amelyik fékek és egyensúlyok működésére épül. Felszólamlásomat felhördülés követte: értet-lenség és elhatárolódás. Akkor és később elhallgatással, letagadással megtagadták közzétételét. Tiltakozásomra végül befogadták az értekezlet dokumentumainak hiva-talos kiadványába, stilizálás ürügyén azonban követhetetlenné silányították szövegét.5

5 Vö. a szerzőtől „Az államhatalmak szétválasztása: ideológia é s utópia a politikai gondolkodásban"

119831 Állam és Igazgatás XXXIV (1984) 1. 8 5 - 9 0 . o.. önkényesen meghamisított változatában pedig „Die Gewaltenteilung: Ideologie und Utopie im politischen Denken" in Die bürgerliche Gewaltenteilung Theorie,

61

4.

Napjainkban viszont már elérkeztünk ahhoz, hogy valódi hatalommegosztást in-tézményesítsünk. Alkotmánnyal, amiről tudjuk, hogy átmeneti; azt is tudjuk, hogy mennyire, és főként, hogy miért. Java intézményei politikai alkuk eredményeként alakultak ki. Mindennek tétje végső soron annak kérdése körül forgott, hogy a külön-böző társadalmi és politikai erők milyen hadállásokat tudnak majd hosszú távon bir-tokba venni. Nos, ezek a különféle kompromisszumkereső játékok történelmileg vélet-lenszerűen találkoztak és rakódtak egymásra. Együttesen eredményezve például azt, hogy — ellensúlyozandó az uralma meghosszabbítására akkor még képesnek vélt

„létező szocializmus" erőit —• erős alkotmánybíróság jött létre. Olyan, amelyik az egyes nyugati mintákban fellelhető jogosítványokat és garanciákat mintegy prizma-ként gyűjtötte magába. Ugyanakkor a köztársasági elnöki hatáskört az az időleges kívánalom formálta, hogy az átmenet végső biztosítékául szolgálhasson a szabad választáshoz.

E nagy átalakulásban sikerült számos elvet rögzíteni az általános átmenetiség el-lenére is. Persze, miközben minden mozgásban van, számos területen további finomí-tásra adódhat majd szükség. Az alkotmánybíróság például visszatérően aktivista magatartásra, vagyis az értékek között egy voltaképpen a politikai és törvényhozási szférát megillető választásra kényszerül. Ezért helyét keresve, méltósága megalapo-zásának kívánalmától hajtva vállalja azt is, amit az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíró-sága — többnyire teljes sikerrel és következetességgel — el szokott magától hárítani.

A másik példát folytatva viszont, a köztársasági elnök kinevezési hatásköre máris lappangó alkotmányos válságot eredményezett. Hiszen ha személyes belátására, lelkiismeretére, elhivatottságára hivatkozva rendszeresen háttérbe szorítja a státu-szát kizárólag meghatározó alkotmányi megfontolásokat, és ennek jegyében különféle miniszterelnöki előterjesztésekre hallgatással vagy további mesterkélt feltételek tá-masztásával válaszol, úgy kinevezési aktusa végső soron egy személyes — elnöki — tetszés függvénye lesz; s ezzel olyan szubjektív függőség áll elő, ami csakis valamiféle abszolutisztikus uralkodóra lehet jellemző. Ha pedig még azt is megkísérli, hogy ilyen eljárását mint alkotmányos szokást a kinevezési jog gyakorlásának közönséges mód-jaként elismertesse, úgy végső soron egy jogi kötelesség kikerülését avatja jogszerű-vé. Noha tudjuk: a magyar jog eddig a jóhiszemű joggyakorlás kötelességének a ha-gyományára épült, következésképpen a joggal való visszaélést csakis visszaélésként ismerte, s így mindmáig a szüksége sem vetődött fel annak, hogy a fentivel rokon eljárásmódokat külön törvény formájában helytelenítsük.

írott alkotmányunk íratlanul is, tehát mindennapi gyakorlatunkban tovább formá-lódik. Nemcsak az alkotmánybíróság döntési gyakorlata, de demokratikus államéle-tünk minden egyes mozzanata is hozzájárul teljesebb arculatának a kibontásához. Az a kérdés egyelőre nyitott, vajon felváltatik-e a régi szöveg új alkotmánnyal, s ha igen, úgy mikor és miként. Jelenleg olyan törvényhozási hullámban hajózunk és közéletün-ket egyébként is olyan konfrontációs csatározások jellemzik, hogy a feltételek távolról

Gesetzgebung und Praxis, hrsg. Karl-Heinz Röder (Berlin: Institut für Theorie des Staates und des Rechts der Akademie der Wissenschaften der DDR 1985), 1 4 3 - 1 4 9 . o.

62

sem most a legkedvezőbbek — s a szükség sem most a legnagyobb — egy új alkot-mányozáshoz.

II. Jogi hagyományunk kérdőjelei