A FOGALMI ALTALANOSSAG SZEREPE

A tudományfejlődés tanúsága szerint az általános-elvont fogalom a rendszerező, elvszerűen megkülönböztető gondolkodás segítője. Annak azonban már korántsem kellene feltétlenül szükségesnek lennie, hogy egyszersmind az uralója is legyen. Hi-szen az általános-elvont fogalomnak nem az a kívánatos célja, hogy mindent könyör-telenül maga alá rendeljen. Jobbára — és mindenekelőtt hosszabb távon — elsődle-gesen arra hivatott, hogy a korábbi megismerési folyamatok során már kimunkált fogalmi mezőt ldjelölje. Ezzel egyidejűleg persze a kérdéses fogalmi mezőben haladó gondolkodás kilátásait is felvázolja, további választási lehetőségeit is kicövekeli. Az általános-elvont fogalom esetleges korlátozó hatása ezért legfeljebb a hagyomány egyébkénti megtartása esetén, annak keretében és érdekében érvényesül. Inkább úgy kell értelmeznünk hát, mint e hagyományőrző munkára történő felhívást, semmint parancsot.¹¹

3.1. Paradigmák

3.1.1. Klasszikus római hagyomány

Az általános-elvont fogalom már korán megjelenik a görög-római jogfejlődésben.

Felbukkanása azonban még nem a normatív rendszerépítés vagy axiomatikus hierarchizálás igényével történik. A maga elvont általánosságában szemlélt fogalom legfeljebb egyfajta kiindulópont a jogi okfejtésben. Miként MICHEL VILLE Y érzékeltette nagyívű rekonstrukciójában: nem más ez, mint pusztán ugródeszka. Olyasmi, ahonnét eliramlik az ember; de nem olyasmi, mint a kaloda, amibe bezárják és mégis mozgás-ra kényszerítik, vagy ahová — szabad fickándozásának erőteljes véget szabva — hirtelen begyömöszölik.¹²

3.1.2. A iogaloinvilág kettőssége

Az axiomatizmus eszményének uralma évszázadokon keresztül tartott. Érdekes lát-nunk, hogy napjainkban éppen a modern tudományfilozófia az, amely több ponton ismét visszatérni látszik a klasszikus hagyományhoz. Nevezetesen, ERNST VON HIPPEL és GUSTAV RADBRUCH munkáiban elsőként jelzetten ismét megjelenik a hajdani minta

— miközben még és már nem tagadja a fogalmak logikai kezelésének e klasszikus kor utáni örökségét sem.

11 Vö. a 2. jegyzetben említett mű, 4.2.4. pont, 108. s köv. o.

1 2 Michel Villey „Histoire de la logique juridique" Annales de la Faculté de Droit et des Sciences économiques de Toulouse XV (1967) 1, 6 5 - 8 2 . o. é s „Question de logique juridique dans l'histoire de la philosophie du droit" in Études de logique juridique 11: Droit et logique / Les lacunes en droit, publ. Ch.

Perelman (Bruxelles: Bruylant 1967), 3-22. o. [Travaux du Centre National de Recherches de Logique], a szerző fordításában „A joglogika története" in Szövegek a jogi gondolkodás paradigmáinak tanulmányozá-sához szerk. Varga Csaba (Budapest 1996, 1997), 1. s köv. o. {ßibliotlieca Cathedrae Philosophiae Iuris et Rerum Politicarum Universitatis Catholicae de Petro Pázmány nominatae, Budapest, III Fasciculi 1],

149

A rendszerfogalom és a rendfogalom, azaz a Systembegriffe és az Ordnungs-begriffe megkülönböztetésének általuk tett javaslata13 megőrzi az axiomatikus felfo-gás eszmei örökségét annyiban, hogy az ún. rendszerfogalmak az ő véleményük sze-rint is változatlanul fogalomrendszerbeli helyet jelölnek ki. A gondolkodási folyamata-inkban adott válasz így mindenkor egyértelmű, hiszen vagy az „itt", vagy az „ott"

határozottságával történik. Következésképpen az, amit rendszerfogalommal jelöltünk, vagy esete valamelyik általánosnak, vagy nem. Vagy adott fogalomrendszeren belül jelölhető ld a helye, vagy nem. Vagy tartalmazza ez a fogalmi rendszertan, vagy nem.

Harmadik válasz nem adható. Sőt, a rendszerfogalmak kapcsán dialektikus bizonyta-lansággal vagy fogalmi viszonyok szórásszerű jelzésével sem élhetünk. Ezzel szemben a rendfogalom kizárólag irányt mutat, a tartalmi hasonlóságok sűrűségét vagy ritka-ságát (sűrűsödését vagy ritkulását) jelzi. Csupán tulajdonsághalmazokat kísérel meg jelzésszerűen szétválasztani. Akkor, amikor az értelmes beszédben megtermékenyítő többértelműségekkel találkozunk, ezek mögött többnyire rendfogalmak bukkannak elő. Éppen ezért sajátszerű természetük vaskos félreértéséről tanúskodnék, ha bármi-féle formális azonosságot, tartalmazást, bennefoglalást próbálnánk e fogalmak kap-csán számon kérni vagy általuk kifejezni. A „többé vagy kevésbé hasonló (hasonlítha-tó)" némiképpen bizonytalan, csupán irányt jelölő jelzésén túl a rendfogalmakat több-re vagy másra eleve nem használhatjuk.

Összegezésként ezért tudatosítanunk kell, hogy a formális (és ezért eleve mester-séges, az ember által művi módon, meghatározott céllal, s ennyiben a valóságtól tudottan idegenként létrehozott) fogalomrendszerek kivételes eseteitől eltekintve a fogalmi világot illető módszertani megkülönböztetésünk nem arról szól, hogy az álta-lánossal szembeállíthatnánk az egyedit. Sőt, nem is arról szól, hogy az egyedit az általános olyan részeként foghatnánk fel, amit vagy maradéktalanul tartalmaz (magában foglal) az utóbbi, vagy pedig az egyik óhatatlanul kívül reked a másikon.

Már önmagában egy ilyen gondolkodásmód is kényszerpályás kifejeződés lenne — nem más, mint egy kizárólag a logikai alárendelést szem előtt tartó gondolkodási minta terméke. Ehelyett pusztán annyit kell hangsúlyoznunk (s a fenti különbségtétel is csupán ennek tudatosítását szolgálhatta), hogy az általános kizárólagos hivatása eredeti értelemben s elsődlegesen csakis az, hogy lehetővé tegye az egyedinek elvsze-rű megválaszolását és kezelését.

3.1.3. Rendíogalom a jogban

Az angol-amerikai jogszemléletben a jog fogalmilag nem azonos azzal, amit bárki

„tételezett", törvényhozás útján „megalkotott" vagy adott módon „kibocsátott" — sőt, nem is visszavezethető ezek egyikére sem. Ehelyett kizárólag az minősül jognak, amit bírói fórum döntött el vagy állapított meg. Bármely konkrét ügyről legyen is szó, dön-tésével a bíróság egyszersmind kinyilatkoztatja azt is, hogy a kérdéses esetre

aktuali-1 3 Cari G. Hempel & Paul Oppenheim Der Typusbegriff im Licht (1er neuen Logik (Leydem Sijthoff 1936) vii + 130 p.; Paul Oppenheim Von Kiassenbegriffen zu Ordnungsbegriffen (Paris 1937) [Travaux du IXe

Congrès International de Philosophie]; Gustav Radbruch „Klassenbegriffe und Ordnungsbegriffe im Rechtsdenken" Revue internationale de la Théorie du Droit XII (1938) 1, 4 6 - 5 4 . o.

150

záltan mi a jog. Az angol-amerikai jogszemléletben tehát a jog úgy jelenik meg, mint olyan emberemlékezetet megelőző hagyomány, amelynek egyedi esetekre vetített aktualizálását a bírói döntések évszázadok óta terebélyesedő bokra nyilvánítja ki.

Következésképpen régen és ma egyaránt minden egyes bírói döntés napról napra ezt a jogot és jogi kultúrát gazdagítja. Belső lehetősége szerint bármely döntés prece-densteremtővé válhat. Későbbi döntések függvénye, hogy találnak-e valamelyik ko-rábbi döntésben (és ha igen, úgy melyikben) olyan mozzanatot, amelyik számukra lényegi releváns kérdésben mintaadó fogalmi megkülönböztetéssel élt. Mert az a döntés válik precedensteremtővé, amelyik a megkülönböztetés technikájával élve korábban egységesnek tekintett fogalmakban további fogalmi hasítást, szétválasztást bevezetve használható (mert indokolt, egyszersmind igazolható) normatív különbség-tételt hoz létre. Az ilyen módon létrejövő gazdagodások sora folyamatosan egymásra épül. A különféle fogalmi hasításoknak, megkülönböztetéseknek köszönhetően egyre sokágúbbá (következésképpen: fokozódóan érzékennyé s válaszaiban differenciálttá) válik a jog. Ugyanakkor sohasem záródik le ez a fogalomhasító s jogteremtő folyamat, hiszen minden egyes új helyzet új megítélést, új fogalmi szétválasztást indokolhat.

Szembetűnő, hogy egy ilyen állandó belső megújulásból előálló jogfejlődés bármely adott lépcsője csakis saját közvetlen előzményeként (és ennyiben: eredeteként), de nem bármiféle központi eszme előre megtervezett és logikailag is kialakított lebontá-saként kapcsolódik az elődül szolgáló döntéshez. Valóban nem kényszerszerű, nem benső szükségképpeniséget hordozó, hanem a szabad asszociatív pályákra emlékez-tetően véletlenszerűen aktualizált kapcsolódások sorozata ez — olyan halmazképző-dés, amelynek alakulása csak utólag írható le, hiszen előzményeiből nem kizárólago-san „következik". Nos, ilyen szempontból is telitalálat RONALD M. DWORKIN hasonlata, aki a jogfejlesztés angol-amerikai művét láncírásként jellemezte. E hasonlattal olyan irodalmi játékra emlékeztetett, amelynél minden szót, minden sort, minden mondatot vagy bekezdést egy következő játékos folytat. E szabály elfogadása esetén minden folytatás a közvetlenül megelőző korábbi folytatásra épül ugyan, de ez egyetlen pont-ról sem előrelátható, és ilyen módon előre kifejezhető szükségképpeniség sem tárható fel benne.¹⁴

Ebből következik persze az angol-amerikai jogfejlesztés azon vonása is, hogy egyetlen eleme, szakasza vagy megfontolása sem vet fel doktrinális kérdéseket.

Rendszerképzési problematika eleve nem fedezhető fel benne. Szoros értelmezés szerint (s ameddig esetileg aktualizált jogi választ a megkülönböztetés technikájának újabb bevetésével a bírói folyamat nem produkál) minden egyes újabb lépcsőfok csakis önmagára ad választ. A jelen a múltnak nem rabja. De saját szándéka és érde-ke szerint is a múlt követője, mert tudja, hogy mind e közben a saját jövőjét építi.

A jogfejlesztés s a bírói folyamat ilyen felépülésében annak tudata és nyílt bevallá-sa is benne rejlik, hogy elvileg minden egyes döntés önálló, a többiektől eltérő, egyedi.

1 4 Ronald M. Dworkin „Law as Interpretation" Texas Law Review 6 0 (1982), 527. s köv. o., továbbá — egyebek közt — Stanley Fish Doing What Conies Naturally Change, Rhetoric and the Practice of Theory in Literary and Legal Studies (Durham & London: Duke University Press 1989), 89-119. o. Vö. a szerzőtől Előadások..., 155-156. o., valamint Charles M. Yablon „Law and Metaphysics" The Yale Law Journal 96 (January 1987) 3, Varga Koppány fordításában „Jog é s metafizika" in Szövegek..., 116-117. o.

151

E rendszerben jogtechnikailag kifejezve bármely döntést úgy írhatunk le, mint az alábbi három lehetőség egyikét, melyek közül a bíróság voltaképpen bármelyiket sza-badon választhatja. Választása megejtésekor pusztán az bizonyul kritériumszerűnek, hogy alá kell tudnia támasztani választását, és szükséges, hogy az adott döntéshez fűződő indokolásával meg tudja védeni az esetleges fellebbviteli fórum előtt okfejté-sét. Nos, eszerint az adott döntés

• vagy követi a megelőző döntés(eke)t; vagy éppen ellenkezőleg,

• önállónak és újnak bizonyul, amennyiben a megkülönböztetés technikájával él-ve saját fogalmi osztályozási helyet vív ki az általa eldöntendő ügy megoldásának, új irányával egyszersmind elkülönülve a megelőző döntés(ek) fogalmi csapásaitól;

vagy pedig

• nyíltan szembefordul előzményével, megtagadva azt (ez az ún. felülszabályo-zás, az overruling esete). Az elvek síkján ugyanazt jelenti ez, mint a megelőző döntés követése, hiszen itt úgyszintén elfogadja az előző döntés(ek)et megalapozó fogalmi megkülönböztetés(eke)t, de éppen az utolsó fogalmi megkülönböztetésből adódó minősítéshez fűz nem megkülönböztető, hanem éppen az azt megelőző megkülönböztetéssel azonos (tehát azzal újraazonosító) jogi következményt.

Érdekes megjegyeznünk, hogy az egymásravetített egyensúly, az ún. reflective equilibrium JOHN RAWLS által megfogalmazott szemléletes képében végül elvnek és döntési szabálynak pontosan ilyen viszonya tükröződik.15 Az e képben megfogalma-zott üzenet a következő: egy elv önmagában sohasem lehet kimerítő. Az elv nem uralhat semmit; önmagában tartalmasnak sem minősülhet, A másik oldal felől köze-lítve pedig azt mondhatjuk: az egyedi helyzetben adott válaszok döntési szabálya önmagában sohasem elvszerű. Ezért csakis elvnek és döntési szabálynak az egymásra vetítésével érhetjük el, hogy az elv tartalommal telíttessék (és ezzel mon-danivalóját kibonthassuk, határait pedig körülcövekelhessük), a döntési szabály pedig elvszerűvé tétessék (és ezzel kétségen kívül álló egyediségét és véletlenszerűségét ugyanakkor valamiféle már előzetesen fennálló általánosnak a függvényévé és folyo-mányává tegyük). Folytonos egymásravetítésükből adódhat csupán annak a megál-lapíthatósága: voltaképpen mi is ez a kérdéses elv? És mi ez a döntési szabály?

Az ilyen okfejtés persze feltételez egy mögöttes tudást is. Hiszen az ilyen okfejtést csakis egy olyan előfeltevés teheti értelmessé, amelyik kimondja: a szabály és az elv különválasztása végső soron viszonylagos. Amennyiben szétválasztjuk őket, ezzel olyasmik között teszünk különbséget, amik — egyfelől — egy másikhoz való viszony-latukban közvetlenül alkalmazhatóknak tetszenek, illetőleg amik — másfelől — a gyakorlati alkalmazás során figyelembe veendők, amiket tehát (az elvek képében) feltételként kell érvényesítenünk, mivel éppen az alkalmazás bizonyos előfeltételeit jelentő összefüggésekre, megfontolásokra utalnak.

l a Nelson Goodman Fact, Fiction and Forecast (Cambridge: Harvard University Press 1955), 6 5 - 6 8 . o.

javaslata nyomán John Rawls A Theory of Justice (Cambridge: The Belknap Press of the Harvard Univesity Press 1971), 20-21., 4 8 - 5 1 . és 120. o.

152

3.1.4. A jogszemlélet különbsége? A jog közössége?

A fentiekből egyértelműen egy olyasmit sugalló következtetési lehetőség adódik, hogy az európai kontinentális jogra jellemző bírói okfejtésnek fogalmi kettéhasadásokra és polarizációkra, vagyis dichotomia konstruálására épülő szerkezete végletesen elválik az angol-amerikai jogra jellemző bírói érvelésnek az eseti alkalmazás során megfonto-lásul kínálkozó érvek véletlenszerű fogalmi kiágazásain és elágazásain nyugvó épít-ményétől. Hiszen az előbbinél a mindenkori A és non-A fogalmi kettéválasztása már eleve olyan fogalmi tartományok szerinti kiindulópontul szolgál, amelyeket minden egyes szegmentumukban egyenlőknek tekintünk. Ezért a kontinentális jogalkalmazás óhatatlanul azt a benyomást sugallja (és fogalmi-logikai eszközeivel kíméletlenül érvényesíti is), mintha mindenkor és minden szegmentumában egy elvi különbségtéte-lek mentén hierarchikusan felépített konstrukció deduktív szabályok szerinti lebontá-sáról lenne itt szó. Az angol-amerikai jogszemlélet ellenben nyíltan bevallja, hogy — mivel minden egyes ügy eldöntése kapcsán elvi lehetőség szerint a teljes múltbéli jogfejlődés összhagyatékából levonható minden üzenetet újra végiggondolnak — esetek által kiváltott eseti megfontolásokra épül. Ennek megfelelően nem is kívánja önmaga folytatását. Következésképpen tehát: nem kínálja bármiféle rendszerrességgé szerveződő épülésnek a kilátását sem.

Ugyanakkor erős lehet a gyanúnk, hogy az állítólagos szakadék az európai konti-nens és az angol-amerikai hagyomány joga között inkább csak látszatkülönbség. Bi-zonyára nem elhanyagolható, de talán nem is feltétlenül érdemi különbözés; inkább olyan, amelynek természete elsődlegesen pusztán és ldzárólag a nevesítés fogalmi rekonstrukciójában érhető tetten. Hiszen azok a szigorú fogalmi kettéhasadások, amikről az európai kontinentális jogi gondolkodásmód kapcsán megemlékeztünk, csak formális logikai kimerevítésükben jelentik szükségképpen azt, hogy esetükben két egyenlő nagyságrendű, tehát egyenlőképpen elvi jelentőségű tartományra történő bontásról lenne szó. Mert voltaképpeni érdeme szerint az, amit a fogalmi logika sze-rint /1-tól megkülönböztetve a non-A tartományaként lehasítunk (és ezáltal előzmé-nyével szembeszegezve, azzal egyenértékű tartományként önállósítunk), pontosan annyira véletlenszerű, valóságos tartalmi elkülönüléstől nem hitelesített is lehet, mint amit az angol-amerikai fogalmi kiágazásoknál és elágazásoknál megfigyelhettünk.

Már pedig amennyiben így van ez, úgy aligha lehet valójában többről szó, mint el-térő fogalmi (fogalmiasítási) kultúráknak megfelelő elel-térő beszédmódokról.

Visszatérve tehát a szabály és az elv viszonyára, következtetésünk szerint ezek éppen kettősségükben vannak mindenkor jelen. Pontosan kettősségüknek köszönhe-tően mondhatjuk, hogy a jogi kultúra több és más, mint jogi szabályoknak pusztán egymásra dobált halmaza. Egy olyan jogot ugyanis, amely kizárólag szabályokból állna, csakis szabályok automatizmusától működtetett mechanizmusként lehetne felfognunk. Szabály és elv tehát minden jogi kultúrában egyaránt jelen vannak. Ami az eltérő jogi kultúrákban különbözhet egymástól, az inkább szabály és elv egymáshoz viszonyított súlya, illetőleg annak az aránya, hogy szabály az elvvel, s elv a szabállyal szembeszegezetten mennyire használható. Megjegyezném azonban, hogy a különféle jogi kultúrák közt ilyen tekintetben fennálló különbséget szintén legfeljebb csak

leír-153

hatjuk — úgy, mint olyasmit, ami tapasztalataink szerint fennáll. Abban ugyanis semmiféle különbség nincs, hogy mindkét esetben végső soron kizárólag az eljáró bíró kezében rejlik annak a kulcsa, hogy melyiket mikor veszi elő és miként hasznosít-ja, ha szükség, felismert érdek és/vagy a jogászi hivatás és hivatáserkölcs mester-ségbeli szabálya ezt így vagy úgy parancsolja.