Jogi hagyományunk kérdőjelei 5

Ami a nagy társadalmi-történeti minták közötti választás lehetőségét illeti, lázas lel-kesedés ugyan több irányban is lehet bennünk, mégis (már csak tisztán egy alapigaz-ság belátását tükröző teoretikus megfontolásból is) határozottan óvnék ellentétek konstruálásában kimerülő bármiféle sarkított megfogalmazástól, hamis fogalmiasí-tástól. Hiszen azt, hogy politikai berendezkedésünk (vagy gazdálkodásunk) már bekö-vetkezett (vagy még bekövetkező) nagy társadalmi átalakulását „mintakövetővé"

tegyük, tudatos célként persze bátran tűzhetjük magunk elé, ámde tudnunk kell, hogy sohasem érhetjük el tiszta eredményként. Ugyanennek az igazságnak a másik oldala viszont ez: a múlt vállalására, a hagyományok őrzésére is legfeljebb csak szándékként törekedhetünk. Hiszen az élő társadalmi folyamatok mindenképpen összetettebbek annál, semmint hogy kizárólagosságot célzó s mesterségesen konstruált fogalmi ket-tősségek Prokrusztész-ágyába kényszeríthetnénk őket. Amint a korai harmincas évek moszkvai életének magyar tanúja is hajdanán megjegyezte — azon kommunista kísér-letről szólván, amely „mennyiségi" változások egymásrahalmozásával kívánt „minő-ségi" ugrást elérni, hiszen világtörténelmet akart csinálni s egyben le is zárni azt —:

aligha ugorhatunk kényünk-kedvünk szerint a történelemben, ahogyan ezt HEGEL, MARX és társai hitették el és ajánlgatták nékünk egykoron.6 Megpróbálhatjuk ugyan, de múltunk és hagyományunk, szokásaink és készségeink levedhetetleniil együtt fog-nak ugrani vélünk. Kérdésünkre visszatérve tehát, csakis személyes szándékaink tekintetében jogosult, hogy kategorikus „igen" és „nem" kettőssége szerint kizárólag két irányba mutató válaszokkal élhessünk. Hiszen csakis személyes szándékomra vetíthetem — de nem társadalmi magatartásunk végeredményére —, hogy

(ismét-lem: szándékom szerint) tisztelni fogom például (vagy éppen megkísérlem elkerülni) azt, amit a nemzet történelmi hagyománya számomra tanulságként kínálhat.

Ezért nyilvánvaló egyfelől, hogy modernizálnunk kell, nyugatiasítanunk, s egyben újra nyitnunk korábban már vállalt vagy időközben formálódott európai eszmények felé. Mindez nyilván törekvéseink kulcsfontosságú összetevője. Mégis mindaz, ami ebből megvalósulhat, egyedüli lehetősége szerint nemzeti múltunk, hagyományaink szövedékében fog majd megjelenni. S ezzel múlt és jelen, külső megújítás és belső megújulás szükségképpeni összefonódása kapcsán semmi újat nem állítunk. Hiszen társadalmi lételméleti s egyben hermeneutikai tanulságként egyaránt tudhatjuk: tár-sadalmi dolgainknak nincs önmagukban vett azonossága. Létük abban (pontosabban:

az azáltal kiváltott hatásban) rejlik, ahogyan róluk — jelenlétüket, fontosságukat,

6 „Akármennyire is lényegesen új kezdődik a kvalitatív változással, az ugrással, az emberrel s a néppel

»vele ugrik« a múltja is; történetét nem liagyja a túlsó parton, magával hozza, benne folytatódik. Újat kezd, de a régit is folytatja." Sinkó Ervin Egy regény regénye Moszkvai naplójegyzetek (1935-1937) szerk. Bos-nyák István (Újvidék: Fórum 1985), 320. o. |Sinkó Ervin művei],

63

természetüket magunkban tudatosítva — gondolkodunk.7 Már pedig ugorhatunk ak-korát, amekkorát csak tudunk; ám bőrünkből ki nem szakadhatunk. Bármilyen intéz-ményt, gondolatot vegyünk is idegenből át, szervességét és szervesülését ugyancsak a fenti összefüggésben kell értelmeznünk.8 Végkövetkeztetésül tehát: átvétel esetén a befogadó közeg azt fogja majd csak elutasítani (vagy, az ellenkező véglet felől közelít-ve, átvétele folytán az lesz majd legfeljebb csak bénító hatású), ami — a befogadó közeg sajátosságait elutasítva — együttműködésre képtelenné maga válik.

6.

A váltás szüksége tekintetében mindenekelőtt arra a kövületre gondolhatunk, amit m á r szocialista jogelméletünk hajdani ura, SZABÓ IMRE akadémikus kezdett el osto-rozni, a politikai és jogi szTÁLiNizmus e szemléletbeli maradványát „szocialista normativizmus"-nak nevezvén.9 A törvényi pozitivizmus elfajulása volt ez, ami „a törvény nem más, mint a törvény" [Das Recht ist das Recht!] bölcsességében bízva a német jogászságot egyszer már védtelenné tette a náci embertelenség előtt. Ennek SZTÁLINÍ változata pedig aligha tett mást, mint hogy az egyetlen és feltétlen — tehát vitatatlan és egyszersmind vitathatatlan — döntési központ politikai gondolatát visz-szafordította a jog nyelvére.

Nos, ha jogfejlődésünk valóban fordulat előtt áll, úgy ez nem merülhet ki immár a felzárkózás akarásában — abban, hogy a közös európai múltból s jelenből a tetszé-sünk szerint kiválasztottat ismételten birtokba vesszük. Jogi világképünkről is — ami mindeddig mereven hierarchizált volt, az igazságszolgáltatást puszta végrehajtássá fokozta le, minthogy magáról a jogról is formalisztikusan (azaz mint alternatíva nél-küli, minden ízében logikai szükségképpeniséggel előre meghatározott döntésről) gondolkodott — meg kell végre látnunk: mi is ez valójában. Már pedig az ún. jogi világkép nem más, mint a jogászi hivatásgyakorlás ideológiája. Működési rend, amit a társadalomban jogiként elfogadott gyakorlatunk során érvényrejuttatunk, és ezáltal tartjuk fenn és újítjuk meg a jogrendet.

A jogi kultúra hiányát korábban a szabályok fetisizálásával próbálták ellensúlyozni.

Elhitették, hogy papíron rögzített, törvényeknek mondott puszta szövegek meghatá-rozhatnak valóságos életfolyamatokat. A jog azonban nem szövegek biflázása, máso-lása, mechanikus alkalmazása. A jog mindenekelőtt egy kultúra élése, továbbélése. És mindebben a szabály nem önálló cselekvő. Azáltal végzi dolgát, hogy beépül a jogászi okfejtésbe, a bírói folyamatba. Abba a hagyománykövető, ugyanakkor a bíró szemé-lyes felelősségére épülő folyamatba, amelynek feladata az, hogy a társadalmi konflik-tusokra megoldást találjon. Még pedig úgy, hogy ezeket a külső érdekütközéseket (amik gyakran egyben értékütközések is) először jogon belüli konfliktusokként

újrafo-7 Monografikus kifejtésben vö. a szerzőtől A bírói ténymegállapítási folyamat természete (Budapest:

Akadémiai Kiadó 1992), különösen 2. fej., 33. é s köv. o.

ö Mesterpéldaként ezt teszi pl. Alan Watson Legal Transplants An Approach to Comparative Law (Edinburgh: Scottish Academic Press 1974) 106 o. és Alan Watson Society and Legal Change (Edinburgh:

Scottish Academic Press 1977) xi + 148 o.

9 Szabó Imre „A jog fogalmáról" in Szabó Imre A jog és elmélete (Budapest: Akadémiai Kiadó 1978), 2 2 - 3 7 . o„ különösen 6. pont |Jogtudományi Értekezések).

64

galmazza, majd az így megfogalmazott dilemmára — a jogiként elismert értékek és elvek, okfejtések és hivatkozások körén belül, a törvényre és egyéb jogi szabályokra alapozva — saját, a jog nevében előterjeszthető döntési válaszát alkalmazza. A jog-történet tanúsága szerint csak a jog kizárólagos uralását célul tűző abszolutizmusok (így JUSZTINIÁNUSZ és NAGY FRIGYES) kísérelték meg a jogot |/'//s| közvetlenül a törvényre [lex] — azaz a szövegként megtestesített uralkodói akaratra — visszavezetni.10

7.

A jogfejlődés helyi sajátosságai — különösen a nyugati fejlődéssel szembesítve, ahol is a mindenkori eredményeket ismételten megerősítő és szokásossá tevő (konven-cionalizáló) hétköznapi demokratikus folyamatokban megtestesülő szüntelen vissza-csatolásnak köszönhetően szó és bizalom, szándék és megvalósítás többnyire támo-gatja (és nem hazudtolja meg) egymást — persze sugallhatnak olyan irányt is, amely eltér a Közép- és Kelet-Európában megszokott tapasztalattól és érzékenységtől. Ez magyarázhatja talán, hogy miért hordoz oly jelentőségteljes szerepet a közép- és kelet-európai térségben a közösen elfogadható értékek és mércék, szimbólumok és fogalmiasítások utáni kutatás.

Valójában ez a körülmény is a jogi jelenség társadalmi és kulturális összetettségé-ről tanúskodik. Egyebek közt tehát arról, hogy a formálisan objektivált (vagyis tör-vényhozó által tételezett vagy bírói döntésben kinyilvánított) jog tényleges jelentése csakis a jog teljes környezetével egységben értelmezhető. A jognak pontosan ilyen formális és informális összefüggésrendszerét nevezzük jogi kultúrának; s tudjuk, hogy a jogi kultúra a társadalom általános kultúrájába ágyazódik. Már pedig a jogi kultúra magában foglalja a joggal kapcsolatos étoszt, értékeket, nevesítési s hivatkozási kere-teket, a bíróra jellemző készségeket, a joggyakorlatban szokásos elintézési módokat, a jogászi hivatásgyakorlás ideológiáját és szakmai erkölcsét, és így tovább. Már pedig tudnunk kell, hogy csak egy ilyen módon felfogott jogi kultúra ad a jognak életet, köz-vetíti megélt történelmünk és kulturánk hagyományait, szabja meg irányát, formálja érzékenységét, s nem utolsó sorban támogatja vagy gyengíti esetleges reform-szándékait.

A jog társadalmi és kulturális összetettségének állításával ugyanakkor nemcsak leírjuk a jelenséget. Benne rejlik ebben annak lehetősége is, hogy a jogreform s a joggal kivívandó reform tekintetében egyaránt kettős stratégiával éljünk. Hiszen mindkettőt szolgálhatjuk úgy, hogy a jogon formálisan változtatunk, de úgy is, hogy megértésben környezetének (mindenekelőtt magának a jogi kultúrának) alakításával jelentésbeli összefüggéseit újraképezzük (rekontextualizáljuk).11 Persze egymást vált-va is fordulhatunk e két reformlehetőséghez, de ezekkel együttesen is (változó ará-nyokban) élhetünk. Természetszerűleg összefüggő nagy tömbök átültetése vagy gyö-keres jogreform esetén — s különösen hosszú távú hatásában — az utóbbi

fontosab-1 0 Ld. pl. Michel Villey La formation de la pensée juridique moderne (Paris: Montchrétien 1975) é s a szerzőtől A kodifíkáció..., passim.

11 Vö. a szerzőtől „Tételezések rendszeréből álle a jog?" Jogtudományi Közlöny XXXIX (1984) 9, 4 8 3 -486. o., valamint „A jog mint történelem" Világosság XXVII (1986) 1, 1 - 6 . o. é s Jogtörténelmi Szemle

1 9 8 7 / 2 , 6 5 - 7 3 . o.

65

bá válhat az előbbinél. (Ez a helyzet egész jogi minták, modellek vagy kultúrák átvéte-le esetében — mint például napjainkban, különösen Keátvéte-let-Európa egyes országaiban

—, ahol valóban „európaiasítás", illetőleg „nyugatiasítás" a cél.) Átlagesetben azon-ban e kétféle stratégia valamilyen vegyítése szokott inkább előfordulni.¹²

8.

Jogi világképünk összetettebbé, felelősebbé válása azonban nemcsak a jog és a tör-vény viszonyában eredményez váltást. Hanem abban is, hogy — nem érintve a szabá-lyok fontosságát — visszahelyezi az elveket is jogaikba. Számot vet tehát azzal, hogy a szabályok önmagukban nem elégségesek. A jogrendet az elvek — és csakis az elvek

— tehetik élővé. Csakis az elvek mérlegelésével tehetjük a jogot felelőssé, érzékeny válaszadásra képessé minden egyes döntési helyzetben.¹³ Következésképpen csakis az elveket megillető szerep újraélesztésével képezhetünk a jogból olyan dinamikus tényezőt, amelyik képes marad arra, hogy esetről esetre, döntésről döntésre formálódjék, jelenünk kérdéseire válaszolva szüntelenül.

Az elveknek ugyanis az a szerepe, hogy ellenőrizze különféle olyan okfejtések he-lyénvalóságát, amelyek logikailag egyaránt lehetségesek. Ezzel pedig körbejárja az egyes szabályozások voltaképpeni tartományát, s a vitás esetekben kicövekeli alkal-mazásuk határait.¹⁴ Nos, az ilyen szerep már a római jog óta ismert. Egyaránt szá-molt véle a zsidó diaszpóra rabbinikus jogszolgáltatása és a rítusokra szakadt mu-zulmán hagyomány. A mai angol-amerikai joggyakorlat pedig különösen erősen épít reá. S érzékelnünk kell, hogy a II. világháború óta ismertté és gyakorolttá vált a fran-cia, a német, sőt az olasz jogban is.15

Talán n e m é r d e k t e l e n itt e m l é k e z t e t n ü n k arra, h o g y e g é s z e n a k ö z e l m ú l t i g , h a z á n k t ö r t é -n e l m é -n e k e l s ő igazi (az 1 9 5 9 . é v i IV. sz. t ö r v é -n -n y e l kibocsátott) polgári t ö r v é -n y k ö -n y v é i g , a m a g á n j o g i j o g s z o l g á l t a t á s nálunk i s a bírói g y a k o r l a t p r e c e d e n s - é r t é k ű f i g y e l e m b e v é t e l é n n y u g o d o t t .1 6 Ennek m e g f e l e l ő e n a m a g y a r jogi g é n i u s z t e g é s z e n a k ö z e l m ú l t i g é p p e n a joge s joge t joge k m joge g o l d á s á r a ö s s z p o n t o s í t ó s jogjogelvjogek k a z u i s z t i k u s f joge l d o l g o z á s á v a l joge l ő r joge h a l a d ó g o n

-1 2 Allott leíró jellegű megállapítását ennek megfelelően fogalmaztam át jogpolitikai jelzéssé é s kívána-lommá (ld. 2. jegyzet).

1 3 Vö. mindenekeló'tt Philippe Nonet and Philip Selznick Law and Society in Transition Toward a Responsive Law (New York: Harper & Row 1978), különösen IV. fej., 78-113. o.. elemzésére pedig a szerző-től „Átalakulóban a jog?" Állam- és Jogtudomány XXIII (1980) 4. 670-680. o., újranyomva in Varga Jogi elméletek, jogi kultúrák, 226-236. o.

1 4 Ld. mindenekelőtt Ronald Dworkin „The Model of Rules" The University of Chicago Law Review 35 (1967), 1 4 - 4 6 . o., Ződi Zsolt fordításában „A szabályok modellje" in Mai angol-amerikai jogelméleti törek-vések szerk. Szabadfalvi József (Miskolc: Bíbor Kiadó 1996), 17-56. o. [Prudentia Iuris 5j.

1 5 Vö. pl. Chaün Perelman „Legal Ontology and Legal Reasoning" Israel Law Review 16 (1981), 3 5 6 -367. o.

1 6 Vö. pl. Zajtay Imre „The Importance of the Evolution of Hungarian Law in Regard to the Theory of Sources" Comparative and International Law Journal of South Africa 4 (1971), 7 2 - 8 4 . o. é s Eörsi Gyula

„Richterrecht und Gesetzesrecht in Ungarn: Zum Problem der Originalität eines Zivilrechts" Rabeis Zeitschrift für ausländisches und internationales Privatrecht 30 (1966), 117-140. o.

66

d o l k o d á s i kultúrája k ü l ö n b ö z t e t t e m e g a p o z i t i v i z m u s l é l e k t e l e n s é g é b e fulladt k o r t á r s nyu-g a t - é s k ö z é p - e u r ó p a i s z o m s z é d a i t ó l .

9.

Bármennyire büszkék is szoktunk lenni — s nem feltétlenül alaptalanul — arra, hogy jogtudományunk a kényszerű szocializmus ellenére is az európai értékek zömét át tudta menteni, mégis, viszonyunk a joghoz csakis itt és az adott feltételek közt formá-lódhatott. Túlélésünket egyénenként és közösségként egyaránt a jog pusztán hatalmi parancsként való felfogására, és ebből eredően lehetőség szerint a kijátszására kellett építenünk. Ezért egész életstratégiánk is a jog csupasz tudomásulvételén és kizárólag érdektől függő felhasználásán nyugodott.

A mára áttérve, viszonyaink még korántsem tekinthetők kialakultnak. Túlzottan is frissek ahhoz, hogy otthonosan mozogjunk bennük s velük élve immár saját hagyo-mányainkat építhessük. Egyelőre politikatudományunk is (születési csillagzata, a történelmi materializmus és a tudományos szocializmus jegyeit szintúgy hordozva még homlokán) kissé zavartan áll új valóságunk, vagyis sokszínű politikai térképünk, többpárti berendezkedésünk és demokratikus állami működésünk előtt. Ugyanígy jogi viszonyainkban sem természetes még annak belátása, hogy szabadságunk nem azo-nos a szabadossággal, demokráciánk az anarchiával. Felszabadultságunknak a má-mora zabolátlan még. Feledteti azt is, hogy szabadság és demokrácia csakis közösen elfogadott játékszabályokra, ezek betartására s betartatására, vagyis kikényszeríthe-tőségére épülhet. Társadalmi fegyelem nélkül nem létezhetik. Nyugaton sem. De ott mindez oly természetes, hogy ottani szereplőinek nem szükséges mindezt folytonosan és külön hangsúlyozniok.

Demokráciát nemcsak kiáltványokkal lehet szolgálni. Sőt, elsősorban — és nem álszent módon — éppen nem üres kinyilatkoztatásokkal és puszta levegőrezgésnek maradó Ígéretekkel, hanem azzal szolgálhatjuk, ha az érette folytatott harc hevében kérészéletű politikai érdekeinktől elvakultan az alapjait nem romboljuk. Mert a jognak is megvannak a maga játékszabályai. Például minden jogot, jogszerűséget bírálhatunk politikai, gazdasági, erkölcsi vagy akár jogi nézőpontból is. A jog rombolása nélkül csupán egyet nem tehetünk: jogi mivoltát, érvényességét nem szabad kétségbe-vonnunk. Már pedig ez történt az ún. taxisblokád emlékezetes napjaiban, amikor egyesek megkísérelték a jogtalanságot joggá avatni, s ennek érdekében — politikai vágyakat (és éppen nem bármiféle kialakult tudományos vagy gyakorlati közmegegye-zést) tükröző fogalmiasítással, azaz a nyugaton elfogadott értelmét tudatosan meg-hamisítva — polgári engedetlenséggé szelídíteni. Ma pedig ilyesmit sulykolnak a ko-rántsem ritkán felbukkanó publicisztikai léggömb-eregetések — botránykeltéssel, címkézéssel, lejáratási kísérlettel. Az azzal történő visszatérő próbálkozással például, hogy alkotmányos kormányzati joggyakorlást önkényként, a demokrácia sárbatip-rásaként bélyegezzenek meg. Vagy klientúra építésével és kliensállammá züllesztéssel riogassanak, mert történetesen kormányzati összfelelősséget tükröző s nem

feltétle-1 7 Ezért jellemezhette a mérvadó amerikai tankönyv a magyar jogot azzal a paradoxikus megállapítás-sal, hogy nem más ez, mint "civil law without a civil code". Rudolf B. Schlesinger Comparative Law Gases—

Text—Materials, 2nd ed. (London: Stevens 1960), 175. o., * jegyzet.

67

nül ellenzéki rokonszenvtől kísért a személyi kiválasztás. Szellemtelenül avitt ötletek ezek; előképeikkel is legfeljebb a '68-as balos nihilista nyugati diáklázongások érv-anyagában találkozhattunk.

10.

A jogban — mint a fentebbiekből már láthattuk — távolról sem csupán a jog, hanem mindenekelőtt a társadalom általános állapota tükröződik. Az egyetemi képzés (s ezen belül a jogászképzés) kérdőjeleit sem annyira a sors keze formálja most, mint inkább átmenetünk lassúságának és megoldatlanságainak — sőt, egyes területeken egyenesen kilátástalanságának — a tünetei.

Sok éve vallom már, hogy azon, amit némi leegyszerűsítéssel hazai használatra MARXizmusnak szoktunk nevezni, nem lehet egyszerű elhatárolódással, fogadalommal vagy akaratelhatározással túllépnünk. Attól, ami gondolkodásunkba egyszer beivó-dott, azzal, hogy ruhánkat hanyag eleganciával könnyedén a sarokba dobjuk, nem szabadulhatunk.1. Csupán példaként említve: szocializmusunknak voltak hajdan

+ Hadd iktassak ide egy töredéket a Magyar Szemle körkérdésére 1992. november 12-én fogalmazott válaszkezdeményből:

„MIBEN LÁTOM AZ ORSZÁG LEGÉGETŐBB GONDJÁT?

Közhelygyanús lenne úgy válaszolnom, hogy az utóbbi közel fél évszázad történéseiben. Mégis:

leginkább ezek makacs szellemi hatásában, s a túlélés kényszerétől diktált erkölcsi válaszaink igénytelenségében.

A társadalom mindig bonyolultabb, mint az élet csupasz biológiai ténye. Közösségi létezé-sünkhöz nem elégséges a pillanatot pusztán megélnünk, a romlást túlélnünk.

Már pedig tisztában kell lennünk annak súlyával, hogy közel fél évszázadot vett igénybe a szo-cializmus újabb magyarországi kísérlete, é s a sajátos elzártság, valamint a rezsim által teremtett úgyszólván kizárólagos szellemi környezet mindenkibe óhatatlanul — esetleges legjobb szándéka ellenére is — beleívódott. Hihette bárki, aki hitte, hogy szellemileg ellenáll; é s joggal érezhette is, hogy valóban ellenállt — hiszen minden ilyen kísérlet már önmagában kockázatos volt. Mégis:

ugyanúgy, ahogyan ellenállásával v é g s ő soron aligha változtathatott környezetén, ugyanúgy ezzel szellemi környezetében maga sem változott. Akkor talán hősies gesztusa folytán ezt maga nem is érzékelhette. Ám utólag, ma már (esetleg éppen időszerű dolgainkról szerencsésebb sorsú nyugat-európai vagy amerikai embertársainkkal beszélgetve) kiderülhetett, hogy az, ami ellen oly őszinte é s mindenképpen becsülendő elhatározással szembeszállt, vagyis kizárólagos környezete, amit maga nem választhatott, de meg s e m változtathatott, fokról-fokra, ám ellenállhatatlanul, végül is elkezdte meghatározni azt, amivel é s ahogyan egyáltalán ellenállhatott. Következésképpen még legkiválóbb é s legfíiggetlcnebb elméink gondolkodása is évtizedek múltával valamelyest deformá-lódott, hiszen egyre inkább egyfajta ellenfilozófiává változott. Szomorú (és nemcsak paradoxikus, de a mögötte rejlő emberi erőfeszítés ismeretében egyben tragikus) eredmény, hogy — külső szemmel nézve, esetleg az utókor immár részvétlen ítéletével illetve — v é g s ő soron legjobbjaink sem értek el mást, mint hogy bizonyos mértékben s a maguk módján szintén betagolódtak abba a rendbe, ami ellen pedig fellázadtak minden tehetségükkel.

A legbeszédesebb és leginkább élményszerű példát számomra társadalomtudományi gondol-kodásunk adja. A gondolkodásnak nem elsődlegesen keretére, még kevésbé tételhalmazokban ösz-szefoglalható mondanivalójára, mint inkább módjára, s ő t a gondolkozásnak irányt adó étoszára gondolok, amikre szintén környezetünk: a szovjet-világ, s benne a szovjet-MARXizmus világképe nyomta rá bélyegét.

E világképben korántsem egyszerűen az volt problematikus, hogy hamis, bizonyítatlan é s bizo-nyíthatatlan, gyakran emberellenes vagy civilizációs alapvívmányainkat tagadó tételekben jutott kifejeződésre. Hiszen a tételek mindig visszavonhatok, megtagadhatok, és újakkal felválthatók. De

68

apostolai, akik már évtizedekkel korábban szembefordultak azzal, aminek egykor (amikor a divatja volt ennek) a papjául szegődtek. Ámde azzal, hogy szembefordultak véle, inkább ellenhevületűvé váltak, és éppen nem gondolkodásmódjuk kérlelhetetlen-sége az, ami változott. Maguk pedig ezt mondják: ha főideológusnak látszottak is akkoriban, voltaképpen még sem tettek többet, mint csupán esélyt adtak a MARXÍZ-musnak, csak a nyelvezetén szólottak — mások pedig (talán nem jogtalanul) úgy vélhetik, hogy velük akár az antibolsevista bolsevikik tábora is gyarapodhatott.

Visszatérve tehát a joghoz, s vele megkérdőjelezett és ezért levedleni szánt MARXista örökségünkhöz: friss, új indításunkat nem feltétlenül az örökség „szocialista"

jelzője, egynémely tétele vagy azok MARXista volta teszi nehézzé. Alapvetőbb és nehe-zebben is gyógyítható ennek az örökségnek az eredendő tudományellenessége és javíthatatlanul tudománytalan (vagy pontosabban: tudományelőtti) gondolati iránya.

Az, hogy a tudományfejlődés folyamatában a MARXizmus történetesen azelőtt jött létre, minthogy a mai, korszerű gondolkodásunkat meghatározó tudományok — a szociológia, a pszichológia, az etnológia vagy az antropológia — megformálódhattak volna. Erőszakos önigazolása, öntelt hittérítő dühe mégis megakadályozta az okítót abban, hogy maga okulhassék. Zavarforrás maradt továbbá az is, hogy az emberi gondolkodás alapjairól (tényről, fogalomról, nyelvről, logikáról, okfejtésről és igazo-lásról) vallott felfogásában atavisztikus messzeségben, értetlenül és idegenül áll a nyugati világban immár több mint egy évszázada elfogadott modern tudomány- és nyelvfilozófiai előfeltevések előtt,18

Ebből pedig csakis az következik, hogy mindannyiunknak külön-külön, lépésről lé-pésre, a legelemibb alapoktól elindulva kell újraépülnünk. Nemcsak polcról leemelhe-tő és oda visszahelyezheleemelhe-tő tankönyvekben, de saját fejünkben is. Ehhez pedig idő kell.

És ami még nehezebben adatik: alázat, belátás, valamint kitartással övezett tanulási szándék. Nem utolsó sorban pedig olyan társadalmi légkör, amely külön-külön mind-annyiunk újraindulását nemcsak gondolhatóvá és megvalósíthatóvá, de egyszersmind fennmaradásunknak egyenesen az előfeltételévé teszi.

az ember, aki gondolkodik, majd gondolkodása eredményeként ilyen vagy más tételeket megfogal-maz, még nem változik meg."

1 8 Vö. monografikus részletezésben a szerzőtó'l Előadások a jogi gondolkodás paradigmáiról (Budapest:

Osiris 1996; 1997) iv + 191 o. IBibliotheca Cathedrae Philosophiae Iuris et Rerum Politicarum Universitatis Catholicae de Petro Pázmány nominatae, Budapest, II Dissertationes 1|.

69

In document JOGÁLLAMI ÁTMENETÜNK Paradoxonok, dilemmák, feloldatlan kérdések (Pldal 65-73)