A politikai rendszerváltozási folyamatban közreműködő politikai erők, elfogadott jogi normatíváink, eddig kialakult intézményrendszerünk, sőt európai és atlanti csatlako-zásunk perspektívája is mind a jogállamiság idolját — egyidejűleg mint bekövetkezett tényt s mint folytonosan bekövetkezendő várakozást, tehát mint a mindenkori gyakor-lat mércéjét és kívánalmát — hangsúlyozzák szerte Közép- és Kelet-Európában.
Ugyanakkor — éppen kellő mélységben kiépített és saját bőrünkön megszenvedett saját gondolati hagyományok s történelmi tapasztalatok híján — a jogállamiság hívó-szava immár leginkább csupán leegyszerűsítve jelenik meg helyi gondolkodásunkban, sajtóvitáinkban, sőt a jog élő gyakorlatában (jogalkotásban és jogalkalmazásban) is.
Jobbára olyannak látjuk, mintha egy valahol és valamikor valakik által már eleve elké-szített, kész és befejezett — immár tehát csupán végrehajtó kezekben hív használatra váró — szabályösszesség lenne.
Ezért nem csodálkozhatunk különösebben, ha közelebbi vizsgálódás során kiderül, hogy az itt és most térségünkben forgalomba került jogállami eszmény — egyebek közt —
(1) nem tükrözi sem az európai szárazföldön kialakult változata, a német gyö-kerű Rechtsstaatlichkeit, sem az angol-amerikai jogi kultúra talaján fogant válto-zata, a Rule of Law egymáshoz viszonyított különneműségét és eltérő, olykor egy-mással is szembefeszülő hangsúlyait (jelesül azt, hogy az előbbi a jogosultságok törvényhozói kimondására épül, melynek során garanciákat jogilag kinyilváníta-nak, az utóbbi viszont arra, hogy lehetővé kell tenni minden egyes vitás kérdésnek bírói fórum döntésére bocsátását, mert a kellő eljárás mind a kellő megvitatásra, mind pedig a kellő döntésre bizonyosan alkalmas alapot teremt);
(2) nem tükrözi továbbá a fogalom alapvetően történeti kialakulását, követke-zésképpen történelmileg különös meghatározottságát sem — azt tehát, hogy a jogállamiság minden eddig ismert mintája kivétel nélkül egy nyugat-európai típusú fejlődés során és feltételei között (tehát egy szervesen és kiegyensúlyozottan fej-lődő társadalom belső konszolidációjának a termékeként) jött létre; ezért
(3) nem tükrözi végezetül a közérdektől parancsolt megszorítások, kölcsönös mérlegelések és kiegyensúlyozások összetett mechanizmusát (így egyebek közt
* Az Országos Kiemelt Tudományos Kutatások 961/95. számú projektumának a pályázati koncepció-jából.
163
közbiztonság, közügy, nemzetbiztonság, nemzetvédelem stb. megfontolásaiból kialakuló viszonylagos prioritások érzékeny és folyvást alakuló rendjét) sem.
Mindezekből adódóan a jogállamiság jegyében zajló cselekvéseinkből hiányzik an-nak háttértudata, hogy
(4) a jogállamiság nem valamiféle egyszer s mindenkorra elsajátított, elsajátí-tandó (és bármikor újra elsajátítható) kész vívmány, hanem minden pillanatban újból és újból kivívandó, megőrzendő, ugyanakkor a társadalom fenntartó erejével (erkölcsével, étoszával, mindennapi eljárásmódjaival) egységben fejlődő dinami-kus gyakorlat; és ezért
(5) nem is egyszerűsíthető le bármiféle pusztán előzetesen kodifikált formulára vagy elvre, hanem — társadalmi közmegegyezéseinkben, a jogászi hivatás kon-vencionális normáiban, fogalmi gondolkodásunkban, intézményi gyakorlatainkban és mindennapi kultúránkban egyaránt — az írott jogi előírásoknak az alkotmányi és jogállami keretek, szokások és gyakorlati eljárások kialakult közegében s rend-jében történő mindenkori megőrzését és megerősítését igényli, és csakis e gyakor-lat jóváhagyásától kísért fejlesztését engedélyezi. Mindent összevetve, végső ösz-szegzésünk szerint a jogállamiság ilyen módon
(6) nem valamiféle eleve és kívülről készen kapott adottság, hanem saját belső igényrendszerünk, mely saját tételes jogrendszerünk s gyakorlati jogrendünk min-denkori fejlődési állapotainak megfelelő minőséget és feltételeket egyaránt jelzi.
A nyugati minták (újra)elsajátításának a lázas folyamatában ezért talán nem tuda-tosulhatott a kellő mértékben (s bizonyosan az elméleti kutatás sem tárta fel annak meghatározó vonásait) nálunk, hogy
(1) a mintát adó változatok egyike, a Rechtsstaatlichkeit eszméje a szabályozás során a szabályozás teljességét részesíti előnyben, míg a változatok másika, a Rule of Law eszméje inkább arra összpontosít, hogy korlátozatlanul minden ügy bírói döntésre bocsátható legyen;
(2) a nyugat-európai és az atlanti térségből átvehető mintáknak soha sem volt (és akár csak valamelyes mintát sugallóan ma sincsen) olyan válasza, amely szer-vetlen fejlődés, társadalmi kataklizma, modernizációs kényszerpálya, jogállamiság korábbi tagadásából kivezető társadalmi átalakulás kihívására született volna vá-laszul; és végül,
(3) a jogállamiság nem egyszerűen az egyéni szabadságok és szabadságjogok növekvő kiteljesítése (a korlátozatlan autonómiák paradicsomának elérése jegyé-ben), hanem magában foglalja a közös — közösségi — érdekek érvényesítéséből fakadó (mindenekelőtt nemzetbiztonsági, közrendi, továbbá éppen a jogállamiság jövőjére irányuló fenyegetések elhárítására szolgáló) eljárási lehetőségeket is.
Összességében ezért
(4) a jogállamiság állandó kapcsolatot feltételez mindenkori társadalmi fenn-tartó közegével, következmények nélkül a társadalom tagjainak beléje vetett hitét nem ingathatja s nem is rázkódtathatja meg, következményképpen nem hagyhatja kielégítetlenül a jogos várakozásokat sem; ennek megfelelően tehát
(5) sokirányú kiegyensúlyozó szerepét mindenekelőtt a gyakorlatnak társa-dalmilag megállapodásszerű és ugyanakkor társadalmi megállapodásszerűségeket
164
eredeztető (azaz: konvencionalizált és konvencionalizó) szokásaiban és eljárási módjai révén tölti be. Ezek nélkül a jogállamiság csonka, torz és béna — kiegyen-súlyozott eredmény biztosítására ezért képtelen — lenne, ugyanakkor viszont eze-ket kizárólag saját gyakorlatában, munkálkodása eredményeként fejlesztheti ki.
Következésképpen
(6) a jogállamiság mint alapszerkezet (vagyis bizonyos lényeges elemeit és technikáit illetően) valamiféle kész formaként át is vehető, el is sajátítható, kívül-ről meg is tanulható; mindez azonban a legkevésbé sem pótolja, hogy valójában (tehát élő és kiteljesedő formájában) a jogállamiság kizárólag saját gyakorlatban és gyakorlatként, lépésről lépésre haladva alakítható ki — úgy, mint saját társa-dalmunk méhében megfogamzó kihívásokra a saját közegében kihordandó és vég-eredményként megformálandó válasz.
Az elmúlt évek során meghatározó jelentőségű lépések történtek nálunk s az egész közép- és kelet-európai térségben arra, hogy a jogállamiság eszmeiségét, nor-matív szabályozási, intézményi és eljárási formáit valamennyien megtanuljuk, átve-gyük, és a magunk módján gyakorlatba is ültessük. Megalapozó jellegű lépésekről lévén szó, természetszerűleg erőteljesebben érvényesülhetett mindebben egyfelől valamiféle arra irányuló törekvés, hogy külső mintákat kész modellekként sajátítsunk el (ahelyett, hogy saját formákra leljünk, ilyeneket találjunk vagy generációk munkájá-val kiépítsünk), másfelől pedig már egyszerű életbölcsességgel is könnyen beláthat-juk: arra, hogy saját környezetünkben érvényesülő különféle kihívásoknak kellően megfeleljünk (vagyis az átmenet, a közérdek, s ezen belül is a nemzetbiztonsági, köz-rendi, továbbá a jogállamot érintő fenyegetésekkel szembeni oltalom érvényesítésé-re), csakis a jogállamiság alapszerkezetének a teljes felépítése után kerülhet sor. A különféle szabályozási és intézményi rendek saját konvencióinak a kiépülése is nyil-vánvalóan csak e finom építkezés során és eredményeként történhet meg.
Mindezeknek Magyarországon s a térségben egyaránt úgyszólván egészében hi-ányzik az elméleti háttere és az irodalma. Teoretikus feldolgozásokban persze a nyu-gat-európai vagy éppen az angol-amerikai irodalom sem bővelkedik, hiszen legsajátabb (nemzeti) hagyományaik hajdani kiépítésénél olyan saját és szerves, év-századokon át ívelő belső fejlődésre s ennek tapasztalatokban, saját hagyományok-ban kijegecesedő hozadékára támaszkodhattak, amivel mi a közép- és kelet-európai helyzetünkre jellemző kényszerpályák végigfutása, az azonnali jogátvételt parancsoló szükségletek rövid távét kielégítése során érthető okokból aligha büszkélkedhettünk.
165