A fejezet a választási ígéretek és a koalíciós megállapodások kapcsolatának vizsgá-latára vállalkozik. Arra a kérdésre keresi a választ, hog y milyen ígéretek kerülnek be a megállapodásba, és vajon a bekerülés növeli-e eg y ígéret teljesülésének esélyét. A nemzetközi ígéretkutatás és a koalíciós kutatás irodalmára támaszkodva megvizs-gál tizeneg y hipotézist a bekerülésre és a teljesülésre vonatkozóan. Ennek részeként megvizsgálja az 1998-2006-os koalíciós megállapodások terjedelemét, szerkezetét és tartalmát, továbbá, hog y ezek hog yan szabályozzák az eljárásokat, a hivatalok el-osztását és a közpolitikát. A fejezet második része áttekinti a választási ígéretek megállapodásba kerülését és teljesülését különböző dimenziókban (retorikai és konkrét ígéret, közpolitikai terület szerinti megoszlás, bekerülés és teljesülés pártonkénti ará-nya stb.). A mag yar esetet nemzetközi összehasonlításban is vizsgálja.
Az elemzés kimutatta, hog y az 1998-2006-os választási ciklusok 1711 tesztelhető választási ígéretéből statisztikailag elhanyagolható került be a koalíciós szerződések-be. Ez az eredmény a teljesüléssel kapcsolatos hipotéziseket is eldöntötte. A fejezet leglényegesebb kérdése az volt, hog y eg y választási ígéret nag yobb valószínűséggel tel-jesül-e, ha bekerül a koalíciós megállapodásba. A meglepő válasz: a bekerülés nem befolyásolja a teljesülés valószínűségét. A koalíciós megállapodás szerepe a teljesülésben úg y foglalható össze, hog y az ígéretek és a pártok között nem szelektál, hanem eg ysé-gesen kizár: nem enged a koalíciós megállapodásba bekerülni eg yetlen ígéretet sem, és e tekintetben nem tesz különbséget a pártok között. A szerző megkísérel olyan ma-g yarázatokat kidolma-gozni erre a jelenséma-gre, amelyek későbbi kutatások kiindulópontját képezhetik.
1. BEVEZETÉS
Ebben a fejezetben a választási ígéretek és a koalíciós megállapodások kapcsola-tát vizsgálom, ezen belül is azt, hogy mely ígéretek kerülnek be a megállapodás-ba, illetve azt, hogy a bekerülés növeli-e egy ígéret teljesülésének esélyét.
A koalíciós szerződés vizsgálatának jelentőségét egyrészt az ígéretkutatás ke-retéül szolgáló mandátumelmélet adja (Royed 1996; Przeworski–Stokes–Manin 1999). Eszerint a koalíciós szerződés a választók által a politikusoknak adott felhatalmazás erősségét gyengítő tényező, ugyanis már itt fennáll az ún. mandá-tumszivárgás veszélye, „melynek során a kormányzati politika nemcsak a végrehaj-tás, de már a célkijelölés során is eltávolodik a választási mandátum közpolitikai tartalmától” (Körösényi–Sebők 2013, 30).
A nemzetközi ígéretkutatás más szemszögből tekint a koalíciós szerződésre, és az ígéretteljesítés egyik magyarázó változójának tekintik. Ennek kapcsán azt vizsgálják, hogy egy ígéret bekerül-e a koalíciós szerződésbe, vagy, hogy egy ígéret kapcsán konszenzus van-e a kormánypártok, a kormány- és az ellenzéki pártok, valamint ez utóbbiak között (Thomson, 2001; Mansergh –Thomson 2007; Moury 2011; Schermann–Ennser-Jedenastik 2014ab). A koalíciós szerződés kérdését Thomson (2001) hozta be a szakirodalomba, mint az ígéretteljesülés valószínű-ségét növelő magyarázó tényezőt. Vizsgálata azt mutatta, hogy azok az ígéretek teljesültek nagyobb arányban, amelyeket a kormánypártok koalíciós szerződésben rögzítettek. Azaz, a teljesülésre a kormánypártok közötti politikai konszenzus léte vagy hiánya gyakorol hatást (Sebők–Horváth–Ondré–Pál 2013, 130).
A koalíciós szerződés ugyanilyen releváns a koalíciós kutatás számára is, mert a kormányzás fontos instrumentuma, nagyon hasznos útmutató a több-párti kormányzás és kormánypolitika elemzéséhez. A koalíciós megállapodás jelentőségét a koalíciós politikára vonatkozó alábbi előfeltevések adják. 1. A ko-alíciós politika stratégiai jellegű, amely a politikai szereplők motivált cselekedeteiben nyilvánul meg, és e magatartás valamilyen alapvető célra irányuló, állandó tö-rekvésből fakad. A céljaik elérése során a politikai szereplők megpróbálják raci-onálisan anticipálni a többi résztvevő magatartását, akikkel interakcióba lépnek.
2. A koalíciós politika pártok közötti játszmaként értelmezhető, amelynek főszereplői a pártvezetők, ők határozzák meg, hogy miről szól a játszma, ők definiálják annak tartalmát. 3. A koalíciós politikát az anticipáció irányítja. Mivel a pártok stratégiai szereplők, egyik lépés sem érthető meg a koalíciós politika többi cselekményétől elkülönítve, legyen az múltbeli vagy jövőre vonatkozó. 4. A koalíciós politika in-tézményileg kondicionált, nem érthető meg az intézményi környezet azon szabályok nélkül, amelyek alapján a játszmákat játsszák. Az intézmények egy része exogén jellegű, amelyeket a szereplők rövid távon nem tudnak megváltoztatni (pl. az
al-kotmányos kormányzati rendszer), míg a másik része endogén természetű, azaz olyan szabályok, amelyeket gyakran pont maguk a pártok állítanak fel a koalíciós játszma során adódó problémák kezelésére (Müller–Strøm 2003a, 4–5).
2. ELMÉLETI KERET
A koalíciós megállapodás célja többnyire a konfliktusok koalíción belül tartása és a kormánypolitika koordinálása. Azonban a megállapodás csak a „forgató-könyv”, és nem maga az „előadás”, azt rögzíti, hogy a felek miben állapodtak meg a koalíciós ciklus elején, és nem azt, hogy ténylegesen mit tettek (Müller–
Strøm 2010, 159).
A megállapodásokat általában azzal a kettős céllal hozzák tető alá, hogy sza-bályozzák a kormánypártok közötti viszonyt, illetve párton belüli használatra is szolgálnak. A megállapodásnak van tehát egy belső közönsége és funkciója, illetve egy külső közönsége és funkciója. A belső közönség maga a párttagság és a párt szavazói, ebben a vonatkozásban a koalíciós megállapodás egyfajta előzetes elköteleződés arra az esetre, amikor a párt politikai konfliktuson megy keresztül. Ekkor a pártvezetők számára eszközül szolgálnak, intézményes me-chanizmust biztosítanak arra, hogy ellenálljanak a párton belüli nyomásnak vagy csábításnak, hogy a vállalt kötelezettségektől visszalépjenek. A megállapodás külső funkciója az, hogy összeköti a különböző pártok vezetőit, megkönnyíti a kommunikációt közöttük, fékezi a pártok közötti konfliktusokat, illetve előse-gíti ezek megoldását. Ebből következően valamilyen formában fegyelmet írnak elő a parlamenti szavazásban, valamint a parlamenti és kormányzati működés egyéb kérdéseiben (Müller–Strøm 2010, 165).
A megállapodások szükségességét három tényező vezérli: 1. a pártok prefe-rencia-diverzitása, 2. a jövendő interakciókkal kapcsolatos bizonytalanság, és 3.
az opportunista magatartás kockázata (Müller–Strøm 2010, 160).
1. A pártoknak általában egymással ütköző preferenciái vannak a végrehajtó hatalmi ág kontrolljából származó olyan javakat illetően, mint a policy-befolyás, a hivatalok juttatása, és a jövőbeli választási előnyök, mert ezek szűkösek, és nem minden igény elégíthető ki egyszerre. A kormányzati hivatalok elosztása – legalábbis rövid távon – állandó összegű játszma, a miniszteri tárcák általában oszthatatlanok. A választási előny, a kapott szavazatok aránya még szigorúb-ban állandó összegű játszma, a koalíciós pártok egymás ellen is versengenek a szavazatokért, az egyik párt nyeresége a másik párt vesztesége. Harmadrészt, a kormánypártok policy-kompatibilitása ellenére is a legritkább esetben fordul elő, hogy minden policy-preferenciát egyidejűleg kielégítsenek.
2. A jövendő interakciókkal kapcsolatos bizonytalanságot az adja, hogy a pár-tok jelentős mértékű bizonytalansággal szembesülnek a jövőben meghozandó döntéseket és ezek körülményeit illetően. A bizonytalanság a policy-eszközök, a politikai napirend és a szavazók szintjén jelentkezik. Egyrészt, a politikusok nem teljesen értik a rendelkezésre álló policy-eszközök és az általuk kívánt politikai kimenetel kapcsolatát. Másrészt, bizonytalansági forrás a politikai környezet, a politikai napirend, amellyel a pártvezetők a parlamenti ciklus során szembesül-nek (pl.: politikai napirendi sokk, nemzetközi válság, stb.). A harmadik bizony-talansági tényező, hogy a politikusok nem tudják előre, hogy a választók hogyan reagálnak döntéseikre. Mindez kockázatossá teszi az együttműködést, és arra készteti a pártokat, hogy formalizálják együttműködésüket.
3. A bizonytalanságból ered az opportunista magatartás kockázata. A politi-kusokat az a félelem is vezérli, hogy a politikai környezetet számukra hátrányos módon manipulálják, és hogy nem tartják be a megállapodást. Az opportuniz-mus kockázata akkor merül fel, amikor a koalíciós partnerek a bizonytalanságot arra tudják felhasználni, hogy mások kárára személyes előnyhöz jussanak, példá-ul előre nem látott körülményeket policy-engedmények elérésére használják ki.
(Müller–Strøm 2010, 166–168).
3. HIPOTÉZISEK
Az ígéretek teljesülése és a koalíciós megállapodás viszonyában a hipotézisek két csoportját különítem el. Az egyik az ígéretek koalíciós megállapodásba ke-rülésére vonatkozik, a másik a koalíciós megállapodásba bekerült ígéretek tel-jesülésére. Ennek alapján az alábbi, a koalíciós kutatás elméleti alapjaira épülő hipotéziseket vizsgálom: