A választási mandátum pontos tartalma kapcsán számos interpretáció van forga-lomban. Az 1984-es amerikai elnöki kampány elemzése alapján Hershey (1994) a mandátumot kérő politikusok retorikájának három tematikus elemét
külön-3 Jó példa erre az USA-ban az elnök által a Legfelsőbb Bíróságba jelölt bírák kinevezését meg-előző politikai folyamat.
4 Ez természetesen csak a mandátum (közpolitikai) tartalmára vonatkozik. Pusztán formális értelemben a fa minden ága a gyökerekből és a törzsből nő ki – a teljes kormányzati rendszer rendelkezik valamilyen input legitimációval. Az eltérések itt csak fokozatiak: a fának vannak olyan ágai, melyek közvetlenül kapcsolódnak a törzshöz (pl. a miniszterelnök által hozott döntések), míg más ágai csak többszörös áttétellel (pl. egy alkotmánybírósági döntés).
böztette meg: a pártmandátumot, a személyes mandátumot és a közpolitikai mandátumot. Ez hasznos kiindulópont, mivel rávilágít a választási mandátum fogalmának különböző forrásaira. E formák közös nevezője, hogy az ex ante fel-hatalmazás egy részben kötött mandátumra irányul (ellentétben a követ illetve a gondnok típusú kapcsolatokkal, ld. Körösényi – Sebők, 2013: 23).
A mandátumalapú képviseletet így definiálva, a következő kihívás a részben kötött mandátum tartalmának meghatározása. A 2. ábra elemeire bontva mutatja be e sokértelmű fogalmat.
2. ábra A mandátum tartalma: A pártoktól az ígéretekig
Forrás: Sebők–Soós, 2013: 48
A legáltalánosabb értelemben a mandátumot a kedvezményezetthez társít-hatjuk: egy párthoz vagy személyhez. Mivel a legtöbb politikai vezető tagja is, parlamenti képviselője is pártjának, ezért általában nem könnyű egyértelműen meghatározni a kedvezményezettet. De még ha feltételezzük is, hogy létezik sze-mélyes szavazat (personal vote) és személyre szóló felhatalmazás, még ekkor sem tekinthetünk el az implicit kapcsolattól a párt és annak vezetője között közös történelmüktől, döntéseiktől, ideológiájuktól. Kétséges tehát, hogy létezik-e fel-hatalmazás közpolitikai tartalom nélkül, még akkor is, ha egyes vezetők erőfe-szítést sem tesznek arra, hogy választási programmal álljanak a választók elé.5
5 Egy közép-kelet-európai miniszterelnök kampányában elhíresült kijelentése szerint „a mi programunk csak egy szóból áll: folytatjuk”.
De a mandátumelmélet szempontjából ennél azért jobb a helyzet: a fejlett országokban a pártok és politikusok általában adnak ki választási programokat (melyek – amint az a Comparative Manifestos Project adataiból kitűnik – ráadá-sul gyakran tömve vannak közpolitikai tartalommal). Annyi tehát biztos, hogy az ex ante felhatalmazásra épülő mandátumelméletnek van helye a tágabb képvi-selet-elméleten belül. Nem kétséges persze az sem, hogy a választási programok vizsgálata legalább annyi új kérdést vet fel, mint amennyire választ ad. A fel-hatalmazás tartalmának meghatározása kemény dió módszertani szempontból, melyre a legjobb példa a kutatói közösség megosztottsága az ígéretközpontú és a hangsúlyközpontú megközelítés között.
Ugyanakkor mindkét empirikus kutatási irány egy közpolitikai alapú man-dátumdefiníciót használ, szemben pl. a párt ideológiák és a választói attitűdök között kapcsolatot kereső tanulmányokkal. Ezzel együtt az explicit jelleg nem feltétlenül csak a választási programok sajátja: a kampányok során a pártok nagy tételben tesznek reaktív közpolitikai kijelentéseket, melyek gyakran csak szóban hangzanak el. E kijelentések érdemben különböznek az írott formájú, proaktív kommunikációt tartalmazó választási programoktól.
Mivel a politikai szereplők verbális megnyilvánulásai gyakran nagyobb visszhangot kapnak egy kampányban, mint a szakirodalomban leggyakrabban vizsgált választási programok, ezért a mandátumot nem célszerű pusztán ez utóbbiakra szűkíteni. Mindezek fényében a leghelyesebben talán akkor járunk el, ha a választási mandátumra egyfajta szófelhőként tekintünk: egyes ígéretek többször megjelennek más-más formában és szavakkal, míg mások csak a vá-lasztási programban eldugva vagy helyi érdekű nyilatkozatokban szerepelnek, s ezáltal vélhetően nem befolyásolják érdemben a választás kimenetét.
Az ilyen szófelhőként meghatározott, kissé szétfolyó mandátumtartalmat még a társadalomkutatóknak is nehéz a maga egészében megfelelően interpre-tálni, nem beszélve az egyszeri választóról. Talán ez lehet az oka annak, hogy az empirikus kutatási programok a választási programok ígéreteire vagy hangsú-lyaira korlátozták vizsgálatukat. A rögzült kutatási programok fényében persze a „felhőteljesítés” módszeres vizsgálata még akkor is a sci-fi kategóriájába tar-tozik, ha elméleti szempontból egy logikus következő lépésnek tűnik. A kép-viseleti kapcsolat megbízói, a választók számára ugyanis valószínűleg egy ilyen szó- (vagy akár benyomás)felhő áll a legközelebb a leendő ügynökeikkel kötendő szerződés tartalmához. Amennyiben bizonyítható, hogy a kampányok infor-matívak, s a szófelhő olyan ígéretekkel és ügyekkel van tele, amelyek képesek előrejelezni (és ezáltal elszámoltathatóvá tenni) a választók számára a jövőbeli kormányzati politikát, nem túlzás azt állítani, hogy létrejön a megbízó–ügynök kapcsolat.
E kapcsolat, a mandátum közvetlen áramlása a választói preferenciáktól a kormányzati döntésekig adja a delegálási fa törzsét. Bár a mandátum (a törzs) kapcsolata a szavazói preferenciákkal (a gyökerekkel) nem tökéletesen tisztázott6 vagy tisztázható7, a felhatalmazás pillanata erős köteléket teremt a kettő között.
Szükségtelen állást foglalnunk a tekintetben, hogy a mandátum tartalmát elsőd-legesen a pártok vagy inkább a választói igények határozzák meg. Amíg a pártok ügyekkel és programokkal kampányolnak, és van lehetőség a választói visszajel-zésre, addig létrejöhet a megbízó–ügynök szerződés számára egy kölcsönösen elfogadott tartalom.