1.
Tehát vége, finita la commedia. Pedig nemrégen alakítottam át a naplómat, és dolgoztam regénnyé. Ebben burkolt formában, de életemben először megvallottam, hogy szeretem. Csak az volt a bökkenő, hogy nem annak olvastam fel, akire tartozott. Igaz, Lucsi elég gyatrán értett magyarul, azért reméltem, mégis csak eljön a jó előre beharangozott felolvasásra. Nem jött el, ezért kénytelen kelletlen Ilonka néninek, Lucsi anyjának olvastam fel a vallomást.
Hogy aztán ő, legalább ő megértette-e, és a lányának is kikotyogta, ugyanolyan kérdés, mint az, hogy maga Lucsi sejtette-e, miként érzek iránta. A regényt egy iskolai füzetbe írtam eredetileg, és néhány részletét még ma is őrzöm valamelyik fiókban. Emléknek megjárja, mert regényként legfeljebb azért ér valamit, mert már az első lapon rámutat, hol maradjon a suszter, jelen esetben asztalos, ha regényt ír. Íme, négy oldal a regényből! Címe Venczel, ha, egyik áldott emlékű matektanárom szavait idézve, jól tévedek.
Miután így csalódtam Lucsiban, elhatároztam, ki tudja, hányadszor, hogy nem látogatom meg többé a családot. Szavamat ezúttal kivételesen be is tartottam: sosem láttam viszont Margitkát. Pontosabban láttam, de csak fényképen, akkor is csak ötven év múlva. Nézem a fotót. Ez a molett, kikent-kifent öreg hölgy lenne az én hajdani szerelmem, akiért majdnem megmérgeztem magamat? De hallga, ne legyünk igazságtalanok! Vajon mit szólna ő, ha ő is meglátna kopaszon, ráncosan, 110 kilós tataként? A képeket gondosan eltettem, aztán rakosgattam ide, rakosgattam oda, amíg el nem kallódtak. Azóta, nos, igen, azóta sem álmodom Lucsiról.
De talán térjünk vissza abba a bizonyos bútorgyárba, ahova a „bilincses iskolákból”
menekültem. A fizikai fáradalmakat ugyan hamar megszoktam, de a környezettel, elsősorban mesteremmel sehogy sem tudtam, és nem is akartam megbarátkozni. Ebben az üzemben valamennyi munkás káromkodott, lehangolóan műveletlen volt és durva, durva, mint a smirglipapír. A mester, egy köpcös, vörös képű asztalos, ráadásul piált is, amit ugyan tiltott a szabályzat, de neki, miért, miért nem, elnézték. Nem kétséges, hogy fel sem vettem volna az ilyesmit, ha egy- egy fizetésnap után én is meghívom a szakikat a kocsmába, káromkodom, mint a jégeső, és fogalmam sincs, kicsoda Hevesy György vagy Kazinczy. Nem mintha az én családi környezetemben senki sem szentségelt volna, és olyan nagyon művelt sem volt ahhoz, hogy a műhelynél lényegesen más világban érezzem magamat. Viszont ne feledkezzünk meg a könyvekről, Rousseau-ról, Balzacról, Jókairól, Petőfiről, akik mégis csak más gondolkozáshoz szoktattak, ezenkívül rendszeresen jártam templomba meg egy református paphoz is, bizonyos Makkai Endre tiszteleteshez. Az idő tájt, nyugodtan állíthatom, hogy, jóllehet semmiféle rokoni kapcsolatban nem álltunk, közelebb álltam hozzá, mint saját anyámhoz. Ezek szerint nem szerettem anyámat? Szó sincs róla, szerettem anélkül azonban, hogy bármikor is megnyíltunk volna egymásnak. Anyám egész életében zárkózott volt,
mindig megvoltak a maga külön titkai, melyekről addig-addig hallgatott, amíg magam is titkolózni nem kezdtem előtte. Így aztán halvány sejtelme sem lehetett Lucsiról, az Olimpia cirkuszról, patkányméregről vagy a… verseimről. Aha, versek! Tehát írtam is? Előfordult.
Persze ezeket is kinek másnak mutathattam volna meg, mint a tiszteletes úrnak. Akkoriban elég gyakran jártam e célból a bajuszos, impozáns homlokú református lelkészhez. Közben persze elbeszélgettünk másról is: könyvekről, irodalomról, politikáról. Néha összeszaladtam János, illetve Andris fiával, akikhez azonban sohasem vonzódtam. Szemmel láthatólag ők sem, mert egyik sem mutatatott irántam különösebb érdeklődést. Szervusz! Hogy vagy? Mi újság? Körülbelül ennyiben merült ki a mi társalgásunk. Az „öreg” náluk ezerszer közlékenyebb és érdekesebb is volt egyúttal. Irodalmi törekvéseimben messzemenően támogatott, de sohasem kritikátlanul, amit méltányoltam is eleinte. Később egyre kevésbé.
Tudtam róla, hogy fiatal éveiben lapot is szerkesztett, maga is írt stb., de ami sok, az sok, mondhatna már valami jót is a verseimről. Nem elég eredetiek. Túlteng bennük az utánérzés.
Próbálj meg a magad hangján írni, és tanulni is hozzá egyet-mást, mert a költészet nem csak tehetség, hanem tudás kérdése is, barátom – hangoztatta, és… igaza volt, még ha szavai bántottak is időnként. Prózában már jobb voltam. Csak azt ritkán írtam egyelőre. Egy regényt, azért még így is kiizzadtam valahogy. Sajna, izzadtam, ugyanis sosem írtam, mi több, ma sem írok könnyedén. (Csak azt ne kérdezzék, akkor miért körmölök, mert ugyanezt kérdezem én is immár hatvan éve magamtól.)
Szóval írogattam, írogattam, amiért be sokan kiröhögtek volna a műhelyben, ha történetesen megtudják! Lassan kezdtem megbánni, amiért az iskolapadot felcseréltem a gyalupaddal. Lehettem volna egyetemista, aztán szerkesztő, tornatanár, színész, ha nem hagyom ott az iskolát – keseregtem magamban. Néha elővettem a 7. osztályról készült tablómat, és irigykedve nézegettem, milyen gondtalanul mosolyognak osztálytársaim a fényképen.
Konfirmálok. 1955–56-os tanév, 7. osztály
Ez itt, baloldalt, rövidnadrágban Györfy János, az osztály eminens tanulója. Ő is írt verseket. Fel is olvastuk egymás poémáit, és nagyokat nevettünk egyik szomszédunkon, a 18 éves Lázáron, aki szerint ő, mármint Lázár Pistu a XX. század legnagyobb magyar költője.
– Tényleg! – kacsintott rám Jani titokban. – Ki mondta?
– Én mondom.
– Gratulálok! Felolvasnál nekünk is egy költeményt?
– Szívesen, csak momentán nincs egy vers sem a zakómban – válaszolta ilyenkor.
Úgy látszik, nagyon félhetett a bírálattól, vagy… nem is írt életében egy verset sem.
Legfeljebb sírt, ha kissé mélyebben nézett a pohár fenekére, mert inni ivott, az bizonyos. Bele is halt a szerencsétlen, mint utóbb hallottam, negyven-ötven éves korában.
Tovább! A legelső sorban, középen Kirchmeier vigyorog. Őt azért szerettük, mert példátlanul kedves volt. Édesem, bogaram, rubintos virágom, többnyire így beszélt. Hát lehet az ilyen osztálytársat nem szeretni?
– Látom, megbántad, hogy otthagytad az iskolát – tapintott anyám a lényegre. – De ne búsulj, amiért dolgozol, attól még tanulhatsz. Iratkozz be az estibe, és ezzel két legyet ütsz egy csapásra.
Beiratkoztam. Volt egy munkatársam az üzemből, a Maksai. Ő is ugyanezt tette, azzal a különbséggel, hogy ő végig kitartott, míg én három hét múlva feladtam. Édesanyám elcsüggedt, nagyanyám bazsalygott. Ugyanígy járt ő is Albival: a mezőgazdasági fiaskó után beíratta a szerálba (estibe), és ennyi, mert Albika onnan is kicsöppent.
– Jól van, Pali, én megértem. Azért, megjegyzem, eddig azt hittem, téged keményebb fából faragtak – törődött bele édesanyám szomorúan.
Hát nem faragtak, mert óra közben majd elaludtam a suliban. Akkoriban épp a gépházban ügyködtem. Az volt a feladatom, hogy hol betoljam, hol kihúzzam a gyalulógépből a deszkákat.
Reggel hattól fél tízig. Fél tízkor elküldtek bevásárolni. Vettem cigarettát, kolbászt, konzervet, vagyis ki mit kért. Ez is az inasok dolga volt, csak egyikük sem vállalta. Én igen, méghozzá szívesen, ugyanis nekem ez a fél óra plusz szabadság is rengeteget számított. Úgy repültem ki az üzemből, mint egy madár, melyet kiengedtek a kalitból. Fél tizenegykor folytattam a munkát a gépházban, nyeltem a port, és vakargattam a fülemet, miután egyre rosszabbul hallottam.
Napjaim egyébként elég unalmasan peregtek. Csupán egy tragédia rázott fel egy ködös no-vemberi délelőtt.
Dolgozott az üzemben egy süketnéma asztalos. Csendes, jóképű fiatalember volt, akit sokan kedveltek, de fogyatékossága miatt ki is figuráztak néhányan.
– Mú, mú! – utánozták röhögve, amit ugyan nem hallott, de a szájukról mindig leolvasott.
Egy ideig még elnéztem, mert hát ki vagyok én, hogy ezt megtiltsam? Ha csúfolják, hát csúfolják. Engem is sűrűn megszóltak, amiért nem szoktam szentségelni velük, mint a jégeső.
És persze inni sem, vagy a munkásnők fenekét csipkedni, mire kezdtek engem is a pokaiták28 közé sorolni. Hanem ezen a reggelen – már nem emlékszem, mi okból – ingerlékenyebb voltam, mint egyébként.
– A csudába! Miért heccelik mindig ezt a fiatalembert!
– Mi az, nem tetszik? – hökkent meg az asztalos; nagy, lapátkezű férfi volt, akitől minden inas rettegett. – Csókold meg a valagom!
– Csókolja meg maga! – vágtam vissza merészen. – Nem szégyelli magát, Petruţ úr? Pont rajta demonstrálja, milyen stramm ember?
A süketnéma figyelmeztetően hadonászott.
– No nézd csak a kis szöcskét! – nézett körül az asztalos, s miután senki sem volt a közelben, felemelt ököllel rohant rám.
Le is ütött volna rögtön, ha nem lép közbe a süketnéma.
– Eressz el! – sziszegte eltorzult arccal Petruţ úr. – Ahhoz képest, milyen tökmag vagy, acélból vannak az ujjaid – tapogatta meg a csuklóját, és megszégyenülten eloldalgott. – Még számolunk – fordult vissza az ajtóból. – Egy percig se higgyétek, hogy győztetek. Hohó, Petruţot nem olyan könnyű ám legyőzni!
Eltelt két nap, s már meg is feledkeztem az egészről, amikor velőtrázó sikoly rezzentett fel seprés közben az udvaron.
– Ilie! Belécsúszott a cirkula! Gyorsan! Gyorsan! Hívjátok a mentőket! – kiáltoztak összevissza a társaim.
Beügettem a gépházba, hát a süketnéma sikoltott, illetve már csak pihegett kifordult belekkel egy hatalmas vértócsa közepén.
– Ennek kampec! – sápadozott mellettem Petruţ úr. – Mi a faszamat keresett ez a gépházban, miután annyiszor elmondtam, egy süket maradjon távol a gépektől. (Részlet a Petrozsényi gyémántok című elbeszélésből.)
28 Baptisták. (rom.)
Egy idő után anyámnak is feltűnt, milyen rosszul hallottam.
– Te, Pali, te süket vagy – riadozott, amíg fel nem világosították, hogy a gépek zajától nem hallok, de majd megszokom, és nemsokára ugyanúgy fogok hallani, mint azelőtt.
Basszus, pont most, amikor a Szabad Európa és az Amerika Hangja híreit hallgatom, tudniillik minden szabadidőmben a rádió mellett kuksoltam. Lucsi passz, líceum29 kipipálva, de a föld továbbforog, és Budapest utcáin ismét tankok dübörögnek. Talpra, magyar, hí a haza! Kezdtem magamhoz térni. Vajon nálunk senki sem mocorog? – érdeklődtem jobbra, tapogatóztam balra: eredménytelenül. A bútorgyárban hallgattak, másutt, ha beszéltek is, összevissza fecsegtek. Banciu szomszéd szerint Romániában senki sem hőbörög.
Pedig hőbörgött, még ha én nem is tudtam ezekről. Elsősorban a nagyobb egyetemi városok, Temesvárt, Kolozsvár és Bukarest szolidarizált az „ellenforradalmárokkal.”
Gheorghiu-Dej azonnal bevezette a hírzárlatot, cenzúrát, megerősítette a határőrséget, és riadókészültségbe helyezte a teljes román haderőt.
„Október 30-án a temesvári román egyetemisták mintegy 2500 diák részvételével nagygyűlést tartottak a temesvári Műegyetemen (Politechnica) a diákság problémáiról. A diákok szolidaritásukat fejezték ki a magyar forradalommal, majd a Teodor Stanca által összeállított 12 pontos memorandumukban megfogalmazzák a követeléseiket is: a szovjet csapatok kivonását Romániából, Sztálin személyi kultuszának fölszámolását, a parasztságot sújtó beszolgáltatások eltörlését, egyetemi autonómiát. A diákok a budapestihez hasonló tüntetést és forradalmat akartak kirobbantani a városban. A vállalkozást fő szervezői Teodor Stanca mellett többek között Aurel Baghiu, Caius Muţiu, Friedrich Barth, Nagy László és Heinrich Drobny volt. A hadsereg és a Securitate azonban körbefogták az épületet, majd letartóztatták a résztvevők nagy részét. Október 31-én a letartóztatott diáktársaik kiszabadításának követelésével több mint 1000 egyetemi hallgató tüntetni kezdett, majd Temesvár központjába vonult. A hadsereg és a Securitate bekerítették a tüntetőket, majd valamennyiüket gyűjtőtáborba zárták.
November 1-jén, halottak napján a kolozsvári magyar Bolyai Egyetem hallgatói a Házson-gádi Temetőben Dávid Gyula vezetésével megkoszorúzták a magyar irodalom és szellemi élet nagyjainak sírját. Tőlük függetlenül egy másik csoport diák elénekelte a Himnuszt, és Bartis Ferenc elszavalta Reményik Sándor Eredj, ha tudsz című versét. A magyar forradalommal való együttérzés jeleként nagyon sok egyetemi hallgató a kabáthajtókára nemzeti színű kokárdát és gyászszalagot tűzött ki. A Securitate emberei közben mindenkit lefényképeztek.
Bukarestben a román egyetemisták november 4-én tüntetést szerveztek a szovjet nagykövetség elé, de a tervet nem tudták megvalósítani, mert a fő szervezőket (Alexandru Ivasiuc, Mihai Sărdaru, Marcel Petrişor, Mihai Mîrţu, Mihai Grama, I. D. Sârbu, Demostene Andronescu) letartóztatták és életfogytiglani vagy 25 évi szabadságvesztésre ítélték. A börtönbüntetéseken túlmenően számos hallgatót kizártak az egyetemről.” (Wikipédia)
Mire megszűnt az átmeneti süketségem, a magyar forradalom is elbukott. 400 embert kivégeztek, mintegy 21668 személyt bebörtönöztek, 16–18 ezer főt internáltak. Nálunk állítólag még többet.
Eltelt egy hónap, és én hiába hagytam ott az esti iskolát, esténként mégis tovább kellett tanulnom, ugyanis éppen akkor lépett életbe az a törvény, miszerint nem elég a munkahelyi gyakorlat, egy inasnak szakmunkásképző tanfolyamra is kell járnia. Mondom az anyámnak.
– Édesanyám, nem bírom. Ki akarok lépni az üzemből.
– Már megint kezded? Istenem, hogy lehet egy sportoló ilyen puliszka!30
29 A középiskola, gimnázium neve Romániában.
30 Petrozsényi zsargonban gyengeakaratú, tehetetlen ember. (Málé.)
Ezen elvitáztunk egy darabig, aztán maradt minden a régiben. Úgy február körül azonban mégis csak meggyőztem valahogy.
– Nem akarom megijeszteni édesanyámat, de van egy problémám.
– Mégpedig?
– Tessék idenézni, mutatom – köptem egy nagyot a tenyerembe.
– Pfuj, töröld le azonnal!
– Máris, de előbb tessék jobban megnézni!
– Mit nézzek rajta?
– Tiszta por. Köpjek még egyet?
Feleletet se várva, beleköptem a másik tenyerembe is. Az a köpet is szennyes volt.
– Szilikózisom31 van vagy… vagy valami ilyesmi, amit a gépházban keringő fapor okozott.
Még egy-két év, esetleg három, és tüdőbajban fogok meghalni – köhögtem a kezembe.
Édesanyám megijedt.
– Rendben van, meggyőztél. Még holnap elmegyünk az orvoshoz, és ha ő is úgy látja, keresünk neked egy másik állást a városban.
– Én jobbat ajánlok: folytatnom kéne a tanulást.
– Tessék?
– Miért legyek én asztalos, amikor színész, tornatanár vagy szerkesztő is lehetek?
– Erre gondoltam én is, mielőtt beiratkoztál volna a szerálba. De te ettől is elbúcsúztál, úgyhogy nem értem, mit akarsz megint a sulitól.
– A szerál az más, ott dolgozni is kell, édesanyám, márpedig egyszerre dolgozni és tanulni… Azt csakugyan nem bírom. De mi volna, ha nappaliban tanulnék, vagyis két szék helyett csak egyre ülnék momentán? Akkor én is biztosan többre lennék képes, és meg is tennék mindent ahhoz, hogy ne kelljen többé szégyenkezned miattam.
– Ellenzem – hadonászott édesanyám. – Nincs nekünk pénzünk ilyen próbákra, kisfiam. Ha édesapád élne, üsse kő, megpróbálhatnád még egyszer. Nyilván ő is örülne, ha nem asztalos lenne a fiából. De miután nem él, csakis egyet mondhatok: addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér, megértetted?
Válasz helyett el kezdtem sétálni a szobában. Mindig így tettem, ha valami nagyon rágott belülről.
– Na, jó, ezt megbeszéltük – áll fel édesanyám. – Most pedig mosakodj meg, mert holnap reggel elmegyünk a Casa Cercualaba, hogy megröntgeneztessük a tüdődet.
– Rögtön, csak egyre tessék még felelni: kizárólag a pénz miatt nem kapok még egy utolsó esélyt sem!
– Hát… Nem kizárólag. Például azért sem, mert ismerlek, és szavakkal, ígéretekkel nekem már tele a padlásom.
Még sokáig, talán egy órát is érveltünk, vitatkoztunk egymással, s már majdnem feladtam, amikor anyám kezdett megpuhulni.
– Egye fene, vágj neki! Nem, helyesbítek: felőlem akár meg is próbálhatnád, de azt, ugye, tudod, hogy előbb felvételi vizsgát kell tenned.
– Tudom.
– Magyarból és matekből.
– Matekből is?
– Természetesen.
Elsápadtam.
– Akkor nekem végem van! Ebből tuti, hogy elvágnak.
– Kb, kivéve, ha nem…
– Puskázok?
– Igen, de miután te amúgy sem tudsz puskázni…
31 Szilícium-dioxid tartalmú kőzetek porának belélegzése okozta krónikus tüdőbetegség.
– Tudni éppen tudnék, csak mondjuk úgy, hogy szégyellek. Ebben az esetben azonban, igen, kivételesen megtenném, és már azt is tudom, kitől érdemes puskázni.
– Kitől?
– Varga Jóskától.
Egyértelmű. Nem voltunk ugyan osztálytársak, de állítólag elsőrangú matekos, emellett a barátom, ami szintén nem elhanyagolandó körülmény. Sovány, hosszú kezű, lábú fiú volt. Ott laktak tőlünk olyan 400 méterre. Mellettük tágas tér, ahol remekül lehetett futballozni, biciklizni. Engem legjobban a kerékpárja dobott fel. Volt ugyan Albinak is bicaja, de ahhoz rajta kívül senki sem nyúlhatott. Jóska megengedte, és előreláthatólag a puskázásban is segíteni fog. Jól sejtettem, ezt is megengedte – újságolta később édesanyám.
– Csodálatos! Eszerint tanulhatok tovább nappalin?
– Igen, utoljára még megpróbálhatod. Ismétlem: utoljára. De ha ígéreted ellenére sem iparkodsz legalább középszinten tanulni, esküszöm, örökre búcsút mondhatsz a sulinak.
– Iparkodni fogok, és… köszönöm – csókoltam homlokon anyámat.
Egy hónapot még dolgoztam, aztán kiléptem az üzemből, hogy legyen elég időm és energiám felkészülni a vizsgára.
Július. A vizsgateremben 32 tanuló ücsörgött. Minden padban egy, nehogy puskázhassanak egymástól. Ettől eltekintve mindenki ott foglalt helyet, ahol akart, így Jóska mögé ülhettem.
Magyar. Semmi hézag! Másnap következett a matek, amiből természetesen egy kukkot sem értettem, nemhogy még meg is oldjam a feladatokat. Jóska segítségével azonban ez is simán lezajlott. 32 tanulóból én lettem a 16. Éljen! Nyolcadikos lettem, elvtársak!
– Gratulálok! – fogott kezet velem vizsga után Bende igazgató úr. – Te aztán szépen megleptél bennünket. Úgy kivágtad a rezet, mint a huszonegy. Jut eszembe, most hogy te is középiskolás vagy, érdemes lenne egy kicsit a fogaddal is törődnöd – mutatott a számra kedvesen, melyből két metszőfogam hiányzott.
Hála Albinak, aki egyszer annyira dühbe jött, hogy egy késsel megcélozta a torkomat. Még szerencse, hogy csukva volt a szám, így csak a fogaim szenvedtek csorbát némiképp.
Elképedve meredtem a békaszemű dirire. Érdekelt volna, milyen összefüggésben van a középiskola és fogsorom egymással, de hát illik-e egy tudós embertől ilyen csacsiságot kérdezni!
A szeptemberi iskolakezdésig még maradt annyi időm, hogy befejezzem történelmi drámámat a Rákóczi-féle szabadságharccal kapcsolatban. Remélem, ezt a művemet nem fogom eltépni, ugyanis újabban a legtöbb írásom, plusz szerkesztőségi levél előbb-utóbb a papírkosárba vándorolt. Hiába, nem bírom a kritikát, amivel hol a tiszteletes úr, hol egy-egy szerkesztőség tisztelt meg. Az utolsó két szerkesztőségi levél azonban még itt lapul a fiókban.
Nézzük!
Scânteia, 1957. 1. 17.
Elvtárs,
mint ön előtt is ismeretes, a RMP Központi Vezetősége 1956 december 27-29-i Plenáris ülése olyan határozatokat fogadott el, amelyek hazánk dolgozói életszínvonalának állandó emelését célozzák. Kétségtelen, hogy ezek a határozatok az életfeltételek javulásához, haladáshoz és jóléthez vezetnek, ha a dolgozók a helytelen és káros jelenségek kiküszöbölésével ennek a támogatására törekednek. Helyes lenne, ha rámutatna arra, mióta áll fenn a szóban forgó hiányosság, ki a hibás ezért, mit javasol ön vagy más elvtárs a helyzet megjavítása céljából.
Gondoljuk, hogy ön segítséget nyújthatna e problémák megoldásához, amiért előre is köszönetet mondunk.
Elvtársi üdvözlettel
T. Andrei Ha jól megnézem, ennek a levélnek is annyi köze van az Előrének32 küldött novellámhoz, mint a fogsoromnak a VIII. osztályhoz. Az meg külön elemzést érdemel, hogy miért a román nyelvű Scânteia újság válaszolt az Előre helyett… magyarul.
Korunk.33 Gáll Ernő levele:
Új „megfigyelések.” Vicces! Hát van még új a nap alatt? Oké, oké, van, azért a megfigyelések többsége mégis csak ismert dolgokon alapul, és ha erről szépen, okosan tud írni valaki, szerintem legalább annyit megérdemelne, hogy közöljék.
2.
A VIII. osztállyal életem újabb szakaszába csöppentem. A tanárokat, egy-két kivételtől eltekintve, ismertem, osztálytársaim zöme azonban Vulkánból és Lupényból ingázott Petrozsényba. Nagyon rendes srácok voltak, úgyhogy egész jól kijöttünk egymással, bár barátságot egyikkel sem kötöttem. Viszont a lányokkal… Na, velük már szívesebben eljátszottam volna, ha lett volna elég kurázsim. Különösen kettőt, Hornung Jolánt és Ferenczi Gizikét komáltam. Jolán, korához képest fejlett, vastag combú, kissé nagy orrú leány volt.
Tornaórán titokban mindig jól megnéztem magamnak, de a világ minden kincséért sem árultam volna el, hogy megmozgatta a sliccemet. De megmozdult ám bennem a költő is, mihelyt Gizike gyönyörű dióbarna szemébe merültem. Aztán csak néztem, néztem áhítattal, tisztelettel, mint a szentképeket a templomban. Hihetetlen? Muris? Pedig akkor, az 50-es években még léteztek ilyen kamaszok.
32 Magyar nyelvű országos napilap Romániában. (1947–1989)
32 Magyar nyelvű országos napilap Romániában. (1947–1989)