feleségem és én

– Uram Jézus, bocsásd meg a bűneim! – bámultam a két vendégre, és kimenekültem az utcára.

Sétáltam vagy két órát folyton azon rágódva mi a fészkes fene készül itt ellenem?

Megnősülök, beilleszkedem, erre mi történik? A szolidnak hitt hitvesből egyre rabiátusabb asszony lesz. Buba kettő mondhatnám, azzal az apró különbséggel, hogy így sem lett belőle karmester. Talán épp ez emésztette, piszkálta, nem szólva Bubáról, aki ugyancsak nem bírt betörni. És most, íme, megint itt vannak, habár legutóbb még azzal búcsúztunk, akkor lássanak, amikor a hátuk közepét. Rossz előérzettől gyötörve kullogtam vissza a 9. emeleti garzonba. Becsöngetek. Semmi mozgás odabent. Elmentek volna, vagy nem hallják? Újabb dörömbölés, csöngetés, mire kappanhangon kikiált a sógorom:

– Ki-ki vagy zárva! Me-menj innen, és ne lármázz!

– Mi? De hisz itt lakom. Én és nem ti, az anyátok jó reggelit! – lepett el a hideg verejték. – Ezek megőrültek!

– Törje be az ajtót, elvégre a maga lakása! – biztattak a folyósóra szivárgó szomszédok, akik nem tudták elképzelni, mi ez a ribillió idekint.

– Kinyitjátok az ajtót, vagy betörjem?

– Azt szeretném én látni! – rikácsolta az udvarhelyi tanárnő. – Ezt a garzont mi vettük, a húgom, én meg az öregapám. Neked semmi részed benne, úgyhogy sipirc, mert kihívjuk a milíciát⁹⁶. Mukkanj már meg te is, ne légy olyan málé! – hergelte fel a férjét is.

– Ha-hallottad, mit mondott? Si-sipirc!

Hát itt nagyobb a baj, mint gondoltam! Tudtam, hogy gyűlölnek, és Emike sem a régi már, de ami itt folyik, az minden képzeletet felülmúl.

– Emi, kérlek, gondolkozz! – hánytam fittyet reájuk. – Ez az ügy magánügy, mi szükség van erre az ingyen cirkuszra?

Még csak nem is válaszolt. Talán befogták a száját, vagy megijedt? Erre betörtem az ajtót, s mint egy tank robbantam közéjük.

– Jézus, Mária, Szent József! – sikoltott fel a pöttöm tanár még aprócskább hitvese. – Tolvaj! Gyilkos! Telefonálj gyorsan a milíciára!

A sógorom egy pillanatra megdermedt, majd összeszedvén magát betuszkolt bennünket a szobába.

– Megállj, te vakondok, kikaparom a szemedet! – vetette magát rám a harcias menyecske.

– Hozzám ne nyúlj, mert megjárod! – penderítettem el magamtól.

96 A Szocialista Román Köztársaság rendőrsége.

– Csihadj már le, az istenért! – fogta le Szabolcs, amikor újra rám akart rontani. – Te pedig menj a pokolba! – keményedett meg lassacskán. – Egyébként közöljük, hogy Emike beadta ellened a válópert.

– Micsoda? De hiszen nemrég esküdtünk! – pislantottam hitetlenül a sógorra. – Emike, igaz ez? Tőled akarom hallani.

– Igen, beadtam – rebegte megvonagló ajakkal. – Csalódtam benned, elmehetsz.

Nem firtattam tovább, tudomásul vettem a döntését. Viszont megmakacsoltam magam, és maradtam. Elvégre jogom volt hozzá, sőt, kötelességem, különben hűtlen elhagyással vádolnak. Beköltöztem hát a konyhába, és számolgattam a napokat, mikor pucolnak haza a sógorék. Eltelt egy hét, kettő, majd megérkezett az anyósom, akit aztán az apósom váltott fel.

Így ment ez egész a válás kimondásának napjáig. Az ítélet után megkérdezte Emit a bírónő.

– Csak úgy peren kívül kérdezem, ezért ne is válaszoljon rá, ha nem akar. Ön két teljes éven át együtt él egy férfival, végül hozzámegy, hogy két héttel utána válópert indítson ellene.

Állítólag csalódott a férjében, más szóval félreismerte az alperest. Érdekes, röpke két hét alatt, ha viszont előbb is, miért ment hozzá, jóasszony?

A tapasztalt bírónő ugyancsak rátapintott a lényegre, de miután Emi nem felelt, én is adós maradok ezzel a válasszal.

A bírói végzés után természetesen azonnal el kellett hagynom Emi Oneşti utcai lakását. Há-nyatatásaim sora tehát kezdődött megint elölről, amiben az volt a legszomorúbb, hogy se anyám, se apám, se az édes otthon melege nem védett meg senkitől. Még ügyvédem sem volt, amikor elváltam, illetve én magam képviseltem a saját ügyemet. Nem is sikertelenül, mert a válást, bárhogy ügyeskedett is Emi ügyvédje, mindkettőnk hibájából mondták ki. Ehhez nyilván szükség volt némi jogismeretre, amit úgy oldottam meg, hogy beültem a városi könyvtárba, és reggeltől estig jegyzeteltem, magoltam a válásra vonatkozó paragrafusokat.

– Maga nagyon fifikus – állapította meg elismerően egykori matektanárom, a März Feri. – Pont olyan srófra jár az esze, mint egy ügyvédnek. Minek akar tanulni, miután leérettségizik?

– Számtantanárnak.

Erre akkorát nevetett, hogy majd leesett a székéről, és utána, középiskolás korom óta először, nem buktattak meg többé matekból. Kedves März Feri, megjegyeztem a nevedet!

Szóval kezdődött minden elölről egy olyan városban, amihez alig fűzött valami. De remek lett volna, ha legalább Egivel megoszthattam volna a gondjaim. De hát mit kezdjek egy alig öt éves gyerekkel, aki ezenfelül még arra sem kíváncsi, hogy vagyok. Mennyivel másképp alakult volna az életem, ha édesapám nem hagyott volna minket a sorsunkra. Albi megőrült, én, nos, én még nem, de ha minden jól halad, nemsokára én is követem a példáját. Egyszer meglátogattuk Jancsival a két gyerekét Petrillán, hadd lássuk, velük mi a helyzet ilyen szempontból. Vittünk nekik csokit, cukorkát stb., és elbeszélgettünk az ikrekkel. Becsszó, egész normálisan válaszoltak, mindenekelőtt azonban úgy hasonlítottak Albira, mint egyik tojás a másikra. Ezt rögtön közöltük is a najmával, de ő továbbra is kötötte az ebet a karóhoz, mármint hogy Albinak semmi köze hozzájuk. Jelen pillanatban is ezt fújja ahelyett, hogy segítene a családon. Na ja, ez a mi nagymamánk! Nem is lenne Katonáné, ha másképp cselekedne. Albi meg ráhagyja, holott ha nincs a nagymama, szerintem nem is olyan biztos, hogy megtagadná az ikreket. Annál is inkább, mert épp a minap halt meg az édesanyjuk. A gyerekek így minden valószínűség szerint állami gondozásba kerülnek.

Íme, egy levél (pszichiáterek és grafológusok figyelmébe ajánlva) annak bizonyítékaként, hogyan fogalmaz egy szkizofrén.

Petroşani, 17. VII. 1975 Drága Pali

Leveledet megkapva, már nem tudom mitévő legyek, mert az egyikben azt írod, hogy a nőnek van egy régebbi férfije aki ragaszkodik hozzá stb. na ezt jó megértem mert erre vonatkózolag

válaszoltam is legyen vele boldog, maradjon amellett nekem te is tudod mennyire nehezemre esik az a szó, hogy idézem szavaid: ne legyek igényes mert én előnytelen helyzetben vagyok s emellett még sok hányatott nehézségek is amik arra valnak, hogy kényszer megálást vezényeljek a teteim felet, mert kötelezetségeim hiányolják mind azt amire te kérsz ismeretségi utazást s udvarlást kőltségel bőven ajálsz.

Én nagyon jól tudod, hogy mennyire lennék képes ha már azonal a láthatatlanságból kitelne tőlem a bővelkedés tele áldózat kézséggel elfognám e szerencsének a fülét s többé ki nem engedném a kezem kőzűl ha mindez lehetséges marad részemre egy álom amely tóva száll, s nem tehetem mert nem vagyok abban a szerencsés helyzetben (kicsi jövedelem:)

Lehet ez is igaz félek a kóckázatoktól pld. érdekben való kőzeledés, halálosan sértő elkötele-zetség még a kevés jővedelem hiánylása, válalás a fölösleges dolgokra, ráutalás a megnemen-gedettségekhez (szabadság elvesztése, gyermekcsinálás:) műveltség hiánya, egy kőzepes társaságban, szótlanság, egyszerűség lekicsinylése más dolgok felértékelése…… Tehát te is láthatod mennyire el vagyok maradva mindentől.

Most pedig térjek vissza a nőhöz:

Te minden soraidban hangsúlyozod azt fő a komolyság: hát öregem ez nekem egy kemény dió, mert ha tétóvázik, akkor nekem semmi értelme el menem odáig.

Ami a gyermekeket illeti nekem semmi közöm hozájúk, mert tudtommal nem a gyerekek azok akik ítélők, hanem az annyuk a lényeges. Tehát az esetleges félreértés engem illett nem őket.

Tehát várjál 23-án a 11²⁰ vónattal indulok.

Albert P. S. Nagymamám megbizásából tudatom ha te is Edith is jónak tartja s kedve van szívesen látjuk. Nagymama elhatározta augusztus végér a menést.

Albert.