A cirkuszi számok szinten tartása roppant gyakorlást igényelt. Egy-egy edzés után rendszerint lezuhanyoztam. Az volt ám az élvezet! Csak ültem-ültem, sokszor egy órát is elábrándozva a tus alatt. Logikus, hogy jól esett, hiszen Petrozsényban csak lavórban mosdottam, és tus alá is csak akkor kerültem, amikor Ghiţăval elmentünk a munkáskaszinó melletti népfürdőbe. A cirkusz ügy tehát továbbra is tentikélt. Felvételit nem hirdettek, én edzettem, olykor be-bekukkantottam Bukarestbe, körülsétáltam a cirkuszt, megnéztem egy-két előadást, és ennyi.
Valamelyik nap érkezett egy csehszlovák cirkusz a városba. Mi volna, ha elbeszélgetnék egy kicsit a fiúkkal? – ötlött fel bennem a gondolat. Elvégre az Olimpia cirkuszon kívül még egyet sem láttam belülről. Acción parte!: akció indul! – kurjantottam el magam spanyolul, ugyanis éppen akkoriban kezdtem tanulni a német után ezt a nyelvet is.
– ¿Habla español?44 – szólítottam meg a cirkuszban egy Chaplint utánzó akrobata bohócot.
– Nie.
Ez valószínűleg nemet jelent szlovákul.
– Sprechen Sie Deutsch?45
– Ja. Womit kann ich Ihnen dienen?
Diskuráltunk erről, diskuráltunk arról, végül megkértem, értékelje a tudásom, mert felvételizni szeretnék a román állami cirkuszba.
– Gern. Lassen Sie mich zuschauen!46 Megnézett, értékelt:
– Vortreffliche Nummern, eine schöne und präzise Durchführung. Wenn die Aufnahme von mir abhängen würde, würde ich Sie gleich in den Zirkus aufnehmen47.
Hej, de hatalmas kő esett le a szívemről! Tudtam, éreztem, és ezt nem is akármilyen tornász, hanem egy hivatásos akrobata állítja. Mellesleg újra gazdagabb lettem egy élménnyel. Ha közönség előtt még sohasem léptem is fel a cirkuszban, de így, vagy úgy, előbb illuzionistaként, most akrobataként mégis csak felléptem, más szóval ez az álmom is teljesült.
Nem sokkal ezután egy román artistapár produkálta magát a vásártéren. Persze velük is elfecserésztem, még edzettem is a férfival.
– Nincs szükségük véletlenül artistára? – kérdeztem tőle románul. – Én szívesen csatlakoznék magukhoz.
44 Ön beszél spanyolul? (sp.)
45 Ön beszél németül? (ném.)
46 Szívesen. Hadd lássuk! (ném.)
47 Kiváló számok, szép és precíz kivitelezés. Ha a felvételi tőlem függne, én máris felvenném önt a cirkuszba. (n.)
– Maga? Hozzánk? – nézett össze a nőjével.
– Én. Van néhány remek számom, amivel, meg vagyok győződve, egész szépen színesedne a repertoárjuk. Bemutassam, vagy megegyezhetünk e nélkül is?
– Provizórikusan vagy állandó jelleggel?
– Egyelőre provizórikusan, aztán attól függ, hogy leszünk megelégedve egymással.
A fiatalember elgondolkozott.
– Mărioară?
Az bólintott.
– Részünkről semmi akadálya. Hozza el a rekvizitumát, iratait, effélét, de még ma, mert holnap továbbmegyünk. Szülők, mennyasszony?
– Nem téma.
– Megegyeztünk – nyújtott kezet a cirkuszista. – De azt tudja, ugye, hogy ilyen kis cirkuszban, mint a miénk, nincs kisegítő személyzet, tehát nekünk, magunknak kell fel- és leszerelnünk a sátrat, cipelnünk, javítanunk a rekvizitumot, árulnunk a jegyet stb.
– Tudom, illetve… Nem, anyagmozgatónak nem szerződök – visszakoztam büszkén.
Pedig kis társulatok esetén tényleg az volt az úzus, hogy az artista egy személyben rakodó és artista, igazgató és alkalmazott, ekvilibrista és oroszlánidomár.
Miután ez a tervem is ilyen szépen meghiúsult, megkérdeztem magamtól: van-e ennek az intenzív tréningnek továbbra is értelme? Csak edzek, edzek, de kinek? Se közönség, se taps, se fizetés, se munkahely… Üres padsorok előtt szaltózom.
Aztán, hogy, hogy nem, a tömött padsorokra is sor került. Igaz, nem a varietében és nem is a cirkuszban, csak az egyetemi klub egyik szerény termében, de, istenem, az is több a semminél. A helyiségben annyi medikus, színész és bölcsész szorongott, hogy alig tudtam bevergődni az általam kialakított köröndbe.
– Amint a plakátokon is olvastátok, ma este a Pedagógiai Főiskola egyik hallgatója, amúgy a petrozsényi tornászcsapat tagja akrobatikus mutatvánnyal szórakoztat bennünket. A számo-kat Benczédi Sándor, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet hallgatójának pantomimja kíséri. Kérem, fogadjátok őket szeretettel – jelentette be a klub igazgatója harsányan.
– Éljen Nagy Pál, a világhírű artista – kiáltotta el magát a közönségben valaki.
Nevetés, fütty. Nem kétséges, ez csak egy „jóakaróm” lehetett. Hirtelen mozdulattal felugrottam az asztalra.
– Kérem a másikat is!
Kaptam még egyet.
– A harmadikat!
A nézők suttogása néma csenddé merevedett. Már nem álltam messze a plafontól.
– A hengert, por favor!48
Miután ezt is feldobták, kifűztem a cipőmet, méghozzá mindkettőt egyszerre. Taps. A zenekar, ugyanis zenekíséretem is volt, el kezdett játszani. Hagytam egy kis időt Benczédinek a pantomimhoz, majd következtem én azzal, hogy kinyomtam magam erőkézállásba a deszkákon. Már senki sem nevetett, mármint rajtam. Annál inkább Benczédin, így aztán hol jobbra-balra dőltek a kacagástól, hol az én számaimtól állt el bennük a lélegzet.
Legveszélyesebb attrakciómnak a két széklábon való egyensúlyozás számított, melynek biztonsági foka nem igen haladta meg a 60%-ot. Ezt kiküszöbölendő éppen lefaraghattam volna a széklábak éleit, de ilyen trükkhöz eddig még sohasem folyamodtam.
– Éljen!
Következett az utolsó, talán kevésbé látványos, de annál nehezebb mutatvány. Ehhez kértem hat önkéntest a teremből, többek közt egy számtan szakos hallgatót.
– Köszönöm, köszönöm. Te hány kiló vagy? – kérdeztem találomra az egyiktől.
– Hatvan.
48 Kérem, legyen szíves! (sp.)
– Kösz. És melyikőtök a leendő matektanci?
– Én – jelentkezett egy tar fejű tanárjelölt; akkor a kopasz fej volt a sikk a vásárhelyi egyetemeken.
– Megjegyeznéd? Eddig hatvan. Légy szíves, tartsd észbe a többi számot is, végül add össze az egészet. Menni fog?
– Remélem.
– Köszönöm. Ennyi – köszöntem meg a válaszokat az ötödik szám után. – Most te következel: mennyi az ennyi, tanár úr!
– 260 kg.
– In Ordnung! – mondtam németül szokás szerint elsütve egy-egy frissen tanult idegen szót.
– Rendben! Végezetül megkérnék valakit, üljön a nyakamba, egyik kapaszkodjék a hátamra, a másik a mellemre, az utolsó kettő pedig a bal, illetve jobb oldalamra felhúzott lábakkal.
Így is tettek, mire én körülhordoztam őket a teremben.
– Vivát! – zúgott fel a tapsvihar, a zenekar tust húzott.
Ezután napokig rólam beszélt az egyetemi ifjúság, medikusok, színészek, zenészek, mindenki engem magasztalt. Kivéve Maját, aki meg sem nézte az előadást.
Az előadásról sajnos nem készült egyetlen fotó sem. Egyes számokról viszont igen – utólag, még ha nyers feldolgozásban, szoba körülmények között is.
– Nem baj, így is megfelel, sőt, a helyedben még a rektornak, Szabó Lajosnak is megmutatnám – vigasztalt meg Benczédi.
– Neki? Ne viccelj! Mi köze lehet egy drámaíró rektornak a cirkuszhoz?
– Azt sosem lehet tudni, barátom. Messze ér ám a keze ezeknek. Én mindenképp megpróbálnám.
Megpróbáltam. Be is jutottam egyből a ragyás arcú, ötven év körüli rektorhoz.
– Jó napot kívánok! Nevem Nagy Pál. Szabó Lajos rektor elvtárshoz van szerencsém?
– Hogy szerencséje van velem, nem tudom, az említett elvtárs mindenesetre én vagyok – mutatott helyet udvariasan.
Leültem. Néhány szóban elmondtam, hova valósi vagyok, hol tanulok, mi a hobbim…
– Szép, szép, de mit kíván tőlem, Nagy elvtárs? – szakított félbe kissé idegesen.
– Én… izé… én csak a tanácsát szeretném kikérni.
– Konkrétabban?
– Ön szerint mi volna a helyesebb? Ha azonnal otthagynám a főiskolát, és felcsapnék vándorszínésznek, akarom mondani, cirkuszistának, vagy egyszerűen tovább tanulok, mint…
mint a tinó, hogy a végén ugyanolyan ökör váljék belőlem, mint a többiből?
A rektor először elmosolyodott, majd összeráncolta a homlokát.
– Szavak, szavak, retorika! Maga, bocsásson meg, de tisztára megörült! Van fogalma, fiatalember, hányan ülnének abba a padba, amit most csak úgy, ukmukfukk, otthagyna?
– El tudom képzelni.
– Nem tudja, különben nem beszélne így, az bizonyos. Most csak arra lennék kíváncsi, mit szól mindehhez a papája?
– Semmit, mert meghalt már három éves koromban.
– Bocsánat, nem tudtam.
Pár pillanatra holtpontra jutott a purparlénk.
– Figyeljen ide, Nagy elvtárs! – törte meg a csendet a hírneves író és dramaturg. – Miután tanácsot kért tőlem, én a következőt ajánlom. Ha megfogadja, jó, ha nem, mosom kezeim.
Tehát: iratkozzon be a főiskolai színjátszó körbe, aztán meglátjuk. Apropó, nincs a mutatványairól véletlenül valamilyen fényképe?
– Parancsoljon! – húztam elő mappámból a számaimról készült fotókat. – Csak az alap – körítés nélkül, de a lényeghez ennyi is elég, gondolom.
– Ejha! – füttyentett a főiskola rektora. – Ez csakugyan cirkuszi akrobatika: bátorság, erő, esztétikum egy helyen! Én ugyan nem értek hozzá, de úgy tűnik, nem kis munka van bennük.
– Leszámítva a kezdeti tornászéveket, melyek nélkül nyilván sohasem juthattam volna idáig, kereken négy év munkája.
– Anélkül, hogy az Állami Cirkusz vagy bárki is biztassa, segítse.
– Pontosan.
– Tiszteletreméltó kitartás. És… megérte?
– Ezt kérdezem én is folyton magamtól.
– No, persze, persze. Várjon csak! – hívatta be az intézet egyik színészét. – Bemutatom önnek Kovács Leventét, intézetünk egyik gyakornokát. Ő foglalkozik az egyetemi amatőr színjátszó körökkel. Kovács elvtárs, ez itt Nagy Pál, a Pedagógiai Főiskola hallgatója. Kitűnő tornász és színházkedvelő fiatalember. Kérem, vegye be a pedagógus színjátszó körbe. Nézze ezeket az akrobatikus képeket! Tetszenek?
– Hát én nem nagyon értek ehhez, de… tetszenek.
Így lett belőlem artista helyett műkedvelő színjátszó. Egy ideig szorgalmasan eljártam a próbákra, és olyan személyiségekkel is megismerkedtem, mint: Botár Endre, Miske László, Rajhona Ádám, Csiky Ibolya, Széles Anna. Ez utóbbiba bele is szerettem futólag. Törékeny, majdhogy nem sovány leány volt, és szőke, vagyis a zsánerem. Akkor találkoztam vele először, amikor eladtam neki az ételjegyemet. Hiába, kellett a pénz, ugyanis se édesanyám, se najma nem kényeztetett el ilyen szempontból. Kifizették a kosztot, szállást, azzal jó éjszakát.
Hogy egy főiskolai hallgató meginna néha egy-egy kávét is, megenne egy fagylaltot, elmenne moziba, meg sem fordult a fejükben. Szó se róla, több társamhoz hasonlóan, adhattam volna vért is időnként (akkoriban ezt meg is fizették), erre azonban már nem voltam hajlandó, diákmunkára vagy -hitelre pedig nem igen nyílt akkor még alkalom. Szóval eladtam a jegyet a szöszinek, és azontúl sokáig nem tudtam kiverni a fejemből. Szerelem első látásra? Meglehet.
Szerelem, szalmaláng, mindenesetre még Maját is elfelejtettem miatta. Megjegyzem, nem is nagyon sajnáltam, mert már kezdett elegem lenni a leányból, aki állandóan egy vamp szerepében tetszelgett. Úgy látszik, túl sok operettet nézhetett, mert lassan már maga is operettfigurává nőtte ki magát. Bezzeg Anikót egész más fából faragták. Ő szelíd volt, mesterkéletlen és egyszerű az életben, színpadon egyaránt. Talán nem ártana az ő figyelmét is magamra hívnom egy előadással – játszadoztam el sokáig az ötlettel. Csak az volt a bökkenő, hogy sohasem tudtam a közelébe férkőzni. Vagy tanult, vagy úton volt, ugyanis már akkor sűrűn filmezett. Erre feladtam, s vele együtt az egyetemi színjátszást. Túl kevés köze volt ahhoz, ami engem foglalkoztatott, de elmaradt az a bizonyos cirkuszi protekció is, amire Szabó Lajos rektor révén számítottam. Még felléptem ugyan egy akrobatikus elemekkel átszőtt kabaréban, utána finita la commedia.
Miske László, Rajhona Ádám, Csiky Ibolya és Széles Anna színművész
Szerencsére Maja semmit sem vett észre az egészből, bár ha észre is vett volna valamit, egy szóval sem tiltakozhatott volna ellene, miután ő még több fiúval kacérkodott, sőt…