A váradi 1. számú általános iskolában tanítva tudomásomra jutott, hogy a váradi lakosok az új törvények értelmében bármilyen munkaadói igazolással bankhitelhez juthatnak. Nagyszerű!
– ujjongtam fel a hír hallatán, ugyanis eddig csak az állandó munkahellyel rendelkező dol-gozók kaptak hitelt az államtól. Annyira fellelkesedtem, hogy még aznap elszaladtam a bankba, felvettem a hitelt, és előjegyeztettem magamnak egy közeljövőben felépítendő tömbház egyik összkomfortos garzonját. Hogy mit jelentett ez nekem, meg sem próbálom leírni, bár néhányszor azért átfutott az agyamon, hogyan fizetem vissza kölcsönt, ha újfent katedra nélkül maradok. Eh, lesz, ami lesz. „A tett halála az okoskodás”97 – hessegettem el sötét gondolataimat, és türelmetlenül vártam mikor épül fel a tömbházam.
Eltelt egy év. Közben megtudtam, hogy a Rogériusz-negyed elején lesz a leendő lakásom, később azt is, hányadik emeleten és apartmanba akarnak bedugni. A második évben már sze-mélyesen is el-elsétáltam Galbács patikussal a helyszínre, és bosszankodva néztem, hogyan piszmognak a munkások az egyes szinteken. Az én garzonom a 11. emeleten kapott helyett egy tágas játszótérre nyíló kilátással.
– Micsoda panoráma! – dicsérte meg a gyógyszerész úr a kilátást.
A Rogériusz-lakótelep
Csak engem fogott el valami baljóslatú előérzet a felszüremlő zaj hallatán. Kilesek a térre.
Tele van gyerekkel. Az ők zsibongása jutott valamiféle furcsa akusztika folytán felerősödve idáig. Őrület! A volt apósom meg a Magyari szomszéd is a rádiójukkal, tévéjükkel borzolgatták az idegeim. És most tessék, még ki sem gyógyultam a fóbiámból, már bele is sodrottam egy másikba. Becsuktam az ablakot. Szinte semmi változás, legfeljebb egy fokkal gyengébb hangok tépdesték a fülemet. Ettől kezdve egyre ritkábban voltam kíváncsi, hogy halad az építkezés a Rogériusz-negyedben.
Feltételezem, hogy akik figyelemmel kísérték életem alakulását, már rég észrevették, miszerint ebben a regényben nem írói önmegvalósításnak, hanem sokkal inkább egy létküzdelemnek a tanúi. Hiába, nem mindenki Jack London, alias Eden Martin, aki egész nap egy mosodában mossa, vasalja a ruhákat, utána mégis marad annyi ereje, hogy remekebbnél remekebb novellákkal lepje meg a világot. Vagy Móra Ferenc: délelőtt múzeumigazgató, délután publicista, éjjel pedig regényíró. Minden elismerésem az ilyen és ehhez hasonló íróké, de én képtelen voltam ilyen bravúrra, és örültem, ha megírhattam egy-két cikkecskét. Kissé restellem, de az az igazság, hogy én nem csak az íráshoz, hanem egy esti iskolához sem éreztem elég erőt, ha mellette dolgozni is kellett valahol.
Bár a sors Szécsi Emíliával sem hozott számomra szerencsét, a kilátásban levő garzonom új álmodozásra csábított. Az ugyan tény, hogy két nő mellett sem ismerhettem meg a harmonikus családi életet, de majd megismerem a harmadiknál, mert hol van az megírva, hogy nekem semmi sem sikerül. Majd feladok egy hirdetést az újságban, és máris megvan a menyecske. És ha ő sem válik be, az sem olyan nagy katasztrófa. Legfeljebb otthagy, de a
97 Madách Imre: Az ember tragédiája. (Lucifer, II.)
lakás marad, és én úgyszintén, mert ezúttal én vagyok a gazda, úgy bizony. Még jó is, hogy így alakult, és sehova sem kell vándorolnom ahhoz, hogy munkát keressek. Egyébként megpróbálkoztam én már ezzel is. Először Petrozsényban Nagy Ervin exrajztanáromnak hála.
A tanár úr (akkor már városi párttitkár) támogatásával valószínűleg kaptam volna állást, ha nem becsülöm alá Nagy Ervin párttitkári tisztségét. Sajnos alábecsültem, így aztán, amikor kijelentette, hogy átmenetileg befagyasztották a tanári állásokat, rögtön felültem a vonatra, és meg sem álltam Váradig. Másodszor Varga Éva biztatására vettem célba Petrozsényt. Ő ugyan nem büszkélkedhetett semmiféle pártfunkcióval, ezzel szemben Petrozsényban tanított, és állítólag elég ismeretséggel rendelkezett ahhoz, hogy engem is a nemzet napszámosai közé segítsen. Harmadszor Temesváron jártam végig Péter barátommal az egyetemeket, gyárakat német, olasz, spanyol fordítói állás után kutatva. Senkinek sem kellettem, spurizhattam vissza Váradra. Nősülök:
Margit
A válás után elég sokáig nyalogattam a sebeim. Két válás, két fiaskó. Mi jöhet még ezután? Akkoriban piciny, kamraszerű lyukban húztam meg magamat, amelyben nem volt sem víz, sem gáz, sem vécé, de még egy árva ablak sem. Kitörni, kitörni! – hajtogattam szinte eszelősen ma-gamban. Mint mindig, valahányszor a sors földbe akart döngölni. Talán egy új házasság… Elvetettem az ötletet. Csak nem esek megint ugyanabba a verembe! De hátha mégis sikerül! – tértem vissza újra meg újra a témára.
Akkor akár két legyet is üthetek egy csapásra, hiszen ezzel nemcsak a lelki, hanem az anyagi kérdéseimet is megoldom. Próbáljuk meg! Legjobb lesz, ha feladok egy társkereső hirdetést. Ha bejön, bejön, ha nem, kitalálok valami mást, mert nő és ház nélkül igazi otthon sincs.
A hirdetésre tömérdek levél érkezett. Kivettem belőlük a képeket, és körbeszórtam velük a földön magamat. Az egyik nő özvegy volt, a másik húsz évvel idősebb, ez a gömböc itt, előttem pontosan 100 kg – mustrálgattam a fotókat. Melyiket válasszam? Kinek adjam a szívemet?
Esetleg ennek? – böktem egy velem egykorú leányra. Derékig érő szőke haja volt, a szeme kék, mellei formásak, vagyis épp a kedvenc típusom.
Emellett borosjenői, akihez akár oda is költöznék, miután ebben az elátkozott Pece-parti városban úgysem jutok soha egyről a kettőre.
Pár hétig leveleztünk, majd megbeszéltünk egy borosjenői háztűznézőt.
Július volt, a szerelmesek és nyaralás ideje. Bepakoltam néhány holmit, és irány az Arad megyei kisváros. Margit az állomáson várt rám sugárzó arccal, virágos mintájú szoknyában. Csak az én homlokom borult el egy pindurkát. Ez lenne az a Loreley, akit a nekem küldött fénykép ábrázol? A haja, szeme még megjárja, de az orra pont olyan hosszú és hegyes volt, mint a nagyváradi Annáé. De akadt ott más szépséghiba is: itt egy szemölcs, ott egy szeplő… Szent Habakuk, ezt jól kifogtam magamnak!
Sajnos a település sem volt sokkal szebb. Tipikus mezőváros: kicsi, poros és egyhangú. Alig ballagtunk fél mérföldet, már meg is érkeztünk.
– Hát itt laknék! – mutatott Margit egy tipp-top családi villára.
Ez már döfi! Végre valami, ami nekem is imponál. Amint beléptünk az udvarra, lelógó fülű spaniel ugrott a hasamnak.
– Hú! Nem hamis?
– Á, dehogy, barátságos kutyus ez. Lucy, légy szíves, hanyagolj el most bennünket!
Odabent Margit anyja fogadott. Kedves, napbarnított arcú özvegy volt.
Beszélgettünk erről, szót ejtettünk arról, majd megvacsoráztunk, és lepihentünk. Meleg, csöndes éjszaka volt. Lerúgtam magamról a takarót, és elképzeltem magamban, milyen klassz volna, ha Margitka átosonna hozzám egy kicsit… csevegni. Alig szenderedtem el, úgy éjféltájt macska-és kutyakoncertre ébredtem. Ez ám a csendélet, csak meg ne ismétlődjék holnap is, mert akkor villa ide, Loreley oda, meg sem várom a holnaputánt.
Másnap körülnéztünk a városban. Bementünk néhány boltba, majd megnéztük a borosjenői erődítményt.
A borosjenői vár – De megfürödnék itt valahol!
– Hát fürödjünk – mosolygott rám a szeplős arcú leányzó. – Látod azt a folyócskát? Az épp a Fehér-Körös.
Lubickoltunk vagy fél órát, utána kifeküdtünk a partra napozni.
– Na, hogy tetszik Jenő, kandurkám?
– Imádom! – hajoltam Margithoz, és könnyedén szájon csókoltam.
Tetszettem neki, ezt világosan éreztem, és, így, bikiniben most már kezdett nekem is tetszeni. Kérdés, hogy az ágyban is ilyen belevaló-e – fürkésztem körül kutatóan. Ímhol egy berek, ott rögtön ki is próbálhatjuk!
– Gyere, sétáljunk egyet az erdőben!
Elhalványodott.
– Az-az erdőben? Mo-most ne, ne haragudj!
– Mert?
Zavartan ötölt-hatolt, aztán mégis csak besétáltunk. Pár percet lődörögtünk, majd leheveredtünk egy lombos fa alá.
– Szeretsz? – markoltam a tomporába.
– Igen, de… Engedj! Nem akarom! – védekezett kipirultan.
– Kérlek! Ha nem, nem!
Szótlanul indultunk hazafelé.
– Nagyon megbántottalak?
–Túlélem.
– Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy. Hidd el, nagyon kedvellek, de engem arra tanítottak… Most kiábrándultál, igaz-e? – torpant meg az utca közepén.
– Ellenkezőleg: most tisztellek csak igazán – oszlattam el a félelmét.
Erre szemlátomást megnyugodott, és meghánytuk-vetettük, mihez kezdhetek, ha Borosjenőre költözök.
Otthon nyurga fiatalember toporgott.
– Az öcsém, Gerike – mutatta be Margit savanyúan.
– Hol a picsába jártatok! – fakadt ki a langaléta. – Tudod, hány órája várok rád?
– Elnézést! – vörösödött el a finom lelkű könyvelőnő. – Kicsit becsiccsentett a fiatalúr, de holnap bocsánatot fog kérni, ígérem.
– Én? Miért? Ki a faszt bántottam én, mondjátok!
– Senkit, nyugodj meg! – avatkozott közbe özvegy Tamásné. – Viszontlátásra! Holnap gyere el megint, kisfiam!
– Jó, jó, csak azt akartam mondani…
– Holnap, Geri, holnap délután – tuszkolta ki a fiát a szobából. – Most haza mész, viszel egy rózsát az asszonynak, és szépen lefekszel.
– Ó, már megint ez a szerencsétlen! – bosszankodott Margitka. – Hányszor mondtam már, ne engedd be, ha beszívott. Kérlek, bocsáss meg ezért a családi malőrért! – fordult felém szégyenkezve. – Geri sajnos jobban szereti a piát, mint kellene. Amúgy, hm, nem rossz fiú.
– Merre jártak, tanár úr? – evezett szelídebb vizekre az édesanya. – Borosjenő kis helység, de azért, ugye, szép város?
– Szép. Nem akkora, mint Nagyvárad, de sok szempontból csábítóbb, úgyhogy én szívesen ide is költöznék.
– Nagyszerű! – simult ki Tamásné homloka. – Remélem, nem fogja megbánni. Majd szólok a fiamnak, hajtson fel önnek egy tanári állást valahol. Tudja, itt őt sokan ismerik: igazgatók, tanárok, mérnökök…
Biztosan akad köztük valaki, aki felkarolja az ön ügyét.
– Netene! – csodálkoztam el az anya szavain. – Ilyen jó kapcsolatai lennének a Gerinek?
– Nem neki, Misunak. Ez a másik fiam, mert kettő van. Az egyik … olyan, amilyen. Hanem a Misu, az belevaló fiú ám.
Azon az este megkönnyebbülten mentem aludni. Lehet, hogy mégis lánykéréssel zárul a szünidőm? Már nem is láttam olyan nagy orrúnak a szöszi könyvelőt, szeplői eltűntek, és felsejlett mögöttük egy szerelmes lány mosolya. Vau-vau! Ajvé, már megint ez a vakarék! Kitekerem a nyakát, ha én leszek a gazdija.
Reggeli után első dolgunk volt felkeresni Misut a cégénél, aki rádió és tévészerelőként dolgozott egy pici, de elegáns szervizben. Előadtuk, miben sántikálunk Margóval, és bizakodva vártuk, mit szól ő a dologhoz.
– Megpróbálhatjuk. Nem állítom, hogy könnyű lesz, de ami tőlem telik, megteszem – válaszolta szolgálatkészen. – Persze biztos, ami biztos.
Ahhoz, hogy ne valljunk kudarcot, legjobb lesz, ha te is besegítesz, hugicám.
– Magától értetődik. Viszlát, már nem is zavarunk. Aztán ugorj be hozzánk este, hogy beszámoljunk egymásnak!
– Szimpatikus fiú – jegyeztem meg utóbb odakünn. – És most merre, tisztelt Tamás elvtársnő?
– Első a központ. Nézd, már ott is egy iskola! Remélem, találunk bent ilyenkor is valakit.
Találtunk. Kivéve magyar katedrát.
– Pillanatnyilag csak zene és matematika szakos tanárt keresünk – világosított fel a szolgálatos igazgatóhelyettes. – Talán jövőre. Vegyem előjegyzésbe magukat?
Köszöntük, nem kértünk belőle. Viszont nem jártunk szerencsével a többi alma materben sem.
– Hihetetlen! – bizonytalanodott el Margitka. – Mostanáig azt hittem, legalább az oktatásban van elegendő post vacant98, hisz annyi gyerek születik manapság. De még hátra van a Misu! Ő biztosan több szerencsével járt, mint mi jártunk.
Tévedet: sem mi, sem Misu, noha a fél várost is körbetelefonálta…
állítólag.
– Ettől féltem, azért köszönöm, hogy segítettél.
– Nincs mit. Egyelőre csak az a baj, hogy a legtöbb góré szabadságon van ilyenkor. Apropó, iskola! Nem akarnál esetleg más munkakörben is dolgozni? – puhatolódzott Margó alteregója, ugyanis úgy hasonlítottak egymásra, mintha ikertestvérek lennének.
– Egy könyvtárban, művelődési központban bármikor, sőt: fordítóként, tolmácsként, föltéve, hogy létezik Borosjenőn is ilyesmi. Sprechen Sie Deutsch? Parlez-vou français?
– Ez a beszéd, barátom! Csak türelem, türelem, valami majd csak beugrik.
Eltelt egy hét. Vasárnap sétáltunk egyet a központban.
– Gyere, igyunk meg egy üveg sört!
– Menjünk! – egyezett bele Margitka, ám csak süteményt, kávét és szódavizet fogyasztott. – Ne haragudj, Misu meg én sosem iszunk alkoholt.
Elég egy piás a családban, de te csak igyál, ha jólesik.
Ettünk, ittunk és fizettem, helyesebben fizettem volna, ha éppen nem üres a pénztárcám.
– Bocs, otthon felejtettem a pénzemet.
Mármint a bőröndben, amiben ott lapult a tartalék, hogy ne szoruljak meg, ha a szöszivel beülünk egy bárba, moziba – terveztem el még Váradon. Csakhogy ember tervez, isten végez, konkrétan: semmit sem találtam a bőröndben. Érthetetlen, hiszen jóformán még semmit sem költöttem belőle!
– Mi az, mit keresel? – fogott gyanút Margitka, amikor már vagy hármadszor pakoltam ki a ruháim.
– Hogy mit? Izé… azt hiszem jobb, ha hallgatok.
– Kitaláljam? – tanulmányozta az arcomat. – Szerintem hiányzik valami ebből a bőröndből.
– Nem, dehogy, csak…
– Szóval hiányzik – harapott az ajkába. – Geri! Ó, az az iszákos, istentelen tekergő!
– Gondolod, hogy Geri volt? Hiszen ő, idézem, olyan jó fiú.
– Egy fenéket! Ezt csak azért mondtam, hogy ne bántsam meg az anyámat. De majd adok én neki, esküszöm. Mit csaklizott el, hadd halljam!
– Pénzt, pontosan 3000 lejt, amit a bőrönd fenekére rejtettem.
Margitka feldúlt arccal hagyott faképnél, s egy óra múlva 3000 lejt nyomott a markomba.
– Tessék! Ígérem, először és utoljára fordult elő ilyesmi.
98 Betöltetlen állás. (rom.)
– Hagyd, nem érdekes! Add vissza az öcsédnek, nehogy szomjan haljon itt miattunk – pakoltam össze leverten a holmimat. – Isten veletek, és köszönöm a vendéglátást.
– Elmész? – pottyant ki egy könnycsepp a könyvelőnő szeméből.
– El – válaszoltam eltökélten. – Minél előbb, annál jobb, mert engem csak egyszer lehet meglopni.
– Bocsáss meg, ó, bocsáss meg! – tördelte a kezeit. – Nem neki, minékünk, akik semmit sem vétettünk ellened. Most miért akarsz engem is megbüntetni Geri miatt?
– Hja, ha csak ez lenne! De a te öcséd piás is, és nekem, isten látja lelkemet, elegem van már belőlük! – kottyantottam ki egyenesen.
Csupán Lucyról, a szeplőkről meg a szemölcsökről hallgattam.
Elsősorban tapintatból, másodsorban szégyelltem, hogy ilyen külsőségeknek tulajdonítok fontosságot.
– Oké, te tudod! Azért gondold át még egyszer, és aludj egyet a dologra!
Most még nagyon haragszol ránk, de ha lehiggadsz, lehet, hogy te is másképp ítéled meg a helyzetet.
A remegő hang, a szavaiból sütő szomorúság úgy szíven ütött, hogy maradtam. Egy éjszakát, utána meg sem álltam Váradig. Utóbb kaptam még néhány bánatos hangú levelet, melyeket a legvégén már válaszra sem méltattam. Ezzel lezárult a Margit-féle románc is.
1983-ban végre értesítettek, vegyem át a kulcsokat, és költözzem a 6 Martie utcai (nr. 60, U/1, et. 11, ap. 62) egyszoba-konyhás lakásba. Azon az éjjelen a puszta földön aludtam.
Másnap vásároltam néhány használt bútort, és felhozattam a garzonba. Pechemre éppen akkor vették el a villanyt, így tök sötétben, felvonó igénybevétele nélkül kellett felvinni a cuccot a 11. emeletre. Hogy miért sötétben? Mert a tömbház olyan ultramodern, Bukaresttől eltanult technológia szerint épült, mely (nyilván fűtési meggondolások alapján) nem ismerte a folyosóablak fogalmát.
– Köszönöm. Ez a maguké – nyújtottam át az előre kialkudott szállítási díjat a két pankrátor termetű komának.
– Csak ennyi? – mormogott a vastagabb.
– Hogyhogy csak? Ennyiben állapodtunk meg, vagy nem?
– Igen, hogyne, de az nem volt az alkuban, hogy lift nélkül és pláne sötétben lesz a szállítás.
– És? Talán én tehetek arról, hogy pont ekkor kapcsolták ki az áramot?
– Arról nem, de a pluszmeló akkor is pluszmeló, amit meg kell ám fizetni. Mit gondol, vállaltuk volna ezt a munkát ennyiért, ha előre tudjuk, mi a frász vár itt ránk? – hadonászott a vékonyabb olyan arckifejezéssel, hogy bölcsebbnek láttam megduplázni a díjukat, mielőtt még ököllel vasalnák ki belőlem.
Azon az estén végre én is ágyban és saját lakásomban hajtottam álomra a fejemet.
A „blokk” alatt, a szobámban és a tetőn
Ugye, nem szükséges sokat ecsetelnem, milyen mennyei érzés volt? Számomra a lakás mindig a legfontosabb dolgok közé tartozott. Úgy tekintettem rá, mint egy erődre, ahonnan már senki sem kergethet ki, és azt csinálok benne, amit akarok. Ahogy Coke is mondta volt:
My house is my castle (az én házam az én váram). Ide már bátran fogadhattam Egit is, és az sem számított, ha néha bepisál. Néha meglátogatott Maja is, de az újrakezdés kérdése már fel sem merült közöttünk. Pedig éppen felmerülhetett volna, hiszen Mercsányi Anikó, Maja barátnője is másodszor ment férjhez Duchniák Jóskához. Ilyenformán igazat beszélhetett az exnejem, amikor egyszer bevallotta, hogy mint embert nagyra tart, de mint férfit nem igazán értékel. Hogy akkor mégis miért jött hozzám? Na, miért, mert én bizony nem tudom?
Mellesleg szeretőt is tartott a nagysága. Valószínűleg nem is egyet és nem is először beleszámítva házasságunk 11 évét is, amiről kétségkívül a fiam is tudhatott, mert olyan naiv csak nem lehetett, hogy ne értelmezze valamiképp, miért járnak édesanyjához a férfiak. Én persze nem is faggattam, és eszem ágában sem volt új életet kezdeni Majával. Egyszer már elkövettem azt a hibát, hogy jórészt szexuális okokból összekötöttem vele a sorsomat. Most okosabb leszek, és csakis olyan nőkkel kezdek ki, már ha egyáltalán kikezdek, akiknek a jellemében is megbízom.
A tömbház alatt egy braszéria (falatozó) és önkiszolgáló bolt várta az enni-inni vágyó lakókat. Ez jó. Legalább ételért-italért nem kell kikutyagolni a városba. Annál több bosszúságot okoztak a szomszédok. Mellettem egy mozdonyvezető, kalauz vagy micsoda cirkuszolt a családjával nap mint nap tök részegen. Holi József 99 kettő. Szegény gyerekek, ti is jó apát fogtatok ki magatoknak! Egy emelettel alattam fiatal mérnök rádiózott olyan hangosan, hogy zengett belé a lépcsőház. Mindezek tetejében pedig kb. 4 méterre az ajtómtól egy ugyancsak zajosra sikeredett lift surrogott szüntelen, amit viszont én fogtam ki jól magamnak. Megpróbáltam írni. Nem ment. De hogy is mehetett volna, ha írás közben többnyire még a légy zümmögése is idegesít.
– Szép helyen lakik – dicsérte meg a lakásomat újfent Galbács úr. – Látja, nem hiába várt rá olyan sokáig.
– Szép. Kicsit zajos, de majd csak megszokom ezt is idővel.
Egy fenéket: sohasem szoktam meg! Először csak a lárma, később olyan dolgok miatt sem, melyek miatt már nemcsak a garzontól, hanem az egész országtól felfordult a gyomrom lassanként. Pedig a temesvári Sági-városrész mintájára még egy röppályát is építtettem az udvaron. A pálya ugyan felépült, csak éppen röplabdázni nem óhajtott senki sem. Egyedül azzal értem el eredményt, hogy egy iskolai földgömböt vásárolván, Egi jóval gyakrabban tisztelt meg a látogatásával. Lám-lám milyen vonzerőt gyakorolhat néha egy egyszerű glóbusz is! Legközelebb havi térképrajzolási (ez a hobbija) versenyt szervezek, akkor talán havonként is találkozhatom a fiammal.
Ilyen tapasztalatok után akár össze is omolhattam volna, ha a torna, cirkuszi számok begyakorlása nem edzett volna meg testileg-lelkileg előbb is, ezért fogcsikorgatva, de azért is elhatároztam, hogy még egyszer, utoljára megpróbálok kitörni – súgtam meg öreg patikus
„barátomnak”, amikor egyszer a macskadombi Gomba vendéglő felé kaptattunk:
– Miért? – értetlenkedett Galbács úr, akivel még sűrűbben összejöttem, mint bármikor, ami-óta a lakásom közelében, egy nyugdíjas otthonban vásárolt lakást magának. – Kenyere, és most már lakása is van, mit akar ezenkívül még, Herr Lehrer?
– Kenyér? Fogjuk rá, mindenesetre ilyen kenyeret az ellenségemnek sem kívánok. Maga is gyakran járt Várad-velencén, úgyhogy nagyon jól ismeri a környéket. Hát még, ha azt a sulit is ismerné, ahol mostanában okítok. Lakás… Persze, az is van, bár az sem különb a Petru Groza-i kérónál – panaszoltam el az öregnek, milyen körülmények közt keresem az írói önmegvalósítás útjait.
99 Így hívták az apósomat.
A nagyváradi Gomba vendéglő
– Aha, írói megvalósítás! – esett le a tantusz a patikusnál. – Az más. Ebben az esetben el tu-dom képzelni, hogy még egy légy zümmögése is zavarja.
– Aha, írói megvalósítás! – esett le a tantusz a patikusnál. – Az más. Ebben az esetben el tu-dom képzelni, hogy még egy légy zümmögése is zavarja.