Részletesen válaszoltam a levelekre. Semmi visszajelzés! Az újabbakra sem, hiába lestem a postát nap mint nap, vagyis úgy tűnik, senkinek sem tetszem Magyarban. Mintha púpos, analfabéta lennék vagy ilyesmi! Végül kiderült, hogy nem is a személyem, hanem az illetőségem kifogásolják. Pedig mit tehettem én azért, hogy Erdélyben láttam meg először a napvilágot, meg hogy olyan elnökünk van, aki miatt ezrek szaladnak világgá. Később megtört a jég, és levelezni kezdtem néhány Bács-Kiskun megyei lakossal, méghozzá olyan, általam kitalált teszt alapján, mellyel kiszűrhettem a megbízhatatlan hölgyeket. Legalábbis szerintem.
Nagyszerű, így kell ezt csinálni! Csak így tovább, tanár úr!
Második lépés: a személyes találkozás. Itt már akadt némi galiba, mert mindegyik nő azt kí-vánta, hogy Magyarországon randizzunk. Logikus, ki a manó kíváncsi egy ilyen lerobbant
or-100 Kedves Barátom! Aradra utaztam. Viszlát! (ném.)
szágra. Csakhogy az efféle randikhoz útlevél is szükséges, nekem meg nem volt, és már időm sem, hogy sürgősen beszerezzek egy pasaportot101. Így szűkült le a levelezőköröm két személyre, akik aztán meg is látogattak 84 telén Váradon. Először a molettebb, egy alacsony termetű özvegyasszony csengetett a kéglimbe.
– Mariann! – estem a kecskeméti hölgy nyakába. – Isten hozott kacsalábon forgó váramba!
Egy napig maradt, utána robogott vissza Kecskemétre. Fázott a nagysága, bár ezt mindvégig igyekezett titkolni. A második magasabb, és karcsúbb is volt Mariannál, szeme kék, álla picit hosszú, mint az enyém egyébként.
– Judit! Isten hozott kacsalábon forgó váramba!
Ő már két napig maradt, bármennyire is reszketett a 8 Co -os hidegben.
– Viszlát egy hónap múlva! – búcsúztunk el meghatottan két nap múlva egymástól.
És ez így ismétlődött három évig hónapról hónapra. A két nő közül szemre Mariannt, jellemben pedig inkább Juditot kedveltem. Elég sokáig haboztam, melyiket kérjem meg, végül Mariann mellett döntöttem, és megkértem a kacsóját. Kosarat adott.
– Ez nem lehet igaz! – bámultam a kecskeméti eladónőre. – Ha nem jössz hozzám, mit kerestél eddig Váradon?
– Megmondjam? – nézett buján a szemembe.
– Ezért kérdeztem.
– Téged. Egy olyan férfit, mint te vagy, aranyom. A házasság… Végeredményben az sincs kizárva. Majd, idővel, amikor eltűnik a süllyesztőben ez a Csucseszku, aki miatt még férjhez menni sem lehet úgy, ahogy minálunk.
– Miért ne lehetne. Beadjuk az iratokat, és alászolgája!
– Gondolod te. Sajnos nekem mások az információim.
Miután körvonalazódott előttem Judit figyelemreméltó jelleme, mi több, meg is szerettem a fiús alakú óvónőt, megkértem az ő kezét is, és beadtam a házasságkötésünkhöz szükséges iratokat. Ezt megelőzően azonban kiléptem abból a kereskedelmi egységből, ahol eddig árultam. Nem mintha nehéz munka lett volna, de attól féltem, hogy fizetés helyett utóbb még nekem kell fizetnem. Hiába, a matematika…! Amúgy, szavamra, még élveztem is a munkámat.
– Pólót vegyenek! Dzseki, blúz, harisnya olcsón eladó! – kínáltam hangosan portékámat a nagyváradi piacon, melléje kávét, vajat, persze pult alól.
A piac
Csak amikor vissza kellett adnom a pénzből, jöttem olykor zavarba, s bizony sokszor a vevők becsületességén múlott, hogy nem fizettem rá az üzletre.
101 Útlevelet. (rom.)
– Ilyen hadilábon állsz a számtannal? – csodálkozott Judit. – Akkor hagyd az egészet, és keress valami más melót!
– Vili, csak a dolog nem olyan egyszerű, ugyanis a tanításon kívül semmihez sem konyítok.
Na ja, de hát mit tehettem? Két rossz közül a kevésbé rosszat választottam: átadtam a standot, és még több magántanítványt vállaltam. Nyilván ezt sem veszélytelenül, miután egyszer már megbírságoltak emiatt, és ha tekintetbe vesszük némely nyelvtanuló rejtett szándékát, valószínűleg a zsaruk is felfigyelnek kacsalábon forgó váramra. Egyedül abban reménykedtem, hogy nem igen akad olyan zsaru, aki az örökös áramszünet miatt ide is felmászna. Talán erre a következtetésre jutottak a tanulóim is, amikor bonyolult elérhetőségem ellenére is ragaszkodtak kacsalábon forgó váramhoz. Ekkor jutott eszembe másodszor is Kolozsvár, pontosabban Nagy Gyula, édesapám egykori osztálytársa, akiből időközben püspök lett. Ha már ilyen nagy úr – gondoltam –, csak talál rá módot, hogy akár állással, akár havonkénti segéllyel támogassa nyája egyik bajba jutott bárányát. Írtam is neki egy meglehetősen „panaszos” levelet, melyre a következőképpen válaszolt:
Nem sokkal ezután küldött 500 lejt – karácsonyi ajándékként – és Isten áldja, báránykám!
Nem volt haj, de nagy adomány, de ha a másik főtiszteletű – úr, Papp László is besegít… A püspök meghallgatta a kérésem, majd ugyanúgy reagált rá, mint a másik Kolozsváron:
– Én megértem a helyzetét, és természetesen számíthat is némi segélyre, de miután maga az egyház is anyagi gondokkal küszködik, bármennyire is szeretnénk, ezt állandósítani nem tudjuk.
– Ebben az esetben nem alkalmaznának inkább harangozónak? Egy-két adománnyal aligha törleszthetem az adósságomat, tudniillik az is van, no meg gyerektartást is kell fizetnem, és…
– Nem – vágott a szavamba az alacsony, köpcös lelkipásztor. – Ez tiszta nonszensz, verje ki a fejéből! Tanár ember létére nem is tudom, hogy találhatott ki ilyesmit? Egyébként is haragszom magára.
– Rám? Miért?
– Na hallja! Emlékszik még arra a memorándumra, melynek folyamán kineveztettem magát Săndulescu asszonnyal tanárnak.
– Én igen, de hogy a főtiszteletű úr is emlékszik, az meg sem fordult a fejemben.
– Pedig, látja, emlékszem. László Dezső keresztfiát csak nem felejthettem el, ugyebár? No, mindegy. Akkor kapott tőlünk egy lehetőséget, mire maga? Fittyet hányt az egészre, és most tessék, itt az eredmény.
– De…
– Isten áldja, tanár úr! Kérem, forduljon hozzánk máskor is bizalommal, mindenekelőtt pedig imádkozzék, mert Isten nem hagyja el azokat, akik hisznek őbenne.
Most káromkodjak, vagy legyek hálás, amiért ennyivel is támogatott az egyházam? Vajon az én édesapám is így segített, amikor bajba jutott valamelyik báránya? Igaz, azt még egyik főtiszteletűnek sem gyóntam meg, hogy kivándorolni készülök. Hátha akkor nagyobb empátiával nyúlnának a perselybe. Eláruljam nekik? Ne áruljam el? Nem árultam el, és milyen jól tettem, mert mint utóbb kiderült, mindketten két úrnak szolgáltak egyszerre: az Atyának és a Securitaténak.
Már nagyon benne voltam a menésben, ezért elmentem a Kanonok soron egy atyához is.
A Kanonok-sor
Neki már azt is „meggyóntam”, hogy repatriálni készülök, és emiatt sehol, még segédmunkásnak sem alkalmaznak, ismerőseim, szomszédaim kerülnek stb.
– Ismerős ábra. Ne is folytassa! – intett le szomorúan a karikás szemű, sovány tisztelendő, és száz lejt nyomott a kezembe.
Még vártam egy picit, hátha felajánl valami alkalmi munkát, segélyt is, mert mihez kezdjek én száz lejjel? Nem ajánlott. Ennyit az egyházról, melynek édesapám is szolgált hajdanában.
Nem is fordultam én ezután senkihez. Ahogy lesz, úgy lesz. Dicsértessék a Jézus Krisztus!
1985-86 a házasságkötés és kivándorlási kérelmem körüli herce-hurca jegyében zajlott le. A dolgot külön bonyolította, hogy gyerektartást is kellett fizetnem. Kivándorlási szándékom
miatt ezúttal előre, Egi 18 éves koráig, ami Judit anyagi támogatása nélkül aligha sikerült volna. „Brr, néha még ma is aktákról álmodom. Ott ülök egy irathegy tövében, balra bélyegek, jobbra dossziék, aztán egyszerre felém csúsznak, eltemetnek, fojtogatnak, lélegzetem eláll, csak a szívem zötyög. Az iratdomb mögött tisztviselők állnak, de senki sem moccan, senki sem segít. Istenem, de nehéz Romániában magyarnak lenni!” – fogalmaztam meg egyik, kivándorlásom történetét bemutató tárcanovellámban. Most értettem meg igazán, mire célzott Mariann.
Teltek a hetek, hónapok, és még mindig messzire álltam attól, hogy végre megpillantsam a kecskeméti templomok tornyait. Mennyivel szimplább lenne minden, ha másokhoz hasonlóan átszöknék a határon. Itt van Bors a közelben, csak egy kis bátorság, szerencse, utána akár le is köphetem a diktátort, aki miatt hátat kell fordítanom a hazámnak.
– Az istenért, meg ne próbálja! Se Borson, se másutt, nagyon őrzik ám ezt a nyavalyás por-fészket – óvott ettől kézzel-lábbal az öregúr.
– De hiszen a fia… Már megbocsásson, de ő is illegálisan lépte át a határt, vagy csak ugratott engem?
– Az más. Ő kint maradt, és ez óriási különbség, miközben így akár le is lőhetik – ijedezett a patikus, és elmesélte egyik ismerőse esetét, akinek ugyan sikerült átlógnia a határon, de csak hajszálon múlt, hogy Magyarország helyett a túlvilágon landoljon.
Izgalmas sztori volt, meg is írtam egy novellában, s miután némi betekintést nyújt a Ceau-şescu-érába, nyilván nem árt, ha itt is közzéteszem.