Feltételezem, többé-kevésbé ismerik a magyar tanügyi szaktanácsadókat. De vajon a románt ismerik-e? Nem? Akkor tüstént bemutatok egyet, méghozzá munka közben, hadd lássuk, hogy izzad, dolgozik egy román kollega. Helyszín: Nagyvárad. Időpont: augusztus, a szuplinitorok kinevezésének hónapja. Hogy kik a szuplinotorok? A román–magyar szótár szerint helyettes tanerők, akik többnyire szülési szabadságon lévő tanárnőket helyettesítenek.
Eddig semmi különbség. A differenciák akkor ugranak ki, amikor… De térjünk vissza a mi emberünkhöz! Kövessük útján, s a differenciákra is fény derül, megismerik a szuplinitort s a szuplinitorok hónapját.
Tanfelügyelőnk neve… Talán mellékes, mert mit mond egy név? Semmit. De az a szó, hogy tanfelügyelő, románosan inspektor, olyan varázsszó, amire valamennyi szuplinitor hasra vagy
hanyatt esik, a béka ciripelni, s a tücsök brekegni kezd. Egyszóval Valaki. Valahol az úristen és a köztársasági elnök közt. Csak termetre kicsi, mármint a mi tanácsadónk, ezért járt kalapban és koturnuson. Arca erélyt és műveltséget áraszt. Igaz, az oroszlánt néha orosz lánynak mondja, s a rezsit meg rezsimnek. Csakhogy ennek nem szabad beugrani, ez ugyanis trükk, pedagógiai fogás, amivel őkelme mások műveltségét teszteli.
Dél. Inspektorunk tikkadtan totyog egy árnyékos kapu alá, óvatosan körülnéz, majd előhúz egy… Zsebkendőt? Ugyan! Zsebtükröt, egy egészen egyszerű tükröcskét. Megigazítja nyakkendőjét, zakóját. Párizsi divat, a legfrissebb modell szerint, bár ezt általában titkolni igyekszik. Szerény ember, annyi szent. Vagy inkább hazafi? Figyeljünk tovább, hátha ezt is megtudjuk. Most például mosolyog. Elég sután, de hát mit tegyen, ha ezt többnyire csak felfelé szokta gyakorolni. A tréning után megint körülnéz, kihúzza magát, s a házba lopódzik.
Amikor újra felbukkan, kielégülten piheg, s nem veszi észre, hogy a slicce félig nyitva maradt.
– Tiszteletem! – lép váratlanul a tyúkszemére valaki. Illetve lépne, ha egyáltalán volna tyúkszeme, ti. bármit tesz, mond, ő maga a tökély, mintha a kormány s az egész Román Kommunista Párt mondaná, következésképpen csakis ő tud a mások tyúkszemére lépni. Ennek ellenére most felszisszen kissé.
– Nem tud vigyázni, Csipetke kartárs?
– Elnézést! – vigyorog a dagadt kollega, aki már két éve molesztálta egy bizonyos állásügyben, azzal még keményebben tapos a Párt szócsövére.
– Mondja, maga tényleg megbuggyant?
– Ahogy vesszük: lehet, hogy igen, lehet, hogy nem, hanem az orrát még megcsavarom.
– A kurva…! – kapálódzik a szerény divatfi. – Esküszöm, ezért még ma megfizetsz.
– Én? Hát ide süss! – lebegtet meg a férfi kajánul egy fotót. – Remélem, ismerős, domnu Casanova.
– Honnan szerezte?
– Nem mindegy?
– Disznó! Halljuk mit akar?
– Mintha nem tudná! Szeretném, ha…
– Jó, jó, majd holnap! Jöjjön az irodámba, meglátjuk, mit tehetek.
A tanfelügyelőségen izgatott tömeg toporog. Valamennyi szuplinitor, az a tartalék, amit az évről évre növekvő munkanélküliség termel ki magából, öregek, fiatalok, mind munkát akar, legyen az bárhol, kerül, amibe kerül.
Tanfelügyelőnk méltóságteljesen sétál el a tömött sorok előtt. Hiába, augusztus a szuplinito-rok hónapja. Irodájában madárfejű ember ücsörög.
– Engem keres?
– Igenis.
– Sajnálom, pillanatnyilag nem érek rá. A madárfejű magabiztosan mosolyog.
– Nézze – húz elő zsebéből egy sovány borítékot –, ketten vagyunk, a dolog köztünk marad:
ön ad egy állást, én a borítékot.
– De uram…!
– Öt ezer lej van benne. Többet nem adhatok, legfeljebb… Várjon csak: koszt, lakás, villamos… – számol szélsebesen. – Igen, ennyit. Ha elfogadná.
– Tizenöt ezret?
– Ötöt.
– Hallatlan, hogy nem sül ki a szeme! Hát pedagógus maga! Mit gondol, kivel beszél?
– Én…
– Maga… pitiáner. Úgy kirúgom innen, hogy Magyarországig repül. Eladná a lelkét egy katedráért? – hadonászik a Nagy Ember lábujjhegyre állva.
– Ha nem, nem, pedig hozzácsaptam volna néhány könyvet is.
– Milyen könyveket?
– Jókait, Mikszáthot, úgy… száz darab körül.
– Nos… nem bánom. Párat elfogadok, már úgy értem, olvasni.
– Természetesen, és…
– Semmi és! Csak olvasni, bár én, higgye el, szívesen segítenék magán. Hát… majd meglátjuk. Keressen fel holnap, akkor többet mondhatok.
– Orvost! – kiáltják hirtelen kívülről. – Elájult, gyorsan, gyorsan, hívjátok a mentőket!
– Már megint?! – bosszankodik a pöttöm felügyelő.
Újabban mindennap történik valami. Ki őrjöng, ki elájul. Tiszta diliház ez az osztály. A végén még ő is bedilizik ezek közt.
– Vigyük az irodába! – ajánlja a vezér–tanfelügyelőnek, s órájára pislantva a tömegre reccsent: – A félfogadásnak vége, tessék kifáradni!
A szuplinitor restelkedve tér magához. Törékeny, ősz hajú asszony. Reggel hatkor jött, azóta vár étlen-szomjan, hogy a Vezér elé engedjék.
– Maga már megint itt van? – ráncolja össze homlokát a vezér-tanfelügyelő.
– Bocsánat! – támolyog kábán az asszony. – Nem akartam zavarni, de…
– Hagyjuk! Maga javíthatatlan. Miért nem fér a fejébe, hogy egyetlen állás sincs! Túl sok a pedagógus. Talán képezze át magát, menjen az iparba, itt… fölösleges.
– Kérem! – szökik a vér a tanítónő arcába. – Akkor nyilván erre sincs már szükség – csapja az asztalra a piros pártkönyvét.
A tanfelügyelők megdermednek.
– Figyeljen ide, kedves kollegina! Én speciel megértem magát – keresi a szavakat zavartan a Vezér. – Egész nap várt, ideges. De hát mi is emberek vagyunk. Amit lehet, megteszünk, várjon még egy napot! Tegye el a könyvét, és jöjjön vissza holnap!
Ebben az évben szerencsénk volt: mindkettőnket Érszőlősre helyeztek. Ezzel egy időben Jancsitól is hírt kaptam: elvégezte az állatorvosi egyetemet, és született egy fia is, a Tibike, ugyanis a bátyám, hogy szavamat ne felejtsem, már 1965-ben megnősült.
Melita, Jancsi 1-ső felesége
– Alakul, alakul – dörzsölgettem a kezemet. – Ez a falu sincs épp a szomszédban, de legalább Bihar megyéhez tartozik. Ilyen alapon azt hiszem, most már mi is megtarthatjuk az esküvőt.
A szót tett követte. Bejelentkeztünk az anyakönyvi hivatalnál, ahonnan fél óra múlva már mint férj és feleség távoztunk.
A nagyváradi anyakönyvvezető előtt
Templomi esketés niksz, holott mindketten reformátusok voltunk. Rosszul tettük. Legalább én szóvá tehettem volna, nekem azonban, mi tagadás, eszembe sem jutott akkor. Pedig az lett volna az illendő, ha maga Makkai, azaz Bandi bácsi ad össze Petrozsényban bennünket. Nála konfirmáltam, ő temette el anyámat, logikus, hogy ez az esemény is az ő nevéhez fűződjék, annál is inkább, mert Majának úgyis édes mindegy. Ha ezek után azt hinné valaki, hogy annál nagyobb murit csaptunk utána, ugyancsak tévedne, mert nem volt semmiféle muri. Vendég sem, rokon, barát, szomszéd, senki, csak mi, négyen ültünk az asztalnál. Hát elég baljóslatú kép, ugyebár, mely már akkor előrevetíttette az árnyékát. No, de ki tudott belőle olvasni?
Érszőlős, régi nevén Nagypacal egy Margittától pár kilométerre fekvő község volt.
Lakossága kb. 1000, zömében magyar. Az iskola igazgatóját, egy magas, negyven év körüli férfit Tamás Blagának hívták. Ő matematikát, a felesége pedig románt tanított. Méretesebb iskola lévén Majának is jutott egy román, nekem magyar katedra. Egyik kollégánk szülei fogadtak kvártélyba, és nyugodtan kijelenthetem, jól jártunk. Velük is, a főnökökkel, faluval, egyszóval viszonylag megfelelő munkahelyet fogtunk ki magunknak, és amit különösképpen nem felejtek el, miszerint nekem, most tessék megfogózkodni, matematikai vénám van.
Legalábbis az igazgató szerint, aki egy érdekes számtani feladvánnyal tesztelte ki a kollégái tudását. Hogy mi volt a feladat, már rég elfelejtettem, de hogy az egész tanári kar közül egyedül én oldottam meg, azt nyilván életem végéig sem fogom elfelejteni. Ezt kellett volna látnia hajdani tanáromnak, Skót Whiskynek, aki miatt majdnem asztalos lettem Petrozsényban! De mint magyartanár is remekeltem. Illetve legyünk tárgyilagosak: Petőfi Sándor remekelt, amikor olyan gyönyörű mesét írt, mint a János Vitéz, ugyanis azt egy ötödikes kislány bizony kívülről megtanulta. Kívánhat- e ennél többet magyartanár magának.
Szerencsére sport téren sem tétlenkedtem, amennyiben a tornáról áttértem a röplabdára.
Az érszőlősi iskola
A művelődési ház igazgatója (jó szocialista szokás szerint) megkérdezésünk nélkül Maját is, engem is beíratott a Nagyváradi Művészeti Népi Iskolába. Valahogy így lettem Petro-zsényban is úttörő: felavattak és kész. Eleinte nagyon orroltam ezért a kartársra, később azonban annyira megkedveltem az iskolát, hogy két év helyett négy évig koptattam a padjait.
Az órákat az iskolai szünidőkben tartották. A tananyagban szerepelt színháztörténet, smink-, beszédtechnika, színpadi mozgás, versmondás és főképp rendezés. A tanfolyam elvégzése után minden részvevő amatőr rendezői diplomát kaphatott, ha egy szakértői zsűri előtt bemutatott valamilyen általa rendezett színpadi alkotást.
– Maga nagyon tehetséges – dicsért meg tanárom, Alla Tăutu, a nagyváradi Szigligeti Színház színésze. – A helyében részt vennék egy magasabb fokú, úgynevezett posztgraduális képzésen, ahol tudtommal rendezői szak is létesült.
– Vásárhelyen? Csak beszélnek róla, csak beszélnek, de hogy mikor lesz belőle valami, csak a jóisten tudná megmondani.
– Meg a rektor – nevetett a hosszú, fekete hajú színésznő. – Esetleg kérdezze meg tőle magától.
– Már megkérdeztem. Nem lesz. Talán majd, egyszer, öreg professzor koromban – legyintettem leverten.
Hogy miért vágott mellbe ennyire a rektor válasza? Egyszerű: a cirkusz után ezúttal a színház bűvkörébe kerültem. Csakhogy, ugyanúgy, mint a cirkuszban, itt sem volt felvétel.
Mit felvétel! Még magyar rendezői szak sem létezett!
– Kár. Igazán sajnálom, mert maga tényleg olyan… izé… nyersanyag, amiből sok mindent lehetne formálni. Talán… Igen, miért ne, megpróbálkozhatna a… Á, ostobaság! – rázta meg a fejét bosszúsan. – Nem gondoltam végig, elnézést!
– Azért csak mondja, ha már belekezdett!
– Felejtse el! Csak egy kósza, irreális ötlet volt.
– Micsoda?
– Hogy… izé… Szóval próbálkozhatna nálunk, a bukaresti I. L. Caragiale Színház- és Filmművészeti Egyetemen. De, ismétlem: ostobaság, mert ott, erős a gyanúm, hogy nem igen állnának szóba magával.
– Köszönöm. Ön legalább őszinte. Hát ilyen nagy baj, hogy magyarnak születtem?
– Jaj, drága Nagy úr, félre ne értsen az istenért! Dehogyis baj! Más itt a bibi, esküszöm.
– Mégis mi, mert a szüleimről még nem is beszéltem?
– Nem is kell, és, pszt, halkabban! – kémlelt körül a színésznő, nem hallgat-e ki véletlenül minket valaki. – Én az ön nyelvi korlátjaira céloztam. Hiszen tudja, a dikció a színészi mesterség alfája és ómegája. Ön akármilyen jól tud románul, mégsem perfekt. Pedzi már?
Pedzettem, ezzel el is búcsúztam a színháztól, sőt, Érszőlőstől is. Új, kedvezőbb megélhetési lehetőség kínálkozott Szalontán, ahol a Művelődési Ház szervezőjeként léptem munkába.
A Nagyszalontai Művelődési Ház
– Ez már döfi! – lelkendezett a feleségem, aki még nálamnál is jobban járt, mert neki már katedrát is sikerült kikönyörögnie a tanügynél. – Hány kilométerre is vagyunk Váradtól?
– 38.
– Akkor simán navetázhatunk. A vasúti közlekedés príma, busz van, meg járda, mozi, cafébár… Barátom, úgy nézem, megfogtuk az isten lábát ezzel a várossal.
– Meg. Csupán az ingázással van egy kis nehézség – közöltem vele már az első nap két kávé közt a főutcai cukiban.
– Miért? Nem passzol a menetrend?
– Passzolni passzol, csak sajnos olyan munkát fogtam ki, ahol délután, esetenként még este is dolgozunk.
– Ez nem lehet igaz! – akadt meg torkán a fekete. – Hogy te mindig milyen peches vagy!
Azt azonban, remélem, nem várod el tőlem, hogy én se ingázzak Váradra.
– Dehogynem! – futott a vér az arcomba. – Elvégre házastársak lennénk, a házastársaknak pedig együtt kell élniük. Ágyban és asztalnál egyaránt. Szerintem ez így is normális, mert milyen házasság az olyan, ahol csak hétvégén él a férj és feleség házas életet?
Elég nehezen, de meggyőztem, és kivettünk egy szobát a központban.
Szalonta neve a szláv Suleta személynévből származik. Amúgy Bihar megye második legnagyobb városa. Népessége olyan 15000 fő, melynek nagyobbik része mai napig is magyar, tehát több magyar él(t) itt, mint Váradon. De kedvesebbek, barátságosabbak is voltak a Pece-parti szomszédnál. A város példátlanul tiszta, rendezett, és ami különösen tetszett, a nagyszalontai kulturális, azon belül irodalmi aktivitás. Ezt fogta egybe, irányította és koordinálta a városi, ma Zilahy Lajos nevét viselő művelődési ház. Mint kulturális szervezőnek az volt a feladatom, hogy biztosítsam a különböző körök, előadások zavartalan működését. Konkrétan: előadókat verbuváljak, számon tartsam a részvevő tagok preferenciáit, létszámát, a technikai hátteret stb. Jobban örültem volna, ha taníthatok, azért ezzel a munkával is megbarátkoztam volna, ha nem kellett volna bejárnom délután, néha vasárnap, havonként egyszer pedig este is.
– De irigyellek – vallottam be olykor Majának. – Te letanítod az iskolában azt a pár órát, utána hazajössz, és másnap reggelig többé-kevésbé szabad vagy.
– Te is az lehetnél – vonta meg a vállát Maja hidegen. – De még akár navetázhatnánk is, ha megkérnéd az igazgatónőt, hogy a fél négyes vonattal leléphess.
– Tényleg! Hogy ez eddig nem jutott eszembe, ugyanis van egy kolléganőm, a Fazekasné, aki ugyancsak ingázik. És ha neki szabad, nekem miért nem, elvégre ugyanabban a munkakörben dolgozunk.
– Szó sem lehet róla! – utasított el azonnal a főnöknőm, egy nálam nem sokkal idősebb ex-tanítónő, amikor eldiskuráltam vele ez ügyben. – Hiszen maga is nagyon jól tudja, hogy a kultúrházi tevékenységek zöme délután kezdődik. Másrészt Fazekasnénak gyereke is van, magának viszont nincs, ami ugyancsak nem elhanyagolható körülmény.
Ebben maradtunk. De a dolgot megjegyeztem magamnak. Ehhez társult idővel egy színjátszó köri malőr is. Ugyanis színjátszó kört is vezettem, méghozzá szívvel-lélekkel, ami, az igazgatónő szavait idézve, ugyancsak nem elhanyagolható körülmény. A színjátszók szorgalmasan jártak próbákra, tanulgatták a szöveget, egyszóval minden nagyon flottul ment, amíg nem mutattunk be Karinthy Frigyes egyik remekbe szabott darabját. Utána mintha kicserélték volna a csoportot: lelkesedése fokozatosan lelohadt, és kezdtek elmaradozni a próbákról.
– Hallom, haldoklik a társulata – vont felelősségre a filigrán, kisminkelt arcú igazgatónő.
– Így igaz – ismertem be fanyarul. – Lehet, hogy az ilyen hullámvölgyek az amatőrök természetes jellemzői, amit úgy vészelhetünk át legjobban, ha új színjátszó kört létesítünk…
– Hohó, csak ne olyan sietve! Nem olyan könnyű ám új színjátszó kört létesíteni. Látja, ha több kitartás és felelősségérzet lett volna magában, sosem jutott volna idáig!
– De hát én… én mindent megtettem, amit tehettem. Bátorítottam, pátyolgattam őket.
Hiába: falra hányt borsó volt. Mit kellett, mit tudtam volna tenni ennél többet, igazgató elvtársnő?
– Tőlem kérdi? Maga a rendező. Vagy ilyesmit nem tanítanak abban a művészeti iskolában?
Mindenesetre vonja le a tanulságot, és a jövőben dolgozzék úgy, hogy ne hagyják többé ilyen csúnyán faképnél, mert ezzel nemcsak magát, hanem engem, az egész kultúrházat minősíti.
Ezt is megjegyeztem magamnak. Még egy ilyen ledorongolás, és visszamegyek Érszőlősre tanárnak.
– Most mit kényeskedsz? Csak azt bírálják meg, aki dolgozik – ítélte meg a helyzetet tárgyilagosan Mária. – Vagy szívesebben lennél somér71, jóember?
Nem vitattam, lenyeltem. Egyedül az fájt még sokáig, hogy pont azért bíráltak, amiért nem dolgoztam nekik elég szívvel-lélekkel. Jó, mi? Talán nem ártana írnom erről is egy groteszket vagy szatírát.
Szalonta irodalmi élete, újságja, folyóirata nem lévén, az Arany János Irodalmi Körön belül bontakozott ki. Oszlopos tagjai Bonczos Julianna, Bonczos Margit, Fábián Ferenc, Gábor Ferenc, Kovács Sándor, Millye Ibolya, Molnár Mihály, Nagy Ilona, Sebesi Teréz, Zima Ibolya. A kör, illetőleg kultúrház meghívására 1956 és 1986 között a romániai magyar irodalom és tudomány számos képviselője tartott előadást Szalontán: Olosz Lajos, Asztalos István, Kányádi Sándor, Szemlér Ferenc, Páskándi Géza, Sütő András, Szabó Gyula, Dávid Gyula, Domokos Géza, Gáll Ernő, Kántor Lajos, Faragó József, Imreh István, Xántus János…
Az irodalmi kör elnöke: Dánielisz Endre tanár, irodalomtörténész és közíró, a szalontai Csonka-torony egykori igazgatója.
A Csonka-torony régen (Petőfi rajza alapján) és ma
Személyes ismerősként üdvözölhettem Fábián Imre folkloristát, aki ugyancsak a Vásárhelyi Főiskolán tanult román–magyar szakon.
– Szervusz, Imi! – öleltem át vidáman. – Üdvözöllek Szalontán. Téged melyik iskolába helyeztek?
– Kihez van szerencsém? – tért ki előlem hűvösen a vékonydongájú, harcsabajszú kolléga.
71 Munkanélküli. (rom.)
– Hogy, hát nem emlékszel? Én vagyok Nagy Pál a vásárhelyi pedáról. Ha jól emlékszem, két vagy három évvel utánam végeztél.
– Nagy… Nagy Pál. Igen, már rémlik valami. Akkor ön az új kulturális szervező? – magázott le kimérten, s noha idővel mégis csak áttért a tegezésre, velem mindvégig, még váradi újságíró korában is tartózkodóan viselkedett.
– Igen, én vagyok? És te?
– Én meg az Arany János Emlékmúzeum jelenlegi igazgatója.
No comment. Javaslom minden becsületes, törekvő ifjúnak, amennyiben lehetséges, már a szülőotthonban igazgatóként jöjjön a világra.
1970 tavaszán az ONT72 Carpaţi idegenvezetői vizsgát hirdetett.
– Hohó, de hisz ez briliáns! Mi volna, ha erre én is elmennék? – lelkesedtem fel azonnal.
– Idegenvezetőnek? – gondolkozott el Mária. – Nem is olyan rossz ötlet. Változatos, érdekes munka, és állítólag elég jól is lehet vele keresni.
– Ja. Igaz, vizsga után előkészítő tanfolyamon kell részt vennem, de majd kiveszem a szabimat, utána irány a tengerpart. Képzeld, még téged is magammal vihetlek, és ingyen lakhatsz velem a szállóban.
– Akkor meg mire vársz? Szaladj máris a dirihez!
– Áá! – intett nemet mind a két kezével az extanítónő. – Tény és való, hogy joga van a szabadsághoz, ám ezt a munkajogi törvény értelmében csak egy teljes év ledolgozása után veheti igénybe. Megvan az egy éve?
– De…
– Megvan vagy nincs?
– Nincs, de utólag még ledolgozhatom. Igen – húztam ki eltökélten magamat –, jövőre nem megyek szabira, csak ezt az egy kérésem teljesítsék már nekem is.
– Már megbocsásson, de miért olyan fontos magának, hogy éppen most menjen szabira?
– Mert nyáron német idegenvezetést szeretnék vállalni. Ehhez azonban vizsgáznom kellene, utána következik egy-egy kurta továbbképző tanfolyam Nagyváradon és Mamaian73.
– Ejha, maga tud németül?
– Plusz spanyolul, és már töröm az olaszt is. Mivel a tengerparton sokféle nép megfordul, két legyet is üthetek egy csapásra: keresek is, de gyakorolhatok is egyúttal.
– Majd jövőre, Nagy elvtárs, jövőre. Most pedig bocsásson meg, de dolgom van.
– Utálatos egy nőszemély – berzenkedett Maja, aki már előre elképzelte, milyen jót fog ő majd Mamaian az ONT kontóján nyaralni. – De hát ilyenekből lesznek a nagykutyák. Nem adok egy évet, és polgármester lesz a diridből.
Csak zárójelben jegyzem meg, hogy véletlenül el is trafálta! Ha nem is egy év múlva, de valóban Szalonta polgármesterré választották a Ceauşescu-korszak idején. Hogy méltán-e vagy sem, azt inkább ne firtassuk.
– Viszont egyet mondok és kettő lesz belőle: ugorj át a dirin, és fordulj problémáddal egyenesen Iléhez, a Bihar Megyei Művelődési és Nevelési Tanács alelnökéhez! – tanácsolta Maja okosan. – Ő mindig jó szívvel volt hozzád. Talán most is meghallgat.
Meghallgatott, mint ahogy a jóisten is mindig meghallgat, ám segíteni csak abban segített, hogy rögtön tovább passzolt a másik, még nagyobb főnökhöz.
– Én megértem a dilemmáját, de egyedül nem dönthetek – mentegetődzött zavartan a magas, szimpatikus arcú alelnök. – Ajánlóm, kérjen kihallgatást a főnöknél, és ha ő teljesíti a kérését, felőlem akár holnap kiveheti a szabiját.
Oké, ha már idáig eljutottam, csak nem állok meg félúton.
– Semmi szabadság, vizsga, tengerpart! – ágált haragosan a Művelődési és Nevelési Tanács elnöke. – Magára itt és most van szükségünk, megértette?
72 Nemzetközi Turista Hivatal. (rom.)
73 Üdülőváros a Fekete-tenger nyugati partján.
– Nem – makacsoltam meg magamat, mert már kezdett elegem lenni, hogy bárkihez fordulok, azonnal ellenállásba ütközöm.
– Szóval nem értett meg – szisszent fel a művelődésügy atyaistene, és hanyag mozdulattal nyúlt a telefonhoz. – Halló, ONT? Itt a Művelődési és Nevelési Tanács elnöke. Az igazgató úrral szeretnék beszélni… Igen, várok… Te vagy az, kedves barátom?… Remekül, és te?…
Á, semmiség, csak egy apró szívességre szeretnélek megkérni. Dolgozik a Szalontai szektorban egy Nagy Pál nevű kulturális szervező, aki a fejébe vette, hogy nálatok fog
Á, semmiség, csak egy apró szívességre szeretnélek megkérni. Dolgozik a Szalontai szektorban egy Nagy Pál nevű kulturális szervező, aki a fejébe vette, hogy nálatok fog