Legelőször egy papírboltban próbáltam szerencsét. Itt nem kell nyelni a port, mint az üzemben az bizonyos, és böhöm nagy deszkákkal sem dolgozom – tekintettem körül a papírboltban.
– Parancsol? – kérdezte az eladónő.
– Nincs szükségük eladóra?
– Nincs.
– Dehogy nincs – lépett közelebb egy bozontos hajú, szőrös kezű férfi, valószínűleg az üzletvezető. – Munkát keres, fiatalember?
– Valami olyasmit.
– Érettségije van?
– A… az sajnos nincs. Viszontlátásra!
– Ejnye, de siet. Így akar maga munkát találni?
– Nem sietek, de miért maradnék, ha már az első feltételnek sem tehetek eleget.
– Feltétel? Ki mondta? Az érettségi persze előny, de nem feltétel. Az általános iskolát azért elvégezte, remélem.
– Azt el.
– Nagyszerű! Miután most nem érek rá, jöjjön vissza estefelé, záráskor. Szeretném tesztelni a számtantudását.
– A micsodámat?
– Ne féljen, nem a koszinusztételt vagy effélét kérdezek, csupán arra vagyok kíváncsi, hogyan tud összeadni, kivonni. Ne felejtse el, hogy kereskedőnek jelentkezett, és egy kereskedőnek a kisujjában kell legyen a matematika.
Már megint ez a matematika! Az fix, hogy ide se jövök vissza. Visszamentem, mert ugyan bizony hol találhatnék én ilyen könnyű, tiszta munkát. Azzal a kis számtannal meg csak megbirkózom valahogy. Elvégre összeadni, kivonni még én is tudok, elvtársak.
– Jó estét kívánok! Megjöttem.
– Á, maga az? Foglaljon helyet, szépfiú!
Nocsak! Matematikai antitalentumnak már neveztek, továbbá vasgyúrónak, kis Jókainak, de szépfiúnak még egyszer sem.
– Kezdjük az összeadással! – tolt elém a szőrös kezű boltvezető papírt, ceruzát, odaült mellém, és nézte, ahogy számolok.
Eltelt egy perc. Megy ez, csak ne stírölne úgy ez a gorilla. Egyszer csak érzem, hogy matatni kezd a sliccemen. A túróba, még egy homokos! – villant eszembe egyből Aurel Costinaş, aki felcsalt egyszer a lakására, majd elkezdett ugyanúgy fogdosni, mint itt ez a tiszteletreméltó úriember. Persze nem sokáig tűrtem, még a könnyű, tiszta munka reményében sem, csak egyszerűen felálltam, és kiperdültem az üzletből.
– Széna vagy szalma? – érdeklődött otthon édesanyám.
– Megint megbuktam matekból – vörösödtem el, ha nem is azért, amiért anyám sejtette.
A következőkben egy útépítő vállalatot vettem célpontba. Itt már négy osztállyal is beérték.
A munka viszont piszokul nehéz volt. Elsőre odaraktak követ törni egy akkora kalapáccsal, hogy egy nálamnál nyápicabb legény fel sem tudta volna emelni. Később hol a forró aszfaltot talicskáztam az úttestre, hol az aszfaltkészítő kerekét tekertem, mert akkor még kézzel tekerték. Tízóraira kapott mindenki egy szál kolbászt is. Aki dupla műszakot vállalt, két szálat, plusz dupla fizetést. Az szép pénz, és a kolbi sem megvetendő, ezért megpróbálkoztam vele én is néhányszor, mire olyan szívszúrást kaptam, hogy kénytelen voltam elmenni az orvoshoz.
– Szívnagyobbodás – jelentette ki az orvos fejcsóválva. – Magának fiatalember, kétujjnyival nagyobb a szíve, mint kellene.
– Ez már baj, és még nagyobb lesz belőle, ha nem keresel könnyebb munkát magadnak – szeppent meg édesanyám.
Kalács helyett tanács. Jobban örültem volna, ha a többi szülőhöz hasonlóan ő keres munkát a számomra. Csakhogy miként várhattam volna el tőle bármit is, ha még saját ügyes-bajos dolgait is a najma intézte? Bezzeg, ha édesapám élne, most nekem sem lennének ilyen gondjaim! De bántott ám engem egyéb is! Mint említettem, egyre tehetségesebben tornáztam.
Már elsajátítottam a flikflakot, szaltóztam, kézen álltam, méghozzá olyan szépen és biztosan, hogy bármelyik cirkuszban megálltam volna a helyemet. Hogy miért éppen a cirkuszba képzeltem mindig magamat? Valószínűleg azért, mert ott csodálhattam meg leginkább az akrobaták deltáit, a zsonglőrök ügyességét, a nők kecses hajlékonyságát. Elképzeltem, amint nekem is tapsolnak, bejárom a világot, és nem kell többé nyelnem ezt az átkozott füstöt és szénport, mely mindent belepett ebben a városban. Valamikor ugyan csúnyán felsültem az Olimpia cirkusznál, de akkor még nagyon-nagyon zöld voltam, és szerencsém sem volt a dirivel. Most… Most viszont szívbeteg vagyok – fogott el újból és újból a szomorúság, amíg fel nem világosítottak, hogy nem olyan nagy a baj, ahogy képzelem. A legtöbb sportoló szívnagyobbodással vacakol, mégis elél száz évig. No, ha ők százig, én száztízig élek majd – tért vissza az önbizalmam. Az útépítőknél ugyan demisszionáltam36, az edzéseket azonban folytattam. És nem csak azt: a tanulást is az estiben – újságoltam derűsen.
– Megint? – tátotta el a száját édesanyám. – És… felvettek?
– Már miért ne vettek volna fel?
– Mert már egyszer otthagytad, meg állásod sincs, ami nélkül szóba sem állnak senkivel.
– Velem szóba álltak. Igaz, előbb meg kellett ígérnem Tóbiás Juliska néninek, hogy, amint munkát találok, másnap már viszem is a szolgálati igazolást a lícibe.
36 Felmondtam a munkahelyemen (lat.–fr.). Igen gyakran használt szó az erdélyi magyarok körében.
– Tehát ő írt be. Még szerencse, hogy iskolai titkárnő a szomszédunk. Egyedül az nem világos, mi az isten csudáját, pardon, fenét, akarsz ezzel elérni, merthogy rövidesen megint felveszed a sátorfád, az ezer százalék.
Ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy nekem sem volt ám teljesen világos, mit teljesen, egyáltalán nem volt az. De kivel nem fordult már elő, hogy olyasmit tesz, amivel maga sincs tisztában, aztán mégis nekivág, mert valami azt súgja, hogy meg kell tennie.
Osztálytársaim zöme magam korabeli fiatal volt: Tornya Pál, a történész, Horváth Csaba, a matematikai zseni, Bakos Margit, a kézilabdás… (Ki tudja, hányan élnek ma már közülük!) Tanáraim a régiek: Botescu romántanár, Celler német–latintanár, dr. Simon Ferenc földrajztanár… Nélkülöznöm kellett viszont a nagyra becsült Horger Antal 2-őt, aki nélkül, milyen érdekes, egyből nem éreztem matematikai antitalentumnak magamat. Nem is lett volna ezek után különösebb gond velem, ha végre megfelelő munkát találok, mert akárhol nekem sem volt ám ínyemre melózni, így aztán, ha találtam is valamit, az említett ok miatt, anyám szavait idézve: rövidesen felszedtem a sátorfám.
– Akárcsak Albi – summázta najma. – Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz.
Csak azt felejtette kidomborítani, hogy én az igényességem, szegény bátyám pedig a betegségéből kifolyólag olyan, amilyen. Konkrétan: megállapították, hogy szétesett a személyisége, azaz szkizofréniás.
A nagyanyám hitte, nem hitte, nem tudom, de az biztos, hogy színleg sohasem vette komolyan, ezért Albinak folyton munkáért kellett kilincselnie. Volt ő már kukta, villanyszerelő, sürgönykihordó, segédmunkás a bányában, fürdőmester, hogy csak a nevezetesebbeket említsem.
Albi, illetve nagymama, Albi és édesanyám
Miközben Albi meg én munka után koslattunk, Jancsi bátyám elvégzett egy zootechnikusi iskolát, és elfoglalta első munkahelyét Kökösön, egy háromszéki székely faluban. Nagyapó pedig, miután elorozták a házát, földjeit, fogta magát, és negyedszer is megnősült, majd Marosvásárhelyre költözött.
Régi osztálytársaimmal, még Varga Jóskával és Ferenczi Gizivel is ritkán találkoztam. Egy alkalommal véletlenül megbántottam Gizikét.
– Jaj, bocsáss meg! Nem volt szándékos. Hiszen tudod, mennyire… izé… kedvellek, és inkább levágatnám a fél karom, minthogy megbántsalak valamivel – hadonásztam kissé színpadiasan, amikor ráébredtem, milyen udvariatlanul viselkedtem a leánnyal.
Elég komikusan hathattam, mert Gizi és a vele lévő lányok is elkezdtek vihogni. Bezzeg nem vihogtak másnap délelőtt, amikor ráleltek ujjam egyik ízére, amit aznap este nyestem le a tornateremben egy súlyzóval. Tegyük hozzá, nem szándékosan. Ennyire romantikus azért nem voltam, még ha ki is ugortam Hornung Jolánért a vonatból. Most például csak súlyoztam, és az egyik súly ráesett véletlenül az ujjamra. Gizi nyilván arra gondolhatott, amit nemrég kacagott ki a lányokkal, nevezetesen, hogy inkább levágatnám a fél karom, minthogy megbántsam őt valamivel. Hát ha a fél karom nem is vágtam le, de az ujjam… Az bizony ott feküdt előttük a tornaterem padlóján. Félelmetes egybeesés, nem? Más biztosan kapott volna az alkalmon, és bevasalja ezért a jutalmat, én inkább szégyelltem, és The End, szakítottam vele is.
De még ott volt Margitka, a kis szöszi a lokálból.
– Te, Margit – mondom neki egy vasárnap. – Meghívott a barátom egy traccspartira. Nem volna kedved velem tartani?
– Traccs vagy szex? – mosolygott rám pajzánul.
– Traccsra, de ha akarod…
– Nem akarom, úgyhogy jó szórakozást! Majd hétfőn meséld el, miről traccsoltatok! – utasított el határozottan, aztán mégis beadta a derekát.
Vettem egy üveg vermutot, és elsétáltunk a repülőtéri blokknegyedbe. Itt lakott a barátom egy csinos garzonban. Kellemesen elbeszélgettünk, iszogattunk, s miután elfogyott az itóka, Istike elszaladt a lokálba egy üveg pezsgőért.
– Amint magunkra maradtunk, elkezdtem a csajszit tapizni. Nem tiltakozott, mint ahogy máskor se, kivéve, amikor le akartam húzni a nadrágját.
– Nana, kisfiú, nem erről szólt a paktumunk.
– Nem szeretsz?
– Nadrágban vagy a nélkül? – ugratott ironikusan.
– Nem mindegy?
– Egyáltalán nem. Nadrágban igen, a nélkül majd, ha odáig jutsz, hogy elvehetsz, mert én ilyen jány vagyok.
Ez a jány megint taccsra tett – dirmegtem-dörmögtem magamban –, méghozzá pont akkor, amikor azt hittem, végre gyakorlatilag is megismerem a szerelmet.
Teltek a hetek, hónapok. Már majdnem véget ért ez a tanév is, és én még mindig munka nélkül lebzseltem.
– Kész csoda, hogy nem vágnak ki a líciből – zsörtölődött édesanyám. – De egyébként is, meddig akarod ezt folytatni?
– Amíg nem segít édesanyám is vagy najma, hogy végre megfelelő állást találjak.
– Megfelelő állás? Hát létezik számodra ilyesmi?
– Miért ne létezne?
– Például? Milyen állás érdekelné az én szerelmetes fiamat? Nem mintha máskor nem kérdeztem volna, de eddig még nem igen tiszteltél meg a válasszal.
– Dehogynem! Ismételjem? Szerkesztő, tornatanár, színész, feltaláló, cirkuszista – csúszott ki majdnem a számon, de ezt még idejében lenyeltem.
– Nyolc osztállyal? Álmodik a nyomor. Ezért, barátom, egy kicsivel jobban kellene tanulni.
Most megfogott! Egyelőre se érettségi/egyetemi diplomám, se olyan szorgalmam sincs, amivel kitűnnék a IX. osztályban. Régen azért nem értem rá tanulni, igen, szerintem ez a legtalálóbb szó erre, szóval azért nem jeleskedtem, mert reggeltől estig olvastam. Most meg azért, mert a végkimerülésig tornászom és most már egyre többet írok is. Délelőtt torna, négytől iskola vagy Szuhánek bácsi, ugyanis a csapathoz sem lettem hűtlen még. Egyébiránt
rájöttem, hogy ha fel akarok lépni a cirkuszban ahhoz, ki kell dolgoznom egy cirkuszi számot is. Fellépni? Nem, immár többet akartam: belépni, miután nekem való állást, úgy tűnik, Petro-zsényban sehol sem találok. Szuhánek bácsi megpróbált lebeszélni a tervemről.
– Szamárság! Nincs is artistaképző iskolánk. De még ha lenne, sem ajánlanék ilyen életcélt, mert az artisták világa nagyon különbözik ám a mienktől.
– Képzelem, viszont engem pontosan ez izgat.
Edzőnk véleményét osztotta Vaszi, csapatunk sokat próbált veteránja is, aki fiatal korában kötéltáncosként járta az országot.
– Nem akarlak lebeszélni a tervedről, de az artistáknak nincs igazi otthonuk. Egész életükben vándorolnak, ezért nem kötődnek semmihez és senkihez.
– Igen, tudom, mint az ekhós cigányok. És? Legalább megismerem Athént, Párizst, Rómát, láthatom a piramisokat, megfürdök a Gangeszben… Vajon mit láttam én mostanáig ezekből?
– Annyira fontos ez? Nézd ezeket a hegyeket, az égbenyúló ormokat! Itt nincs rohanás, lárma, nem tapossák agyon az emberek… Nem ér ez többet egy büdös metropolisnál?
– Nekem nem.
– Rendben van, akkor nézzük az érem másik oldalát! – fordított egyet a szón a nyurga villanyszerelő. – Egy cirkuszistának naponta kell edzeni, nehogy kiessen a formából.
Felfogtad, naponta, alkohol nuku, cigizni tilos, s miközben hol a csuklója, háta, térde fáj, bármikor kitörheti a nyakát is. (Részlet a Petrozsényi gyémántok című elbeszélésből)
Átmenetileg elálltam a tervemtől, és folytattam a munkakeresést. Ha szerencsém van, felvesznek a nyomdába. Ez elég érdekes munka, sőt, bizonyos szinten még az irodalommal is kapcsolatba kerülök, tekintettel, hogy, a könyvkötés mellett, itt nyomtatták a Steagul Roşu című újságot is. A mester, igazgató vagy ki lehetett, szokatlanul kedvesen fogadott, kikérdezte, hol lakom, kik a szüleim, milyen könyveket, napilapokat szoktam olvasni.
– Derék fiú! Nagyon helyes! Bírom a stílusát – villogtatta aranyfogait, miközben hol megsimogatott, hol vállon veregetett, vagy megpaskolta az arcomat.
– Én viszont nem bírom a magáét – fricskáztam orron, amikor már a fenekem is kezdte fogdosni.
Ilyen nincs! – ütögettem ezután én a fejemet. Miért kell nekem mindig ilyen főnökökbe botlanom! Esküszöm, ha legközelebb megint megesik, elszegődöm a Paringra juhásznak.
Egyik nap összefutottam a főutcán régi rajztanárommal, Nagy Ervinnel.
– Tiszteletem, tanár úr!
Váltottunk néhány szót, majd megkérdezte, nem ismerek valakit, aki modellt állna egy freskóhoz.
– Ingyen vagy pénzért?
– Pénzért. Nem gazdagodna meg belőle, de miután nem a Fondul Plastic37, hanem mi, festők fizetjük a saját zsebünkből, én inkább baráti gesztusnak, mint tiszteletdíjnak nevezném.
– Mégis mennyiért?
– Két lejért óránként – válaszolta halkan, restelkedve, mire majdnem elnevettem magamat, ezért sietve hozzátette. – Később megduplázzuk. Ez van! Sajnos. De hát, mit tegyünk, ha ilyen szegények Petrozsényban a piktorok.
– Én elvállalnám – nyújtottam kezet a festőnek.
Állásom nem volt, az időmből kitellett, ezen túlmenően rokonszenveztem is a tanárral.
Szénfekete hajú, szemű és szemöldökű fiatalember volt, nálam kb. tíz-tizenöt évvel idősebb.
Az iskolában azzal figyeltem fel rá, hogy bármennyire is zajongtunk, ő sohasem jött ki a sodrából. A helyi bányász egyetem megbízásából egy monumentális falfestményen dolgozott Szilágyi Géza, Béla és más festők hathatós közreműködésével. Itt, az ő körükben ismertem
37 A Petrozsényi Képzőművészeti Alkotó Közösség román elnevezése.
meg Mátyás Józsefet, Fodor Kálmánt, találkoztam Tellmann Ferenccel, Walter Frigyessel.
Valamennyi okos, művelt festőművész, akiktől rengeteget lehetett tanulni. A mural témája szerint több félmeztelen munkással együtt kellett felemelnünk valamit. Miután amúgy is le kellett vetkőznöm, felhasználtam az alkalmat, és eltornászgattam egy-egy szünetben.
– Jé, maga tornászni is tud! – csodálkozott Géza, az idősebb Szilágyi, és attól kezdve már edzés közben is rajzolgattak, tanulmányozták a különböző izomcsoportok működését.
A dolog annyiban figyelemreméltó, hogy itt, ebben a szűk műteremben tanultam meg az erőkézenállást fekvő helyzetből. Ez olyan teljesítmény, amit azóta sem láttam soha életemben senkitől legyen az tornász, akrobata, akárki. Térdeplő helyzetből láttam, az nem nagy kunszt, de lendület nélkül, hason fekve…? Tessék kipróbálni!
Illusztráció
Iskolai átlagom tanév végén 6,19 (VIII. o-ban 5,89), és semmi matematikai pótvizsga. Nem volt könnyű ciklus, de ezen is túlestem. Osztályfénykép, vakáció, aztán felsőbb fokon, nagyobb kihívásokkal folytattam a tanulást.
Pro primo: megtanultam németül dr. Ernst Häckel kétkötetes nyelvkönyve segítségével.
Nekifogtam úgy november felé, és 1960 áprilisában kissé döcögve, de már mindenről szabadon tudtam eszmét cserélni. Makkai Endre tiszteletes, azaz Bandi bácsi megismertetett egy fiatal evangélikus lelkésszel, így már társam is volt, akivel rendszeresen gyakorolhattam.
– Ich wünsche Ihnen einen recht guten Tag! Wie geht es Ihnen, verehrter Herr Lehrer?38 – köszöntem egyik reggel volt némettanáromra folyékonyan.
Ahogy rám nézett, már az egyedül megérte megtanulni németül.
38 Jó napot kívánok! Hogy van, tisztelt tanár úr? (ném.)
A második kihívást a cirkuszi számok kieszelése és begyakorlása képezte. A kézenállást már művészi fokon elsajátítottam. De mit ér egy szimpla kézenállás a cirkuszban? Semmit.
Egy cirkuszi akrobatának legalább fél kézen kell tudnia állnia. Nekem nem ment, és edzőm sem volt, mint a budapesti artista iskolásoknak. Próbáltam így, próbáltam úgy. Totális kudarc.
Még elméletileg, bár ez a legkevesebb, sem pedzettem, mit kell tennem ahhoz, hogy elérjem a célomat. No, majd idővel. A világot sem egy nap teremtette az úristen. Addig is szokjunk a magassághoz, mert egy magasságtól félő tornászból sohasem lesz ekvilibrista! Kezdtem a fáramászással, aztán következtek a sziklák, kilátótornyok, kézen álltam öt-hat egymásra rakott széken, szakadékok peremén… Számok. 1. Kézállás két hosszában felállított párhuzamos deszkán. 2. Egyensúlyozás a hengeren. 3. Ugyanez ülő helyzetben két széklábon. Hosszú-hosszú hónapokig gyakoroltam anélkül, hogy édesanyám vagy más sejtené, mivel foglalatoskodom a szobában. Nagymama nem jött számításba, mert akkor már végleg kiköltöztünk az udvarba, egy szoba-konyhás lakrészbe, és ugyanúgy fizettük „doamna Katonának39” a lakbért, mint a többi albérlő.
Különben új taggal gyarapodott a családunk: megérkezett Jancsi Kökösről. Megszűnt a munkahelye, új állás után kellett néznie. Milyen magas, jóképű fiatalember lett a bátyámból!
Csak ne morogna mindig, amiért én édesanyám jóvoltából munka nélkül is megélek. De elállna a szeme-szája, ha megtudná, milyen nehéz és nyaktörő mutatványokon dolgozom. El, hogyne, bár attól még alighanem tovább piszkálódna, mert ilyenek az emberek: csak azt tekintik munkának, amiért fizetnek.
A téli vakáció előestéjén váratlanul felszámolták az osztályunk. Nem volt ki a létszám, kimaradt két tanuló a csoportból. Ezt a szemétséget! Hogy lehet év közben megszakítani egy oktatási folyamatot? Az osztály, mit tehetett egyebet, átiratkozott a román tagozatra. Nem a rosszmájúság beszél belőlem, de szerintem épp ezt tervezték az illetékes elvtársak. Két hétig izzadoztam az osztály legutolsó padjában, miközben alig értettem az előadásokból valamit.
– Hát édesanyám, egy életem, egy halálom, én bizony bemondom az unalmast.
– Mit csinálsz?
– Nem tanulok tovább, ugyanis nekem ez az irodalmi román túl magas, ami még hagyján, ha nem lenne itt a matematika – vallottam be szégyenkezve. – Jövőre pedig, huh, már analitikus mértant és differenciál-integrálszámítást tanulunk. De hát hogy oldjak meg bármilyen példát is, ha még magyarul sem boldogulok.
Édesanyám, legnagyobb csodálkozásomra, most kivételesen megértett, ami abból fakadhatott, hogy ő sem tudott helyesen románul. Persze titkolta, és váltig azért szorongott, nehogy rájöjjön erre a főnöke is a suliban.
– Ebben az esetben iratkozz más lícibe. IX és fél osztályod van, úgyhogy elég szamárság lenne menet közben leállni.
– Az, csakhogy hova, ha a mi csoportunk volt az egyetlen magyar osztály a szerálban.
– Vásárhelyre – vágta rá azonnal, mintha éppen akkor jutott volna az eszébe. – Elfelejtetted, hogy nagyapó is ott lakik?
Két nap múlva már az öreg előtt magyarázgattam, mi szél fújt hozzájuk. Megjegyzem, előfordult már máskor is, hogy a szüleim, illetőleg najma elküldött az öreghez.
– Mondd meg a nagyapádnak, hogy üdvözlöm, és szívesen laknál vele egy kicsit nála is.
Nagyapó térült-fordult s már hozta is az útiköltséget magával.
– Mondd meg a nagyanyádnak, hogy viszontüdvözlöm, és neked is nagyon örülök, de pillanatnyilag nem vagyok olyan helyzetben, hogy egy-két napnál tovább bárkit is „vendégül”
láthassak.
Így mondta volna most is, ha sietve fel nem világosítom, miszerint nem nála, hanem a kollégiumban laknék, ha lehetne.
– Semmi akadálya. Igaz, Iluskám? – fordult a feleségéhez megkönnyebbülten.
39 Katona (nagyságos) asszonynak. (rom.)
– Abszolút! – helyeselt a vékony, madárarcú öregasszony. – Miután a Papiu Ilarian líceum van közelebb a központhoz, no meg hozzánk is, én elsősorban ezt javallnám.
A Papiu igazgatója udvariasan fogadott. Fel is vett volna a lícibe, csak éppen kollégiumi férőhelyet nem tudott biztosítani. Sem ő, sem más az egész városban.
– Írós vaj, itt a baj, merthogy nálam sajnos nem lakhatsz – jelentette ki kerek perec borvirágos orrú, félszemű nagyapám. – Ugye, megérted? Egy szoba-konyhás lakásban hárman aligha férnénk el.
– Elalhatnék a konyhában. Nekem ez nem jelent problémát, és két év hamar eltelik.
– Dixi40 – tácsolt le41 idegesen. – Ebben a szűk konyhában nem férne el egy dikó sem, különben sem arra való. Ott főznek, esznek, amice.42
– Ámen – hagytam rá nem kevésbé idegesen, és még aznap visszautaztam az anyámhoz.
– Semmi vész! Rómába több út is vezet, gyerekek! – nyugtatott meg ekkor bennünket Nusi néni, anyám legjobb barátnője. – Iratkozzon be Pali az l.n.t.-re, azaz látogatás nélküli tagozatra,
– Semmi vész! Rómába több út is vezet, gyerekek! – nyugtatott meg ekkor bennünket Nusi néni, anyám legjobb barátnője. – Iratkozzon be Pali az l.n.t.-re, azaz látogatás nélküli tagozatra,