4.
Hát ilyen előzmények után kerültem a marosvásárhelyi főiskolára. Marosvásárhely volt akkoriban a székelység legnagyobb, Románia tizenhatodik városa, bár a magyarok száma már akkor alig haladta meg valamivel a románét. A Maros partján épült, Bukaresttől mintegy 500 kilométerre. Nevezetes intézményei: Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, Maros Művészegyüttes, Marosvásárhelyi Székely Színház, Színművészeti Főiskola, Pedagógiai Főiskola, Kultúrpalota, Vártemplom. Éghajlata mérsékelten kontinentális, és a város számos virágoskertje, parkja miatt a virágok városának is nevezik.
Vásárhely városháza és az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem
Nekem legjobban a kivilágítása imponált. Vásárhelyen aztán nem spóroltak az árammal.
Szinte nappali fényben úszott este a főutca. De nagyon bírtam a Marost, Somos tetőt meg a
bulvárt is (a vásárhelyiek bulevárdnak ejtették) és az odavezető kb. 50-70 méter magas falépcsőt.
A sikeres vizsga után beköltöztem az egyetemi diákotthonba, mely, ha az emlékezetem nem csal, a város egyik legmagasabb pontján, az OGYI (Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet) környékén emelkedett. Négyen laktunk egy szobában.
Szobatársaim közül legtisztábban D. Kiss Jánosra emlékszem. Mielőtt főiskolára került, egy asztalos műhelyben inaskodott. Kitűnően beszélt románul, és az volt a legfőbb álma, hogy a főiskola elvégzése után valamelyik szerkesztőségben kamatoztassa tudását. Szellemes, vicces fiú volt, aki mindenkit dicsért, méltatott, de csak ha őt is méltatták, dicsérték. Szenvedélyesen ivott és pókerezett, ezért állandó pénzzavarral küszködött. Én gyakran kisegítettem, jóllehet egy tizedét sem kaptam annak, amit neki küldtek havonta otthonról. 28 évvel később eljuttattam hozzá egy cikkecskét, ugyanis teljesült a vágya, és főszerkesztő lett a csíkszeredai Tromf élcnapnál. Sajnos nálunk, a borvíz hazájában az ilyen autószifonos téma se nem aktuális, se nem érdekes, ezért, ne haragudj, de tisztelettel visszaküldöm – utasított el röviden és tömören. Íme, a tárca:
Vásárolok
Az ember vagy vezet, vagy iszik: bort, konyakot, ki szódával, ki a nélkül. Én nem iszom, de nem is vezetek, holott autóm, sőt, szifonom is van, egyszóval autószifonos vagyok. Pórul járt szomszédjaim ugyan előre figyelmeztettek, én mégis vásároltam előbb egy használt kocsit, aztán egy autószifont. Az előbbi még aznap a szervizbe került, az utóbbit én vettem kezelésbe.
Egy óráig ráztam, töltögettem. Semmi! Ráment tíz patronom anélkül, hogy megszusszant volna. Csupán a tizenegyediknél, hanem akkor feltartozhatatlanul folyt, sistergett.
– Kérem, kisasszony, ha nem zavarok – somfordáltam vissza ugyanahhoz az eladóhoz –, volna szíves kicserélni ezt a portékát?
Rám se hederített, úgyhogy szólíthattam volna Jeanne D’ Arcnak vagy bedőlt búbos kemencének is. Szótlanul tett-vett, amíg elő nem rántottam a kérdéses árut. Ez hatott: akkorát ugrott, mintha máris nyakon spricceltem volna.
– Parancsol?
– Kifulladt hangon tájékoztattam.
– Értem.
Egy ránc már a közelgő vihart jelezte, amikor nálam jóval harciasabb vevő rontott az üzletbe. Kezében autószifon, mi is lehetett volna más. Erre határozott: kikapta kezemből a készüléket, kicserélte, becsomagolta.
Két nap múlva visszavittem.
– Az autószifon – emeltem magasba gyakorlott mozdulattal –, tetszik tudni, amit a tegnap, vagyis tegnapelőtt volt szíves becserélni…
Észrevettem a ráncot. Hiába, mégis csak vihar lesz. És úgy lőn! Méltatlankodva korholt, amiért napról napra zavarom, vigyáztam volna jobban erre az izére. Biztosan összevissza ütögettem, így nem csoda, hogy ez is bedöglött. Holott jó volt, teljesen hibátlan. Hibátlan áru, hibátlan kiszolgálás! – ez az ő jelszavuk. Végül, hogy a kioktatásból se maradjak ki, fölényesen folytatta:
– A szénsav, mint bizonyára maga is tudja, olyan brikett, azaz vegyület, mely nehezebb a levegőnél, ezért nyomás alatt cseppfolyósodik. Mint gáz illanó, és…
A többire, isten bocsá’, már nem voltam kíváncsi. Hónom alá vágtam az autószifont, és én is elillantam.
Szegény János merészségével, szatirikus hangjával sok ellenséget szerzett magának.
Tudtommal még meg is verték emiatt. Élt 52 évet.
Koszorús Kálmán, a bohém. Közepes termet, sovány testalkat, kék szem, hosszú, lelógó bajusz. Zene szakon tanult, remekül hegedült. Rendszerint éjfél körül állított be a szobába;
addig különböző kávéházakban ücsörgött. Noha mindnyájan aludtunk, ahogy megérkezett, felgyújtotta a villanyt, és addig olvasott, míg el nem szenderült. Ma már nyugdíjas, míg zenészként évtizedekig a Maros Művészegyüttesben töltötte be a zenekarvezető szerepét.
Pecsenka Rudolf, a logikus. Sovány testalkat, keskeny, lányos arc, félrefésült haj, jellegzetes szemöldök. Már harmadéven megnősült, ami azonban csöppet sem gátolta meg abban, hogy más lánnyal is kavarjon. Mint utóbb hallottam, rátalált „elveszett”, ausztriai apjára, és Klagenfurtba emigrált.
Rudi és én
Komán János, a költő. Magyar–történelem szakos hallgató. Ő verseket írt, bár eddig még egy versét sem olvastuk, és ő sem olvasott fel egy sort sem a fiúknak. Valamelyik nap előkaparta a szekrényben tárolt tornaszereim egyikét, és elkezdte beledobálni a bicskáját, amitől annyira bepörögtem, hogy ölre mentünk egymással. D. Kiss Jánoshoz hasonlóan ő is gyakran kapott csomagot. Szavamra azóta sem ettem finomabb kolbászt, mint amilyent a szülei küldözgettek neki Marosugráról. Annyira ízlett, hogy, isten bocsássa meg bűnömet, néha el is csentem valamicskét belőle. Nem tudom, észrevette-e vagy sem, én mindenesetre itt és most bocsánatot kérek tőled ezért, Jánoskám.
Komán Jancsi napjainkban (2010–2012)
Az első évben állandóan rohantunk. A bentlakásból a főiskolára, a főiskoláról a menzára és fordítva. A második évben már kevésbé, ugyanis építettek egy menzát is úgy 50 méterre a kollégiumtól. Tanáraim: Kocziány László, Márki Zoltán, Izsák József, Kicsi Antal (magyar irodalom), Oláh Tibor (világirodalom), Szabó Zoltán, Vámszer Márta (nyelvészet), Gavril Scridon, Mileşan… (román irodalom), Enăchescu… (román nyelvtan), Csőgör Erzsébet (lélektan), Asztalos… (pedagógia), Titel… (módszertan)…
A felvételi vizsgám jegyei alapján fél évig ösztöndíjban részesültem. Az első szemeszter eredménye azonban 6-os alá esett, és ezzel automatikusan elvesztettem az ösztöndíjhoz való jogomat. Hm, a felvázolt ábra szerint még mindig nem a nekem megfelelő helyen landoltam.
Stimmel, de ha számításba vesszük, hogy még mindig csak, és csakis a cirkusz járt a fejemben, már nem is olyan érthetetlen a magatartásom. Na, azért szerettem én, amit tanultam, ám a cirkuszt még inkább, és bizony itt Vásárhelyen is olyan intenzíven edzettem, hogy olykor-olykor, szép, nem szép, még órán is elfogott a buzgóság.
Tanáraim közül Kocziány állt hozzám a legközelebb, bár az elején – saját bevallása szerint is – meg akart buktatni. Akkor érte az első meglepetés, amikor a vizsgán a kuruc kor irodalmából kollokváltam.
– Egész ügyes – ismerte el őszintén. – Ezúttal megúszta, de ha még egyszer elalszik az órá-mon, miszlikbe vágom, és megeszem ebédre.
Másodszor azzal leptem meg, hogy megmutattam neki néhány 1963-as keltezésű, német, román nyelven írt versemet:
Der Schmetterling A pillangó
Der Schmetterling ist in die Rose verliebt, Umflattert sie tausendmal,
Ihn selber aber, goldig zart,
Umflattert der liebende Sonnenstrahl.
Jedoch, in wen ist die Rose verliebt?
Das wüßt ich gar zu gern.
Ist es die singende Nachtigall?
Ist es der schweigende Abendstern?
Ich weiß nicht, in wen die Rose verliebt;
Ich aber lieb euch all’:
Astfel tace şi pădurea, adăpostul meu cel trist?
iar eu sufăr, sufăr-ntruna, că iubesc, dar nu-s iubit.
Akrobaten Wie stolz und leicht läuft er herbei,
seht wie klatscht das Publikum!
– Volt, de mindent eldobtam. Egyedül ezek maradtak, ezek is csak kuriózumból, emlékül, tudniillik rájöttem, hogy nem való nekem a versírás.
– Önmagától jött rá, vagy néhány jóindulatú kritikusnak köszönhetően?
– Is-is.
– Igen? Akkor miért mutatta meg őket?
– Mert… Nem is tudom, csak… csak úgy megmutattam.
– Pedig nem rossz versek. Igaz, nem eredetiek. A Iubesc versen például Eminescu, az Akro-batenen meg Schiller hatását éreztem. Viszont figyelemreméltó a nyelv- és formaérzéke, úgyhogy ha tovább képezi magát, idővel biztosan ír majd elfogadható verset is.
A csoportomban nyolc fiú és öt lány tanult általában példás szorgalommal, különösen Nagy Miklós Kund, aki, hogy csinálta, hogy nem, mindig tízesre vizsgázott. Tiszteltem is ezért, hű, de tiszteltem! Ezzel szemben Csergőffy már jóval kisebb elánnal ásta magát a könyvekbe, ti.
ő végig a színművészeti főiskolára kacsingatott. Át is nyergelt oda egy év múlva.
Ott ahol többen vannak, és az irodalmat is szeretik, előbb-utóbb mindig létesül valamiféle irodalmi kör. Mi sem természetesebb hát, hogy mi is ilyen körbe tömörültünk. Elnök: D. Kiss János, tagjai: Kovács Sándor, Nagy Miklós Kund, Galbács Pál, Nagy Pál, Kristóf…, Csergőf-fy László. Az összejöveteleket többnyire a vásárhelyi Crama borpincében tartottuk.
Ezek után nyilván sokban felmerülhet a kérdés: vajon mit, menyit váltott be az élet mindabból, amit elképzelt magának. Miután a továbbiak során amúgy sem igen hozom szóba egykori szoba- és csoporttársaimat, a kérdésre engedelmükkel máris válaszolok.
Kelemen Ferenc: vásárhelyi illetőségű, Tanulmányait a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen folytatta. Táncos, koreográfus, mozgástanár a színművészeti főiskolán, újságíró.
Mirk László: vásárhelyi srác, kövérkés, szemüveges. Az M. P. F. elvégzése után tovább o-kult a Bukaresti Egyetemen. Előbb tanár, majd újságíró. Könyvei publicisztikai jellegűek.
Nagy Miklós Kund: közepes termet, vékony testalkat, hátrafésült haj. Tanulmányait magyar–francia szakon Kolozsváron folytatta. Könyvtáros, riporter, szerkesztő.
Rádiójelenetek, hangjátékok, humoreszkek szerzője.
Csergőffy László: előbb Sepsiszentgyörgyön, majd Marosvásárhelyen színművész.
Galbács Pál: rádiós–tévés szakember.
A többiekről semmit sem tudok. Valószínűleg ők sem rólam, vagy nem is akarnak tudni, mert, hiába, ilyen az ember: nosztalgiázni ugyan szeret, de ennél többre már nem futja az érdeklődéséből. Nagy Miklósnak és Mirk Lászlónak például nemegyszer írtam, persze én is csak úgy, nosztalgiából. A reakciót sejthetik: még csak nem is válaszoltak. Koszorús Kálmán
„barátom” ugyan válaszolt, de a könyveim már nem érdekelték.
A Vásárhelyi Pedagógiai Főiskola román–magyar szakos hallgatói (1963)
Irodalmi kör a Cramaban
Az irodalmi életben, mint általában mindenhol, Vásárhelyen is a színház és a folyóiratok, nevezetesen az Igaz Szó szépirodalmi folyóirat játszotta a főszerepet. A szerkesztők, irodalomtörténészek, kritikusok közül kiemelkedik Gálfalvi Zsolt, Szász Béla, Izsák József, Kovács István, Oláh Tibor. Az Igaz Szó első szerkesztője Hajdú Győző, helyettese Gagyi László, Gálfalvi Zsolt, utóbb Márki Zoltán, Sütő András, szerkesztői: Izsák József, Kiss Jenő, Majtényi Erik… Ebben a lapban jelentek meg többek között Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című naplójegyzetei, drámái (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel, Vidám sirató), Székely Jánostól a Caligula helytartója, Hugenották, Vak Béla király. De helyet kapott benne a román és magyarországi irodalom is, mint: Eminescu, Creangă, Arghezi; Petőfi, Móricz, Illyés Gyula. Gyakoriak az író-olvasó találkozók, ankétok, kerek asztal-beszélgetések.
Egyik alkalommal meglátogatott Jancsi is az otthonban. Együtt aludtunk, illetve csak én, mert ő egész éjjel fészkelődött.
– Nahát, öregem, hogy az isten csodába tudsz te ilyen helyen aludni! – tápászkodott fel reggel nagy álmosan. – Ez a jövés-menés, kiabálás…! Szerintem ebben a dobozban ma éjjel a diákok fele nem szunyált.
– Hát… előfordul. Tudod, laknak itt zenészek, színinövendékek is, akiknek a többsége éjfél körül jár haza. Most hol melózol?
– Déván adom-veszem a marhákat, olyan lókupecféle vagyok per pillanat. Nagyapó?
– Megvan. Néha meg-meglátogatom az öreget, egyszer-másszor ott alszom, egyébként nem zavarjuk egymás köreit.
– Ennyire nem komálod nagyapót?
– Mit komáljak rajta, amikor folyton óg-móg, kiabál, és mindig neki kell legyen igaza! Ilus néni böfög, merthogy refluxa van. Egyébként is túl messze laknak a szállónktól.
– Gyere, ugorjunk be hozzájuk!
– Ni csak, Jancsi, Pali! – lepődött meg nagyapó, amikor bekopogtunk Eminescu utcai lakásán. – Csakhogy hozzám is bedugtátok az orrotok! Ilus! Ilus! Vendégeink érkeztek!
– Isten hozott nálunk! – ölelte át Jancsit Ilus néni. – És téged is, bár rád azért haragszom – ölelt át engem is. – Mióta Vásárhelyen ütötted fel a sátorfád, alig láttuk a színedet.
– Így igaz – kontrázott nagyapó –, de most spongyát rá! Üljetek le, és meséljetek! Jancsi! – tömte meg a pipáját, amit csak akkor vett ki a szájából, ha beszélt, evett vagy szundikált. – Je-lenleg hol dolgozol?
– Déván vagyok lókupec. Nem keresek jól, de ez van, ezt kell szeretni.
– Albi?
– Bányász Petrillán, egyébként megnősült. Van egy fia meg egy kislánya. Ikrek, csak az a hézag, hogy… Szóval nem ismeri el őket, és… Nos, igen: már be is adta a válópert.
– Juventus ventus – ugrott ki az öregből a mindig készenlétben tartott latin közmondás. – Fiatalság bolondság. Más?
– Nemrég engedték ki Lászlót Dezső keresztapámat a börtönből – jegyeztem meg csendesen, csak hogy én is mondjak valamit.
– Tudom fiam, tudom. Csak annak a nem régnek épp egy éve már.
Mintegy két órán át purparléztunk, végül a nagyapám fickósságát fitogtatva táncra perdült a nejével. Nem nagy ügy, hiszen még alig múlt nyolcvan esztendős.
Jancsi még aznap visszautazott Petrozsényba, hiába is kérleltem.
– Túl nagy itt a zenebona – mentegetődzött. – Nagyapónál meg eszem ágában sincs aludni.
Ezután öt évig nem láttam, ugyanis maga is beiratkozott az állatorvosi egyetemre, mi több, oda is nősült, illetőleg költözött. Amikor újra találkoztunk, már dr. Nagyként üdvözölt.
Jut eszembe! Vásárhelyen már az első félévben régi albérlőnkre, Margitra bukkantam, aki újabban itt keresett munkát magának. Ott árulta a cigarettát egy vendéglő halljában. Érdekes véletlen! Ha ugyan az, mert hátha miattam hagyta ott Petrozsényt. De már nem érdekelt, úgyhogy meg sem kérdeztem. A változatosság kedvéért ezúttal Szántó Annához írtam a verseim.
Hogy miként nézett ki, ködös. Csupán arra emlékszem, hogy kicsi volt, és az egyik szemfoga kilátszott. Teljes egy évig jártam a kislánnyal, és még egyszer sem sikerült lefektetnem. Oké, ha nem akar, nem akar. Különben sem kívánom annyira, hogy kiboruljak miatta. Ekkor számot vetettem a helyzettel, és rájöttem, számomra hányféle női kategória létezik. 1. A szép nők osztálya. Ezekbe voltam mindig szerelmes. Lásd Lucit és Ferenczi Gizikét! 2. Szexis nők. Ágybavalók, kívánatosak, de egyiket sem szeretem. Lásd Hornung Jolánt, Emmát és Margitot! 3. Se nem szépek, se nem szexisek, csupán szimpatikusak. Na, ezekből lesznek a barátok. Röviden: SZSZSZ. Hogy Szántó Anna melyik csoportba tartozik?
Nem sokat kellett törnöm a fejemet ahhoz, hogy erre is ráhibázzak. Természetesen a harmadikba. Miután így tisztáztam magamban a dolgokat, véget vetettem a románcnak, nem sokkal utána pedig örökre elváltak útjaink. Mint utóbb hallottam, Galbács Pálhoz ment
feleségül, szült neki két gyereket, aztán Palitól is búcsút vett, hogy a végén lelkészként hirdesse az igét valamelyik faluban.
Az 1964-65-es év két szempontból is jelentős. 1. Gavril Scridon tanár úr megbuktatott román irodalomból, ergo meg kellett ismételnem a másodévet. Ehhez hasonlót már megértem egyszer Kocziányival is, aki azért akart elvágni, mert elszundítottam az óráján. Ugyanez történt Scridonnal. Mégis mekkora különbség! Kocziány irodalmi felkészültségemet látva rögtön megbocsátott. Scridon nem, amikor kiderült, hogy Caragiale Farsang című színművét filmen is megnéztem.
– Aha! Am impresia, că Dvs. nici n-aţi citit piesa (az a benyomásom, hogy maga el sem olvasta a színművet) – csapott rám rögtön. – Păcat, doar şi Dvs. ştiti: cartea e carte, filmul e film şi cine nu poate sau nu vrea să diferenţieze cele două lucruri, nu strică să mai înveţe un an în plus. (Kár, hiszen maga is tudja: a könyv, az könyv, a film, film, és aki nem tudja, vagy nem akarja megkülönböztetni a két dolgot egymástól, annak nem árt tanulnia még egy plusz évet) – oktatott ki dühösen. – Noapte bună, va să zică la revedere pe anul viitor! (Jó éjszakát, vagyis viszontlátásra jövőre!)
2. Az új csoportban barátkoztam össze Majával. Eleinte rá sem figyeltem. Okos, szorgalmas lány, azonkívül se nem szép, se nem szexi, egyszóval abszolút hidegen hagy.
– Elárulok neked valamit – kacsintott rám egyszer Maja egyik kolléganője. – De aztán köztünk maradjon.
– Titok?
– Hétpecsétes.
– Akkor ne mondjad!
– Biztos vagy benne, hogy nem akarod hallani?
– Jó vagy rossz hír?
– Jó? Kitűnő!
– Az más. Akkor mondjad!
– Látod ott azt a rövid, fekete hajú leányt?
– Maját? Látom.
– Nagyon bír téged. De el ne áruld, hogy én mondtam. Pápá! Sok sikert hozzá!
Tehát bír engem. Nézzük, hátha találok benne mégis valamit! – vettem tüzetesebben szemügyre. A magasságunk csaknem egyforma. Ami szép benne, az a szemöldöke, ajkai. Ami nem, hogy túlságosan nagy arcú és a szeme alatt két, erősen sötét táska sötétlett, melle kicsi, orra hosszú, kissé horgas és a bokái sem formásak.
– Szia! – léptem közelebb a leányhoz. – Rosszul jár a krumplim. Megmondanád, hány óra?
– Tizenegy.
– Hova valósi vagy?
– Nagyváradi. Te?
– Petrozsényi, amúgy Kolozsváron születtem.
Szép a hangja! Meg a tekintete is – teszteltem tovább tárgyilagosan nehogy a végén arra ébredjek, hogy a Cirkusz és költészet mellett egy másik délibábot is kergetek. Addig-addig vizsgálgattam, teszteltem heteken, hónapokon keresztül, amíg már szabadulni sem tudtam a bulától. Röviden és velősen: megfogott, leginkább azzal, hogy lefeküdtünk egymással.
Maja