amelyben bebizonyosodik, hogy milyen hasznos néha, ha az asszony a férje kollégáját szereti
„Abban az időben Liuntina ... volt a fejedelmük.”
Bíborbanszületett Konstantin császár (Marczali Henrik közlése Szabó Károly fordítása nyomán, MHK: 125. oldal)
„Az ország kormányzását és egyéb ügyeket illetőleg nagy súlyt fektetnek a tanácskozásokra.”
Otto freisingeni püspök a magyarokról (László Gyula után: 10:
179. o.)
Miután a besenyők beékelődtek a magyarok és a kazárok közé, és az előbbi nép is már szabadon megválaszthatta a vezetőjét, a kende tisztsége visszakerült az isteni eredetű Ügyek nemzetséghez, ahogy az réges-régen is volt. Álmos lett a kende, annak az asszonynak a férje, aki Keszét a sebesülésekor a házába vitte, és fia, Árpád az illa. Árpád üzent Keszének, hogy fontos megbeszélésen kell részt vennie, Omurát szállásán találkoznia kell az öccsével, Libundival.
Kesze örült is, meg nem is a meghívásnak. Egyfelől jó volt, mert a magyar illa öccsével találkozik, felvetheti megint a morvák ügyét. Miután Szvatopluk úgy kisemmizte, megát-koztatta a táltosokkal; meg is lett az eredménye, mert a morva fejedelem hamarosan meghalt.
(Nem volt ugyan bátor viselkedés így elbánni az urával, de nem nézhette tétlenül: miként morzsolódik fel a törzse egy idegen hódításaiért.) Utána a három fia uralkodik, de úgy hírlik:
hárman együtt sem érik meg az öreget. Az apjuknak a birodalmát háromfelé osztották, a Kesze adójára is ketten tartanak igényt: Mojmír is, meg az ifjú Szvatopluk is, mind a két szomszéd; de nem csak ezen, máson is civakodnak. Most már el lehetne húzni a morvák nótáját, ha a magyarok is úgy akarnák. Másfelől tartott Omuráttól, az a kapaszkodó ember még az életére is törhet, hogy a kavar fővezérséget végre megkaparinthassa; aztán csak vonogatja a vállát a magyaroknak, hogy ő nem tud semmit a balesetről. Mindenesetre jó nagy kísérettel lépte át a Tiszát, és egészen megnyugodott, amikor épen megérkezett a Hortobágy partjára, ahol Libundi és Omurát már várta.
A sátorban már pattogott a tűz az üst alatt, a füst kóválygott egy kicsit a magasban, majd kiment a kijáróján. Jó illat cirógatta az orrukat, egy vén vaksi juhból főtt a zsenge vendéglátó báránytokány köleskásával105 és hagymával, az apróra vágott torma csak később kerül belé.
Kissé elfancsalodott képű, búvalbélelt ember volt ez a Libundi, biztosan volt néhány rossz foga, amelyek kánonban fájtak. Üdvözölte Keszét, rég nem találkoztak; a hogyléte felől érdeklődött, meg a törzse sorsáról:
105 Ez még nem jelenti azt, hogy én is annak az elméletnek lennék a híve, amely szerint a pásztornépek rá lettek volna szorulva a földművelők termékeire. Évszázadokon keresztül éltek eszkimó és más északi vadász- vagy pásztor- és vadászközösségek több ezer kilométer távolságra a legközelebbi földműves társadalmaktól úgy, hogy csak azokat a termékeket fogyasztották, amelyeket maguk szorítottak ki a természettől (Bóna István:
36. oldal). Viszont, ha egy pásztortörzs földművesek mellé kerül, annak előbb a termékeit, majd ha lehet, a termelési ismereteit is átveszi. (Ha az éghajlat a földművelést ott is megengedi.) A másik furcsa véleményről, amely szerint a pásztorkodás gazdasági zsákutca, csak annyit, hogy az ipari forradalmat pont a legeltető juhtenyésztésre alapozott gyapjúfeldolgozás indította el. (Igaz: véletlenül nem egy török népnél.)
– Úgy hallottam: szerencsétek volt a szerencsétlenségben: az új hazátok sokkal termékenyebb, mint amilyen a régi volt? – kérdezte.
– Igen, fuldoklunk a jólléttől, mint a tejbe esett légy – felelte Kesze.
Egyszerre csak meglibbent a sátor ajtaja, és Ünikün lépett be.
– Szegénykén is meglátszik az idő múlása – állapította meg Kesze magában – az a tizenöt év, amely eltelt azóta, hogy Khamligban kísérgettem, de azért még az a kedves szép nő maradt, aki volt.
Istenem, hogy elrepült az idő, mintha csak a tegnap pörölt volna vele az íjért! Csak ha régi ismerősökkel találkozik az ember, akkor döbben rá, hogy talán még ő is vénül.
– Ünikün, itt semmi keresnivalód; itt mi, férfiak tanácskozunk! – utasította rendre Omurát a feleségét.
– Csak bent felejtettem valamit – mentegetőzött az.
– Na, hordd ki gyorsan a valamidet, míg fel nem mérgelődöm! – keményedett meg még jobban a férj hangja.
Mind a három férfi a nőt mustrálgatta mosolyogva a szójátékon, az zavarodottan hátrált kifelé.
– Nem úgy néz ki ugye, mint lány korában? – kérdezte Omurát Keszét. – Ilyen kegyetlen az idő; ahogy múlik, megöregednek a jó lovak, a szép asszonyok; még a vas is elvásik. Szeren-csére mind a három pótolható – nevetett Omurát, pedig a dolog egyáltalán nem volt nevetni való: sohasem tetszett neki igazán ez a satnya fehérnép, csak azért kezdte tölteni vele az idejét, hogy ennek a csökött Keszének a kezéről leüthesse; aztán úgy belegabalyodott a dolog-ba, hogy egy csomó pénzt fizetett ki a lányért hiádolog-ba, és most tarthatja, etetheti, amíg meg-döglik. Agyon sem ütheti a kenyérpusztítót, mert a magyar illa rokonsága. Akkora összegért egy sokkal szebbet is vehetett volna. Ez a sunyi Kesze meg fel sem vette az egészet, sokkal formásabb asszonyt szerzett magának tiszta ingyen, mint az a nyamvadtság.
– Hallom: te pótoltad is, több fiatal feleséged is van? – kérdezte Libundi Omurátot.
– Egyszer él az ember ezen a világon. Hogy a túlvilágon mi lesz, nem tudhatjuk; legalább ezen éljünk jól!
Ezen a ponton meg kellett állni, mert még szóba kerülhet Omurát legfájóbb dolga: egyik feleségétől sem született gyermeke. A múltkor meg is említette valaki, hogy azért nincs, mert gyenge, tutyimutyi szolgái vannak, és Omurát szinte megölte.
Libundi lassan a lényegre tért:
– A Bulgár Birodalom ügyében jöttem ide. Miután a besenyők kiszorították a nép egy részét a régi helyéről, a bulgár gyepűket is be kellett laknunk, és ott sohasem lehetünk biztonságban.
Akármikor ránk törhetnek, kirabolhatnak. A mi törzsünkből is azok, akiknek a Boristen mente keleti részét el kellett hagyniuk, most a száraz tengerpartra szorultak. Jó lenne a határt egy kicsit arrébb tolni, és erre most van lehetőség, amikor a bulgárok a bizánciakkal háborúznak.
Meggondoltuk a dolgot, kényes dolog egy régi békét felrúgni, de meg kell tennünk; ha nem, ők teszik meg akkor, amikor mi leszünk bajban.
– A Bulgár Birodalom nagyon erős – válaszolta Kesze –, kockázatos dolog lenne vele kikezdeni, inkább a morvákon kellene most ütni egyet. Termékeny, szép földjeik vannak, jó vizekkel, magas fűvel, akár szántónak is jók; ott is ellakhatnának azok, akik nincsenek biztonságban a gyepűkön.
– Kücsid, ahogy hallottam, neked ez állandó mondókád – mosolyodott el Libundi. – Majd ezen is gondolkodunk, de most a Bulgár Birodalomról van szó; mindig azt a gyümölcsöt kell szedni, amelyik megérett. Mekkora sereggel tudnál részt venni a háborúban?
Kesze már megszokta a magyar szövetséget, a Bulgár Birodalomhoz nem sok köze volt, de azért még csak bulgár volt ő is, nem volt kedve a testvérei ellen harcolni:
– Jobb lenne, ha én a morvákra vigyáznék; a bulgárok akármikor bevonhatják őket is a háborúba, ha elkezdjük. Ha én elmegyek a vitézekkel, nyugaton teljesen védtelenek maradunk – mondta.
– Ezt úgy értsem, Kücsid, hogy nem akarsz részt venni a háborúnkban? – kérdezte Libundi.
Újra Ünikün jött be a sátorba.
– Asszony, megmondtam: nincs itt semmi keresnivalód! – zörrent rá újra a férje.
– Csak egy kis fát hoztam a tűzre.
– Elég fa van itt, gondoskodtam róla; eleget hordattam. Hányszor kell megmondanom, hogy az asszonynak a házban a helye; te a dolgodat végezd! Ilyen buta liba ez, hiába beszél neki az ember – nézett Libundira Omurát.
Ez a pillanat volt az Üniküné: amikor a két férfi egymásra nézett, az ő tekintete a Keszéével találkozott, és gyorsan kétszer igent bólintott.
– Mit jelezget nekem ez a hóbortos fehérnép? – gondolta Kesze. – Csak nem akar találkára hívni itt, ahol minden lépésemet figyelik? Amikor kergültem meg a szerelemtől miatta, nem kellettem neki; csak nem jött most rá a hoppáré? – Aztán hirtelen megértette: a halál torkába van! Ez a minden hájjal megkent Omurát elhitette a magyarokkal, hogy a háborúban rá nem számíthatnak; sőt mint bulgár, biztosan a Bulgár Birodalom mellé áll majd; és Libundi azért jött, hogy kikémlelje a gondolkodását. Ha nemet mond, egy megelőző háborúban szétverik az ő törzsét.
És ő a nemet már kimondta!
Itt még nem bántja senki, tiltja a vendégjog, de ahogy elhagyja a szállást, biztosan megölik, aztán meglepetésszerűen megtámadják a törzsét. Nagyon is érthető: nem kezdhetnek a magyarok háborút úgy, hogy az oldalukat ne biztosítanák. Azok a békés szállások, amelyeket otthon hagyott, pár nap múlva csak füstölgő romok lesznek temetetlen hullákkal, mert neki nem volt meg a kellő esze. Libundi biztosan a szükséges csapatokat is magával hozta. A háború törvényei könyörtelenek: lehet a legvajszívűbb illa is, ha választania kell, hogy kik pusztuljanak el, a rokonsága-e, vagy egy más törzs, mindegyik az utóbbit választja.
Ez az Ünikün sem tudta hamarabb meginteni az igent!
– Mondd meg nyugodtan, Kesze, ha nem tudsz részt venni – biztatta kedvesen Omurát, miután a felesége kiment –; nélküled is elég erősek leszünk. Addig is vegyél még ebből a báránybordából, nézd: milyen jó porhanyósra főtt!
Keszének azonban valahogy nem volt már étvágya, inkább beszélni kezdett:
– A háborúban részt veszek, nincs amiért kimaradnom. A morvák nem rám veszélyesek, én a szolgájuk vagyok, hanem rátok. Csak megemlítettem, hogy vigyázzatok erre is.
– Mekkora csapattal tudnál részt venni? – kérdezte Libundi.
– Ha össze tudom szedni az adót, és elküldöm a morváknak, hogy meg ne haragudjanak rám, majdnem minden emberemet elvihetem. Azután segítsetek ti is a morvák ellen!
– Nem vagyok felhatalmazva, hogy ezt megígérjem – felelte Libundi –, de szólok egy-két szót az érdeketekben.
– Egyelőre az is elég lesz.
– A dunántúli zsákmány hova lett, hogy gondod van az adóra?
– Azt már apránként odafizettem Szvatopluknak.
Ahogy elnézte, hogy Libundi ábrázatja miként derül fel, és az Omuráté miként komorodik el, megbizonyosodott: jól sejtette meg a helyzetet.
– Rendes ember vagy, Kücsid – mondta Libundi – . A csontjaid lehetnek bulgárok, de a szíved, az magyar. – Majd Omuráthoz fordult: – Szabolcsnak volt igaza: Kücsidre valóban lehet számítani. – Aztán újra Keszéhez fordult: – Ami az adót illeti, ne búsulj semmit! Először a görögökkel megkötjük a szövetséget, az mindig pénzt hoz a házhoz.
– Ha a kavarokat is képviselnie kell valakinek, rám számíthattok – szólt közbe Omurát.
– Számítunk is, de nem rád, hanem Kücsidre, ő a kavarság fővezére.
– Arról volt szó, hogy én... – hebegte Omurát, miközben a szeme úgy járt ide-oda, mint az asztalfiókja.
– Rosszul mértük fel a helyzetet, Omurát; te is észrevehetted. Egy hét múlva légy nálunk, Kücsid, és nagy tarisznyát hozz, mert a bizánciak gazdagok; tudod te is jól: úgy tele vannak pénzzel, mint a kutya bolhával; és hozd a fiad is, mert a görög követ meg szeretné ismerni.
Nem kell mondanom, ugye, hogy ez mit jelent; megvan neked is a magad esze.