amelyben az Olvasó egy kis kóstolót kap a pásztorok idillikus életéből;
nem sokat, nehogy megkívánja
„Sátraik vannak, és oda mennek, hol a legeltetésre fű kínálkozik”
Ibn Ruszta 10. századi arab polihisztor (gr. Kuun Géza fordítása, MHK:168. oldal)
„A kazárok és az alánok szomszédságában, köztük és a Nyugat között elterülő vidéken négy török nemzet van, akik leszármazásukat egyetlen őstől eredeztetik. Ezek részben nomádok, részben földművesek. (...) Királyaik nomádok.32”
Mascudi 10. századi arab geográfus (Kmoskó Mihály fordítása, Zimonyi István átdolgozása; 8: 182.,183. oldal)
„...a rúszok a Dnyeper folyón jönnek, átkelvén Fekete Bulgárián Kazáriába mennek.”
Bíborbanszületett Konstantin (DAI: 42. fejezet)
Mire Kesze – ezután már így kell Keszit szólítanunk, katonaviselt embert tiszteletlenség becézni – hazatérhetett a törzséhez, már a hó is leesett. Az apja, Künés, a törzs illája nem győ-zött csodálkozni, hogy serényedett meg ennyire a legény a három év alatt; azelőtt olyan elmé-lázó volt, kétszer is nekiszólhatott az ember, amíg egyszer megmozdult. Valóban mindenbe belekapott, csakhogy elfoglalja magát, és ne tudjon Ünikünre gondolni.
Náluk a tél a legnehezebb évszak volt; amikor hó borította a földet, alig talált a jószág élel-met. A lovakat engedték előre, kemény patáikkal feltörték a hó kérgét, a múlt heti ólmos eső eredményét, úgy keresgéltek valami ennivalót alatta; utánuk a juhok jöttek, érzékeny szájuk-kal megkeresték, amit a lovak meghagytak. Ha majd vastagodik a hótakaró, a szélnek kitett domboldalakra kapaszkodnak fel, ott a nyáron megkímélték a füvet; most messzire szürkéllik a havas határban, miután a múlt heti szél kitakarta. Mikor elfogy ott is, leereszkednek a folyók mellé; akkorra már vastag jég fogja borítani a mocsarakat, megbírja az állatokat. Miután mindent lelegeltettek ott is, még a part menti fák rügyeit is, jönnek vissza a napnak álló verő-fényes oldalakra, ahol a nyáron szintén megkímélték a füvet, hogy kora tavasszal – amikor a napsugarak kivékonyítják a hótakarót – az állatok elérhessék.
A felhős ég alatt a délután már estébe hajlott, le kellett ereszkedniük egy szélvédett száraz-völgybe; mindig ott éjszakáznak, amikor errefelé legeltetnek.
A völgy alján, ahova a hólevek tavasszal majd lecsörgedeznek, hosszú csíkban lappangott a hó alatt a csupaszra legeltetett tarló, azt kellett megkosaraztatniuk33, hogy a következő évben a bérlők felszánthassák.
32Abban az időben a földműveléssel egy család alig termelt többet, mint amennyit el is fogyasztott, főleg a száraz vidékeken; így a vezérek a jelentősebb befektetést igénylő, de sokkal termelékenyebb állattenyésztéssel (egy család nagyobb értéket termelhetett) foglalkoztak. A kevésbé jövedelmező földművelésre az állatok elhullása vagy a túlnépesedés szorította a lakosságot. Ami a „nemzetek” neveit illeti: a „jügni” valószínűleg az Ügyek nemzetséget jelöli, a bağgird a Baskíriából származókat (Levédi nemzetség), a bāğanak a besenyőket (Úgy látszik ez az információ a két besenyő támadás közti időre vonatkozik), a nûkarda (negördi?) szerintem a Nyék törzs. Érdekes, a bulgár törzsek mintha már különváltak volna. Vagy Kazáriába (a Kaukázus mellé) menekültek? Valószínű, hogy a négyes szám nem a törzsekre vonatkozik, hanem a törzsszövetség négy etnikumára: a magyarra, a bulgár-kazárra, a türkre és a kalízra. (Az utóbbi iráni származék. L. a szaltovo-majaki kultúra leleteit!) Lehet, hogy csak a törzsek főnökei eredeztették önmagukat Attilától.
A két szánnal négy ember már odaérkezett; meghozták a lészákat, keresztbekötött kihegyezett karókat, amelyek között a farkas nem férhet be; és megkezdték felállítani. Az üvegesre fagyott földet baltával vágták fel, így a karókat be lehetett verni. Amint Keszéék leértek, ők is nekifogtak; hamarosan a sok lésza egy tágas karámmá állt össze. Ki kellett támasztani mind a két felől, nehogy valamilyen vadállat vagy a megriadt juhok eldönthessék.
Miután elkészült a karám, a kutyák a juhokat beterelték. A lovak köré karámrudak kerültek, hézagosan, csak azért, hogy szét ne nyargaljanak, ha az éjszaka megriadnak; ők a fejüket összedugva, hátrafelé rugdosva fogják megvédeni magukat, ha a farkasok az embergyűrűn átsurrannak.
Az állatokat elrendezték; ideje volt, hogy magukra is gondoljanak; sátorhelyeket jelöltek ki a karámok körül, megtisztították a hótól, majd felhúzták az apró sátrakat. Belül fekvőhelynek gyékényszőnyegeket terítettek le, rá összehajtogatott nemeztakarókat; a fagyos föld hideg lett volna még a subán és a suba csüngőjén keresztül is.
A legöregebb szolga, akit Farkasfogónak csúfoltak a karámok körül egyforma távolságra lefektette a kutyákat. Az okos jószágok szolgálatkészen heveredtek a hóra; megtanulták már, hogy reggelig ott kell maradniuk.
A sátrakban kis tüzeket gyújtottak, a felforrott vízben meglágyítottak egy-egy maroknyi kölesszemet meg egy-egy darab fagyott húst; sokáig főzték, hogy a szemek puhára és jóízűre duzzadjanak, a hús se legyen rágós; megették, majd ittak a léből is, zsír maradt abban; a mara-dékot és a csontokat kivitték a kutyáknak. Ha majd a folyók mentén legeltetnek, és éjszakán-ként a lékek alól halásznak, jóízű halászleveket főznek, bővebb kosztjuk lesz azoknak is.
A parazsat egy kis gödörbe húzták, földdel betakarták, hogy levegőt ne kapjon, majd vékony száraz fákat szúrtak a parázs közé, azok ott elizzanak egész reggelig anélkül, hogy elégnének, a füstöt a húzat úgyis kiviszi a sátorból; ha baj lesz, csak kihúznak kettőt a parazsak közül, lesz mivel meggyújtaniuk a fáklyákat.
Teljesen besötétedett, a borús égen keresztül egy csillagsugár sem tudott áthatolni. Minden sátorba három ember jutott; elzárták a tetőn a füstkivezetőt, és elhelyezkedtek a fekhelyükön.
Kesze betekerte magát a subájába, aludni próbált – tudta: ha jönnek a farkasok, a kutyák úgyis felköltik őket –, de a lába a csizmában a sok kapcában is fázott. Egy darabig tűrte, majd kivette az íjzsákból az íjat, és a zsákot felhúzta a lábaira. Fennebb a suba hosszú szőrei tartották a test melegét. Jó lett volna egy nagy tüzet rakni, de nem volt annyi fa, hogy még erre is jusson. Mellette az öreg szolga szólalt meg:
– Alszik-e kend?
– Jó lenne egy kicsit.
– Nem kell azzal sietni, reggelig úgyis túl sok idő van. Télen hosszúak az éjszakák, főleg itt a jószág mellett. A többi úri fiú most otthon alszik a jó meleg házban, az asszony mellett, mert akinek pénze van, az feleséget is vásárolhat magának. Kend már szerzett-e?
– Még nem.
– Rosszul teszi, ha nem siet. Az ember addig éljen jól, amíg fiatal; öreg korában már ha akar, sem tud, hiába jön meg hozzá az esze. Lennék csak én az illa fia, lenne hozzá eszem, hogy miként kell élni; nem fagyoskodnék itt a jószág mellett.
Kesze jobbnak látta, ha másra tereli a szót:
– Vajon a farkasok járnak-e erre az éjjel?
33Megkosaraztatni: rajta éjszakáztatják az állatokat, azok így megtrágyázzák. A csupaszra legeltetett és taposott, túlterhelt legelőn a fű nagy része kiveszett, a következő évben nem ölte ki a gabonát. Hogy a füvet tovább irtsák, a vetés előtti évben az ugart többször felszántották, így a gyökerek elszáradtak.
– Nem kell emlegetni őket, anélkül is jönnek. Minden nyáron megpucoljuk a földeket tőlük, télen mégis falkában járnak. Az északi erdőségekből jönnek biztosan. Ott nyaranta elszapo-rodhatnak, télen meg a hó miatt nem tudnak vadászni. A hó kérge a könnyű nyulat megtartja, de a farkas belesüpped; az őzeket, szarvasokat meg a hosszú lábuk a hóból kiemeli, nem kell maguk előtt gyúrniuk; ezért szorulnak ezek a mi jószágainkra. Nappal az ember könnyen végez velük, de az éjszaka, amikor mi nem látunk, az övék.
– Úgy hallottam: kend sokat megölt közülük.
– Csak annyi marhám volna, ahánnyal végeztem, nem kellene most kendteknek szolgálnom;
de ilyen az én szerencsém, már fiatalkoromtól ezt csinálom a kend családjában. Mi mást tehetne az ember, ha leszegényedik? Beáll valamelyik gazdagabb rokonához, ahol még egy falat étel neki is jut. Annyit dolgoztam életemben, hogy ingyen nem kellett tartaniuk, az biztos. Ez is jobb, mint a földet túrni. Valamikor azt is megpróbáltam, ráhajtott a nyomorúság, de nem nekem való. Régen gazdag emberek voltunk mi is, de az állataink elhullottak, azóta így kell élnem. Néhányszor próbáltam felvergődni, állatokat vettem, de sohasem volt szeren-csém velük. Úgy, látszik, az Isten azt akarja, hogy kardácsként haljak meg. Nem is bánom már, csak a fiamnak legyen szerencséje! Ez a harmadik a fiam.
– Akkor kend is vett feleséget valamikor.
– Dehogy vettem, raboltam őt. Szegény ember a kardjával vásárol. Ebben az egyben szerencsém volt: olyan jóravaló feleségem volt, hogy sok gazdagnak, aki pénzért vesz, és azt, akit a szülei nagy gonddal kiválasztanak neki, nincs olyan. Miután megnősültem, többet nem mentem kalandozni. Azelőtt össze-összeálltunk mi szegény legények, egy-egy híres vezér után elmentünk, megraboltuk a szlávokat; még a németekig is elvoltam. A jövedelmen mindig állatokat vettem, jó szívós bulgár jószágokat, mert az idegenek nem bírják ki itt a telet; de sohasem volt szerencsém, az én kezem alatt mindig csak a más állatai gyarapodtak. Miután megnősültem, azután már sohasem volt szívem elmenni. Gondoltam: ha ottmaradok, az asszonyra és a gyermekre csak a nyomor vár.
Észre sem vették, mikor aludtak el, de még hajnal előtt arra ébredtek, hogy a kutyák erősen ugatnak. Gyorsan kihúzták a parázsló végű botocskákat, egy marék száraz füvet hajítottak rá, megfújták: fellobbant; meggyújtották a fáklyákat és kirohantak.
A csípős ködből apró porhó szitált, a sötétségben a fáklyák alig pár lépésnyire világítottak;
hogy mi lehet azon túl, azt csak gondolni lehetett a kutyaugatás után. Szegény ebek félve húzódtak az emberek lábszáraihoz: nagy falka farkas ólálkodhatott a közelben. A fehér hó-takaró a fáklyák fényétől ugyan világított egy kicsit, de a szürke farkasbundák csak eltűntek benne.
Az emberek körbevették a karámokat, fénnyel, vasak összeverésével és kiabálással próbálták távol tartani a fenevadakat.
Ha későre is, de megvirradt, az ég délkeleti része világosabb lett; az ember egyszerre csak azt vette észre, hogy a fáklyák fényén túl is jól lát már. El is oltották, ne vakítsa el a szemüket! A kutyák kezdtek megnyugodni: a farkasok elszéledtek, a sötétség hősei ők.
Újra az öreg szólalt meg, vastag hangon, mert már rekedt volt a kiabálástól:
– Ma megmenekültünk, de ha még egy napot éheznek, holnap éjszaka biztosan ránkjönnek. Jó lenne elejét venni a világosságban.
– Várjunk még egy kicsit, legyen teljesen világos?
– Úgy elbújnak addigra, hogy nem találjuk meg őket. Hat ember megvédheti az állatokat, már látnak; jobb lesz, ha mi a farkasok után nézünk.
Hat ember ott maradt, a többiek, köztük Kesze is, elindultak lóháton abba az irányba, amerre az előbb a kutyák ugattak. Egyszerre csak megálltak a lovak, nem akartak tovább menni:
előttük volt a falka.
A csapat kettévált: Kesze, az öreg meg a fia hajtónak indult északnak, ahonnan a szél fújt; a többiek szélárnyékban, dél felől kerítették a falkát, hogy a hajtók az íjaik elé kergessék.
Leheletük fehér felhőként úszott a fel-feltámadó szélben, dérként csapódott a bundáikra.
A három hajtó északnak tartott, majd keletnek fordult; hamar odaértek, ahonnan a szél a szagukat pont a falkához vitte. Ott eltávolodtak egymástól, és délnek fordultak. Addig a vadászok is elfoglalták a helyüket, a farkasok pont oda fognak menekülni – tervezték.
Egymástól jó hajításnyira lovagoltak, amikor a látóhatár megelevenedett előttük: a fehér hóban szürke foltok: az emberkerülő fenevadakat az éhség és a lovak szaga felbátorította.
– Fújja meg a kürtöt! Fújja meg már, mire vár?! – kiáltotta az öreg.
Kesze a szájához emelte, és belefújt:
– Segítsetek! – rikoltotta a kürt.
A farkasok már meg is támadták Keszét.
Először a ló orrát akarták elkapni, de a kopja olyan gyorsan csapódott az első felé, hogy az alig tudott elugrani előle. Még próbálkoztak egyszer, akkor Kesze meg is sebesítette egyiküket; erre körbevették őket, és a ló hátulsó lábait próbálták átharapni. Kesze forgatta a lovat, hátrafelé is csapott a kopjával.
A ló el akart rohanni; ez a végüket jelentette volna: teherrel a hátán könnyen utolérik. Közben az öreg meg a fia közelebb lovagoltak, és nyilazni kezdték a farkasokat. Azok gyorsan keringtek, ügyesen kitértek a nyílvesszők elől.
A ló forgott, fel-felvetette a farát, hogy rúghasson hátrafelé, de a rúgások a lovas súlya miatt túl rövidre sikerültek, majd hirtelen eldőlt: a farkasoknak sikerült átharapniuk az egyik hátsó lába izmait.
Kesze vigyázott, hogy talpra essen; a szablyáját34 vette a kezébe, azt gyorsabban mozgathatja;
forgott jobbra-balra ő is, nehogy neki is a hátába kerüljenek.
A fenevadak többsége a lóra vetette magát, amelytől Kesze mér eltávolodott, a háta mögött csak egy maradt. Ekkor a fiú egy pillanatig megállt; hagyta, hogy a farkas a háta mögött bátorságra kapjon, és ugorjon; de aztán fordult, csapott is a szablyával a fenevadra, amely már majdnem a nyakában volt. Alig vágta le, már fordult is vissza, és vágott újra, mert egy másik túlról ugrott.
A többi farkas már mind a ló körül tolongott, éhesen tépték a gőzölgő húst.
34A szabja görbe kard, kiegyenesített karral vívtak vele. Ennél a stílusnál könnyebben bírható a kard súlya;
vágás, hárítás után gyorsabban lehet szúrni. Szúráskor (például a comb mellől) a kard hegye körpályán mozgott. Azért, hogy mélyebb sebet ejtsen (a bőrvért kisebb helyen védjen), a hegy mögötti résznek is azon a körpályán kell mozognia, ezért kellett a fegyver végét görbére készíteni. A szükséges görbület nagyobb, ha szúráskor a váll is előremozdul, vagy ha a vívó mozgó lóról szúr. A szükséges görbület csökkenését azzal érték el, hogy a markolat ferdén kapcsolódott az élhez (emiatt a fegyver hegye nagyobb sugarú körön mozgott); ezzel megnőtt a szúrás távolsága is, és a szúrás előtt a kard helyzete mélyebb lett, nehezebben lehetett hárítani. A markolat ferdesége ezeken kívül még biztosította, hogy a kar előnyújtásakor a szablya a kar meghosszabbításába kerülhetett még akkor is, ha mindegyik ujj szorította a kard markolatát, és a csukló is feszes maradt. (Így nem lehetett kiütni a kardot a kézből.) A hegyet mindkét felén élezték, tehát amikor a két lovas elszáguldott egymás mellett, a szúrás után a kard kivágta magát, nem tört bele az ellenségbe. A fegyver-kovácsok nem sok mértant tudhattak, de elméleti ismeretek nélkül is, gyakorlati úton – hasonlóan, mint más találmányoknál – sok mindenre rájöttek. Megalapozatlannak tartom azt a véleményt, hogy a szablyát azért készítették görbére, mert csak vágásra használták. Vágáskor a penge hajlításra van dinamikusan igénybe véve;
a keresztmetszeti tényezője, tehát a szilárdsága nem növekszik meg azzal, hogy a vége görbe. Amely kardot csak vágásra használtak, annak az ellenség felőli vége a nehezebb. (L. a dák kardokat!)
Kesze most már kézbe vehette az íjat, volt ideje kihúzni, és ő is nyilazni kezdett. Ahogy meglőtte az elsőt, az vinnyogva kapott az oldalába fúródott nyílvesszőbe. A legtermetesebb Keszére nézett, majd hirtelen az öreg felé kezdett rohanni.
A többi utána; körbevették az öreget, dőlt az ő lova is ki alóla.
Az öreg még megállt a lábán, egyet fordult is a szablyával a kezében, de aztán elvágódott, és eltűnt a szürke tömegben. A fia lóháton vágtatott a segítségére; Kesze csak gyalog, futás közben is nyilazva.
A farkasok már menekültek egy-egy utolsót harapva a holttestekből. Dél felé ropogott a fagyott hó a lovak patái alatt: jöttek a többiek a kürthangra segítségül.
Az öregből a vadak nem sokat hagytak. A fia szomorúan nézte:
– A sok fázódástól fájt már a lába, menni is alig tudott; nem csoda, hogy nem tudott elég gyorsan forogni, miután a lóról lekerült. Sok farkassal végzett az életében; a Jóisten akarta így, hogy a farkasok végezzenek vele.