amelyben a bulgárok bolyonganak, az urak meg uralkodnak
„És az ugrok a görögökkel kezdének hadakozni, s a trák földet és Macedóniát Thessalonikáig elpusztíták”
Orosz őskrónika (Dr. Jagić V., Dr. Hodinka Antal és Thallóczy Lajos fordítása; MHK: 372. oldal)144
„...a morvák népét, amelyet Arnulf király az ő [hungárok] vitézségük segítségével vert le.”
Liuprand longobárd krónikás, Cremona püspöke (7: 138. oldal)
Kesze a Száva folyót kémlelte: hogyan lehetne a legkönnyebben átkelni rajta? A törzs ketté-szakadása után ő a követőivel a Bulgár Birodalomba menekült, ahonnan most jobbnak látta továbbállni. Szimeonnal a viszony egyre romlott; a nagyfejedelem azt akarta, hogy Keszéék vegyék fel a harcot a birodalomba nyomuló magyarokkal, Kesze meg csak taktikázott: szoká-sa szerint elkerülte a véres összecszoká-sapásokat, nem áldozta fel a törzsét Szimeon dicséretéért. A dolgok odáig fajultak, hogy a nagyfejedelem már el akarta fogatni, de Kesze mindannyiszor megsejtette a veszélyt, és nem sétált bele a csapdába. Ebben a kínos helyzetben megváltásként jött a németek helytartójának, Brászlávnak az ajánlata, hogy Keszéék költözzenek át hozzájuk, a Keleti-Frank Birodalomba.
A meghívás kecsegtető, a kérdés csak az: hogyan menjenek oda? A Dráva-Száva közt az ellenségeik: Bülcsü, Lél és Botond csapatai tartózkodtak, legalábbis a hozzámenekültek elbeszéléseiből Kesze arra következtetett, hogy ők hódoltatták a területet, miután Szimeon új alattvalóit, a timocsánokat megkerülték, hátuk mögött a váraikat meglepetésszerűen elfoglalták, a fiaikat így túszul ejtették; majd bekerítették őket, és arra kényszerítették, hogy átálljanak.
Nem lesz egyszerű dolog a gyermekekkel meg a sok állattal átlopakodni. Fennebb ment, ahol az egyik embere figyelte a túlsó partot.
– Láttál-e valamit? – kérdezte tőle.
– Ott, azon a közbülső kancsi fűzfán egy őrszemük van megbújva.
– Láttad?
– Én nem, de a madarak elkerülik azt a fát. Ők oldalról biztosan látják.
Kesze maga akart indulni, hogy megölje az őrszemet. Az emberei nem engedték:
– Ha kend meghal, ki marad nekünk illának?
– Majd kerül valaki. Nem engedhetem meg, hogy más elrontsa a dolgot. Nekem sikerülni fog;
amióta megkaptam Brászláv üzenetét, érzem: visszatért hozzám az isteni segítség.
144 A görögök az idézetben a balkáni szlávokat jelentik, akik Nesztor korában már bizánci uralom alatt éltek.
Anonymus a művében szintén hasonló dolgokat ír le, mint Nesztor, igaz: az évszámok neki sem az erősségei.
Történész körökben fölvetődött a kérdés: a magyar-bolgár háború valóban folytatódott-e 896-ban és után, vagy csak az történt, hogy az egyik krónikás lemásolta a másik tévedését? Az információ-átvételnek a tizenkettedik században technikai (nagy távolságok, kevés másolat), nyelvi és ideológiai (Az egyik krónikás ortodox, a másik katolikus volt.) akadályai voltak; sokkal valószínűbb, hogy azért írták le az eseményeket egyformán, mert valóban úgy történtek. A háború folyamán a magyar csapatok elérhették a bizánci határt, így követeket küldhettek a Kaukázus vidékére menekült szavárokhoz.
Kesze levetette a ruháit, átázva túl nehezek lettek volna; csak a gatyáját hagyta magán, ha meghal, ne meztelenül menjen a másvilágra. Fegyvert sem vitt magával mást, csak az íjat meg a nyílvesszőket. Kiválasztott egy nádszálat, amely a két csomója között jó hosszú volt; elvágta a két csomó előtt, majd a víz alatt ezen kap levegőt.
Lennebb ment a folyó mentén; oda, ahol a víz tükre a napsugarakat pont a fűzfához veri, és elvakítja az őrszemet, ha odanéz. Zaj nélkül ereszkedett a folyóba; elmerült, csak a nádszál vége lóbálózott a víz színe fölött; aztán a hátával lefelé úszni kezdett. Annak, aki a Tana mellett nőtt fel egy hancúrozó gyermekcsoportban, át kell úsznia még egy ekkora folyót is.
Nagyon kifáradva érte el a másik partot. Ilyenkor, amikor megerőlteti magát, éreznie kell, hogy az ember negyven felé már nem a régi. Miután kilihegte magát, még várt egy kicsit: ha valaki észrevette volna, árulja csak el magát; majd megindult a fűzfa felé. Vigyázva tette le a mezítelen talpait, nehogy egy ág megroppanjon. Már egészen a fa alá ért, de a lomboktól senkit sem látott. Megpróbált oldalra kerülni, hogy belásson a levelek közé, mikor a zsombék nagy csobbanással beszakadt alatta.
Az őrszem kitekintett a lombok közül, és már kapott is az íjához.
– Állj meg, Buga, ne bolondozzál, én úgyis gyorsabb vagyok – szólt rá Kesze.
– Kend az? – ismerte föl a bulgár őrszem a régi illáját.
– Miért, talán a vízi tündérre vársz itt? Tedd el a kürtöt; nehogy megfújd, mert megöllek!
– Nem parancsol kend már nekem, most más törzs vagyunk.
– Attól még megölhetlek, ha nem fogadsz szót.
– Nem félek én kendtől. Fiatalabb vagyok, gyorsabb, meg törlesztenivalóm is van, eleget uralkodott rajtunk.
– Botond talán jobb, mint én voltam?
– Fiatal gyerek ő még, inkább a másik két illa irányítja.
– És jobb-e így nektek, mint ahogy az én kürtöm után volt?
– Jobb a fenét, a legnagyobb veszedelembe folyton minket küldenek. Kendet is szidtuk eleget titokban, hogy ilyen meg olyan; de legalább amíg a kend kürtje után nyargaltunk, bizakod-hattunk, hogy a gyermekeink árván nem maradnak.
– Látod, és képes lennél ráhozni őket a rokonaidra. Túl a parton a te unokatestvéreid is ott vannak.
– Túl nem maradhatnak?
– Ott már kitelt a becsületünk. Átlopakodunk a némethez, titeket nem zavarunk, ne félj. Túl kevesen maradtunk ahhoz, hogy zavarni tudnánk. Nem mindegy nektek, hogy hol esz meg a fene minket, a németnél vagy Szimeonnál?
– Kend engem ki akar végeztetni!
– Dehogy akarlak; csak azt mond meg: hol nincs őrszem a parton! Ott átjövünk; téged meg senki sem hibáztathat, hogy nem láttál oda.
– Egye meg a fene, megint sikerült rávennie valami disznóságra! Megteszem, de nem kendért, az unokatestvéreimért; tudja meg kend is!
Pannóniában, vagy ahogy mi nevezzük a Dunántúlon, Brászláv, a német császár morva eredetű embere keverte a dolgokat. Amikor meghallották, hogy a morvákat megtámadták a magyarok, visszatértek ebbe a tartományukba, amelyet valamikor még Nagy Károly frank császár hódított el az avaroktól. A baj csak az volt, hogy már a magyarok is ott voltak,
méghozzá úgy, mint az ifjú Szvatopluk szövetségesei. Elejét kellett venni annak, hogy a két hadsereg – a német és a magyar – egymásnak essen a morvák örömére, ezért Brászláv ravaszul szövetséget kötött a magyarokkal. Ideiglenesen még a Dunántúl keleti részét is nekik hagyta, csakhogy kössék le továbbra is a morvákat.
A magyarok – ez a barbár keleti nép, amely nem ismeri a civilizált világ kifinomult intrikáit – bele is egyeztek ebbe. Nem gondoltak arra, hogy amíg a morvákkal végeznek, ők is legyengülnek; azután Brászláv egy kis segítséggel könnyen visszaszerezheti a nekik hagyott területeket is.
A terv nem sikerült teljesen, mert a morvákat a magyarok nem kötötték le egészen, azok egyre nagyobb erőkkel támadtak.
Az ifjú Szvatoplukkal még kiegyeztek valahogy: befogadták grófként a Német Birodalomba, még a területe egy részét is megtarthatta. A szerencsétlennek más választása nem is volt, miután a magyar szövetségesei bejelentették, hogy ők békét kötöttek a németekkel, és elkövetelték tőle a keleti országrészét, mert azt szerintük Kesze a lóért megvásárolta, és a németek a vásárt elfogadták. Valahogy csak megértette a megszorult fejedelem, hogy ez egy-általán nem egy tréfa, bár az elején csak mosolygott a magyar követnek. Viszont az öccse, Mojmir nagyon felháborodott azon, hogy így bánnak az apjuk örökségével, és nagy sereggel indult, hogy visszaszerezze mindazt, amit a bátyja elvesztegetett. Egyelőre csak a németekre támadt, és nem akart hallgatni sem a bátyjára, sem a császár hódoltató üzenetére, de még Brászláv okos tanácsára sem, pedig az a levelében nagyon szépen elmagyarázta neki, hogy nagy szelet nem jó szembevizelni, ha az ember szárazon szeretne maradni.
Ezért kellett Brászlávnak becsalnia Keszééket a Bulgár Birodalomból. Pénze ugyan nem volt, hogy őket kellően megfizesse, de ígéretekben annál gazdagabb volt; és hamarosan kiderült, hogy az ígéretekkel is jól elboldogulhat.
Kesze belátta: vége a taktikázásnak. Brászláv szigorú parancsa: a morvákat le kell győzni, nem vonulhat többet vissza; így valóban le kell győznie őket.
A kérdés: hogyan?
A terep mocsaras volt, a lovak csüdig145 süllyedtek a sárba; ilyen helyen hadmozdulatokat sem lehet végrehajtani. Hátuk mögött a bajorok sorakoztak, páncélos, mérges vitézek, akik még jól emlékeztek arra, hogy pár évvel azelőtt ezek a mocsok hungárok még a morvák oldalán harcoltak, és mennyi kárt okoztak nekik! Elég lett volna egy gyanús mozdulat a bulgárok részéről, hogy örömmel bosszút álljanak.
Kesze nem azt bánta, hogy a páncélosok előtt kell harcolnia; másként szerette volna: előre-meg hátra nyargalászva belenyilazni az ellenség sűrűjébe, aztán, ha üldözőbe veszik, a bajorok elé vezetni őket; majd a hátukba kerülni, hogy ne tudjanak visszavonulni a bajorok rohama elől.
Így helyben maradásra kényszerítve a legtöbb, amit tehetett, hogy jól szétszórta az embereit, hogy a nyílvesszők zöme közéjük essen. Még jól emlékezett az első csatájára a morvák ellen, a veszteségekre, amit a könnyű mérgezett nyílvesszők okoztak; most – bár tikkasztó volt a hőség – felparancsolta a bőrvérteket az embereire. A foguk között mormogtak a bulgár vitézek, amikor a bevizezett és kicsavart, mocsárszagú ruháikra húzták a vérteket, de nem biztos, hogy imádkoztak. Még az a fiatal legény is, aki addig úgy körülugrálta Keszét, mint egy kölyökkutya, még az sem akart beöltözni, hetykén feleselt vissza:
– Úgysem találnak el engem a morvák; ha jön is felém nyílvessző, úgy elkapom a pajzsom-mal, mint a legyet.
145 A csüd a pata feletti rész.
– Neked nyilazni kell akkor, nem madarászni. Vedd csak magadra, amíg nem húzom én reád, mert az keserves lesz!
A morvák tömött sorokban közeledtek, nehezen haladva a sárban. Amikor lőtávolba értek, megszólalt Kesze kürtje, és mint a jégeső, zuhogni kezdett rájuk a nyílzápor. Ők is nyilaztak;
itt is, ott is lovak vergődtek, a bulgárok is hulltak a sárba, de a nyilak zöme közéjük esett.
A morvák tovább cuppogtak előre, közelharcra akarták kényszeríteni a bulgárokat, de mire a közelükbe értek, olyan kevesen maradtak, hogy lemondtak a szándékukról, inkább vissza-vonultak. Erre megmozdult a bajor csapat is, balról megkerülte a lápot, és oldalba támadta a kievickélő elcsigázott morvákat.
A sás között mindenfelé vonagló emberek feküdtek; a taktikázáshoz, kitérésekhez szokott ember elborzadt ekkora mészárlás láttán.
Nem lehet tudni: ki vezette a morvákat, de egy dolog biztos: meg sem közelítette az öreg Szvatopluk leleményességét. Az, hogy a lápot elfogadta csatahelynek, még érthető: el akarta kerülni a bajor páncélosok rohamát, meg a bulgárok kiszámíthatatlan hadmozdulatait; de azt is meggondolhatta volna, hogy a mély sárban ők sem támadhatják le a bulgárokat.