amelyben bebizonyosodik, hogy a rendes ember a szomszédasszonyaival is foglalkozik
„...méltánytalannak érezzük, hogy Salán128 fejedelem olyan nagy terü-letet engedett át neki, tette ezt akár barátságból, mint hangoztatták, akár félelemből, mint cáfolják.”
Anonymus (Veszprémi László fordítása)
„inkább harcosok, semmint rablók”
Sztrabón történetíró a „nomádokról” (II.: 6.)
Omurát nagyon dühös volt; szinte ordított Keszének:
– Nem érdekel, hogy a tiédből mennyit adtál, a Nyírség az enyém. Nem elég, hogy amikor felosztottuk az új hazát, a lerajzolásnál meg a sorshúzásnál becsaptál – mert azt csináltad, már én is rájöttem, én sem vagyok bolond –, most még abból a kicsiből is elvesztegeted a Nyírséget! Hogy tűrheti a Jóisten, hogy ilyen bamba főnököm legyen?!
Kesze szelíden válaszolt; tudta: ha ő is felemeli a hangját, abból csak ordibálás lesz, nem megegyezés:
– A sorshúzásnál te csaptál be. Megmondták utána az embereim: te megláttad, melyik nyíl-vesszőn van a Tiszántúl jele, és azt húztad ki, hogy a veszélyesebb, nyugati rész nekünk maradjon.
– Igen, mert te a keletit rajzoltad le nagyobbnak.
– Mit tudtam én akkor még: melyik a nagyobb. Én se volt honnan jobban ismernem a területeket, mint te.
– Úgy tetted bele a vesszőket a tegezbe, hogy láthassam a jeleket rajtuk, csak kellett ismerned.
Utána meg röhögtél magadban, hogy milyen boldogan esküszök, hogy mindenki a részével megelégszik.
– A Jóisten akarata volt, hogy így történjen, mert így volt méltányos: nagyobb törzs vagyunk, nagyobb területre van szükségünk. Te ugyan kierőszakoltad, hogy sorshúzással osztozzunk, de csak a Jóisten igazságossága győzött. Ha Ő nem így akarta volna, én hiába csalafintás-kodom.
– Látod: te is elismerted, hogy a Nyírség az Isten akaratából az enyém. Hogyan vetemedtél arra, hogy csak úgy odaadod, anélkül hogy velem megbeszélted volna?
– Nem mindegy annak a földnek, hogy azelőtt beszéltük volna meg a sorsát, vagy most?
Méltányos, hogy együtt viseljük a veszteségeket, ha a dolgok rosszra fordulnak.
– Bezzeg, amikor az aranyakat elhoztad a bizánciaktól, nem volt „méltányos”, hogy velem is megoszd. Akkor nem hívattál magadhoz, hogy megmondd, hogy nekem mi jár.
– Most kipótolom: megmondom: neked csak a szád jár, Omurát.
– Nana, azért még az aranyakból is jár!
– Hiába jár, ha nem jut. Azok az adókba kellenek.
– Pedig én elvárom a részemet.
128 Az eredeti latin szövegben Salanus. Én ezt Csalánusnak merészeltem olvasni; bocsássanak meg érte a fenn-valók!
– Te csak reméled azt, mint a kehes129 ló a tavaszt. Pont annyi részt kaptál abból, amennyit az adókba pótolsz. Sőt, százszor annyit.
– Milyen százszor? Egy darabot sem láttam!
– Százszor semmi, az semmi.
– Akkor most miért adtál az én földjeimből is?
– Mert volt annyi eszem, hogy ne csak a miénkből adjak. A Jóisten az embernek azért adott észt, hogy használja; ne kelljen folyton Neki vigyáznia rá. Te az én helyemben csak a maga-tokéból adtál volna?
– Ha én lennék a fővezér, és a tehetetlenségem miatt le kellett volna mondanom területekről, lett volna annyi becsület bennem, hogy csak az enyémből adjak.
– Akkor most miért mérgelődöl? Így még jobban jártál, hogy nem vagy az, és mindketten álljuk a veszteségeket.
– Én nem veszítek semmit – melegedett bele még jobban Omurát. – Semmi közük ezekhez a területekhez. A görög császár küldötte jelölte ki nekünk, nem ők adták. Nem fogok megha-jolni egy ilyen senkiházi Kötél követelése előtt, lehet tőlem Árpád legbenyaltabb kegyence.
Azt mondják: egész nap csak hajladozik, mint egy kútgém; hol Mekka, hol meg Árpád felé.
Akkor lássam még egyszer őt is, amikor Csaba visszatér ide Görögországból. Úgy vették rab-szolgaként egy kötéldarabért, azt sem tudja, hogy az apja meg a nagyapja hova van eltemetve.
– Viszont biztosan tudja, hogy a fia és az unokája hova lesz.
– Ugyan hova?
– Biztosan abba a földbe, amit át kell adnod nekik.
– Ne mérgesíts fel te, mert megölöm az egész világot! Meglátod: az lesz belőle.
– Bátor ember vagy, Omurát, hogy ezt el merted határozni. Csak arra kérlek: ne rajtunk kezdd! Ha lehet: rajtunk végezd! Addig csak lesz valami.
– Ezt a megegyezést én úgysem fogadom el!
– Mit csinálsz akkor? Egyedül háborúzni kezdesz a magyarokkal, hogy megvédd a határaidat?
Annyira kemény fából még a te bölcsőd sem lehetett. Ha nekem ilyen fejem volna, addig futnék, amíg elhullatnám. – Már Keszének is fogyni kezdett a türelme; otthon volt az emberei között, bátrabban visszaszólhatott.
– Mit hullatnál te el? – nézett szigorúan Omurát.
– Most már semmit. Csak megsajnáltalak, hogy ilyen nagy az eszed, van mit cipelned. – Kesze nem tudta elképzelni, hogy a nők hol tarthatják a sütnivalójukat, Ünikün kettőjük közül hogyan választotta Omurátot.
A kazár közben ingerülten folytatta:
– A birodalmi bulgárok a tavaly tönkreverték a magyarokat. Akármikor megteszik újra, csak üzenni kellene, hogy baj van. Az adót miért fizeted nekik; nem azért, hogy megvédjenek?
– Azért fizetem, mert muszáj. Rákényszerítettek. Nem hiszem, hogy ne lenne más gondjuk, csak az, hogy a mi földjeinket búsulják.
– Nekik sem éri meg, hogy az egyik adófizetőjüket elveszítsék. Elvégre te bulgár vagy, én meg kazár; közelebb állunk a bulgárokhoz, mint a magyarokhoz. Miért kellene eltűrnünk, hogy így packázzanak velünk?
– Bulgár vagyok, de a magyarok még közelebbi rokonaim. Megszoktuk, hogy egy szövet-ségbe tartozunk.
129 A kehesség lóbetegség.
– Hát majd megszokjuk a máskéntet is. Ideje, hogy jó felé fordítsuk a lovaink száját. Ha te nem mersz a bulgárokkal szövetkezni, majd én merek.
– Te szövetkezhetsz, de mielőtt azok ide érnének, a magyarok tönkrevernek.
– Engem nem, biztosan. Vagyok olyan ügyes hadvezér, hogy feltartóztassam őket, amíg a segítség megérkezik. Te gyáváskodsz, mert neked csak a rokonság számít. De ha jól tudom, te rokona vagy Szimeonnak is Atilla után.
– Meg a dédnagyanyám után is. Tudod: az én ünödbeli dédnagyanyámnak meg az övének együtt volt összesen négy térdük?
– Jó lett volna ezt a dolgot rendesen megbeszélni, de úgy látszik: veled nem lehet; te csak hülyéskedsz.
– Érdekes: innen meg úgy látszik, hogy veled nem lehet semmit rendesen megbeszélni, bár te nemcsak hülyéskedsz.
– Én nem is, inkább csodálkozom, hogy vajon miért gyűlölöd úgy Szimeonékot?
– Dehogy gyűlölöm; szeretem őket – mondta Kesze – elkerülni. – gondolta utána, hogy ne hazudjon.
– Akkor miért félsz hozzájuk társulni?
– Mert ha lehet, ezután is csak távolról szeretném őket.
Legegyszerűbb lett volna, ha elfogatja Omurátot, miután az elhagyja a szállást, és kiadja a magyaroknak: „Ez az illa fel akar lázadni”; de Kesze nem volt az az ember, aki ezt meg tudná tenni. Így Omurát sértetlenül tért vissza a törzséhez.
Mielőtt elment volna, Kesze még feltett egypár kérdést, hogy kipuhatolja: vajon Omurátnak született-e gyermeke? Ha a kazár kivénül, mire ő meghal, a kavar törzsek fővezérségét annak az egyik utóda fogja örökölni; ha fia nem lesz, akkor a veje, mert testvére nincs. Ha Ünikünnek születne egy lánya, olyan szemrevaló, gyönyörű teremtés, mint amilyen Ünikün volt lány korában, az az ő fiát, Ürkündöt éppen találná. A gyermek meg is érdemelné, hogy megkapja azt, ami az apjának nem sikerült.
Kesze akármerre indult, csak a Tiszához ért vissza. Aggódva nézett át: a folyón túl háború dúl; vajon mi történhetett, szétverték-e a magyarok a kazárokat? Ez az önfejű Omurát bele-vitte a népét a háborúba, most az szenvedhet miatta. Meg az ő gyengesége miatt is: ha el-fogatja és átadja a magyaroknak, mint lázadót, nem kerül sor a háborúra.
Végül is hívatta Baligot:
– Emlékszel-e a húgaimra?
– Hogyne emlékeznék! – felelte Balig.
– Megismernéd-e őket száz közül is?
– Akár ezer közül is.
– Hát arra a nőre, akit Khamligban kísérgettünk, emlékszel-e?
– Ünikünre?
– Most már eszembe jutott: tényleg az a neve – igyekezett leplezni a gyengeségét, hogy nem tud az eszével parancsolni az érzelmeinek.
– Őt is megismerném – mondta Balig közömbösen, mintha nem vette volna észre, hogy a vezére elpirult.
– Pénzt adok, és átmész követségbe a magyarokhoz. Rendezd úgy, hogy a foglyokat megtekinthesd! Ha rabszíjon látod a húgaimat vagy Ünikünt, kiváltod. Alkudd jól meg az árukat, de azután váltsd ki őket, akármibe is kerülnének.
– Ünikün a magyar illa féltestvére, ő csak nem került rabszíjra.
– Én is alig hiszem, de azért még nézz jól körül, esetleg őt is meglátod valahol.