amelyből megtanulható, hogy hol tartsa az eszét az, aki nagy úrral vásárol
„Az ütközetben megverték a rómaiakat106 ... Ezt látva, haragra lobbant a császár, és Nicetast, kit Szklérosznak neveznek, hadihajókon elküldte a Dunához, hogy ajándékokkal bírja rá a turkokat Symeon megtámadására. Az elment, és a turkok fejedelmeivel, Árpáddal és Kuszánnal találkozván, rábírta őket a háborúra.”
Georgiosz Monachosz: Az új császárok élete című krónikájának 10. századi folytatásából (Szabó Károly fordítása, MHK: 106.
oldal).
Kesze a fia helyett egy árva rabszolgagyermeket vitt el, felöltöztette drága ruhákba, mintha az ő gyermeke lenne; kitanította: mit mondjon, nehogy elárulja magát. Legféltettebb kincse volt a fia, Ürkünd, semmi esetre sem tette volna ki valamilyen veszélynek.
Árpád, a magyarok illája szintén egy idegen gyermekkel érkezett. Mellette volt Kötél is, a leg-okosabb tanácsadója.
– Kücsid, te a találkozáson hagyd Árpádot beszélni! – kérte Kötél Keszét. – Tudom, hogy okos vezér vagy, de a görögökkel való tárgyalásokhoz még nem lehet meg a kellő tapaszta-latod, ahhoz még túl fiatal vagy.
– Nem törekedek a szereplésre, de azért megjegyzem: jóval korábban voltam illa, mint Árpád.
– Kesze szerette a dolgait maga intézni.
– Ez így igaz, a hazai dolgokban a tapasztalatodat és a hozzáértésedet senki sem vonja kétségbe. Mi sem vagyunk olyan oktalanok, hogy a tehetségedet ne vettük volna észre, de most egy olyan ember irányítására van szükség, aki a görögöket ismeri jól, és ez én vagyok, te is tudod. Neked is érdeked, hogy a tárgyalás minél jobban sikerüljön; ez fontosabb, mint az, hogy ki szerepel. Árpáddal már megbeszéltük, hogy miket mondjon. Ha olyan követelésekkel jön a követ, amikre nem számítottam, valamilyen ürüggyel megszakítjuk a beszélgetést; ki-jövünk és tanácskozunk. Ott leszek én is mellettetek tolmácsként, ha bal kézzel végigsimítom a homlokomat, mintha csak az izzadságomat törölném, az azt jelenti, hogy a beszélgetés rossz irányba tart; félbe kell szakítanunk, hogy tanácskozzunk. Vigyáznunk kell, mert biztosan a görögöknek is lesznek tolmácsaik; jó, ha ti is azt mondjátok előre, amit én fordítok. Jól választottad-e ki a rabszolgagyereket, a legokosabbat hoztad-e el?
– Annyit tud, hogy azt mondja: az én fiam. Hogy többet tudjon, az nem is olyan fontos.
– A görögöknek nem, de nekünk igen. Árpádnak én a saját fiamat ajánlottam. Ha szükséges, az embernek a veszélyt is kell vállalnia. Egy buta gyermek elárulhatja magát; nincs ellenedre, hogy kicseréljük?
A Bizánci Birodalomból egy nagyon előkelő úriember érkezett fényes kísérettel; gyanakodva vizsgálgatta Keszét, megpróbálta minél jobban memorizálni a kinézetelét, hogy majd a kémekkel azonosíthassa: igaz lenne, hogy a magyarok még mindig parancsolhatnak a kavaroknak, vagy csak egy szélhámost hoztak magukkal? A szokott formaságok után azt magyarázta el a két vezérnek, hogy milyen egyszerű dolog lesz legyőzni a bulgárokat most,
106 Itt a Keletrómai Birodalomról van szó, tehát Bizáncról, amelyben akkora már a görög etnikumhoz került a vezető szerep, ezért Görög Birodalomnak is nevezték. Annak a császára „lobbant haragra.”
amikor a fenséges császár hadserege már meg is semmisítette a fő erőiket, a magyaroknak északról csak be kell sétálniuk a hátrahagyott területekre, és birtokukba venniük azokat. A két vezér komolyan hallgatta; tudták: olyan fényesen nem állhatnak a dolgok, ha a görögöknek az ő fegyvereikre is szükségük van. Ellent nem mondtak, de a végén Árpád megjegyezte:
– Nagyon lekötelező, hogy a fenséges császár ránk is gondol a préda felosztásánál, miután már legyőzte a bulgárokat. Sajnos: nem élhetünk a szívességével. A bulgárokkal már jó ideje békés viszonyban élünk, több törzsünk bulgár eredetű, nem vezetne jóra, ha háborút kezdenénk. Ha a fenséges császárnak szüksége lenne a segítségünkre, barátságból szívesen segítenünk, de miután a bulgárok fő erőit már megsemmisítette, ami beavatkozásunkra már nincs is szüksége.
– A szerencse forgandó; hogy a dolgok rosszra ne forduljanak, nem ártana még egy biztosíték;
ez lenne a ti támogatásotok.
– Nagyon nehezen tudnók megmagyarázni az embereinknek, főleg a bulgár vezéreknek, hogy miért kell nekünk is belépnünk.
– Ebben is a segítségetekre leszünk. Nem jöttünk üres kézzel, és az arany csengésénél nincs meggyőzőbb érv. – Ez valóban komoly érv volt mindig; akkor is arra számítottak a bizánciak, hogy azzal mozgósíthatják a déli (birodalmi) bulgárok ellen a turkiai bulgárokat és a magyarokat, ez pedig megmenti őket.
– A barátság minden aranynál többet ér – folytatta Árpád. – Mi a magunk részére semmit sem kérnénk, de hogy meggyőzzük az embereinket, és azok ne kényszerből, hanem jókedvvel kövessenek, valóban szükségünk lesz egy kis pénzre.
– A fenséges császár mindig gazdagon megjutalmazza a barátait, a ti fáradozásaitokat sem kéri ingyen. Itt van a bőkezűségének a bizonyítéka; és ez csak az előleg. Holnapra megérkezik a megkésett hajó is, és akkor még háromszor ennyiben részesültök.
Az aranypénzek valóban jókora halmot alkottak, de sem Árpád, sem Kesze nem mozdult. Mi lesz ennek az ára?
– Vállaljátok-e, hogy az egész haderőtökkel a bulgárokra támadtok, és addig harcoltok ellenük, amíg azok meghunyászkodott kutyák módjára nem könyörgik a fenséges császár kegyelmét?
– Az összes harcosunkkal nem tudunk részt venni a támadásban; egy kis csapatot hátra kell hagynunk, hogy biztosítsák a feleségeink és a gyermekeink védelmét egy esetleges besenyő vagy orosz támadás esetén; viszont az embereink nagy részét elküldjük, és nem kötünk békét a bulgárokkal a császár engedélye nélkül. Ezeket vállaljuk.
– Nagyon megbízható jó barátaink vagytok, a fenséges császár továbbra is nagyon szeretni fog benneteket a családtagjaitokkal együtt. Nagy bánata, hogy nem ismer személyesen titeket.
– Meghiszem azt – gondolta Kesze. – Ha meg akarnók látogatni, be sem engednének a palotájába. Még távolról is csak úgy pillanthatnók meg, hogy azelőtt egy hétig fürdetnének.
– Szívesen vendégül látna Konstantinápolyban – folytatta a görög követ –, de persze bennete-ket most a dolgaitok ide kötnek. Ha ti itt is maradtok, akkor is semmi akadálya, azt hiszem, hogy a fiaitokat elküldjétek velem, hogy a fenséges császár megismerhesse a becses szemé-lyüket. Ígérem: rangjukhoz méltóan fogjuk tisztelni és ellátni őket.
Várható volt, hogy túszokat is kérnek; szerencséjükre mindketten a helyén tartották az eszü-ket, amikor elindultak. Ennek ellenére kérették egy kicsit magukat, nehogy a görög gyanút fogjon:
– A fiainkat nem tudjuk elengedni, a tenger nagyon veszélyes, viharok dúlnak rajta, meg viking kalózok járnak. Nem tehetjük ki őket a veszélynek, inkább készítsenek képeket róluk;
biztosan az emberei között van egy-kettő, aki tud.
– A fenséges császár személyesen szeretné megismerni a gyerekeket. A vihartól meg a kalózoktól ne féltsétek őket, a fenséges császár hajói nagyon erősek, és a kíséret sem gyenge.
– A mi gyermekeink nincsenek szokva a tengerhez, és úgy tudom: ott, aki nincs szokva, hamar megbetegszik.
– A mi hajóink nagyon sima járásúak, de ha mégis megbetegednének, kitűnő orvosaink vannak. Ha nem külditek el a gyerekeiteket, valamelyik tanácsadó még arra gondolna, hogy valami turpisságon töritek a fejeteket, és esetleg még a fenséges császárt is befolyásolná.
Sajnos, a pénzt nem hagyhatom itt, ha a fiúkat nem engeditek el, bármennyire is örülök, hogy megajándékozhatlak benneteket.107 Én ugyan ismerlek titeket, mondtam is a tanácskozáson, hogy meg lehet bízni bennetek, de sajnos a fenséges császárnak vannak bizalmatlan tanács-adói is. Szinte hallom, amint mondja valamelyikük: Csak rosszban törhetik ezek a ravasz turkok a fejüket, ha a gyerekeiket nem merték elengedni. Bizony meggondolatlanul hagyta náluk Szklérosz azt a rengeteg pénzt. Nem kis összeg; gondoljátok csak meg: ma eljönnek a gyerekek velem, holnap befut a megkésett hajó, és megkapjátok az elmaradt részt is.
– Elengedjük azzal a feltétellel, hogy a győzelem után visszahozzátok őket. Mellettünk kell kitanulniuk a vezetést meg a hadviselést, sokáig nem maradhatnak távol.
– Ezt megígérem, és azt is, hogy a legnagyobb kényelemben és tiszteletben lesz részük. A fenséges császár a legjobb nevelőket adja majd melléjük.
107 A bizánci-magyar szövetség elég ingatag alkotmány volt. Harminckilenc évvel később történt – miután a bizánciaknak sikerült egy jót terjeszkedniük észak felé, így határosokká váltak a magyarokkal (Valamilyen bulgáriai belviszály miatt néhány szláv kenéz a görög pártfogásra szorult, és Časlav Klonimirovičot fogadták el főnöküknek.) –, hogy a magyar és a török törzsek között háború tört ki, mert egyikük megsértette a vendégjogot. A bizánciak kihasználták a kedvező alkalmat, megtámadták a magyar szövetséget, és nagy számú rabszolgát szereztek. Azok erre kiegyeztek egymással, és a hozzátartozóik kiszabadításáért egészen Konstantinápolyig nyomultak. (Lásd Mascudi 10. századi mohamedán történetíró sorait! 8.⁄II: 183.-185.
oldal.) A magyar hagyományok másképpen tudósítanak: az őskrónika szerzője fanatikus egyházfi lehetett, akinek csak rossz véleménye lehetett a pogány korról és csak jó a bizánci császárról; a későbbi művekben az ő hatása tükröződik más események elbírálásánál is. A „Valendar” várnévben (MHK: 280. oldal) a „Val”
bizonyára a Belgrád név elejéből származik, a „lendar” a lándorokra, a birodalmi bulgárokra utal. (A várat valóban víz, de nem tenger, hanem a Duna és a Száva védi.) A későbbi Szerbia területén uralkodó kenézek hol a bulgárokhoz, hol a bizánciakhoz csatlakoztak aszerint, hogy pillanatnyilag melyik volt számukra az előnyösebb.