• Nem Talált Eredményt

Hatodik fejezet,

In document Az utolsó hunok (Pldal 30-33)

amelyből kiderül, hogy az embernek nagy ellensége a saját kishitűsége

„Leküzdhetetlenné válnak azok az akadályok, amelyeket mi képzelünk magunk elé.”

Réti Tamás

Azért a legényért nem adnék egy hagymát, Aki a lány előtt eltátja a száját.

Eltátja a száját, összehúzza magát, A fene enné meg azt a málé száját!

(marosszéki népdal)

Amikor Keszi fölkelhetett, első gondolata volt, hogy Ünikünt fölkeresse. Vajon mi történhe-tett ez alatt az idő alatt; az a gazember Omurát eddig el is csábította biztosan. Nemrég mondta Szabolcs, hogy a házuknál a bulgárok a kazárokkal alaposan összezördültek: hat ember meghalt mindkét részről, a többiek is úgy össze voltak faricskálva, hogy már nem voltak jók semminek. Ő kirakta az összest, most magyarok őrzik a családot.

Milyen ürügyet találjon, hogy bemehessen?

Fél napig távolról kerülgette a házat, aztán belevágott: lesz ami lesz, bement. Amikor benyi-tott, újra együtt találta Ünikünt és Omurátot.

– Mi van, Csalános; te még mersz élni? – kérdezte Omurát.

Keszi csak Ünikünt nézte; a lány nagyon jókedvű volt, nevetett a kazár mellett, vidám arcocs-káján, csillogó szemein tündökölt a boldogság. Egy pillanat alatt felmérte a helyzetet: igen, jól gondolta: amíg ő a hátát nyomta, ezek egészen összemelegedtek. Most már mondania kell valamit, mert csak áll és bámul, mint egy borjú az új kapura.

– Szabolcs nincs itt? – nyögte ki valahogy.

– Láthatod, hogy nincs! Hacsak el nem bújt a sótartóban. – Omurát válaszán Ünikün is nevetett, szép csilingelő kacagása mint a kés hasított a fiú szívébe.

Mit keres ő itt? Tudhatta volna, hogy már fölösleges; eljött bolondul, hogy kikacagják!

Mint egy alvajáró hátrált ki az ajtón; ő sem tudta hogyan került ki az utcára. A gyönyörű őszeleji napsütésben mintha az ég is elborult volna számára, betegeskedéstől elgyengült mellére nyomasztó súly nehezedett, alig tudott levegőt venni. Milyen szép is volt, Istenem, és milyen csúnyán kellett végződnie!

Visszagondolt a nyári napokra, amikor együtt lovagoltak Khamligba; milyen szép is volt a lány, milyen vidám volt mindig, hogy csevegett, mint egy kis madár; és mekkora barom volt ő, hogy folyton visszautasította! Mikor arra célozgatott a lány, hogy együtt fognak lakni Khamligban egy szép házban, miért kellett elrontania a terveit, hogy számára csak a puszta ér valamit?

Mibe került volna, hogy azt mondja: igen, én is ott szeretnék lakni?

Omurátnak persze van esze, mindent megígér a lánynak, pedig ő sem fog beköltözni soha ebbe a bolond városba, Nagykazárlikába, ahogy a pusztán nevezik, de mindent megígér, bármit is kíván a lány.

Amikor megvette neki a selyemszalagot, hogy simogatta azt a virágos selyemkaftánkát is;

mibe került volna neki, hogy megvegye azt is? Kellett a pénz a katonák élelmezésére? Mit ért vele? Nem éhen haltak, hanem egymást ölték halomra. Bezzeg Omurát biztosan mindent megvesz a lánynak.

Igen, akárhogy is veszi, nagyon durva volt; folyton ellenkezett, kigúnyolta a lányt. Mindent meg kellett volna ígérnie – mondta az esze, de a szíve érezte: annyira szerette, hogy nem tudott volna hazudni neki.

Amikor a görögdinnyét megvette, a legszebb szeletet neki nyújtotta, közben az járt az eszében, hogy mit gondolhat most róla a lány, mire véli az ajándékozást? Omurát bezzeg nem fél, ő ajándékot is vesz. Meg sokkal jobb képű, magasabb, erősebb, mint ő.

Igen, ez az igazság, nincs mit takargatnia; ha lány lenne, ő is egy ilyen délceg legényt szeretne biztosan; nem csoda, hogy Ünikün is azt teszi. Különben is megmondta, hogy egy rendes kazár fiút keres, mert csak az tudja őt megbecsülni.

Más már nem is ember ezeknek a városi lányoknak, csak az ilyen hetvenkedő hűbelebalázs legények tetszenek nekik.

Végeredményben nem történt semmi különös, megszokott dolog, hogy a fiatalok szerelmesek lesznek – a gyerekbetegségek után rendszerint ez következik –, és az is gyakori, hogy a szerelmet nem viszonozzák. Csak ennyi történt vele is, miért kell eltúloznia? Omurát szebb és ügyesebb, hát övé a győzelem.

Mit veszített ő?

Végeredményben semmit. Ha majd ez az érzelem a szívében elhamvad, kap ő lányt még eleget, minek eméssze magát? Jobb, ha nem is gondol rá. Letelik hamarosan a három év, hazamehet az édesanyjához meg a húgaihoz; milyen rég nem látta őket, Istenem!

Azok az ő családja, nem ez a lány, aki kinevette.

Este Zengine asszonynak a szolgákkal kellett vesződnie. Mióta Szabolcsot az apja fölrendelte a palotába, minden gond az ő nyakába szakadt; ez a mihaszna nép az egész vagyonát föl-zabálja, és nem csinál semmit.

Zengine asszony kiabált, a szolgák megpróbáltak serénykedni, vagy legalábbis úgy tettek, mintha serénykednének; senki sem vette észre, hogy Ünikün, aki aznap korán lefeküdt, szipog magában.

Szegény lányban egy világ omlott össze, amit édes álmodozásból épített fel.

Mennyit várta, hogy Keszi visszatérjen! Először, amikor csak úgy eltűnt hirtelen, állandóan találgatta, hogy hol lehet; aztán amikor elmesélte Omurát, hogy valami buta férfitréfa miatt összeverekedtek, és Keszi megsebesült, mennyit várta nap mint nap a felgyógyulását! Figyel-te a kaput: ő jön-e be; ha szapora férfilépFigyel-teket hallott, hasonlókat, mint a Keszié, hogy meg-dobbant a szíve. Ma valóban visszajött, kicsit sápadtan, lesoványodva; belép a sütőházba, és azt kérdezi: – Szabolcs nincs itt? – Amint megtudja, hogy nincs, elmegy; őt még szóra sem méltatja, még annyit sem kérdez: – Hogy vagy Ünikün?

Ezt érdemelte ő annyi sóvárgás, epekedés után?!

Végiggondolta az egész kapcsolatukat: mennyit gondolkozott, miként állhatna szóba vele, amíg eszébe nem jutott, hogy az íjat eldugja, így a jövendőmondóhoz is kimehetett egy kis segítségért; aztán amikor elérte, hogy együtt lovagoljanak, milyen boldog volt, Istenem; hogy remélt, hogy tervezett, milyen szépek is voltak az álmai!

Keszinek akkor sem kellett semmi abból, amit ő eltervezett; milyen buta volt, hogy nem ébredt rá: ezt a legényt ő nem érdekli; ha szeretett is, az is csak újholdig tartott, amíg a

varázs-lat. Csak addig volt engedelmes, amíg minden héten bevarrhatott egy megkuruzsolt hajszálat az ingébe.

Nem, ő nem akarta tudomásul venni a tényeket, ő mindent megbocsátott; még a pusztába is elment volna vele szívni a port meg a trágyaszagot az állatok után, csakhogy az övé lehessen.

Talán neki kellett volna megszólítania?

Mindig ő, a lány kezdte a beszélgetést, a délután is ránevetett a legényre, észre kellett vennie annak még férfi létére is, hogy neki nevet, az ő megjelenésétől lett hirtelen olyan boldog, a figyelmét akarja magára vonni a kacarászásával.

Igen, meg kellett volna szólítania, de Omurát előtt szégyellte, hogy lány létére ő kezdje a beszélgetést.

Ez az Omurát is mindig ott van, ahol nem kellene; úgy az emberre akaszkodik, mint a bojtor-ján, nem lehet tőle megszabadulni. Különben rokonszenves fiú, mindent megvesz ajándékba, csak rá kell gondolnia, ki se kell szólnia a száján; azután meg hogy könyörög azokkal a hűséges kutyaszemeivel: csak egy puszit viszonzásul.

Nem rossz fiú, de azt, hogy ma ott volt, sohasem fogja neki megbocsátani.

In document Az utolsó hunok (Pldal 30-33)