amelyben a kisember végre egy nagy győzelmet arat, és amelyben kiderül, hogy kiktől kellett félnie még a magyar illának is; csak az nem derül ki, hogy ki is volt a kisember
„... éjszakáról éjszakára szüntelenül ... a magyarok és a bissenusok nyugtalanították, mérgezett nyilakkal öldösték őket, ... köteleket feszí-tettek ki, és így sok embert elraboltak, akik valamilyen szolgálatot teljesítettek.”
A Képes Krónika egy magyar-német háborúról (6: 117. oldal, Bellus Ibolya fordítása)
„Akkor Usubu ... a Pacostu hegy közelében táborozott, ... majd innen átlovagolt a Peytu mezőre... A negyedik nap a Besprém várhoz értek.”
Anonymus (MHK: 448. oldal)167
Brászláv már nagyon türelmetlen volt: a bulgárok a magyar határ közelében topogtak, csak nem akaródzott nekik átlépniük a folyót. Már azon gondolkozott: megtámadja őket, hogy túlszoruljanak a határon, amikor jelentették neki: végre átkeltek a Séden.
Nagyszerű eredmény volt, már csak a jó hírekre kellett várnia, hogy a két vad horda miként írtja egymást.
Ezt a derűs hangulatot seperte el a bulgárok hirtelen visszatérése. Mielőtt a folyó melletti őrök jelentették volna, már Brászláv hadserege mellett teremtek, amely a szűk vár mellett táboro-zott; nyílzáport zúdítottak rá; majd épp olyan gyorsan, ahogyan jöttek, vissza is vonultak.
Ezt nem lehetett annyiban hagyni, főleg miután a felderítők jelentették, hogy csak pár ezer ember kelt át a folyón – körülbelül annyi, ahány harcos nemrég átment az asszonyokkal meg a gyermekekkel –, és a vártól nem messze megálltak. Brászláv gyorsan kétfelé osztotta a seregét, hogy a visszavonulásukat az egyikkel elállja, majd bekerítse és megsemmisítse őket.
Kesze azért vonult vissza, hogy maga után csalja az ellenséget, eltávolodjanak a vártól, ahol a várvédők a falak mögül nyugodtan nyilazhatták volna őket. Eredetileg ő is kétfelé akarta osztani a seregét, az egyikkel elcsalta volna az ellenséget még egy darabig, a másikkal elvágta volna a visszavonulási útjukat, de amikor látta, hogy az egyik ellenséges sereg megkerüli,
167 Szerintem Usubu legvalószínűbb olvasata Ücsübü (A neveknek többféle olvasata is lehetséges), ma Ücsöbnek ejtenünk, torzított formája az idegenek számára akár Csaba is lehetett. Törökül harmadik herceget jelentett (Ücsüz bü? üϛüz bey?). A viselője szerencsétlen egy ember volt: a kinevezése után nem tarthatott sajtófogadást, hogy a külföldi tudósok is megismerhessék, ezért most a kiművelődött ükunokái tudni sem akarnak róla. A negyvennyolcadik fejezetét Anonymus másolója úgy kezdi, hogy Ücsübüt és Küszét (A korabeli helyesírással Cuseet, a hagyományos megfejtés szerint Ősét) Veszprém ellen küldték. Az „et Cusse”
viszont csak egy korábbi másoló okoskodó beszúrása (A következő, még át nem javított „Cussék” miatt; a mondat állítmányai egyes számban maradtak), a későbbi sorokból kiderül, hogy a seregvezér Ücsübü Küszé nélkül vonult a Pákozdi-hegy mellett a Péti-mezőre, és csak azután került elő a bulgár. A vonulás és a veszprémi csata leírása valószínűleg egy vagy több hősi énekből származik. Anonymus és a nyugati források szerint a magyarok a rómaiaktól foglalták el a Dunántúlt (Anonymus idejében a Szent Római Birodalom az az állam volt, amelyik a Keleti Frank Birodalomból alakult ki, de amelyet a magyarok már akkor „németnek”
hívtak, ez az elnevezés honfoglaláskori; Anonymus viszont, mint tudományos ember, kora hivatalos elneve-zését használta.). A krónikák szerint a morváktól foglalták el. Melyik az igaz? Valamennyi igaz: A Dunántúl a Keleti Frank Birodalomhoz tartozott, de a vezetés a helyi szláv vazallusok kezében volt, akik lehettek morva származásúak; de ha másféle szlávok voltak, a magyarok akkor is morváknak tekintették őket. Lehet, hogy „Morot” nem is volt lengyel származású, csak a neve volt Brászláv, és ezt később Boroszlóiként értelmezték – Szvatoplukra is. Ellenben a cseh hagyományok szerint is Borzsivoj (I. Szvatopluk unoka-testvére?) a lengyel eredetű Przsemysl dinasztiából származott.
letett róla: Brászlávék maguk teszik lehetetlenné a visszavonulásukat azzal, hogy a hátukba kerülnek.
Átlovagolt a sűrűsödő sötétségben arra a helyre, amelyet már korábban kinézett magának, mint megfelelő, csapatmozgásokra alkalmas csatahelyet, amikor furcsa dolgokat kezdett látni:
az egyik keze lenyúlt egészen a földig, és ott araszolgatott a ló mellett. Megrázta a fejét: a látomás eltűnt, de aztán mintha egy vénasszonyt látott volna a bokrok fölött. Az éjjel semmit sem aludt, az azelőttin sem sokat; ilyenkor megtörténik, hogy a rossz szellemek megzavarják a fáradt szemet.168 Ebben az állapotban felelőtlenség lett volna irányítani az ütközetet, nem azt látná, ami történik, hanem amit a rossz szellemek akarnak.
Ürkünd mellette lovagolt tanulni a harci tudományt, hozzá szólt:
– Át kell venned a parancsolkodást. Megbírod-e?
– Meg, édesapám, bízhat bennem. – Ürkünd még egészen fiatal legény volt, nemrég kezdett pihézni az arca nagy büszkeségére, de még büszkébb volt, amikor leborotválhatta.
– Bírod-e tüdővel, hogy egész éjjel fújjad a kürtöt?
– Adja csak ide, édesapám, addig bírom, amíg kell. – Hogyne bírta volna a gyermek, amikor kicsi korától azt gyakorolta; még egészen kölyök volt, amikor mindenféle tárgyat kineveztek kürtnek, és azt fújták napestig egész tüdőből; minden gyermek illa volt képzeletbeli hadsereggel. Aztán, ahogy nőtt, rendes négylyukú kürtöt készített magának – amely az ötödik hangot akkor búgta, amikor a négy felső ujj az összes lyukat eltakarta –; azon gyakorolta a dallamokat egyik-másik kiöregedett szolga után, akik egy kupa kumiszért készségesen fütyölték elöl a fogatlan szájukkal.
– Amott egy jó magas domb van, most a sötétben nem látszik, de ha jó vezér akarsz lenni, jövet ki kellett nyitnod a szemed.
– Emlékszem rá, édesapám.
– Mi van az oldalán?
– Egy sűrű bozótos.
– Ha nem térnék vissza virradatig, azután a bozótosból irányítsd a csapatot, onnan mindent láthatsz anélkül, hogy téged láthatnának. A tetőre állítsd ki Baligot a zászlóval, minden parancsot a kürtjel után ismételjen meg zászlólengetéssel is; lehet, hogy az emberek a csata-zajtól, nyílvesszősuhogástól, patadobogástól a kürtjelet mind nem hallják meg és összebolon-dulnak. Vigyél magaddal testőröket is, akiknek fejszéjük is van; ha a németek észreveszik, hogy hol vagy, és el akarnak fogni, légy résen, és cselezd ki őket! Ha nem tudod őket kikerül-ni, vágjátok keresztül magatokat a soraikon! A németeknek az a szokása, hogy a vezérük középen van a legelső sorban, drága ruhájával kitűnik a többi közül, próbáljátok elfogni!
Körülötte rendszerint nehéz páncélosok vannak; ha lasszóval elkapja egy bátrabb csoport, azok a súlyos vértjeik miatt nem tudják utolérni őket. Ha elfogjátok, akasszátok fel egy magas dombra; mindjárt elmegy a többieknek a kedve a harctól, ha a vezérüket felakasztva látják. Ha messze a domb, a fejét egy hosszú rúdra is feltűzhetitek; úgy tartsátok fel, hogy a díszes sisak-ját rajta hagysisak-játok, úgy inkább felismerik. Amikor menekülnek, nyíllal vagy dobókopjával terítsétek le a vezérük lovát, a hátuljára nem szoktak vasat rakni. Ha erősen meg vannak riadva, egyikük sem fordul vissza, hogy a parancsnokukat megmentse. A szemetek nyitva legyen, a tiéd is, a Baligé is, nehogy bekerítsenek, és megszorítsanak! Amíg ki nem virrad, a katonák nem kötözhetik oda magukat a nyereghez, a sötétben a lovak könnyen elbotolnak.
Addig nagy sebességgel úgysem nyargalhattok. Jól jegyezd meg, mert lehet, hogy utoljára beszélgetünk: Álló hadsereget, ha csak lehet, forgó kerékként kell megtámadni: hosszú
168 Erősen fáradt, kialvatlan emberrel megtörténik, hogy hallucinál.
sorokban ellovagoltok előtte balra nyilazva; ha ellentámadásba lendül, jobbra azonnal vissza lehet vonulni, a hátsók nem akadályozzák az elsőket.
– Édesapám, én ezeket mind tudom, nem a tegnap születtem.
– Tudod, persze, hogy tudod, de nem árt, ha elismétlem. A szekeres lovat is késő lenne a hegy előtt etetni, de nem árt, ha ott is haraphat egy-két falást. Na, vedd át a kürtöt és a szablyát, és ne feledd: ezekre sem a nagyapád, sem én soha szégyent nem hoztunk, neked is meg kell állnod a helyedet!
– Megállom, édesapám – kapott mohón a kard meg a kürt után a gyermek, rég áhítozott már erre a pillanatra.
– Messze ne menjetek, itt forgasd őket, amíg vissza nem térek!
– Úgy teszek, édesapám.
Kesze két emberével jó messze ment a csata színhelyétől, ott a sötétben nekifogott az avar felső rétegéből, a szárazából fekvőhelyet összehúzni magának, de mielőtt elkészült volna, elnyomta az álom. Az édesanyjával álmodott, aki már négy éve meghalt; csodálkozott, hogy újra látja:
– Édesanyám, mi van magával; már azt hittük: meghalt?
– Hadd el, szívem gyümölcse, apró Kücsidem, jobb nekem odaát; ott fordított világ van: mi, nők uralkodunk; csak visszajöttem, hogy lássalak: miképpen vagytok?
– Kínlódunk, édesanyám; azóta sem tudtunk egy darab földet szerezni magunknak, ahol a magunk urai lehetnénk. Talán most sikerül. A bujdosásban a jószágaink is elhullottak, már csak lovaink vannak, mind a rablóknak.
– Ti, férfiak, nem tudtok meglenni úgy, hogy egymást ne öljétek. Hol új hazát szereztek, hol meg azt is elveszítitek. Emlékszem: amikor Kazárdiból menekültünk a sötétben a Donon keresztül, szinte a folyóba ejtettelek; azt sem tudtam, melyikőtöknek szorítsam a kicsi kezét.
Gondoltam: ha te leszel az illa, békésebb világ lesz, de te még többet háborúzol, mint az apád.
– Mit tehetnék, amikor minden régi ellenségünk helyébe két új is kerül? Valakinek ezt is kell csinálnia, nem engedhetem a népem elveszni. Azt kellett volna a rossz nyavalya, hogy kirontsa, aki először a más földjére vetette a szemét, akkor mi is élhetnénk most békében valahol.
Hirtelen pattant fel a szeme: már egészen kivilágosodott. Uramisten, mi lett az emberekkel, mire ment Ürkünd a németekkel?
Sietve ült fel a lovára, és indult a csata színhelye felé. Halott édesanyával álmodni azt jelenti, hogy kedves ismerőssel fog találkozni, az csak Ücsöb lehet; nála kedvesebb ember nem lesz a föld hátán, ha megérkezik, és segít.
Ahogy kiért az erdőből, megpillantotta a két hadsereget. Ürkünd az emberei között volt, ott kürtölt; úgy látszik: jobbnak látta lejönni a széldöntésből; a zászlós sem volt a helyén, biztosan nemcsak a bulgárok látták, de a németek is észrevették, és idejében elillant.
– Jobbra fordulj! – szólt a kürt; a bulgár csapat hátrafelé nyilazva mögöttük a németekkel valóban el kezdett fordulni; hamarosan oda érnek vissza, ahol az előbb nyargaltak. A németek lovai már nagyon fáradtak voltak; látszott rajtuk, hogy elég rég cipelhetik a vértes gazdáikat, jó ideje futtathatják őket a bulgárok maguk után. Jól csinálja a kölyök, a fene enné meg, nemhiába tanítgatta annyit.
A szemközti erdőből madárrajok szálltak fel egymás után: nagyobb hadsereg közeledett ott.
Azok csak Ücsöbék lehetnek.
Valóban ők voltak; ahogy kiértek az erdőből nyílzáport zúdítottak a német-szláv seregre.
Azok az új ellenség láttán megfordultak, Kesze azt hitte: csak az oldaltámadást kerülik el egy gyors visszavonulással, de nem: menekülni kezdtek a vár felé. Egy részük be is fért; majd kijönnek, ha elfogy az élelmük. Másrészük a váron túl, az erdőbe húzódott; oda nem jó követni őket, közelharcban ők az erősebbek, egyikük-másikuk akkora, hogy három rendes férfi is kitelne belőle, de így a jó: így legalább egy kancsal nyilazó is eltalálhatja őket.
Rejtőzködjenek csak ott, örökre az erdőben úgysem maradhatnak. Ürkünd meg is állította a bulgárokat; azok szétszéledtek a csatatéren, és a nyílvesszőket kezdték összeszedni, na meg az elesett ellenséget kifosztani.
Alig ért Kesze Ürkünd mellé, már egy magyar legény is érkezett Ücsöb seregéből:
– Üdvözli kendet a magyar illa, Hetédi, és azt üzeni: remek munkát végeztek. – Ücsöböt hívták a magyarok Hetédinek.
– Mondd meg neki: én is üdvözlöm, és ti is jókor érkeztetek.
– Azt üzeni még, hogy hírt kapott: a fiú Szvatopluk elindult Odenburgból,169 és errefelé tart.
Nem tudhatjuk: merrefelé fogja megkerülni a Bakonyt meg a Bársonyost; de meg kell kerülnie, mert a nehéz szekereivel az erdőkön nem tud keresztüljönni, csakis az átjárókon vánszoroghatnak errefelé. Kend küldjön felderítőket nyugatnak, arrafelé jobban ismerik a vidéket; mi északra fogunk küldeni.170 Azután meg menjen el Hetédihez, ott várja kendet az alatt a terebély, félkarú cserefa alatt.
Miután Kesze elmagyarázta a felderítőknek: hogyan kerüljék ki az erdőben a németeket, és nyugatra küldte őket, elindult Ücsöbhöz.
Kockázatos dolog volt egyedül ellovagolnia ahhoz az emberhez, aki a tegnap még az ellen-sége volt, de bízott benne: nem lesz bántódása; mindkettőjüknek az érdeke, hogy szövetellen-sége- szövetsége-sek maradjanak. A biztonság kedvéért mégis megkerülte a cserefát, és hátulról lopakodott előre.
A cserefa alatt több lovas volt, közöttük egy nő is egy gyönyörű hátason; az ezüstveretes, kék színű kantárja után középkorú előkelő hölgy lehetett.
– Hagyjátok jönni! – kiáltotta Ücsöb.
Csak akkor vette észre Kesze, hogy a fákon testőrök rejtőznek, már célba is vették a nyilaik-kal.
A kiáltásra megfordult a nő is, Ünikün volt, bohó fiatalságának édes emléke, gyönyörű szemeivel, fitos arcocskájával, amelyet a ráncocskák sem tudtak elcsúfítani. Bizony az idő
169 Odinburg Sopron neve II. Ludvig (Német Lajos) keleti frank királynak egy 845-ben kiadott oklevelében.
170 A további fejlemények a Kézai Simon krónikájában megtalálhatók: „Miután meghallotta a szerencsétlen-séget, ami a fiával történt, fájdalmában hirtelen halállal fejezte be az életét.” (1: 103. oldal; Bollók János fordítása). Ezt „Morot”-ról (Marótról) írta a krónikás, és bizonyára a morva származású Brászlávról van szó.
II. Szvatopluk nem neki, hanem egy másik morva fejedelemnek, I. Szvatopluknak volt a fia. (Valamelyik hősi ének Morot mellett fiú Szvatopluknak nevezhette, és ezt értelmezte hibásan a krónikás. Anonymus a róla szóló információkat parasztmesének tekintette, ezért a művéből kihagyta. Meg lehet érteni: tudta, hogy a Dunántúl a „rómaiaké” volt, a szláv főnökkel nem tudott semmit sem kezdeni.) Ezekkel a kiegészítésekkel a krónika közlése elfogadható. A „szerencsétlenség” az a szerencse volt, hogy a későbbi (?) Bánhida közelében az ifjú Szvatopluk vereséget szenvedett a magyaroktól. A bánhidai csata (Igaz: róla nem írnak a csodálatos nyugati krónikások, csak azok a fránya „megbízhatatlan” magyarok.) időpontját egy más meggondolásból is kilencszázra kellett tennem: a Képes Krónika szerint utána hét évig a magyarok nem háborúztak. Valóban csak kilencszázhétben került sor a legközelebbi nagyobb német ellentámadásra, amelyet csak a határmenti társult törzsek magukban már nem tudtak elhárítani. (Akkoriban még fejletlen volt az idegenforgalom;
békekötés után a legyőzöttek nem tértek vissza nosztalgiázni, megtudni az idegenvezetőtől, hogy miként is nevezik a győztesek a csata színhelyét. A mai embernek meg minek ilyesmiket tudni, hogy Alpár, Veszprém, Bánhida? Nem elég, hogy ismeri a Muhi, Mohács, Trianon neveket?)
elszaladt, pedig mintha csak a tegnap lett volna, nem húsz éve, hogy kísérgette Khamligban.
Akkor kellett volna, hogy egy kicsit több önbizalma legyen.
Ünikün csillogó szemekkel méricskélte vágyai férfiját, akihez a céltalan, csókok és simogatá-sok nélküli, gyermektelen éveiben gondolatban elmenekülhetett. Ő az, lesoványodva, megöre-gedve, hetes szakállal az arcán, fáradt tekintettel, de Ő az, Ő, akinek az életét megmentette;
először öt évvel azelőtt, amikor Libundi náluk járt, és ő kihallgatta a beszélgetéseiket, másodszor most öt napja; nemhiába tette, mert ezentúl az övé lesz; nincs olyan hatalom a földön, amelyik ezentúl tőle elszakítaná. A múltat nincs miért firtatni, mindketten hibáztak;
egyszer az egyik, máskor a másik, mint ahogy a fiatalok szoktak, akik tapasztalanok, és bátor-talankodva meg szeszélyeskedve nem is gondolják meg, hogy a saját jövőjükkel játszanak.
Aztán a kis hibákból óriási bajok származtak, és az évek jóvátehetetlenül elrohantak. De amelyek még hátra vannak, azokat nem fogja elvesztegetni. Jó lenne a mostani ésszel újra fiatal lenni, a dolgok akkor biztosan másképpen alakulnának, de ez a világ már így van kitalálva, hogy amikor a legnagyobb szükség volna az ember eszére, akkor tapasztalatlan.
– Nem is kend lett volna, ha az egyenes úton jön – nevetett Ücsöb. – Szerencséjére ismertem a természetét, és hátrafelé is figyeltem. Ezt a nőt felismeri-e kend?
– Azt hiszem: láttam már valahol, a formája olyan ismerős – tréfált Kesze.
– Ugye, miatta volt úgy fejbe verve kend, hogy nálunk kellett kornyadoznia? Ha kend nem is akarja fölismerni, én rögtön tudtam, hogy ő az. Amikor másodszor voltam követségben Omurátnál, akkor már békét kötni, egyszer csak elémbe került, és azt mondta: „Szóljon kend Szabolcsnak, a magyarok illájának arról, hogy a féltestvérével, Ünikünnel nagyon rosszul bánnak itt; ha teheti, vásároljon vissza!” Mondtam neki: „Ennyiért nincs, miért szóljak Sza-bolcsnak, egy vásárhoz én is elég vagyok.” A legjobb lovamat adtam érte cserébe – nemhiába tetszett úgy meg Omurátnak –, de nem sajnáltam, mert tudtam: találkozunk mi még kenddel szövetségesként is. Most vegye az asszonyt, ez az én ajándékom kendnek, mert megjött az esze, és visszaállt mellénk. Na, ismerje föl már kend is, mert én megismertem most öt napja, amikor meghallottuk, hogy errefelé tartanak! Majdnem megették az életemet, nehogy legyilkoljuk; az egyik felől az anyám, a másik felől ő. Még ide a csatatérre is eljött velem, nehogy felügyelet nélkül maradjak!
Kesze Ünikünre nézett:
– Szerencsétlen asszony – gondolta –, minden vágya az volt, hogy egy kazárhoz menjen férjhez, és mit ért vele? Végül, miután ráuntak, egyetlen lóért cserélték el.
– Örömest magamhoz veszem – mondta aztán –, de csak azzal a feltétellel, ha ő is jó szívvel jön. Ünikün, eljössz-e hozzám szívesen feleségül?
– Látják kendtek, ez aztán a megfontolt ember: húsz év kellett neki, hogy ezt tőlem megkérdezze!
– Honnan lett volna bátorságom, hogy hamarabb megtegyem? A leánykérés nem háború, hogy az ember csak úgy belevágjon. Meg a legnagyobb baj az volt, hogy a sok gondom közt nem is jutott az eszembe: mit kellett volna tennem.
– A legnagyobb baj nem az volt, hogy kendnek nem jutott az eszébe – javította ki Ünikün. – A legnagyobb baj az volt, hogy nekem sem jutott az eszembe: meg kell mondanom kendnek:
mit kell tennie. Ehelyett megsértődtem, és ez az életem tizenkilenc évébe került; ebből tizenöt a bunkó Omurát mellett olyan volt, amilyent a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnék; de tanultam belőle: ezután már tudni fogom mindig, hogy kendnek mit kell tennie – ígérte meg Ünikün.
(Itt a vége, szerencsére.) (A regénynek, nem Keszének.)
Utószó,
amelyben nem derül ki semmi, és amelyben nem oldódik meg semmi, mégis ez már tényleg az utolsó, és aki nem bolond, az is végigolvashatja
„Fáradj, s ne irtózz, hogy csekély lészen Műved hazánk nagy építményeiben!”
Vörösmarty Mihály
„Nem a mesét – hangulatát (...)
Gyalogútnak nem a porát Csak az előttem járt nyomát”
Fehér Ferenc
„Az ember akkor hal meg pszichésen, amikor már nem vállalja a meg-újulást.”
Dr. Popper Péter pszichológus
„Nem az az egészséges, aki sokat eszik, hanem aki jól emészt.”
Szállóige
„A kutatás: látni, amit mindenki látott, és arra gondolni, amire senki sem gondolt.”
Szent-Györgyi Albert
„A forráshoz csak az árral szemben lehet eljutni.”
André Gide
Egy ember egy nagyon értékes keleti porcelánt örökölt az őseitől; jobban mondva csak a cserepeit, mert a műkincset már a dédnagyapja leejtette, és az összetört. Gondolta: nem rakos-gatja tovább a sok diribdarabot, inkább hív valakit, aki össze tudja illeszteni és ragasztani.
Talált is egy nagyon tudós embert, aki alighogy ránézett a törmelékre, már meg is mondta:
– Ez egy söröskancsó volt –, és valóban kirakott egyet belőlük, optimista német összejövete-lekhez illőt, de a cserepeknek jó része megmaradt.
– Ezek nem ide tartoznak – világosította fel a tulajdonost a tudós –, véletlenül kerültek az eredeti darabok közé, el kell hajítani őket.
A tulajdonos sajnálta eldobni a megmaradt cserepeket, inkább elhívott egy másik tudóst. Az szétszedte az előbbi művét, összekeverte a darabokat, majd kirakott egy virágvázát belőlük, piros keleti virágokhoz illőt, de neki még több cserép maradt meg.
– Ezeket kell elhajítani, nem azokat, amelyek a kollégámnak maradtak meg – világosította fel ő is a tulajdonost.
Miután az emberünk elpanaszolta a történteket, átjött a szomszédja is, egy szegény napszámos címek és rangok nélkül (Ettől még lehet, hogy esze valamennyi neki is volt, csak nem volt
Miután az emberünk elpanaszolta a történteket, átjött a szomszédja is, egy szegény napszámos címek és rangok nélkül (Ettől még lehet, hogy esze valamennyi neki is volt, csak nem volt