▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬◄►▬▬▬▬▬▬▬▬▬
Kedves, öreg Bronxi szomszédságunkban, mint általában minden más helyen itt fent északon, a tavaszutója a legszebb része az évnek. Ilyenkor egészen késő este kilencig világos marad és ki tudtuk élvezni a hosszú, kellemesen meleg estéket mielőtt, néhány hét múltával a forró nyár párás melege megérkezik és a nyakunkra telepszik fojtogatóan. Hétvégeken és munka után esténként, kihasználva a remek időt imádtunk hosszú sétákra menni a környéken.
Számunkra a Bronxi Füvészkert volt a fenséges természet lágy öle.
A bejárathoz közel, mint óriási menyasszonycsokrok bokrétái hatalmas cseresznyefák virágoztak. Rikító fényességben pompázó azáleák terjedelmes ágyásokat borítottak be és a kanyargó sétaút mellett álomszép színekben tündöklő rododendron bokrok foglalták el a domboldalt. Hatalmas fenyők és bürökfák álltak őrt az erdő borította hegyoldal aljában és lábuk előtt a smaragdzöld színekben tündöklő mező hívogatóan integetett felénk, hogy telepedjünk le puha pázsitjának lágy ölére. Verebek ezrei csiripeltek a fák ágain és a levelek között énekesmadarak kórusa énekelte széjjel a világnak kicsiny, szerelemmel sújtott szívűk szenvedélyes örömét. A fák koronájából lefele ereszkedve, kutatva és elvárva az adományokat, fitos orrú mókusok merészkedtek elő és bozontos farkukat lengetve üdvözölték a látogatókat.
A hosszú ívben körbevezető sétaút, amit Garry és én általában választottuk és a legjobban szerettünk, egy lágyan aláereszkedő völgy aljában vezetett végig. A völgy közepén, mint elveszett gyermek, aki édesanyja karjaiba szalad, egy bűbájos kis csermely sietett a vad sziklák meredek szakadékának aljában zúgó Bronx folyó felé.
Szomorúan álldogáló fűzfák lehajló ágai a nedves földig nyúltak, ahol ízelttestű földigiliszták százai raktak megemésztett és átrágott táplálékukból készített miniatűr földkupacokat. A nedves rét szélesre tárult mindkét oldalán és széle felé, fent a magasban, a nemrégen elmúlt jégkorszak maradványaiként hatalmas bazaltsziklák emelkedtek és vetettek a puha földre sötét, baljóslatú árnyékot. Gyöngyvirágok fehér
172
harangokkal ékesített bólintgató csoportjai, a talajból a százados fák vastag törzsei között előbukkanva eltakarták a tavalyról itt maradt hervadó levelek és összeszáradt erdei moha korhadó maradványait.
Az út kanyarulatán túl, színes mezők végtelensége üdvözölte jöttünk, kókuszok, daliák, gladióluszok és tulipánok tízezrei, ameddig szemünk ellátott színesen hullámoztak lábaink előtt. Hétvégeken rengeteg ember jött a parkba, de nyugalom volt, a látogatók áhítatos csendben sétáltak és némán csodálták a tavaszi természet lélekemelő szépségét.
Karomat férjem karjában nyugtatva suttogtam neki.
— Az egész Bronx ilyen gyönyörű lenne, ha nem építették volna azt a rengeteg rémséges külsejű lakóházat.
— Önző kicsi bogaram, — Garry gyengéden megszorította kezemet, — mi is éppen egy ilyen ronda bérkaszárnyában lakunk.
—
Garry nem rendelkezett túlságosan gazdag ruhatárral, általában övnél pliszírozott sötétbarna nadrágot viselt munkába és feléje egyetlen kabátját, egy poliészter anyagból készült sportzakót húzott. Gondom volt rá, hogy mindennap legyen tiszta és vasalt inge, a szokásos poliészter és vászonanyag keverék és férjem, a tükör előtt állva, mint egy hiú bankigazgató, nyaka köré kötötte és igazgatta divatosan széles és csíkos nyakkendőjét.
A D jelzésű földalattira a végállomáson szállt fel és szinte mindennap volt ülőhelye. Általában vitt magával egy mérnöki könyvet és tanulmányozott valami tudós dolgot, nyilvánvalóan azt tartotta, hogy a kora reggeli zsúfolt földalatti volt a legjobb hely, hogy magába szívja a magas tudományt.
Mennyeien gondtalan és anyagilag felhőtlen létezésünk egén, egyetlen damokleszi kard lebegett. Garry cégjénél a munka lassan elfogyott és a munkaerő csökkentése és az elbocsájtások lehetősége, egy fenyegető és aktuális veszély örökké ott ólálkodott férjem háta mögött.
A Sverdrup tervező vállalat befejezte a Baltimore-i földalatti rendszer tervezését. Az arab olajembargó által okozott világválság utóhatásait a nemzetgazdaság még mindig nem heverte ki, a
173
kormányzatnak nem volt több pénze és nem tudott többet beruházási költségvetéseket összehozni, hogy újabb, hatalmas méretű építkezési vállalkozásokat kezdeményezzen.
Garry és munkatársai, nap-nap után unatkozva üldögéltek íróasztalaiknál és rajztábláiknál, és komoly erőt fektettek abba, hogy messziről elfoglaltnak látszódjanak. Gyanakvó főnökök, osztály és csoportvezetők tisztában voltak azzal, hogy nincs munka. Tehetetlen rosszallással nézegették beosztottjaikat, akik semmit tevően álldogáltak vagy órákig beszélgettek egy ismerőssel, vagy szomszéddal, mellettük vagy néhány asztallal odább.
—
Néhány hetes szorgalmas semmittevés után, Garry főnöke, Doherty Paul magához intette két fiatal mérnökét Garryt és William-t.
Paul jóképű és magas termetű Írországból származó férfi volt, korábban a Coast Guard-nál, a tengerpartokat védelmező haditengerészeti őrségnél szolgált, mint magas rangú hajóskapitány. Paul, hogy kincstári nyugdíját megőrizze és növelje, megmaradt tartalékos tisztnek és hétvégeken bejárt a New Yorki alsó öbölben lévő Governor Island szigetre, a Coast Guard regionális főparancsnokságához.
Doherty Paul betessékelte őket irodájába ahol Schank Róbert, aligazgató, a New Yorki Sverdrup iroda főnöke már készenlétben várt reájuk.
A magas termetű Mr. Schank-ról, kissé hajlott háta ellenére is sugárzott a felsőbbség és a rátermettség. Azonnal, ahogy a két fiatal mérnök belépett, egy másodpercnyi habozás nélkül, ami csökkenthette volna vezetői tekintélyét, Schank nekikezdett a bekéretés megindokolásának.
— A St. Louis-i, Illinois államban lévő központi irodánknak, — Schank magyarázta felsőbbrendű hangon, — gépészeti felügyelőre van szüksége, a cég által tervezett és ellenőrzött kőolajvezeték építkezésnél, Algériában. A kezdeti küldetés három hónapos tartamra szól, és jelentős fizetésemeléssel jár, és magában foglal egy jelentős napidíjat, annak, aki önként vállalkozik a feladatra. A cég vezetősége megérti, hogy ez egy alaposan megfontolandó döntés és mi nem próbálunk senkit sem rábeszélni, de szeretnénk, ha komoly megfontolás tárgyává tennék
174
ajánlatunkat. Tudassanak, ha van valami kérdésük. Az irodámban mindig megtalálhatnak.
Miután befejezte rövid, de velős beszédjét a nagyfőnök sarkon fordult és gondosan megtartva a helyénvaló fejes és beosztott közötti távolságot kivonult a helyiségből és Doherty-re hagyta, hogy meggyőzze valamelyik fiatalembert.
Paul várakozóan nézett fiatal beosztottjaira. Tekintete nem árulta el véleményét. Várt, főnöke szava parancs volt számára, nem másíthatta meg szavait.
William gúnyosan elmosolyodott, megrázta fejét és kerek-perec megmondta, hogy ez a kaland nem az ő ízlésének való. Mint legényember, William tehetős szüleinél lakott a Staten Island kerületben.
Nem érdekelte, ha a nemleges válasz miatt esetleg elveszítheti állását és nem bánta a lehetőséget, hogy az elkövetkezendő néhány hónap folyamán majd csak munkanélküli segélyt kap fizetés helyett.
Garry, pontosan ellenkezőleg, érdeklődést mutatott. A külön keresetre gondolt, amit Algériában kaphatna, egy jelentős summa vágyálmának, a jövendőbeli családi ház költségéhez lefizetendő összeg összegyűjtéséhez, a rang és a presztízs, ami egy ilyen komoly megbízatás sikeres ellátásával jár és a lehetőség, hogy a világnak eme távoli sarkát cégköltségen megláthassa.
Közölte főnökével, hogy ő talán elvállalná a megbízatást.
— Mr. Doherty, én esetleg megyek, — mondta, — de csak akkor, ha ön nem fogja három hónapi távollétemet rovásomra írni. Kizárólag csak abban az esetben fogadom el ezt a megbízatást, ha nem úgy veszi, hogy itt akarom, hagyni csoportját és visszavesz, amikor mandátumom lejártakor három hónap múlva visszatérek.
Paul bíztatóan mosolygott, — Garry, ne aggódj ilyesmi miatt. Nem foglak hibáztatni döntésedért és vissza fogunk venni a csoportba.
— Rendben van, tehát, — felelte Garry óvatosan, — de mielőtt véglegesen döntök, szeretném pontosan megtudni a feltételeket és szeretném az ügyet megbeszélni feleségemmel.
— Beszélj nyugodtan Mr. Schank aligazgatóval, — Doherty meg sem hallgatta Garry feltételeit és lezártnak tekintette az ügyet, — Mr.
Schank tudatni fogja veled a továbbiakat.
Miután visszatértek rajzasztalaikhoz, William megdöbbenve nézett
175
Garryre. — Elfogadtad az ajánlatot? Tiszta őrültség. Mi lesz a feleségeddel? El akarod hagyni három hónapra? Micsoda ostoba ökörség.
Garry nem válaszolt. Elködösített agyában álmodozóan naiv gondolatok vették át az uralmat. Lelkiekben már ott sétált Párizsban, a Champ Elysee bulváron.
—
Kis idővel később Garry Mr. Schank szobájában álldogált és hallgatta az aligazgatót.
— A projectet eredetileg cégünk Phoenix, Arizona állambeli részlege tervezte és St. Louis-i központi irodánk szolgáltatja hozzá a művezetői tevékenységet. A monumentális létesítmény magába foglal ezer mértföld hosszúságú kőolaj és földgáz csővezetéket, kétszáz mértföldenként nyomóállomásokat, gázturbina hajtású szivattyúkat, elektromos generátorokat és egy hatalmas kikötő és kőolajtank objektumot az óriási tankhajók részére építendő új kikötőben, a Földközi tengeren.
Schank egy pillanatra megállt lélegzetet venni és rámeredt Garryre,
— Van valami kérdésed az eddigiekkel kapcsolatban?
— Nincs. — Garry intett fejével.
— A nyári szabadságolások miatt, — Schank bocsánatkérően elmosolyodott és rezignáltan kifele fordította tenyerét, — emberhiány van és a project menedzserek körbetelefonálták az összes regionális irodát, hogy tudnának-e nélkülözni valakit néhány hónapra.
Schank elfelejtette említeni az igazi okot és Garry nem tett fel keresztkérdéseket. Nagyon kevés mérnök mutatott érdeklődést ilyenfajta, tengerentúli beosztás elvállalása iránt. Leginkább férfiak, akiknek házassága bajban volt, vagy gyermektelen házaspárok, ha együtt mehettek, vagy legényemberek, akik rendszeresen jártak külföldre és be voltak rendezkedve erre az életmódra, kizárólag ilyenek voltak hajlandók feliratkozni.
Mindezek felett, erre az építkezésre vonatkozóan különösen, a szóbeszéd azt tartotta St. Louis-ban, hogy Algériában, egy nagyon idegen és nagyon távoli földrészen, a fizetés gyenge és a munkaidő meghatározatlanul hosszú. Senki nem csatlakozott a projecthez saját jószántából. Egyedül Garry, huszonhét éves ambiciózus, de tapasztalatlan
176
és naivan egyszerű agyában tűnt az ajánlat nagyszerű lehetőségnek.
Mr. Schank feltárcsázta St. Louis-t és odaadta a kagylót Garrynek.
— Elgin Scott a project menedzser van a vonalban, — mondta bíztatóan, — beszélj vele.
— Garry, — kezdte a project menedzser behízelgő hangon, — meg kell újítanod útleveledet és, hogy védve legyél sárgaláz, tífusz, kolera és fekete himlő ellen, négy különféle védőoltásban kell részesülnöd.
Elgin Scott, megnyerő modorú üzletember és kiváló képességű rábeszélő, könnyen elnyerte Garry bizalmát. Mint egy szerető atya, mielőtt fiát egy távoli kollégiumba irányítja, Elgin még adott Garrynek néhány, teljesen felesleges és használhatatlan tanácsot. Elgin nem beszélt az igazi problémákról, például, hogy. — Fiam, három hónapra ott kell hagynod családodat, — nem említette a nyomasztó és fájdalmas egyedüllétet, a fojtogató unalmat, a rosszul karbantartott és életveszélyes utakat, a hosszú munkaidőt és a sivatagi környezetben könnyen beálló elhagyatottság és elszigeteltség érzését.
A telefonbeszélgetés végén Mr. Elgin őszinte hangzású ígéretet tett.
— Garry, nem kell azonnal választ adnod. Rövid időn belül összeállítjuk és minden részletet belefoglalva átküldjük a szerződéstervezetet. Nézd át a feltételeket, és ha elfogadhatónak találod, írd alá.
—
Mint mindig, Garry aznap este is hazajött és szokása szerint leült a konyhaasztalhoz. Fiatal és szexi feleségét készpénznek véve, aki mindig finom vacsorát tett elé az asztalra, szokatlan lelkesedéssel kezdett magyarázni.
— Linda, nagyszerű híreim vannak.
— Tényleg, férjem uram, — válaszoltam gyanútlanul, — miről lenne szó?
— Felajánlották, hogy menjek Algériába építési művezetőnek.
Ez pontosan olyan jó hír volt, mint amikor valakire a kék égből lecsap a villám. Garry látszólagos lelkesedése, hogy gyakorlatilag elválik tőlem, döbbenetes hatással volt rám. A lélegzetem is elállt a meglepetéstől, hogy itt hagyná otthonunkat és a világ egyik
177
legelhagyatottabb részére kívánkozik elmenni. De ez még nem volt minden, a rossz hírek dandárja még hátra volt, csak kérdeznem kellett.
— Nem viccelsz, mennyi időre? Örökre, muszáj, hogy menjél?
— Semmi sem kötelező, önkéntes alapon van a feliratkozás. De akkor is, komoly elismerés jelent, hogy egyáltalán felajánlották nekem a pozíciót. Az irodában nem állnak jól a dolgok. Nagyon aggódom az állásom miatt. Ez kitűnő lehetőség lenne, hogy kihúzzam az időt addig, amíg irodánk újabb, jelentős nagyságú munkát kap.
—— Igen, igen, — türelmetlenkedtem, — de mennyi ideig, egy évig, két évig?
— Ilyen hosszú időről nincs szó, három hónap lenne az egész.
Semmi esetre sem több.
— Ez megnyugtató, én is megyek veled?
— Nem, a három hónapos szerződést csak olyanoknak ajánlják fel, akik családjuk nélkül hajlandók jönni. Afféle próbaidő, hogy az illető szeretni fogja-e ott. A mi irodánknak ki kell segítenie a St. Louis-i központot.
Nem voltam benne biztos, hogy tetszett-e nekem vagy sem, hogy nem kell mennem. Nem állt szándékomban mindennapi életemet felborítani és magam mögött hagyni, még átmeneti időtartamra sem. De azt sem tudnám kibírni, fontolgattam, hogy Garry nélkül legyek, még egy hétig sem, főleg nem három hosszú hónapig. Micsoda ostoba helyzet.
Bent vagy a pácban, ha megteszed és bent vagy a pácban, ha nem csinálod. Kapkodtam, mint egy fuldokló a szalmaszálért, hogy késleltessem a döntést vagy elhárítsam a veszélyt.
— Mi hasznunk lenne az egészből, — kérdeztem.
— Jelentős fizetésemelés és búsás napidíj. Több ezer dollárt félre tudnánk tenni és ezzel talán lesz elegendő pénzünk, hogy jövő évben letegyünk az előleget egy házra.
Ez már aztán tényleg bosszantó volt. Ostoba Garry, nem voltunk anyagilag rászorulva, hogy Algériába menjen pénzt keresni. A két bankszámlámon több pénzem volt, mint amennyit Garry évek alatt félretehetett volna külföldön. Most azonnal megvehetnénk álmainak házát. De ezt nem árulhattam el Garrynek, legalábbis egyelőre nem; és ott volt Stuart is. A pénz valójában az övé volt; nem adta ide örökre.
Szerettem volna elmondani férjemnek, hogy nem kell mennie,
178
lényegesen könnyebben is megszerezhetjük a pénzt, sokkal több pénzt.
Szerettem volna, ha lett volna bennem elég bátorság, hogy leüljek vele és kitervezzük, hogyan tarthatnánk meg Stuart pénzét. De nem tehettem, hacsak készen nem álltunk arra, hogy megöljük Stuartot. De mi nem voltunk ilyen fajta emberek. Pénzért gyilkolni, de még csak lopni sem, soha nem lennénk képesek ilyesmire. Semmi körülmények között. Mégis, valahogy Stuart pénzét a magaménak éreztem. Megdolgoztam érte és kiérdemeltem. Fiatal és bőséges szex hormonokkal színültig teli gyönyörű testemet odaadtam egy öreg, száraz kiélt szemétnek. Igaz, volt bennem is jócskán hiba, volt bennem romlott bujaság és gyönyört találtam a tiltott gyümölcs élvezésében, de Stuart nem tudta volna pénzért semmiféle örömlánytól, még nálamnál kívánatosabbaktól és szebbektől sem, megvásárolni, amit én adtam neki. Stuart megkapta az én ártatlanságomat, odaadó lekötelezettségemet és becsületességemen alapuló megbízhatóságomat. Sötéten alantas tranzakcióit én intéztem el helyette. Hol volt az én részem, az én hasznom a kockázatból, amit vállaltam? Hol? Én vállaltam a rizikót és Stuart élete legszebb szerelmi viszonyát élvezte. Még csak a gondolatatot sem bírtam elviselni, hogy Stuarttal egyedül fogok maradni három hónapig.
— Garry, gondolkozz, — kérleltem férjemet, — nincs ennyire szükségünk a pénzre. Néhány éven belül bizonyára meg tudjuk venni első házunkat. Még olyan fiatalok vagyunk. És mindamellett, ez a kis lakás bőségesen elegendő nekünk. Mi másra lenne szükségünk. A környékkel sincs semmi baj, a Bronxot egy remek helynek tartom. Nem abban egyeztünk meg, hogy a szerény, egyszerű életmód a legjobb.
— Igen, ezt én mind elismerem, de ez az utazás elengedhetetlenül szükséges a mérnöki karrieremhez és professzionista előrehaladásomhoz.
Ilyen érveléssel nem tudtam vitába szállni. Legnagyobb bánatomra, meg kellett értenem, hogy Garry ragaszkodik Algériához.
Világot akart látni, szembe akart nézni a megpróbáltatásokkal, büszke volt arra, hogy egy ennyire fontos beosztást bíztak rá. Nem látta, hogy igazi kincse, az egyetlen érték, amit érdemes megtartania, itt van mellette, ebben az egyszerű lakásban és nem tudta felfogni, ehhez hasonló boldogságot, még csak megközelítőt sem, sehol a világon nem fog találni. Nem tudta elhinni, hogy hamarosan, észrevehetetlenül rövid idő alatt, rettenetesen hiányozni fog neki otthona és a jelenlétem. Hiszen
179
huszonnégy éves voltam és férjem huszonhét. Egyetlen egymás nélkül töltött nap túl sok lett volna, nem három rettenetesen hosszú hónap, és nem pontosan a legszebb nyári évszakban. Leckéjét rettenetes körülmények között kellett megtanulnia és a tandíjat én kellett, hogy megfizessem. Nem szerettem sírni, a sírás nem volt lényem tartozéka.
Ahol felnőttem a könnyek tiltva voltak. Apám gyűlölte a zokogó kislányokat. Ha sírtál, apám hatalmas pofont kevert le és rendreutasított.
— Na, most már van okod arra, hogy bőgj.
— Ok, Garry, hát akkor menj, — mondtam nyersen. De egy másodperccel később, mintha saját hangom megrémített volna, megbántam kegyetlenségemet. Vártam egy percet és hozzátettem, — én itt maradok és várni fogom hazatértedet.
Garry kissé meghökkent és kijózanodott, de nem sokat csak egy keveset. Rájöhetett, hogy kötelessége lenne biztosítani, hogy távollétében is meglegyek és tovább tudjam folytatni mindennapi életemet nélküle is.
Inkább mintha kötelességből mondaná és nem őszinte aggódással, de azért megkérdezte.
— Mit fogsz csinálni három hónapig?
Próbáltam elgondolkozni és megérteni amit Garry javasolt, de az erőfeszítés lehetetlenségnek bizonyult. Kegyetlenül belétaszítva ebbe az irreális helyzetbe értelmem megtagadta a józan okfejtést. A csalódás érzéketlenné tett, elválasztotta lelkemet fizikai érzékeimtől és képtelenné tett, hogy kifejezzem fájdalmamat. Ajkaim kínosan beszédre torzultak, de csak jelentésnélküli, agyonhasznált frázisokat tudtam ismételgetni.
— Néhány hétre, ki fogom használni ezt az alkalmat és meglátogatom szüleimet Ohióban. Amikor visszatérek, lehet, hogy állást keresek, bármit, csakhogy elfoglaljam magamat. El fog telni az idő.
— Igen, — Garry túlságosan könnyedén látszódott venni az előttünk álló szörnyűséges szituációt, hogy engem magára hagy és én egyedül leszek a világban, és álszent hangon folytatta. — A látogatás jó ötletnek hangzik, bár azt hittem, nem túlságosan kedveled rokonaidat.
— Ebben igazad van. De két éve nem voltam arrafele. Itt az ideje, hogy meglátogassam őket.
— Nem örülnének jobban, ha én is veled mennék? — férjem felelte. — Nem szeretnének engemet is látni?
Micsoda leereszkedő beszéd, te alávaló hazug, gondoltam, de az
180
ellenkezés legkisebb árnyalata nélkül válaszoltam, mintha egy oktalan, beszélő automata lennék.
— Igen, jobban szeretnék, ha te is jönnél velem, de joggal mondhatom nekik, hogy egy nagyon fontos kiküldetésre kellett menned, és ha itthon vagy rettenetesen elfoglaltak vagyunk és ez volt az egyetlen lehetőség, hogy meglátogathassam őket.
Ezzel a vita lezárult. Megegyeztünk, hogy Garry elfogadja az ajánlatot. Vigasztalásul megígérte, visszatérte után remek vakációra megyünk, a Bahama szigetekre, vagy a Virgin Island-ra, valahol lent a trópusi tengereken. Garry megnyugtatott, hogy fizetése automatikusan be lesz téve közös bankbetétünkre a helybeli takarékbanknál. Nem létezhet, hogy valami anyagi problémám legyen, erről a kontóról kifizethetem a számlákat és minden tökéletes rendben lesz, ameddig ő távol van.
Elvesztettem a vitát, de alaposan. A döntés józan ítélőképességem ellenében történt és joggal aggódva mind a kettőnk sorsa felett borzasztóan lehangoltnak éreztem magam. Kárhozatra voltunk ítélve és éreztem, hogy mély depresszióba süllyedek. Garry észre sem vette elkeseredésemet. Esztelen elragadtatásában nem törődött velem, bement a városba, hogy kiváltsa útlevelét, elintézte járványos betegségek elleni oltásait, és hadarva, mint egy belelkesedett bolond, beszélt Párizsról, az Atlanti óceán feletti repülőútról, tevékről, arabokról és az egész szörnyűséges és megvetésre méltó ügyletről. Nem látszott rajta, hogy érdekelné, hogy engem magamra hagy, és nem mutatott aggódást amiatt,
Elvesztettem a vitát, de alaposan. A döntés józan ítélőképességem ellenében történt és joggal aggódva mind a kettőnk sorsa felett borzasztóan lehangoltnak éreztem magam. Kárhozatra voltunk ítélve és éreztem, hogy mély depresszióba süllyedek. Garry észre sem vette elkeseredésemet. Esztelen elragadtatásában nem törődött velem, bement a városba, hogy kiváltsa útlevelét, elintézte járványos betegségek elleni oltásait, és hadarva, mint egy belelkesedett bolond, beszélt Párizsról, az Atlanti óceán feletti repülőútról, tevékről, arabokról és az egész szörnyűséges és megvetésre méltó ügyletről. Nem látszott rajta, hogy érdekelné, hogy engem magamra hagy, és nem mutatott aggódást amiatt,