▬▬▬▬▬▬▬◄►▬▬▬▬▬▬▬
Stuartnak megtörtént a műtéte. Havi bajom még két hétig nem volt esedékes és idegesen számoltam a napokat. Rendes körülmények között menetrendet lehetett volna írni pontosságomra, annyira megbízható volt periódusom érkezése. Amikor az első piros folt átütött bugyim közepén, feldugtam egy tampont, tiszta alsóneműt vettem és felmentem meglátogatni Stuartot. A konyhaasztal mellett találtam üldögélve.
Leültem vele szembe, keresztbe vetettem lábamat, boldogan rámosolyogtam és a megkönnyebbülés gyönyörével átitatott hangomon közöltem vele a jó hírt.
— Úgy nézem, nincs okunk, hogy egy kicsi Stuart miatt aggódjunk.
— Halljunk oda, biztos vagy benne?
— Szerencsések voltunk. Periódusom megjött időre és első vigyázatlan egyesülésünkből nem lett terhesség. — Szünetet tartottam, arcomról lesimult a mosoly és elkomolyodtam. — Hogyan állnak a dolgok Doktor Barddal? — néztem kérdezően Stuartra, — mit mondott, mit lát a mikroszkópja alatt.
— Több élő magom nincs, — válaszolta Stuart és olyan büszkén kihúzta magát mintha ő lenne Lucifer, a pokol főnöke. — Többé nem kell szerencsénkben bíznunk. Megtettem, amire kértél, és csak érted tettem, és csak azért, mert te akartad.
Alakoskodó szentimentalizmusa módfelett bosszantót. Engem akar felelőssé tenni. Bosszúból cinikus tréfával válaszoltam.
— Tehát mostantól kezdve nyugodtan hívhatlak csendes természetű háremőrömnek.
Stuart nem értette a tréfát. Humorérzékét elvesztethette, mert sértődött szemei vádolóan néztek rám.
— Ne beszélj tiszteletlenül önzetlenségemről, — mondta, — remélem többet jelentek számodra, mint egy kedves jó barát.
Nem engedtem. — Ne várj különleges kiváltságokat, — feleltem,
— bárki számára, kivéve kettőnket, mi csak ismerősök vagyunk.
121
Figyelmeztetlek, viszonyunkat tartsd titokban. Ha bárkinek is eldicsekszel vele, letagadom és többet az életben nem állok szóba veled.
— Rendben van, értem én, — morogta és visszataszítóan játszotta az alázatost, — legdrágább hercegnőm, a te óhajtásod az én parancsom.
— Azt jobban is teszed, — figyelmeztettem, — de akárhogy is van, ne kezdj el itt bőgni és rimánkodni, mint egy anyámasszony katonája. Ilyen gyerekségekhez már te túl öreg vagy.
Stuart ravasz gazember volt. Az utolsó szó mindig az övé kellett, hogy legyen.
— Azt hittem, — mondta undorítóan, — hogy én vagyok a falu rossza, de úgy látom te még rajtam is túlteszel.
Nem méltattam válaszra. Stuart felállt és megindult a nappali felé.
Nem akart veszekedni, a konyhaajtóból hátrafordult és kedves, mézédes hangon kérdezte.
— Ne veszekedjünk. Beszéljünk valami másról. Hogy van Garry?
— Mit gondolsz, — csattantam fel, — mint mindig, semmi változás. Éjszakáim és hétvégeim neki adom. Csak a hétköznapok a tieid, hétfőtől péntekig, feltéve, ha szükségem van rád. Nincsenek jogaid, örülj, ha juttatok neked valami alamizsnát.
—
Stuart könnyen kiokoskodhatta, bármilyen társalgási téma, ami fizikai kapcsolatunkra, vagy házastársi hűtlenségemre emlékeztetett, irritált engem és tüskéssé tett. Megváltoztatta hozzáállását, és mint kígyó a bőrét, levedlette intimitásunk áruló jeleit. Nyugodtan folytatta útját, bement a nappaliba és leült a díványra. Követtem, testtartásom, ahogy elhelyezkedtem a dívány melletti fotelbe, vállak mereven hátrafeszítve és kezeim karba fonva, barátságtalan és elutasító volt. Stuart közelhajolt hozzám, és mintha rettenetes titkot árult volna el, suttogóra fogta hangját.
— Linda, szeretném, ha megtennél nekem egy üzleti szívességet.
— Miféle üzletről beszélsz?
— Nagyon bizalmas üzletről. Mindenekelőtt meg kell ígérned, hogy nem mondod el senkinek.
Tisztára azt gondoltam, hogy Stuartnak elment az esze és viccel.
Már eleve volt vele egy titkom, amit senki másnak el nem mondhattam.
122
Mi az ördögről akar ez itt beszélni, kérdeztem magamat, de bólintottam.
— Természetesen, bennem megbízhatsz.
— Gyémántok, csiszolatlan, nyers gyémántok. Szeretném, ha eladnál nekem néhány kidolgozatlan követ a 47th Streeti ékszerbörzén.
— Legális ez a business? — kérdeztem, — nem lopott holmiról van szó.
— Legális, — Stuart válaszolta nyegle magabiztossággal, — a kövek az enyémek. Sok-sok évvel ezelőtt vettem őket készpénzért.
Erre nem voltam felkészülve. Váratlan javaslata mesze állt minden korábbiaktól, mindentől, ami kettőnk között valaha is megtörtént. Idáig Stuart kaland volt, egy viszony, amiből aránylag könnyen ki lehetett volna szabadulni, egy kapcsolat, amit játszva meg lehetett szakítani, de ez a kétes gyémánttranzakció, ezzel lényegesebben közelebb kerülnénk egymáshoz, közelebbire, mint amilyet bármilyen szexuális érintkezés valaha is létre hozhatott volna. Ez olyan volt, mintha üzleti kapcsolatra lépnék Stuarttal, szinte olyan mintha házasok lennénk. Nem voltam benne biztos, hogy akartam volna-e egy ilyen szoros kapcsolatot, de hát a gyémántok, ahogyan az ének mondja, a nők legjobb barátai. Hajlandó voltam Stuart javaslatát meghallgatni.
— Megadom a nevét és a címét egy iráni ékszer nagykereskedőnek. Az illető kapcsolatban áll beruházókkal, akiknek tengernyi pénze van, és ékszerekbe akarják fektetni vagyonukat. A nagykereskedő kiskereskedelmi árat fog fizetni értük és nem fogja firtatni eredetüket. Pontos kimutatást vezettem és lejegyeztem mennyit fizettem minden gyémántkőért és előre megmondom neked, mennyi pénzt várhatsz értük az iránitól. A megszabott ár alatt semmi körülmények között ne add oda.
— Stuart, ez nem nekem való foglalkozás. Miért nem üzletelsz te az arabbal?
— Iráni, — Stuart kijavított. — Eredetileg, annakidején tőle vettem a drágaköveket, és minden bizonnyal emlékezne rám. Jelenleg abban a hitben van, hogy meghaltam. Nem akarom, hogy korai, szerencsétlen elhalálozásomról megváltozzon a percepciója.
Összebarátkozol vele, nőiességeddel leveszed a lábáról; mint mindenki a fajtájából, ő is teljesen elolvad és elveszti az eszét, ha fehérbőrű nőkről van szó. De ha mégis akadékoskodik, csak említsd meg neki, hogy te
123
Vito Francofonte menye vagy és apósod iratai között találtad meg az ő nevét.
— Stuart, — kiáltottam közbe, — nem hiszem, hogy én ezt meg tudom tenni. De miért is tenném? Mi hasznom származna belőle?
— Nem kívánom ingyen, — Stuart arcára széles mosoly derült, — minden alkalommal, amikor eladsz egy gyémántot, komissziót kapsz tőlem, — mondta és úgy vigyorgott, mint egy jóakaratú Belzebub, aki túlvilági életben beváltható célprémiumokat osztogat, — szépségedet méltó kihangsúlyozására, értékes ékszereket fogok adni neked jutalomképpen. Ha ismét az ékszerész negyedben jársz, megbecsültetheted értéküket, vagy akár el is adhatod ajándékaimat.
Ahogyan te akarod, ebbe nem lesz beleszólásom.
— Ne félj semmitől, — motyogtam zavarodottan, — bennem megbízhatsz, hazahozom a pénzedet, — folytattam és közben elképzeltem milyen arisztokratikusan és elegánsan néznék ki ékszerekkel és briliánsokkal kirakva.
Stuart vizsgálódva nézett rám, valódi indítóokai mélyen el voltak temetve kiismerhetetlen arcvonásai mögött, valahol elérhetetlen távolságban, messze felfogóképességem határain túl.
— Ne hozd a pénzt ide vissza, — mondta. — Menj le a 34th Streetig és nyittass meg egy takarékbetét számlát a Bowery Takarékbanknál a Fifth Avenue sarkán. A betétkönyv kettős névre legyen kiállítva. Te legyél az elsődleges tulajdonos, a számlád nyisd meg a te Social Security számodon és legyek én a társtulajdonos. Nem szándékozom veled menni a bankba. Hozd ide hozzám a szükséges űrlapokat, én aláírom őket; és ha minden el van intézve, add ide nekem a betétkönyvet. A könyvecske addig nálam lesz, amíg készen állok, hogy újabb gyémántot bízzak rád.
Ezernyi kérdésem volt. Nem fog a bank gyanút fogni, ha jelentős összegű készpénzt akarok letétbe tenni? Például honnan tudjam, hogy az iránitól kapott bankók nem-e hamisak? Kavargó gondolataim nem engedték, hogy bármire is koncentráljak. A váratlan gazdagság lehetősége elhomályosította ítélőképességem. Szédülve és zavarodottan, megalázkodtam a pénz hatalma előtt és buta belegyezéssel kérdeztem.
— Milyen gyakran kellene csinálnom azt a szívességet és mekkora összegekről lenne szó?
124
— Nem túl gyakran, egyszer egy hónapban; egytől háromezer dollár darabonként, átlagosan kétezer. A gyémántok nincsenek sehol bejegyezve, senkinek sem lesz kérdése vagy panasza.
Észbontó összegek és ígéretes program, fontolgattam ámultan.
Tizenkétszer kétezer az huszonnégyezer dollár évente. Több pénz, mint Garry egész évi fizetése. Még nem voltam teljesen meggyőződve és még mindig rossz előérzetem volt erről az egész dologról. Nincs itt valami törvényellenes? Nem-e valami gengszter pénzről van itt szó? Miféle bűnözésbe akar engem Stuart belevinni? Ki adja Stuartnak a gyémántokat, honnan ered ez a titkos pénzforrás? Mint egy felháborodott süketnéma, aki éppen most jött rá testi fogyatékosságára, néhányszor kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de nem tudtam egy szót sem kinyögni. Néhány szánalmas próbálkozás után, végre beszélni kezdtem, mint egy zavarodott prédikátor, aki tiszta erkölcsökről akar előadást tartani egy bűnözőnek.
— Stuart, honnan szerezted a pénzt, amin a gyémántokat vetted?
Miféle pénz ez? Miért akarod pénzedet nekem adni? A szexért akarsz fizetni amit, csinálok veled.
A befejező mondatot mérgesen és fájóan mondtam. Egyszeriben megbántottnak és megszégyenültnek éreztem magam. Valami, amit idáig csak játéknak és fantázia szüleménynek vettem, pénzre és fizetségre változott. Prostituáltnak hisz ez az ember engem?
Stuart megszólalt, lágy, kedves hangon, leereszkedő stílusban és biztató mosollyal, — Linda, drágám, életem szerelme, nagyon kérlek, ne érts félre. Először is, nem adom a pénzt neked, hogy szabadon elköltsd, amire akarod. A pénzt csak beteszed a bankba, az én nevemre, közös névre, bármelyikünk kiveheti, ha nála van a könyv. De a bankkönyv nálam lesz, így tehát a pénz gyakorlatilag nálam marad. Szeretném mindenemet neked adni, de tudom, te azt soha nem fogadnád el, még akkor sem, ha férj és feleség lennénk. És nem vagyunk azok. Nem a csókokért és az ölelésekért fizetlek, a világ összes pénze nem tudná azt megfizetni, amit te nekem jelentesz. Másodsorban, ez a pénz már régóta tulajdonomban van. A Chicagói öreg hölgy hagyta rám. A beörökölt pénzt már évtizedekkel ezelőtt átváltottam csiszolatlan gyémántokra és ékszerekre és idáig rejtegettem felgyülemlett kincseimet. Nem akartam, hogy a néni húgának és öccsének ügyvédje tudomást szerezzen róla és
125
elperelje tőlem. Az ügy az óta elévült, ma már én vagyok a vagyon egyedüli törvényes tulajdonosa. Tudom, nem lesz szándékodban pénzemet eltulajdonítani. A pénz nem lopott vagyon, nem vagyok bankrabló és nem kábítószer kereskedők illegálisan szerzett piszkos pénzét akarom tisztára mosatni veled. Itt az ideje és szeretném, hogy pénzem kamatozzon egy biztonságos bankszámlára betéve. Nem akarok egyelőre költeni belőle, csak annyit fogunk kivenni, hogy háromhavonta legyen miből a kamatok után kivetett adót kifizetnünk. Régebben könyvelésben dolgoztál, minden évben te készíted el közös adóbevallásotokat. Nem lesz nagy probléma hozzáadni az én bankszámlámon keresett kamatot, meg fogod tudni csinálni anélkül, hogy férjed gyanút fogna.
—
Nyilvánvalóan, amit Stuart elhitetett Lindával nem éppen a tökéletes igazság volt, de néhány fontos kitétel levonásával, féligazságnak lehetett tekinteni. Bárhogyan is volt, Stuart látszólagos őszintesége és embersége levette Lindát lábáról, és meggyőzte, hogy Stuartban nem volt semmi más, csak kizárólagos jóindulat. Linda semmit nem tudott Stuart sötét múltjáról; hallgassuk tehát, hogy saját szavaival kifejezve, főhősnőnk hogyan is emlékezik a kialakulóban lévő helyzet részleteire.
—
Mialatt Stuart magyarázott én fontolgattam az esélyeket. Igaza van, ha volt is valami kihágás a pénz megszerezése körül, a bűntett már régen elévült. Stuart csak megőrizte a pénzt, a törvényellenesség árát valaki már régen megfizette. Az öregasszony elcsábított és megrontott egy fiatalembert; a fiú magányos volt, társaságra volt szüksége és egy otthonra ahol lehajthatja fejét. Buta dolog a pénzt nem a bankban tartani.
Nem követek el semmi rosszat, ha kisegítem. Figyelmen kívül hagytam igazi, tudatalatti indítóokomat, hogy egy napon az egész vagyon az enyém lesz, az üresfejű döntést, de nem az elsőt, melyet Stuarttal való kapcsolatom folyamán elkövettem. De nem akartam vele megosztani belső tépelődéseimet, csendesen bólintottam és egyszerűen csak ennyit
126 mondtam.
— Rendben van. Mikor kezdhetem Manhattani utazásaimat?
Stuart túláradó lelkesedéssel vigyorgott. — A következő héten, a legelső alkalommal, ahogy időd lesz. Már most odaadom neked az első gyémántot.
Stuart felállt és odalépett a konyhát és a nappalit elválasztó falhoz, elhúzta a lámpa-asztalkát, visszahajtotta a falpapír szélét és egy falba épített széf bukkant elő. A páncélszekrény a konyhai oldalon, egy gipszlemezekből kialakított lapos fülkébe volt beépítve, ami gondosan el volt rejtve a hűtőszekrény háta mögött.
Stuart kinyitotta a kombinációs zárat, benyúlt és kivett egy hosszú, fényes fémdobozt. A dobozból kiemelt egy kicsiny, fehérszínű követ és két ujja között tartva felém nyújtotta.
Fény felé tartottam a követ, külseje semmit nem jelentő tompa fényt adott, egyáltalában nem látszott gyémántnak. Formátlan volt, egyenetlen, de tiszta és mintha egy enigmatikus nimbuszt láttam volna lebegni apró, négyszögletű sarkai felett.
Stuart kicsiny bársonyzacskót adott nekem és figyelmeztetett.
— Ne veszítsd el. Tartsd a gyémántot ebben a zacskóban. Ha eladtad a követ ne hagyd az iráninál a zacskót. Hozd vissza és újra és újra fogjuk használni.
Ruhámon nem volt zseb és nem hoztam magammal kézitáskámat.
A zacskót, és benne a gyémántot bedugtam melltartómba, szorosan, duzzadó kebleim közé.
Észrevéve jó hangulatomat, és a pénz figyelemelterelő hatását, Stuart merészen törtetett előre és bízott szerencséjében.
— Még van valami, — mondta, — amire, azon felül, hogy leutazgatsz a városba, szeretnélek megkérni. Szeretnék megismerkedni férjeddel, és szeretném, ha barátok lennénk. Szeretnék vele sakkozni, teniszezni, vagy csinálni bármi más sportot, amit kedvel. Hébe-hóba kimehetnénk egy bárba és megihatnánk egy fröccsöt, vagy lehajthatnánk egy korsó sört, beszélhetnénk politikáról, sportkocsikról, horgászásról vagy akár vadászásról is.
— Garry se nem horgászik, és se nem vadászik. Sakkozni jól tud, de utálja a sakkozást, nincs se ideje se türelme, hogy órákig üldögéljen egy sakktábla vagy más társasjáték mellett. De gondolom, a teniszezésbe
127
benne lenne. A politikát imádja, szereti a szépirodalmat, a jazz zenét és a régi klasszikusokat, de biztosan tudom, a sportkocsik és az autóversenyzés soha nem érdekelte.
— Remek, igazi bizalmas, első kézből jövő információ, — Stuart dagadozott az elégedettségtől. — Én is szeretek teniszezni. Tenisz az egy remek sport, legjobb az összebarátkozáshoz. Ha nem játszunk a pályán, hallgathatunk zenét és megbeszélhetünk könyveket. Rengeteg könyvem van és hanglemezem. — Stuart itt megállt lélegzetet venni, és kis szünet után olyan hangnemben folytatta, mintha belegyeztem volna kérésébe. — Mikor és hol ismerkedhetek össze férjeddel?
Felemeltem kezemet és mutatóujjammal megfenyegettem Stuartot.
— Ne felejtkezz el egyességünkről. Tőlem távol maradj, ha férjem a közelben van.
— Nem lesz könnyű, — Stuart undorítóan felröhögött, — de megpróbálok viselkedni.
— Remélem is, — feleltem, — de legfőképpen a kezeidre vigyázz és még csak véletlenül se érj hozzám, hogy Garry meglássa.
Valahogy ez az ismerkedési egyesség könnyített lelkiismeretemen.
Titkos és tiltott kalandomat meg fogom osztani férjemmel, gondoltam és megkönnyebbülten sóhajtva folytattam.
— Jövő vasárnap, feltéve, ha kitart a kellemes időjárás, hosszú sétára megyünk a Botanikus kertbe. Ebéd után két óra fele indulunk.
Csináld úgy, mintha éppen ott ácsorognál az épület bejárata előtt és csatlakozz hozzánk. Igazítsd lépteidet a mieinkhez, és mint egy házbeli ismerőst a liftből bemutatlak Garrynek. De egy elejtett hangot se halljak arról, amit a háta mögött csinálunk. Ha valami elkottyantasz, vén tökfejnek és pervert szatírnak foglak nevezni, aki fiatal nőket molesztál.
Garry be fog húzni neked egy-két jól célzott jobbegyenest.
— Azt hittem, hogy már beszéltél vele rólunk és többé-kevésbé engedélyezte viszonyunk.
— Igen, de egyelőre úgy veszi, hogy csak tréfálkozom vele és mesém semmi más, mint játékos hergelgetés két szerető házastárs között.
— Értem. Éppen ezért mindennél fontosabb, hogy mint két barát ismerkedjünk össze és nem veszekedve, mint két féltékeny rivális.
— Ez rajtad múlik. Azon, hogy menyire leszel fineszes és mennyire vagy megbízható úriember.
128
— Ne félj. Megállom helyemet, olyan idegeim vannak, mintha keresztkötésű thermosetting polimerekből lennének.
— Az meg miféle fán terem?
— Hőre keményedő műanyagfajta.
— Szintetikus idegek, honnan értenél te a szerves kémiához?
— Sokat olvasok.
— Akárhonnan is szeded információidat, próbálj meg ne tudálékoskodni. Garry lényegesen jártasabb a mérnöki tudományokban, mint te.
— Hallgatni fogok és szerény leszek, — Stuart bólintott csúfondárosan.
Nem vettem szívemre piszkálódását. — Rendben van, — válaszoltam, — ezen a vasárnapon, ami most következik. Bízom benne, hogy nem fogsz botrányt csinálni.
Következő vasárnapon, kora novemberi verőfényes napsütésessel, kellemesen meleg, gyönyörű idő köszöntött be. Kirántott csirkemellet csináltam burgonyával és franciás zöldbabbal. Az utóbbi időkben Garry nem ette le az asztalt és nem fogyasztott el mindent egy ültőhelyében, így az elkészített mennyiség pár napra elegendőnek látszott. Garry hat láb magas volt, és százhetven font, de mióta a felesége voltam meghízott százkilencvenre. Hiú férfi lévén, nem állhatta, hogy ő hízik én meg sovány maradok, nem bírta volna elviselni, hogy én szexi külsejű vagyok és ő meg nem, és le akarta adni a felszedett felesleget. Az utóbbi időben, főleg evés után, a testmozgás szükségességéről beszélt, teniszezésről és kocogó távfutásokról.
— Garry, — javasoltam, — nem tartanád esetleg jó ötletnek, ha sétálni mennénk ebéd után. Kimehetnénk a Botanikus kertbe, gyönyörű napsütés van odakint, nem lesz még sok ilyen szép vasárnapunk. A hideg tél hamarosan itt lesz a nyakunkon és mindent be fog takarni hóval és jéggel.
— Remek ötlet, — felelte Garry belegyezően és arcon csókolt. — Tettre hát, csinos kis asszonyka, menjünk sétálni.
Miután befejeztem a mosogatást, Garry törölgetett, felhúztam legjobb farmeromat, könnyű gyapjúszvettert vettem felülre és rá egy élénk veres színű, derékig érő félkabátot. Garry is hasonlóan öltözött, kivéve rövid tengerészkék kabátot vett szürke pulóverje fölé.
129
Az ajtón kifele menve Garry előre eresztett és megjegyezte.
— Jó feszesen áll a nadrág rajtad. Fiatalasszony, micsoda szexi feneke van magának, ha nem lenne már eleve a feleségem, nem tudnám megállni, hogy ne füttyentgessek maga után.
Garry összemarkolászta fenekemet én meg visítoztam, mint egy kismalac, aki beszorult az etető vályú alá.
— Hagyd abba, — kiáltottam és játékosan rácsaptam a kezére.
Leereszkedtünk a lifttel. A kapun kilépve megnéztem az órámat.
Pontosan két óra volt. Lassan andalogva felénk a 207th Street felől, közel épületünk Parkside Place felöli főbejáratához, megláttam Stuartot. Fülig érő mosollyal arcán barátságosan üdvözölt minket.
— Helló, szomszédok, sétálni mennek?
Egy hosszú másodpercig Garry meglepődött, bosszús arccal nézett az ismeretlen tolakodóra, de, gondolom a finom ebéd, amit ma délben elébe tettem megtette a hatását, jókedvre derítette és egy fegyelmezett diplomata udvariasságával fogadta a köszönést.
— Hello, valóban, hosszú sétára indulunk, ki a Botanikus kertbe.
— A legjobb hely, messze környéken. A séta nagyon egészséges testmozgás, különösen egy olyan remek vasárnapi ebéd után, amit gondolom, felesége készít magának.
— Feleségem kitűnő szakácsnő és a legjobb háziasszony, — Garry felelte udvariasan, és mint csuka a vízben harapdálni kezdte a feléje lógatott csalétket.
Ennyi idő alatt már mintegy harmincméternyit lejjebb sétálhattunk, a 205th Street felé. Ha jó modorú idegenekkel való társalkodásra került a sor, főleg szimpatikus emberekkel bérházunkból, Garry mindig udvarias volt és jól nevelt úriemberként viselkedett.
Annak rendje módja szerint bemutatkozott és bemutatott engemet is.
— Miller Garry vagyok, és ez itt feleségem, Linda.
Stuart, a legtermészetesebb és legőszintébb modorban, amennyire csak egy megrögzött hazudozótól kitellett, Garryre vigyorgott.
— Bocsásson meg udvariatlanságomért, Osborne Stuart, az ötödikről. — Stuart kezet rázott Garryvel majd felém fordult. Szemei kitágultak, mint két kávésfindzsa, úgy rémlett mintha jó ismerősi csókot várna tőlem, de csak bólintott és tartózkodóan üdvözölt, — How do you