▬▬▬▬▬▬▬◄►▬▬▬▬▬▬▬
Másnap, egy kis boltocskában a 47th Streeti ékszerbörze árkádjai alatt Garry megvette az eljegyzési gyűrűket. A köves gyűrű tetején csillogó briliánskő egy egész karátos dél afrikai gyémánt volt. Vettünk két tizennégy karátos arany karikagyűrűt is és kerekre tágult szemekkel néztem, ahogy Garry tárcájából kiszámolt értük hét ropogós százdolláros bankót.
Az ékszerész egyenként felszedte a Benjamin Franklin arcképével megtisztelt bankjegyeket és gondosan megszámolta őket. Jobb hüvelykjét többször megnyálazta és gyanakodóan ellenőrizve valódiságukat egyenként pattintgatta ujjai között a százasokat.
Amikor a ravasz ékszerkereskedő végre befejezte a pattintgatást, arca mosolynak is vehető grimaszba torzult, szakavatott fogtechnikai munkáról tanúskodó teljes protézisét büszkén kivillantotta és bejelentette.
― Rendben van. Tudtam, maguk nagyon becsületes és szimpatikus fiatal párnak látszanak, de biztos, ami biztos, le kellet ellenőriznem a pénzt, mert sok csaló gazember megfordul itt a börzén, ― majd befejezve bocsánatkérését felénk fordult és ismételten megmutatta fogait. ― Szívemből kívánom, ― mondta, ― hogy hozzanak maguknak ezek a gyűrűk sok boldogságot és jó szerencsét.
Kedden, Garry ebédideje alatt, kettesben elmentünk egy orvoshoz, hogy a házassági engedély kiadásához szükséges vérmintát vegye le tőlünk. Az ősz hajú úriembernek, egy özönvíz előtti bérház pincéjében volt a rendelője, ahol egymagában üldögélt. Nyilvánvalóan nem tellett neki se titkárnőre se kisegítő nővérre. Garry fizetni akart a vérvétel után, de az öreg doktor, hosszú ujjú finom kezével csak kedvesen legyintett:
― Hagyják az én tiszteletdíjamat, én csak egy öreg, gyógyító felcser vagyok. Hogy megakadályozzam a szifilisz terjedését, ingyen veszem a vérmintát, de a laboratórium nem ilyen nagylelkű és szociális
54
gondolkodású. Biztosak lehetnek abban, hogy duplán ki fogják számlázni maguknak a vérpróba árát.
Hétvégére kezünkben volt a házassági engedély és hogy egybekeljünk, szombat reggel lementünk a New York City polgármesteri hivatal hatalmas épületébe. Fülöp tiszteletes a Baptista templomból, akadékoskodott, hogy miért nem hozzá mentünk megesküdni? Gondolom azért, mert nem nagyon érdekelt minket a nyájaskodó áldás, amit álszenten kívánt volna nekünk, de legfőképpen, nem volt szándékunkban feleségének Gertrúdnak és leányuknak, Mrs. Némethnek ájtatos kioktatását végighallgatni.
Egy meglehetősen tágas váróteremben, valahol a húszegynéhány szintes épület egyik felső emeletén, a városi békebíró irodája előtt leültünk és nehezen palástolt, bár érthető izgatottsággal feszengve, de mégis türelmesen várakozni kezdtünk. Egyszerű fehér ruhát öltöttem magamra, és az anyag eltakarta vállaimat, de az ujjak fél felsőkarig sem értek. Alul, a ruha bokám tetejéig ért és gondosan elrejtette lábaimat.
Fent a Bronxban, egy 204th Streeti virágüzletben Garry hatalmas, piros rózsákból, gladióluszokból és apró gyöngyvirágokból gazdagon összeállított esküvői virágcsokrot készíttetett. Várakozóan üldögéltem a széken mialatt az illatos csokrot ölemben tartottam és lábfejemet ki-be huzigálva tűsarkú hófehér cipőmből, elmélyülten mozgatgattam lábujjaimat.
Garry is kicsípte magát. Felvette sötét öltönyét, az egyetlent, ami lehetett neki, fehér fodros mellű szmoking inget viselt hozzá és cicanyakkendőt. Nem unatkoztunk, vicces bölcsességet és értelmetlen szójátékokat csacsogva úgy éreztük magunkat, mint két óvodás, akik a fagylaltos taliga érkezését várják az állatkert előtt.
A teremben még legalább tizenkét párocska volt rajtunk kívül.
Három menyasszonyt számoltam össze, mind a három ruháján sokkal hosszabb volt az uszály, mint az enyémen. Kettőnek le volt meztelenítve a válla és úgy viselkedtek, mintha az övék lenne a városháza. A vőlegények ittasnak látszottak, hosszú hajuk rendetlen volt és szakállukat már régen meg kellett volna vagdosni. El nem tudtam képzelni, hogy miért akarna valaki is férjhez menni hozzájuk.
55
Több óra várakozás után ránk került a sor és egy segédhivatalnok beirányított minket a belső szobába. Bent leültetett egymás mellé, a házasságkötő bíró íróasztala előtti székekre.
A bíró alacsony, kövérkés és nagyon barátságosan kinézetű öreg bácsi volt. Kedvesen ránk mosolygott, megkérdezte nevünket és rövid beszédet intézett hozzánk.
A beszéd után egyenként igent kellett mondanunk és egy percen belül a bíró férj és feleségnek nyilvánított minket. Mrs. Miller Linda lett belőlem. Két tanúnk, Garry munkatársa és barátja Roger és felesége Lisa alákanyarintották nevüket a házassági anyakönyvbe és, mind a négyen egyszerre, megfordultunk és kitódultunk a folyosóra.
A liftfülkében Roger tréfásan oldalba vágta Garryt és irigykedő hangon kijelentette.
― Baráti, micsoda szerencsés egy fickó vagy.
Én kuncogni kezdtem és játékosan rendreutasítottam. ― Ne légy már olyan rettenetesen irigy. Inkább nyisd ki a szemedet és lásd meg, hogy neked mi van.
Lisa elmosolyodott és belém karolt. ― Roger nagyon jól tudja, mije van. Csak olyan, mint egy rakoncátlan kisfiú, mindig az kell neki, ami a másik gyereknek a tulajdona.
Egeket csapkodó jókedvvel léptünk ki az épület kapuján és mindenféle szamárságot locsogtunk összevissza. A csodálatosan ragyogó nyári napsütésben szinte tánclépésben ugrálva, elgyalogoltunk parkolóban hagyott kocsinkig. Roger vezetett és felhajtottunk az Upper East Side-ra, Manhattan keleti részének felső oldalára ahol a Second Avenue-en beültünk a híres cigányprímásról elnevezett népszerű magyar étterembe, a Rigó Jancsiba.
Gulyáslevest rendeltünk és szaftos marhapörköltet galuskával.
Utána dobostortát ettünk és megittunk két üveg Egri Bikavért. A bor eleinte egy kicsit fanyarnak érződött, de az alkohol gyorsan fejünkbe ment és fékezhetetlenül jól kezdtük magunkat érezni.
A szomszéd asztalok egyikénél egy idősebb úriember felfigyelt esküvői ruhámra és, két lábán kissé ingadozva, asztalunkhoz lépett.
Borospohár volt a kezében, magasra emelte és szónoki pátosszal kijelentette:
― Emelem poharam az ifjú pár egészségére.
56
Garry kissé értetlenül nézett rám és fordítanom kellett.
― Let me drink to the health of the newlyweds.
A kapatos úriember angolul folytatta, —— Én vagyok a Béla bácsi. Szívemből kívánok maguknak boldog házasságot, hosszú életet és bőséges gyermekáldást.
Lisa válaszolt helyettem. ― Erre még rengeteg idő van. Nem látja, a menyasszony még szinte gyermek. Még nem áll készen arra, hogy bubája legyen.
― Én úgy látom, a menyasszony bármire készen áll. —— morogta Roger szakálla alatt.
Ismét az én oldalamra állva, Lisa haragosan összeráncolta a szemöldökét és alaposan nyakszirten tenyerelte férjét.
Béla bácsi kiitta a borát és mi követtük példáját. Véreres szemeit rám meresztve egy darabig fixírozott majd ittas hangon kijelentette.
― Maga itt lakik a környéken. Maga ugye magyar?
― Ohióban született, ― Garry felelte korrigálóan.
― Ohio vagy nem, a felesége közülünk való, ― mondta az öreg és intett a pincérnek. ― Hozzon a fiataloknak még egy palack bikavért, ma ünnepelünk.
A pincér ugrott, hozta a bort és letette Béla bácsi ajándékát az asztalunkra. Jócskán nyakaltunk belőle és kissé spicces jókedvünk megrészegedett vidámságra változott.
― Életem legboldogabb napja, ― Garry kiabálta, ― egy nap, ha időm lesz, könyvet fogok írni erről az egészről és mindenki benne lesz.
Nem teszek kivételt senki kedviért.
Többen is odaléptek asztalunkhoz és gratuláltak.
Szerencsekívánóink hátsógondolatok nélküli, őszintén boldog embereknek látszottak. Magyar fiatalok családot alapítottak, gondolhatták, és ezek a gyerekek olyannyira szép és kedves teremtések, valóban a legeslegjobb és legáldottabb jövőt érdemelik a sorstól.
—
Az egyik asszony a baptista gyülekezetből, Mary, javakorabeli, nagydarab, elhízott és rendetlen külsejű nőszemély, egy Bronxi bérházban volt házfelügyelő. Tiszta véletlen szerencsére, éppen esküvőnk
57
napja előtti héten egy lakás megürült az épületben, ahol Mary lakott és végezte házmesteri feladatait.
Az 1970-es évek közepén, legalább is a kerület északi részében, a Bronx még mindig kellemesen kedves hely volt ahol nyugodtan lehetett élni. Pedáns szeretettel rendben tartott hatemeletes bérházak és két-családos magánházak szegélyezték a dús lombozatú fákkal árnyékolt utcákat és a festőien szép sétálóparkokat és játszótereket ahol felnőttek és gyerekek egyaránt kellemesen tölthették szabadidejüket. A gondosan rendben tartott városi parkokban teniszt lehetett játszani vagy lópatkót dobálni egy négyszögekkel és számokkal berajzolt fadeszkára. A mindennapi létezés folyása becsvágy nélkülien egyszerű volt és nem volt szükség, hogy valaki gépkocsit tartson. Mary épületének közvetlen környékén három élelmiszer áruház is várta a vevőket, a háziasszonyok összehasonlíthatták az árakat és takarékos módón vásárolhattak. Volt német hentesüzlet és olasz fűszeres, és mellettük pékségek és cukrászdák.
A 204th Street mentében, mindennemű és fajtájú üzlet és vállalkozás létezett, bármiféle, amire bárkinek is szüksége lehetett, beleértve virágüzleteket, gyógyszertárakat és családiasan kedves, apró kis éttermeket. Az üzletekben bőséges választék volt. A helyiségek és a raktárak tisztának látszottak; a végtelenül kedves és udvarias modorú üzlettulajdonosok segítőkészen szaladtak a vásárlók elébe, ismerték portékájukat, és értették szakmájukat.
A bérházak között kevés volt a parkolóhely, de szerencsére kevés családnak volt automobilja. Az emberek többsége alumíniumból és drótból legyártott, összehajtható targoncát használt, és kerülgetve a járda repedéseit és az itt-ott tátongó mélyedéseket azon húzták maguk után haza a bevásárolt élelmiszert és háztartási szükségességeket.
Minden második utcasarkon írországi karakterű kocsma, ivóbár vagy taverna volt, ahol télen bensőségesen meleget tartottak és nyáron az izzasztó kánikulában hajnaltól éjszakáig működtették a jéghideg légkondicionálást. A domb tetején impozáns katolikus templom és mellette felekezeti iskola emelkedett, és lent a völgyben, néhány utcasaroknyi távolságra zsidótemplom, egy öreg zsinagóga vesztegelt csendes elzárkózottságban. A legnagyobb park az Oval Park Reservoir nevezetű hely volt, ahol az egykori városi víztároló helyébe meseszép sportpályát épített a város. A régi gátakon belül nyolc teniszpálya, egy
58
komplett atlétapálya, játszóterek és a gyerekek részére egy nagyobbacska úszómedence várta a környékbelieket.
A Bronx Botanikus kert, csodálatos pázsitjával és növényzetével néhány utcasarknyi gyaloglásra zöldellt a lakóházak szomszédságában. A kerten belül egy lankán emelkedő domb tetején igazi erdő fái susogtak és a völgyben, a Bronx folyó sziklás szurdokában, sustorgó vízesés zubogott. A vízesés után csendesre lassult folyó mellett ott állt a régi dohányőrlő malomból kialakított Snuff Mill étterem épülete, ahol a földszinten nassolni való finomságokat, szendvicseket és üdítőitalokat árultak. Az emeleten lovagterem volt ahol alkalmanként, néha több száz meghívott vendéggel is, fényes esküvői fogadások zajlottak.
A kert egy másik részében, égbenyúló kupolákkal, pálmafákkal és sűrűn burjánzó trópusi növényzettel hatalmas üvegház díszelgett. Kissé odébb, de tisztes távolságra, a folyó mentében tovább lehetett gyalogolni és el lehette érni a Bronxi Állatkertet. Az állatkert klasszikus szobrokkal ékesített bejárata mögött folytatódott a bokros parkerdő és a fák közötti ketrecekben rengeteg egzotikus állatot lehetett látni és számos különleges kiállítást és biológia környezet-bemutató elrendezést megtekinteni.
Tavasszal tucatnyi féltően gondozott ágyás telt meg a legszebb virágokkal és a forró nyárban piknik pokrócot lehetett teríteni a smaragdzöld fűre vagy meg lehetett pihenni a fák vastag árnyékának hűs nyugalmában.
Az idő állni látszott, legalábbis a Bronxnak ebben a kicsiny és elzárt részében. A lakók nem költöztek el lakásaikból, a lakbéreket a város bérletdíj korlátozó törvénye alacsonyra szabta, és a szerencsések, akiknek ilyen lakás jutott sok más luxus dolgot meg tudtak engedni viszonylagosan alacsony fizetéseikből, melyet nem túlságosan nehéz vagy nem túl erősen kimerítő fizikai erőfeszítést igénylő vagy egyszerű tisztviselői munkahelyeiken kerestek. Egy ilyen korlátozott bérű lakást nem volt könnyű megszerezni. Esetleg ha a bentlakó eltávozott az élők sorából és nem hagyott maga után örökösöket vagy családot, talán akkor keletkezett egy üresedés.
De a lakásszerzés nem volt teljesen lehetetlen. Főleg, ha a kereső ismerte a házmestert vagy a vicét, aki némi anyagi ellenszolgáltatás ellenében, telefonhívást adott, ha valahol lakásüresedés volt remélhető.
Ügyes beszélőkével megáldott Garry szeretett idősebb asszonyok
59
kedvében járni és barátságba keveredett Maryvel, a Bronxi házmesterrel.
Mary a 207th Street-en lévő épületet, egy bejárati csarnokkal és működő felvonóval rendelkező hatemeletes háború előtti alkotmányt, makulátlan rendben és tisztán tartotta. Mary férje, Péter, lent a Manhattan egyik hatalmas lakótornyában két műszakot is ellátott és ritkán volt otthon, vagy ha otthon is volt, főleg aludt. Marynek temérdek ideje és lehetősége maradt pletykázni és nyugodtan élvezhette a bérházi élet kapcsolatkialakító lehetőségeit.
Mary imádott flörtölni az én Garrymmel.
― Kis Geráldókám, ― kezdte most is hasonlóan, ahogy mindig becézte, — Mrs. Murphy költözik a 3J-ből és az 5A-ba megy. Meg tudnám szerezni magácskának a lakást, de le kell fizetnem a kiadóirodát.
Beleértve a hálót, három és fél szoba nagyságú rezidenciáról van szó a harmadik emeleten. Nem nagy, de éppen jó lenne egy magafajta legényembernek.
― Mennyi kér az iroda?
― Ötszázat.
Garry másnap hozta a pénzt és a telefonszámért cserébe odaadta Marynek. Az ügynökség kéthavi letétet kért és ötszáz dollár közvetítési díjat. Garry nem említette, hogy a közvetítési díjat már előre odaadta a vicének, a havi százhuszonöt dolláros lakbér remek üzlet volt és a New York városi lakbértörvény megtiltotta a házigazdának, hogy emeljen az áron és megközelítse a lakás szabadpiaci bérelésének értékét.
Egy héttel házasságunk előtt Garry összeszedte cókmókját és a férfiszállásról átköltözött az összkomfortos lakásba. Ágya nem volt, egy hétig a földön aludt és a konyhapultra téve tányérját azt ette, amit valamelyik kifőzdéből behozott magának.
Én is felmondtam az East 80th utcában, a Manhattan északkeleti felében lévő templom bejárati ajtaja feletti szobámat, amit idáig egy másik hozzám hasonló sorsú leánnyal osztottam meg. Esküvőnk napjának estéjén, miután kimulattunk magunkat és kissé kijózanodtunk a Bikavér okozta mámorból, Garry segített költözködnöm. Kocsiját leparkolta a tilosba, egy utcai tűzcsap mellé, kettesével szedve a lépcsőt felszaladt az emeletre és megragadta két tömöttre pakolt kofferomat. A lépcsőn lerángatta szegényeket és lent bedobta kocsijának csomagtartójába. Egy percen belül, többé vissza sem tekintve régi
60
lakhelyemre, elindultunk és elhajtottunk új otthonunkba, a Bronxi lakásba. Mary látta, ahogy behurcolkodtam Garryhez, és szavamra mondom, életemben még nem láttam egy olyannyira csalódott pofát, mint amilyet féltékeny Mary vágott fiatal vetélytársa láttára.
Házasságunk és összeköltözésünk hosszú és bizonytalan korszakot zárt le mindkettőnk életében. Mind a ketten magányos lények voltunk, akiket saját családjuk érzelmileg és anyagilag kitagadott, elüldöztettetünk a városkákból ahol felnőttünk és új életet kényszerültünk kezdeni ebben a végtelenül hatalmas, de semmi körülmények között sem ellenséges beállítottságú metropoliszban. Nem voltunk hozzászokva, hogy elkényeztetve dúskáljunk luxus javakban és kiterjedt társadalmi életet éljünk és mind a ketten úgy éreztük, hogy egymásban megtaláltuk mindazt, amire az életben valaha is szükségünk lehetett.
Szép és kényelmes otthont akartunk és áldozatul esve számos eladói rábeszélésnek, jóval több bútort és háztartási cikket vettünk, mint amennyit meg tudtunk engedni pénzünkből. Garrynek jól fizető és biztosnak mondható állása volt, bár a kormánypolitika forgandósága miatti leépítések lehetősége állandóan fennállott, és Damoklesz kardjaként a munkanélküliség réme állandóan fejünk felett lebegett.
Kezdeti lelkesedésünkben szinte összes megtakarított pénzünket elköltöttük lakásberendezési tárgyakra. Hitelkártyánk nem volt, használatuk nem volt abban az időben annyira elterjedve, mint ma, harminc évvel később, és amikor pénzt akartunk kölcsönözni és elmentünk egy pénzkölcsönző uzsoráshoz, de a kövérkés testű fiatal fekete üzletember, még egy kis összeg felvételére sem talált minket hitelképesnek. Kölcsönfelvétel lakásberendezésre, 1975-ben valóban kockázatos üzleti befektetésnek számított. Gondolom, nem tudtuk eléggé meggyőzően bizonyítani a vén uzsorás fiatal képviselőjének, hogy főnöke pénzét jövedelmező vállalkozásba fektetnénk be.
Garry kedves modorú kellemes személyiség volt és jó férj. Nem tűrhette, hogy nehéz fizikai munkával keressem pénzemet. Főleg azt utálta, hogy mások otthonát takarítottam. Mérnökfeleséggé válva én is elértem azt a pontot életemben, hogy rangomon és méltóságomon alulinak tartottam, hogy ilyen lealacsonyító, alantas munkát végezzek.
Végeredményben középiskolai diplomám volt és évekig a könyvelésben dolgoztam, mint számviteli segéd. Garry nem kellett kétszer mondja,
61 hogy hagyjam abba a takarítást.
Beiratkoztam egy tanfolyamra, hogy kitanuljam a lyukkártyás könyvelési rendszert. Pár hét alatt megszereztem képesítésemet és elirányítottak egy munkainterjúra az Empire State Building hetvenkettedik emeletére, egy japán tulajdonban lévő export-import céghez. Egy napig tartott a munkám. Alá akartak velem íratni egy igazolást, hogy a következő öt év folyamán nem lesz gyerekem. Nem akarták idejüket és pénzüket rám vesztegetni, hacsak nem voltak benne biztosak, hogy évekig náluk maradok alkalmazásban.
Garry azt tanácsolta. ― Be se menj másnap. Még csak fel se hívd őket telefonon, hogy megmagyarázd miért. A szemétláda gazember majd utánad küldi az egy napi munka után járó fizetésedet. Nincs szükségünk arra, hogy állásba menj. A mi házunknál én keresem a pénzt.
Így egyelőre otthon maradtam és egész nap vártam, hogy Garry mikor jön haza. Garry szerette a hasát. Remek vacsorákat csináltam neki és minden este tágra nyílt szemekkel csodáltam, ahogy leette a telire rakott asztalt. Úgy evett, mint valami kiéhezett menekült. Elégedetten és boldogan, mint két csalogány a szerelem fészkében egy balzsamfa tetején, minden áldott nap szeretkeztünk. Garry csodálatos és kitartó szeretőnek bizonyult. Dús fantáziával megáldva, úgy véltem rendkívüli adottsága volt, hogy újabb és minél szokatlanabb dolgokat találjon ki.
Nincs szükség a részletek ecsetelésére, de mindent csináltunk és megpróbáltunk, amit a 42nd Street-i kikötőnegyed zugfilmszínházaiban, vagy magánkukucskálóiba valaha is vetítettek.
A kezdeti eufória sokáig eltartott, jóval első házassági évfordulónk utáni időkig. Szerényen és egyszerűen éltünk, de minden mértékletességünk ellenére a kifizetetlen számlák kezdtek felgyülemleni.
Szerencsére Garry jobban fizető állást talált, és a lényegesen nagyobb mérnöki tervezőintézetnek a Sverdrup és Parcel vállalatnak kezdett dolgozni. A cég rövidesen jelentős munkát kapott és bevezették a kötelező túlórát. Garry tíz órákat dolgozott naponta. A földalattin naponta két órát utazott manhattani munkahelyére és mindennek tetejébe szombat délelőttönként bevállalt egy műszaki oktatói állást.
Férjem boldogan magyarázta a dolgok alakulását. ― Szeretek dolgozni és imádok pénzt keresni. Mostantól kezdve félreteszünk pénzt és egy nap házat veszünk valahol az elővárosokban. Az ingatlan a
62
legjobb befektetés. Csupán össze kell gyűjtenünk a lefizetendő húsz százalékot és majd, mint lakbért fizetjük a havi jelzálogkölcsön részleteket.
― A Bronx nekem tökéletesen megfelel, ― vitatkoztam férjemmel, ― és különben is, utálom a családi házakat. Az örökös veszekedésekre és torzsalkodásokra emlékeztetnek, amiket apám házában kellett végigszenvednem. Maradjunk itt ebben az alacsonybérű lakásban.
Ha valaha gyerekeink lesznek, itt van a tisztes kinézetű állami iskola, utcasaroknyi közelségben.
― Az nem egy jó iskola. A városban nem lehet gyerekeket nevelni.
Szerettem Garryt. Nem akartam vitatkozni vele valami, egyelőre nem aktuális problémán. Gondoltam és reméltem, amúgy is hosszú évekig tart, amíg összegyűjti a házra lefizetendő pénzt. Nem mentem el dolgozni és Garry sem erőszakoskodott, hogy keressek magamnak állást.
Véleményem szerint minden kantárszárat a kezében akart tartani és túlságosan féltékeny volt ahhoz, hogy kiengedjen emberek közé és nem szerette volna, ha munkatársak vesznek körül reggeltől estéig.
Nem bánom, gondoltam, legyen úgy, ahogyan te akarod.
Az egyedüllét órái azonban kezdtek nagyon megnyúlni és
Az egyedüllét órái azonban kezdtek nagyon megnyúlni és