▬▬▬▬▬▬▬▬◄►▬▬▬▬▬▬▬▬
Későn reggel fele, a következő hét egyik napján valaki kopogtatott az ajtómon. Kilestem a nézőlukon és megláttam Stuartot. Kinyitottam az ajtót és kérdően néztem rá, ahogy megszólalt.
— Megtennél nekem egy szívességet?
— Miről van szó? — Válaszoltam türelmetlenül.
— Bard doktor úr szeretné, ha bejönnél velem; beszélni akar veled.
— Doktor kicsoda? Ki ez az illető?
— Urológus orvos. Hiszen tudod, a műtétről lenne szó, amire megkértél.
Most döbbentem rá, hogy Stuart miről is beszél. Meglepett a dolog. Stuart tényleg elment és felvette a kapcsolat egy orvossal, tárgyalt vele a sterilizációról és valóban meg akarja csináltatni. A nemjóját, gondoltam, ebbe sokkal jobban bele vagyok kavarodva, mint az valaha is szándékomban állt.
— Miért akar velem beszélni ez az orvos? — kérdeztem kétkedően.
— Nem mondhattam neki, hogy nőtlen vagyok, és magányos öregkoromra akarok magamon elvégeztetni egy ilyen operációt.
Elirányított volna az elmegyógyintézetbe. Fiatal feleségem van, mondtam neki, és nem akarunk gyereket. Tőled akarja hallani döntésünk okát.
Nem akartam a beszélgetést lakásom nyitott ajtajában állva folytatni és nem akartam Stuartot behívni otthonomba, ami az enyém volt és Garryé, főleg nem akkor, amikor férjem nincsen idehaza. A leggyorsabb, az egyedüli módszer, amire akkor gondolni tudtam, hogy Stuartot botrány nélkül lerázzam a nyakamról az volt, hogy belegyezzek abba, amit kér és elmenjek vele az urológushoz.
— Mikor akarsz menni ehhez a felcserhez?
— Legjobb lenne, ha most azonnal indulnánk; tizenkettőig bent van rendelőjében, a Montefiore kórház mellett a Bainbridge Avenue-en.
108
— Rendben van, várj meg a 207-es utca és Bainbridge sarkán, pár perc alatt készen leszek, és ott találkozhatunk.
Stuart elment. Hosszúcsíkos, szürke kosztümöt vettem magamra, fekete cipőt alacsony sarokkal, tekintettel arra, hogy több utcahossznyit kell majd gyalogolnunk a rendelőig; megfésültem hajamat és kevés halványpiros rúzst festettem a számra. Tisztességes és erényes feleségnek akartam kinézni, és nem egy fiatal ribancnak, akit most szedett fel az utcáról egy vén pervert. Húsz percen belül ott voltam a megbeszélt helyen. Stuart már várt reám és megindultunk felfele, a domb tetején lévő kórház felé. Utunkban elhaladtunk az Oval Park Reservoir sportpálya és liget mellett és elhagytuk az öreg múzeumházat, ahol a kitett emléktábla szerint Bainbridge tábornok, akárki is volt a jóember, aludt valamikor.
Negyed óra múlva fent voltunk az Urológiai Intézetnél, szemben az öreg kórház hatalmas kiterjedésű épületkomplexusának sarkában lévő mentő és elsősegély szolgálat főbejáratával.
Bard doktornak tiszta, steril kinézetű rendelője volt, a falakon, egyenes, rendezett sorokban kiakasztva, legalább egy tucat diploma és kitüntetés függött. Hatalmas íróasztala mögött ülve, diplomái szerint egy neves urológus sebész specialista, a doktor intett nekünk, hogy foglaljunk helyet. Ahogy beszélni kezdett fürkészően nézett ránk és hüvelyk és mutatóujja közé fogva aggódóan simogatta állát.
— A tudomány mai állása szerint a spermavezeték elkötése visszafordíthatatlan művelet. Nagyon fontos döntésre határozták el magukat, ennek kihangsúlyozására szeretnék megmutatni maguknak egy újságkivágást Landers Annától, a híres családterápiástól.
Íróasztalfiókjából kihúzott egy sárgálló papírdarabot. Kisimítgatta a széleit és átnyújtotta nekünk.
— Kérem, olvassák el, mind a ketten.
A történet egy férfiről szólt aki, hogy megmentse házasságát sterilizáltatta magát. Később felesége amúgy is otthagyta, és amikor újra nősült, második feleségének, aki nagyon szeretett volna gyermeket tőle, képtelen volt gyermeket nemzeni.
Remek tanács, gondoltam, de nem húzható rá minden esetre.
Borzasztó álszent arcot vágtam és nagy ájtatosan ezt feleltem az urológusnak.
— Mindent megfontoltunk és meggondoltunk, és így határoztuk.
109
Én sokgyermekes családból való vagyok és Stuarttal nagyon boldogunk vagyunk csak kettesben. Én nem akarok gyereket, Stuart túl idős, nem tervezünk családot alapítani és gyerekneveléssel kínlódni.
— Ahogy akarják, — az orvos vállat vont, nem mutatott nagy érdeklődést. Látszott rajta, nem tudja, hogy hova tegyen, vajon mit akarhatok ettől az öreg alaktól, gondolhatta joggal, aki itt ül mellettem, mint egy rakás szerencsétlenség. De gondolom, nem akarta elmulasztani az alkalmat, hogy elvégezze a műtétet, nem a pénzért, inkább a begyakorlás lehetőségért. Az 1970-es években a spermavezeték elkötés elég ritka és kísérleti procedúrának számított.
Dr. Bard gúlát formált kezéből és gondos hosszadalmassággal ismertetni kezdte az operáció lényegét.
— A műtétet itt fogjuk elvégezni a klinikán, ezen az osztályon, a mellettünk lévő kis operáló szobában. Meg kell kérnem magát, — az orvos Stuart felé fordult, — borotválja le nemi szőrzetét és hozzon két sperma mintát, egyet az operáció előtt és egyet két héttel az operáció után.
Az orvos nyilvánvalóan élvezte kioktatásunkat és a végén meg is tetőzte a leckéztetést és gyermektelen házasságunk előrevetítésének sebébe sósavat öntött szavaival. — Tegnap nagy esemény volt a családomban, — mondta, — feleségem negyedik gyermeküknek adott életet a szülészeti osztályon.
A gúnyolódó orvosnak talán igaza volt, megérdemeltük a piszkálódó célzást, de nem ismerte az egész hátteret, nekem meg semmi szándékomban nem állt, hogy felvilágosítsam tévedéséről és elmagyarázzam neki a részleteket.
A titkárnő beírta a műtétet a rendelői könyvbe és közölte velünk a dátumot és az időpontot. Ezzel otthagytuk dr. Bard irodáját és kimentünk az épületből. Néhány utcasarkot együtt sétáltunk lefele a dombról, a 207th Street felé, de egyetlen szót sem váltottunk. A 204th sarkán Stuart befordult balra, közös bérházunk fele. Egy rövid és hűvösen kiejtett viszontlátásra után elváltunk és egyedül folytattam utamat lefele, a 204th utcán lévő élelmiszerüzletek felé.
Az ősz közeledtével az idő lassan hűvösödött, a fákon a levelek aranyló sárgából barnára változtak, összezsugorodtak, elhagyták ágaikat és lassan keringve, mint meg nem született gyermekek elveszett lelkei
110
szálltak alá a föld sara felé. Fagyos huzat csapott le a magas légtérből, és a szürkén gomolygó őszi felhők kavargó tömegéből belém döfve egy rettenetes előérzet vacogtatta meg fogaimat. De akkor még nem tudtam megérteni a szimbolikus jeleket, a lelkemhez szóló alig érthető figyelmeztetést, mert akkor még végtelenül biztos voltam dolgomban és semmi felelősséget nem éreztem Stuart magánügyei iránt. Egy fiatal nővel akar játszani, ez az ő döntése és én semmi körülmények között nem akarok tőle gyereket. Stuart nem létezhet a valóságban, Stuartot csak a férjem és köztem lévő szexuális fantázia hívta életre. Ha utódokat akart, évtizedekkel ezelőtt meg kellett volna tennie, és nem lett volna szabad fiatal éveit elvesztegetnie Chicagóban, egy vénséges szentfazék nőszeméllyel.
—
Az operáció napján Stuart beteget jelentett postahivatali munkahelyén és kora reggel elgyalogolt az urológiára. A sperma mintát odaadta a bejárathoz közel üldögélő nővérnek, aki utasította, hogy foglaljon helyet a váróteremben. Bard orvos úr mikroszkóp alatt megvizsgálta Stuart magjának életképességét és konstatálta, hogy a friss mintában kicsiny ebihalak százezrei úszkálnak, vidáman és egészségesen.
Dr. Bard kilépett laboratóriumából és még egyszer utoljára figyelmeztette Stuartot.
— Mr. Osborne, gratulálok, magának igen magas sperma sűrűsége van, ezzel bárkit teherbe tudna ejteni. Feltételezhetem, hogy még mindig akarja a műtétet. Az ön felesége végtelenül csinos és fiatal, gondolom, nagyon is megérdemli az áldozatot, amit maga hajlandó hozni érte.
Később egy fiatal gyakorló orvos jött be és egy lemondási űrlapot íratott alá Stuarttal. Könnyedén, csak úgy félvállról és közömbösen megemlítette. — Mikro-sebészeti technikával a folyamat megfordítható, ma már csodákat tud tenni az orvostudomány.
Stuart aláírta a dokumentumot és a gyakornok utasította, hogy menjen a műtőszobába és vegye le ruháit. — Utána öltse magára az odakészített papírköpenyt, — mondta, — és feküdjön le a műtőasztalra.
A műtőben egy mélynövésű és vaskos középkorú fekete nő, óvatosan hajtogatva a kezében lévő kék papírlepedőket, betakarta Stuart alfelét, kivéve nemi szervét és lágyékát, amit gondosan szabadon hagyott.
111
Utána lemosta Stuart szabadon hagyott bőrfelületét és ledörzsölte alkohollal. Néhány perc eltelte után, egy csapat ember jött be a műtőbe, legalább hat, és körbevették Stuartot, aki a hátán feküdve a mennyezetet bámulta. Utoljára, egy eddig még nem látott nővér társaságában, dr. Bard maga is bejött. Mindketten sebészálarcot tettek szájuk és orruk elé, és vékony gumikesztyűket húztak kezükre. Két medika sebészeti műszerekkel, ollókkal, késekkel és csipeszekkel megrakott gurulóasztalkát tolt be. Felállították és beindították a sphygmometers műszert, elektromos áramú vérzésmegállítót, és a vérnyomás és szívműködés ellenőrző monitorokat.
Jól begyakorlott ceremónia, Stuart gondolta és próbálta Linda mosolygós arcát maga elé képzelni.
Doktor Bard megkezdte a procedúrát és a lépéseket hangos szóval ismertette két mellette álló, tanulni vágyó kollegájának. Rövid és keskeny sebet ejtve belevágott Stuart zacskójának ráncos bőrébe mialatt nagyképűen magyarázott.
— A bal vezetékkel kezdjük, megkeressük, kihúzzuk és elvágjuk, így ni. — Mondta és elvágta az első vezetéket.
Okosodni akaró kollegái nagy érdeklődéssel szemlélték mozdulatait.
Dr. Bard nem hagyta abba az oktatást. Elvágta a vezetéket, elektromos árammal mindkét végét bezártra égette, és csipeszekkel rögzítette őket és felajánlotta, hogy kollegája próbálja elkötni a másikat.
— Csinálja kollega úr, így tanul a legjobban. Gyakorlat teszi a mestert.
A fiatalabb orvos készségesen ugrott, elvágta a másik vezetéket, de keze nem volt olyan biztos, mint idősebb kollegájáé és belevágott egy ütőérbe.
— A büdös életbe, — Dr. Bard felszisszent és kivette a szikét a gyakorlatlan sebész kezéből. Sietős mozgolódás és ideges hangulat következett, Stuart érezte az égő emberi hús szagát, enerváltan lehunyta szemét, de egy perc múlva hallotta Bard orvos úr magabiztos hangját.
— Nincs baj, a vérzést megállítottuk.
A műtét véget ért és egy kedves nővér összeöltögette Stuart zacskójába vágott nyílást.
Stuart felöltözött. Dr. Bard gyógyszert írt ki és odanyújtotta. — Ez
112
egy erős gyulladás-gátló, — mondta figyelmeztetően. — A hasüreg befertőződésére vigyáznunk kell, nagyon veszélyes következményekkel járhat. — Az orvos kis szünetet tartott, majd szavait kihangsúlyozva folytatta. — Legkésőbb két órán belül vegye ki a gyógyszertárból és azonnal kezdje el szedni.
Kitessékelve az urológiai klinikáról, Stuart lassan, sántikálva lépkedett hazafele. Miután kiváltotta gyógyszerét a 204th és Hull Avenue sarkán lévő ékszerdoboz nagyságú patikában, egyenesen hazament, bevette az első tablettát és lefeküdt pihenni.
Alig várta, hogy vágása begyógyuljon, bevihesse második sperma mintáját és elmondhassa Lindának a jó hírt. Fiatal és szépséges teremtés volt a szerelme; az öregedő férfi gondolatai állandóan visszatértek a menyecskére. Naiv egyszerű természettel megáldva, Lindában nem volt semmi arrogancia és ravaszság, mely oly bőségesen volt található New Yorki nőtársaiban. — Szeretlek, Linda, — suttogta a levegőbe Stuart álmodóan, — megígértetted velem, hogy nem állítom életedet feje tetejére, és nem teszem tönkre házasságodat, de ha meg tudsz nekem bocsátani, sokkal komolyabb dolgokat tartogatok számodra. Linda, te vagy életem leggyönyörűbb álma, egy páratlan lehetőség, bár talán egy kissé későn jött alkalom, de ahogy mondani szokás, jobb későn, mint soha.
Stuart csendesen tépelődött. A legtöbb férfi soha nem esik szerelembe, fontolgatta, de én hála a magasságosnak, vagy akárkinek, aki döntéseket hoz, kicsi Lindám, én tetőtől talpig beléd estem.
Stuart nagyon jól tudta, Lindát, ezt a későn érkezett angyali csodát soha nem fogja vénülő karmainak szorításából kiengedni.
—
Közel hatvanadik évéhez, Stuart mögött hosszú, mozgalmas élet állt. De micsoda élet, gondolta és elégedetten vigyorgott. Felállt és odasántikált a könyvszekrényhez. A könyvek mögül egy nagyméretű bekeretezett arcképet húzott elő és egyenesre igazítva letette a koktél asztalkára. A fényképről egy fiatal, vonzó külsejű nő mosolygott feléje.
— Hogy megy sorod? — kérdezte a bájos teremtés.
— Nem látod? — Stuart válaszolt a fényképnek, és széles
113
karmozdulattal körbemutatta választékosan berendezett lakását. — Láthatod, hogy nem sajnálom a pénzt drága bútorokra és értékes festményekre. Drága és új évjáratú kocsit tartok, és automobilomat kerítéssel bezárt parkolóban tartom. A szekrényeim tele vannak elegáns ruhákkal és öltönyökkel, soha nem sajnáltam a pénzt ruházatomra
— Ügyes, — mosolygott a fénykép lenézően, — de Stuart, honnan veszed mindehhez a pénzt?
— Tíz éve dolgozom a postánál. Jól keresek.
— Igaz, — a fiatal nő szeme kigyúlt és tele lett ifjúi lelkesedéssel és élni akarással, — soha nem szerettél takarékoskodni. Gondolom, azóta sem változtál meg.
— Ez nem minden, Floridában öröklakásom van. Négy hét vakációmat minden évben ott töltöm. Nem nagy, de nagyon előkelő üdülőhelyen van.
— Úgy látom, jövedelmedet elköltöd és postai nyugdíjadra és Social Security utalványaidra számítasz nyugdíjas éveidben.
— Nem élek nagy lábon, nem akarok feltűnést kelteni, nehogy valaki szimatolni kezdjen utánam.
— Miért van ez, Stuart? — a fiatal nő fényképe kérdezte bánatosan és valami szomorú emlékezés mintha elmosta volna vidám érdeklődését.
— Rengeteg pénzem van, sokkal több, mint amit egy egyszerű kíváncsiskodó el tudna képzelni.
— Ez a kíváncsiskodó, — a fénykép kérdezte, — talán az a fiatal nő, aki néha idejár?
— Annak a fiatal nőnek fogalma sincs múltamról és egyáltalában nem kíváncsi természetű.
— De te nem mondtad el neki, hogy ki vagy. Stuart, ugye még nem merted elmondani?
— Még nem.
— Pedig el kellene mondanod neki, hogy nem mindig voltál a szorgalmasan dolgozó középosztálybeli tisztviselő mintaképe.
— A feléről sem tudsz, miket beszélsz itt össze vissza?
— Akkor orvosold tudatlanságomat, Stuart. Bennem megbízhatsz, egy léleknek sem fogok egy szót sem elárulni történetedből.
— Hacsak rá nem írom hátadra, apró betűkkel természetesen, mivel történetem érdekes és hosszadalmas, — Stuart felelte és ördögien
114
felnevetett. Saját gonosz tréfája remekül mulattatta.
— Harmincöt év, — a fénykép kitartott igazsága mellett, — valóban hosszú idő, de megnyugtatlak, hálás hallgatóság vagyok, nem fogok belevágni szavadba. Nem látod arcomon a tudásvágyat?
— Rendben van, hallgass tehát, ha mindenáron tudnod kell az igazságot.
— Mondjad, — felelte a kép nyugodtan, — imádok hallgatni.
— Sok évvel ezelőtt Chicagói háziasszonyomnak segítettem hatalmas összeget sikkasztani. A hölgy korrupt banktisztviselő volt, jókora összegekkel hagyta magát lefizetni, aminek fejében kockázatos kölcsönöket engedélyezett. Ezen kívül, nem használt vagy elfekvő számlákról tekintélyes összegeket vett ki és tüntetett el. A pénzeket én rejtettem el neki. Szerencsére a néninek volt elég önfegyelme, és óvatosan, apránként követte el bűntetteit. Csak akkor követelt bánatpénzt vagy lopott a számlákról, ha teljesen biztos volt benne, hogy az ellenőrök nem fognak rájönni és nem lesz semmi probléma. Tizenöt évig tartott, amíg nyomára akadtak és addigra az összehalmozott kincs tetemes összegre rúgott. Az FBI letartóztatta és az illetékes szövetségi bíróság bankcsalásért huszonöt évre ítélte. Perköltségek és jóvátétel fejében a bíróság, elkobozta teljes vagyonát, beleértve házát és bútorait, elárvereztette ingóságait és befagyasztotta bankszámláit. Mindent elvettek, mindent, már amiről tudtak és amennyi pénz megmaradt. De még azt sem tudták mind megtalálni, amiről tudtak. Háziasszonyom azt állította, hogy szenvedélyes hazárdjátékos volt és alkoholista. Amit elsikkasztott, azt javarészt elvesztegette. Bérlője, Osborne Stuart, ez én lennék, is gyanúsítva lett, hogy segített a vádlottnak elrejteni a pénzt, de az FBI nem tudott semmi evidenciát találni és nem lelt semmi nyomra.
Semmi bizonyíték nem volt arra, hogy én tudtam a sikkasztásokról és nem lettem semmiféle bűntettel vádolva.
A fiatal nő közbevágott a fényképről, — De biztosan évekig megfigyelés alatt tartottak. Fogadom minden financiális lépésedet lejegyezték és anyagi ügyeidet pontosan számon tartották.
— Lehet, de nagyon óvatos voltam. Elköltöztem a környékről, állást cseréltem és soha nem költöttem több pénzt, mint amennyit kerestem. Türelmesen vártam, hogy élettársam letöltse büntetését és kiszabaduljon a börtönből. Reménykedetem, de az idős hölgy soha nem
115
jött ki élve a börtön falai közül. A rabkórházban halt meg, hatvanöt éves korában, öt hónappal mielőtt kieresztették volna próbaidőre. Ott maradtam két millió dollárral. Illegitim örökségem hatalmas összeg volt az 1960-as években.
— Ezt nem tudhatom, de két millió az én időmben, amikor még életben voltam, még annál is nagyobb vagyonnak számított.
— Ekkora összegből bármikor hatalmas kastélyt lehetett volna venni Westchester vagy Connecticut legdrágább városaiban, több mint néhány darabot a Bronxban és a maradékból fényűző módon meg lehetett volna élni.
— Mi volt a következő lépésed? — érdeklődött a fiatal nő.
— Apránként, sok-sok éven keresztül, a pénzt csiszolatlan, nyers gyémántokra váltottam be. Értékes ékszereket is vettem néha. Egy iráni ékszerkereskedőt használtam erre a célra, Shahriyart, aki kétes alak volt, és többi szennyes vállalkozása mellett lopott ékszerekkel és embargó alá tett gyémántokkal is üzletelt. Feldolgozatlanul és bejegyezetlenül, úgy ahogy a drágaköveket kihozták a Dél Afrikai bányák mélyéből. Nem sokat tudtam dolgairól, de annyit elárult, emigráns honfitársai a Perzsa Sah elleni muzulmán megújhodási mozgalom kezdetét finanszírozzák a pénzből.
— Madarat tolláról, embert barátjáról, — mondta a fénykép szarkasztikusan.
Stuart nem vette észre a gúnyt, nem zavartatta magát és nyugodt hangon folytatta. — Az iráninak én Don Vito voltam. Közös megegyezéssel nem firtattuk egymás múltját vagy kapcsolatait.
Kizárólagosan ide a készpénzt, és vidd magaddal a megvett szajrét féle tranzakciók módján üzleteltünk. Évekkel később egy földmérő cégnek dolgoztam, még mindig Chicagóban. Miután a teljes összeget átváltottam gyémántokra, legalább tizenöt évvel ezelőtt, egy szerelmes holdfényes éjszakán, — itt Stuart gúnyosan elvigyorodott, — kimentem messze a határba, egy állami erdővédelmi területre. Teodolitommal betájoltam egy alapvonalat és egy terjedelmes nyitott mező kellős közepén bemértem egy pontos helyet. A bejelölt helyen hatalmas lukat ástam és egy hermetikusan lezárt alumínium dobozban eltemettem gyémántjaimat és ékszereimet. Néha visszatértem titkos helyemre és újabb gyémántokat és ékszereket ástam el. Módszerem sokáig abszolúte biztos volt, az FBI-nak
116
halvány fogalma sem volt, hová lett a rengeteg elsikkasztott pénz.
— Öt évvel később, az egyik Chicagói napilapban, a Chicago Tribune-ben feltettem saját elhalálozási hirdetésemet; Francofonte Vito, neves üzletember és nagyra becsült bőkezű humanista, váratlanul, szívszélhűdésben elhalálozott. A részvétkívánságok és ajándékok küldésére megadott címre Shahriyar borzasztóan kedves szimpátiakártyát küldött és ezzel én, alias, Don Vito, eltűntem a föld felszínéről.
— Nagyon ügyes. Még mindig ott kint a parkban rejtegeted törvénytelen vagyonodat?
— Nem, tíz év eltelte után, nagyon veszélyesnek és célszerűtlennek véltem, hogy pénzemet egy mindenki számára hozzáférhető helyen tartsam, és hosszú távolságokat utazzak, ha hozzá akarok nyúlni. Gondoltam, ennyi idő elteltével az FBI is már régen feladta megfigyelésemet és úgy határoztam, hogy ide hozom kincseimet, ide ebbe a lakásba, ide a Bronxba.
— Ide, hát ezt nem gondoltam volna.
— Gondolom, hogy nem. Sokat nem láthattál a könyvek mögül, — és Stuart sértően röhögni kezdett, mintha a szerencsétlen nő balsorsa vicces komédia lenne.
— Nyomorult, — sikoltott a kép, — de folytasd, szeretném megtudni gazemberségeidet.
— Egy titkos széfet építettem a konyha és a nappali között.
Visszamentem Chicagóba és béreltem egy teodolitot. Bemértem a doboz helyét, éjszaka kiástam a vagyonomat és hazahoztam, ide a Bronxba.
Gondoltam, ennyi sok év után, földalatti kriptájából nyugodtan kivehetem értéktárgyaimat, legyen az bármennyire törvénytelen és nem engem illető, és először átmenetileg a saját páncélszekrényembe, majd végül, visszaváltva a köveket papírpénzre, betegyem valami legális,
Gondoltam, ennyi sok év után, földalatti kriptájából nyugodtan kivehetem értéktárgyaimat, legyen az bármennyire törvénytelen és nem engem illető, és először átmenetileg a saját páncélszekrényembe, majd végül, visszaváltva a köveket papírpénzre, betegyem valami legális,