A péntek délutáni utolsó óra volt, természetismeret, a hatodik osztályban, fél négytől fél ötig. Az utolsó óra a héten nyűg a tanároknak és a tanulóknak is.
Vége van az egésznek, nincs már szükség a fegyelmezés és odafigyelés erő-feszítésére, és a tanár enged a fáradtságnak, kimerülten.
De a természetismeret kellemes tanóra. Szereztem egy nagy, öreg teknősbékát, amelyik még nem kezdte meg a téli álmát, pedig novemberi sötétség volt már kora délután; tudtam, hogy a fiúk örülni fognak, ha lerajzolhatják. A fűtőtest alá tettem, hogy melegedjen, amíg kimentem egy nagy üres teknőért, amit ketté-fűrészeltem, amikor meg akartam mutatni egy ősi, csontos kabátjába kövesedett teknősbéka bordáit. Visszatérve láttam, hogy Joe, az öreg hüllő, vékony nyakát lassan nyújtogatva közönyös szemmel nézegeti a két bizalmaskodó fiút, akik mellette térdelnek. Jobb kedvem volt annál, hogy sem újra kiküldtem volna őket az udvarra, túlságosan ellazított a péntek délutáni megkönnyebbülés. Így azt kértem, hogy készítsék ki a természetismeret könyveket. Lekuporodtam, hogy ránézzek Joe-ra, és ujjammal megsimogattam kérges, gömbölyű fejét. Egészen élénk volt. Kinyújtotta a lábát és lapos, kéz-szerű mancsát megvetette a padlóban, aztán, mintha csak ásított volna, újra elernyedt, fejét mélázón lehorgasztva.
Meg voltam magammal elégedve, tudván, hogy a fiúk szeretni fogják az órát.
- Nem lesz kedve járkálni – mondtam magamban. – És ha tesz egy álmos lépést, éppen hogy lenyűgözi őket, és könnyen visszatessékelhetem az addigi pozíciójába.
Így vártam a fiúk bejöttére. A játékidő végén kimentem értük. Kicsi, nagy-jából harmincfős osztály volt – a saját fiaim. Nehéz, vegyes egy társaság, hat Gordon Otthon-beli fiúból állt, öt fiúból, akik egy színészek gyerekeinek
1 David Herbert Lawrence 1885-ben született közép-Anglia egy Nottinghamhez közeli kis bányászvárosában, Eastwoodban. Az itt olvasható elbeszélést pályája legelső szakaszában írta, 24-25 éves korában; mielőtt regényíróként nevet szerzett volna magának az 1910-es évek első felében. Ekkor nottinghami iskolaéveinek, majd croydoni tanítóskodásának élményei voltak számára meghatározóak. A történet nyomtatásban először csupán 1968-ban jelent meg, harmincnyolc évvel szerzője halála után.
119 Tanóra teknősbékával − Maráczi Géza fordítása
fenntartott eléggé tehetős otthonból jöttek, és egy csapat ösztöndíj nélküli fiúból; köztük voltak szegény gyerekek, akik bicegve jöttek iskolába, szakadt, óriási csizmáktól megnyomorítva, és olyanok, akik puha, könnyű cipőket hoztak magukkal az iskolába havas napokon. A Gordon-fiúk nehéz társaság volt, elütöttek a többitől: rövidre nyírt hajú, durván öltözött gyerekek, meg-bízhatatlanok, mindig önvédelemre készen. Ha rossz cselekedet vádja merült fel ellenük, úgy tudtak hazudni, hogy kín volt hallani, de sok mindenre haj-landóak voltak, és nagyon szépen hallgattak a kérésre. A színész-gyerekeket más fából faragták: néhány kedves volt, akire öröm ránézni, mások udvariasak és engedelmesek, de közönyösek, titokban szemtelenek és közönségesek, bár összességében többé-kevésbé jólneveltek.
A fiúk zajongva az asztal köré gyűltek, amint Joe-t fölfedezték.
- Él? – Nézzétek, jön ki a feje! Megharap? – Nem fog! – igencsak gúnyosan.
– Tanár úr kérem, harapnak a teknősök?
A helyükre küldtem őket gyorsan egy kis csoportba az osztály közepén, és az asztalt a padokhoz húztam. Joe egészen mozdulatlan maradt. A fiúk iz-gatottan lökdösték egymást, félhangos megjegyzéseket téve a szegény hüllőt illetően, gyorsan hol rám, hol Joe-ra, hol a szomszédjukra pillantva. Kiadtam nekik a rajzolási feladatot, de az újdonság fölötti örömükben nem tudtak nyugton maradni.
- Tanár úr kérem, lerajzoljuk a jeleket a teknőn? – Tanár úr kérem, csak négy lábujja van? – Lábujja! – visszhangozza valaki, titokban nevetve az abszurdi-táson, hogy a szemcse-nagyságú karmokat lábujjaknak nevezzük. – Tanár úr kérem, mozog! – Tanár úr kérem!
Megcirógattam a nyakát és lenyugtattam.
- No, ne akarjátok, hogy megbánjam, hogy behoztam. Elég volt, Miles, hát-ramész és gallyakat rajzolsz, ha megint hallom a hangod! Elég volt, legyetek csöndben, haladjatok a rajzzal, nehéz!
Békét akartam magamnak. Elkezdtek szorgalmasan rajzolni. A naplementét néztem állva, velem szemben az ablakban, a nagyszerű arany naplementét;
hatalmas és különleges volt, erőteljes arany szépségben terült el a város fö-lött, amely a semmi fekete sávjává vált alacsonyan a nyugati ég csodálatos felépítménye alatt. A fény, a vastag, nehéz arany napfény, ami teljes csöpögő pompájában csak a városban látszik, úgy ömlött el a padokon és a padlón, mint arany lakkozás. Fölemeltem a kezem, hogy a napfénybe mártsam, ma-gamban halványan mosolyogva, megpróbáltam összezárni az ujjaimat a fény megfogható gazdagsága fölött.
- Tanár úr kérem! – kiabáltak közbe – kaphatunk radírt?
120 D. H. Lawrence
A kérdés eléggé panaszos hangon szólt. Egy ideje kikötöttem, hogy többé nem kaphatnak radírt. Nem tudtam egyben tartani a készletem, nem tudtam a tolvaj nyomára akadni köztük, és elegem volt abból, hogy állandóan a go-rombáskodásig kelljen alacsonyodnom, ha megpróbálom visszaszerezni, ami kézen-közön elvész. De péntek délután volt, békés és vidám. Következetlen voltam, mint egy rossz tanár szokott lenni:
- Hát jól van! – mondtam engedékenyen.
A felvigyázóm, egy sápadt, élénk, kapkodó fiú, a faliszekrényhez ment, és kivett egy piros dobozt.
- Tanár úr kérem! – kiáltotta, aztán megtorpant, és újra megszámolta, ami a dobozban volt. – Tizenegy! Csak tizenegy van, kérem, és tizenöt volt, amikor elraktam őket szerdán…!
Az osztály fölfigyelt, minden arc felénk fordult. Joe visszahúzódott és laposan feküdt a teknőjén, ernyedt lábakkal. Megint csak elérkezett egy a gyűlöletes pillanatok közül. A naplemente szétmázolódott, a délután szilánkokra tört, mint a fényes üveg, ami a padlóra zuhan. Az idegeim mintha megfeszültek és a hirtelen nyomástól lüktetni kezdtek volna.
- Megint! – kiáltottam, indulattal fordulva az osztály felé, a fölnéző arcok és a hatvan figyelmes szem felé.
- Megint! Elegem van belőle, de mennyire elegem! Nyavalyás, tolvaj banda!
… Lapító, ronda csürhe! – remegtem a méregtől és a keserűségtől.
- Ki volt az? Tudnotok kell! Egyikőtök sem különb, rejtegetitek a nyava-lyást…! – dühösen néztem végig az osztályon. A Gordon-gyerekek feltűnőek voltak, a megbízhatatlan fizimiskájukkal.
- Marples! – kiáltottam az egyiknek. – Hol vannak azok a radírok?
- Nem tudom, hol vannak, nálam sose volt radír – kiabálta vissza, a tőlük megszokott pimaszsággal. Még mérgesebb lettem:
- Tudnotok kell! Eltűntek… nem válnak levegővé, nem repülnek… ki tette el akkor őket? Rawson, tudsz valamit róluk?
- Nem, tanár úr! – kiáltotta, méltatlankodó felháborodással.
- Nem, nem óhajtasz tudni semmit! Wood, van bármi tudomásod erről a négy radírról?
- Nincs! – kiabálta, teljesen arcátlanul.
- Gyere ki! – kiáltottam. – Gyere ki! Hozd a pálcát, Burton. Véget vetünk ennek, pimaszságnak, tolvajlásnak és mindennek.
A fiú kivonszolta magát az osztály elé, és bágyadt lazasággal állt, majdhogy-nem kuporgott, dühödten bámulva rám. A többi Gordon-gyerek magát kihúzva ült a padokban, mint egy falka ugrásra kész állat. Feszült csönd volt egy
pilla-121 Tanóra teknősbékával − Maráczi Géza fordítása
natig. Burton a kezembe adta a pálcát, és Wood felé fordultam. Őt kedveltem legjobban a Gordon-fiúk közül.
- Szóval, fiam – mondtam –, először a pimaszságért vesszőzlek meg.
Felém fordult hirtelen, könnyek szöktek a szemébe.
- Jól van – kiabált rám –, mindig a gordonosokat pécézi ki… mindig ránk utazik!
Ez annyira nyilvánvalóan igazságtalan volt, hogy a dühöm elfulladt, ahogy röptében lelőtt madár zuhan le.
- Micsoda! – kiáltottam föl. – Milyen gyalázatos hazugság! Mindig kimen-telek titeket, elengedlek akár…
- De pikkel ránk! …Utazik ránk… pikkel Marples-re, Rawson-ra meg rám.
Mindig a Gordon-beliekkel kezdi.
- Persze – válaszoltam, igazolva magam. – Nem magától értetődő? Nem loptak a társaid… nem loptak az osztálytársaid… számtalanszor… és nem de-rült ki róluk?
- Ez nem jelenti azt, hogy most is mi voltunk – válaszolta.
- Honnan kellene tudnom? Nem segítetek nekem. Honnan tudjam? Nem természetes, hogy titeket gyanúsítsalak…?
- Hát, nem mi voltunk. Tudjuk, ki volt. Mindenki tudja, ki volt… csak nem mondják el.
- Kik tudják? – kérdeztem.
- Hát Rawson, Maddock, Newling és mindegyikük.
Megkérdeztem ezeket a fiúkat, hogy meg tudják-e mondani. Mindegyik megrázta a fejét, és nemet mondott. Körbementem az osztályon. Ugyanez volt az eredmény. Mind egy szálig hazudtak nekem.
- Látod – mondtam Wood-nak.
- Persze, nem vallják be – mondta. – Én se tettem volna, ha meg nem akar vesszőzni.
Ez az őszinteség fájt, de így volt jobb. Leültettem mindegyiküket. Megkértem Wood-ot, hogy írja föl egy cetlire, amit tud, és megígértem, hogy nem árulom el. Nem akarta. Megkértem a fiúkat, akiket megnevezett, mindet. Megtagadták.
Újra kértem őket – könyörögtem nekik.
- Csinálják akkor meg mind! – mondta Wood. Papírcetliket téptem, és min-den fiúnak adtam egyet.
- Írjátok föl rá a fiú nevét, akit gyanúsítotok. Sunyi és gyáva tolvaj. Örökösen gondot és fájdalmat okoz nekünk. Ez a kötelességetek.
Lopva írtak és gyorsan behajtották a papírt. A radíros doboz fedelében gyűj-töttem össze őket, és leültem az asztalhoz elolvasni. Néma csönd volt, mind
122 D. H. Lawrence
rám figyeltek. Joe visszavonult a teknőjébe, el volt felejtve.
Néhány cetli üres volt, sokra azt írták: „nem gyanúsítok senkit”, ezeket a papírkosárba dobtam; kettőn egy régi betörő neve állt, ezeket eltéptem;
tizenegy a segédfelvigyázóm nevét viselte, egy elragadó, csinos fiúét, aki az egyik legidősebb volt a színész-gyerekek közül. Visszaemlékeztem, milyen tiszteletteljesen és udvariasan viselkedett, amikor megkérdeztem, mennyire kész eredménytelen ötleteket adni; visszaemlékeztem ravasz, ideges pillantására a kikérdezés alatt; visszaemlékeztem, mennyire a rendelkezésemre állt, mielőtt a felvigyázó bejött volna. Tudtam, hogy ő volt – visszaemlékezés nélkül is.
- Jól van! – mondtam, nyomorultul érezve magam, miután kiderült, hogy tévedtem, és a papírok mondtak igazat. – Folytassátok a rajzolást.
Nagyon nyugtalanok és zavartak voltak, de csöndesek. Időről időre engem figyeltek. Hamarosan megszólalt a csengő. A két felvigyázót megkértem, hogy szedjék össze a dolgokat, és hazaküldtem az osztályt. Nem fogtunk imához.
Sem én, sem ők, nem voltunk az énekekhez és az esti hálaadó imádsághoz illő hangulatban.
Mikor a felvigyázók végeztek, egy kivételével az összes lámpát leoltottam, ha-zaküldtem Curwen-t, és a segédfelvigyázómat egy pillanatig visszatartottam.
- Ségar, tudsz valamit a radírjaimról?
- Nem, tanár úr – mély, férfias hangja volt, de komoly tiltakozással beszélt, elvörösödve.
- Nem? És a ceruzáimról? A két könyvemről sem?
- Nem, tanár úr! Nem tudok semmit a könyvekről.
- Nem? Akkor a ceruzákról…?
- Nem, tanár úr! Semmit! Nem tudok semmit róluk.
- Semmit, Ségar?
- Nem, tanár úr.
Lehajtotta a fejét, és olyan megalázottnak tűnt, az a helyes, csinos fiú, hogy föladtam. Viszont tudtam, hogy újra tisztességtelen lesz, ha alkalom adódik.
- Nagyon jól van! Többé nem dolgozol felvigyázóként. Nem jössz be az osz-tályterembe, mielőtt az osztály bejönne, többet. Érted?
- Igen, tanár úr – nagyon csöndes volt.
- Akkor mehetsz.
Kiment, és csöndben becsukta az ajtót. Leoltottam az utolsó lámpát, ellen-őriztem a faliszekrények zárjait, és hazamentem.
Nagyon fáradtnak és elgyötörtnek éreztem magam. Éjszaka lett, a felhők sötéten vonultak, és a mocskos utcák az iskola körül betegség érzetét árasz-tották a lámpafényben.