Jaj, István, a három évvel ezelőtti ünnepi szavak nagy öröme után nem ma-rad mára („foied”, így mondják etruszkul-latinul azt, hogy „ma”) más, mint az utolsó kérdés, Hozzád, az Eltávozotthoz.
Hajdan, az egyetemi évek idején hamar nagy barátok lettünk, érdemes le-írni, hogy miért: mert a származások, családi történetek és életformák, sokban az életeszmények és persze a temperamentumok hatalmas különbözőségénél (különösen akkoriban hatalmasnak érzékelt különbözőségénél: utóbb volt alkalmunk megérteni, hogy ezek a szembeállítások jó esetben alternatívak vagy sokadlagos fontosságúak, de igen gyakran gyalázatosak és idiotikusak) fontosabb volt a számunkra (és az életünk azt biztos igazolta, hogy ezt jól érzékeltük), hogy mind a ketten (nem félek a pátosztól) az irodalom iránti rajongással, nagy tudásvággyal és persze nagy tervekkel kezdtük a felsőbb ta-nulmányokat. Ennek a jegyében voltak aztán, mondjuk így, szakmai vagy nem csak szakmai beszélgetések, ritkán, egy-egy mégis nehéznek látszó vizsga előtt („magyar hangtörténet”, visszájáról: „tudományos szocializmus”) kölcsönös vizsgáztatások – és voltak elég rendes ivászatok is. Az utóbbikat aztán vagy egy magunk farigcsálta, illetve komponálta dalféle elkornyikálásával zártuk, vagy azzal, hogy húsz éves korunk kellő dekadenciájával ismételgettük, miszerint
„foied vinom pipafo, cra carefo”, „ma bort iszom, holnap nem lesz.”
De Te most már valóban a „holnap”-ba kerültél, ahol nincs borod, és én „ma”
nem tudom, mikor fog elfogyni, ami nekem még adatik. Innen nézek és kér-dezek Utánad, az elmúlt életre-életünkre. Egyszerűbb, ha magammal kezdem, hogy aztán többé ne essék szó rólam: én akár patologikusan sokáig kerestem valamit, amit a helyem-nek lehetne nevezni, mígnem (talán) megértettem, hogy velem kapcsolatban a legjobb, ha erről az elképzelésről egyáltalán szó se esik, vagy csak úgy, mint no-hely. Te ezzel szemben majdhogy megfoghatatlan eltökéltséggel döntötted el a helyeidet, így, többesszámban, vagyis végső soron az egy-helyedet – végre is többé-kevésbé 50 éven keresztül ugyanabban a karos-székben ülve írtál meg mindent, és fogadtad a vendégeidet. Még az egyetemen tökéletes szerelmet találtál (bámulatomra: az is maradt, a Te utolsó percedig),
39 Kérdés az Eltávozotthoz
és így hamar megházasodtál, egy idő után már hárman, és aztán négyen él-tetek a karosszék lakásában (még ha a sors egyszer nagyon hamar és brutális csapással emlékeztetett rá, hogy nem engedi magát előre elrendezni); és in-nen teremtetted meg, úgy látszott, támadhatatlanul szolidan életed két helyét, amelyeket mindig is mintha ókori szuverenitással tudtál volna kedved szerint egymásra vonatkoztatni, vagy egymástól távol tartani – nem ok nélkül szeretted sokszor és sokféleképp megidézni a görögöket meg a latinokat.
Jól emlékezni vélek arra, mennyire meglepett, amikor már a tanári pálya legelején az erós paidagógikos első látványos gesztusait produkáltad, valamiféle koravén modorosságot láttam bennük – és csak később értettem meg, hogy nem átmeneti álarcos szerepet játszottál, hanem életszerepet és élethelyet jelöltél ki Magadnak, amelynek az egészen kivételes hiteléről nemzedékek sora tanús-kodott, és ahogy e kötet első írásait olvasom, tanúskodik még egyszer, most nagy fájdalommal. Az erós poiétikos alkotásait pedig ama sokórás beszélgeté-sek és ivászatok óta olvastam; és követtem, miként alakítottad ki, a szokottnál talán nehezebben, de aztán teljes érvénnyel a saját hangodat, a saját helyedet.
Ki ne látta volna, hogy ez a líra, Magad így írtad: a „vonatkozó helyek”, az „élő emlékjel a síron” abból ihletődött, hogy kérdésessé tette, és egyre érdesebben, a Tanár elhivatott helyét? Dehát azt véltük, gondolom, mindnyájan felismerni, hogy éppen ez a fájdalommal, és bizonyára nem is csak fájdalommal vállalt kettősség hozza létre a Költő nagyon eredetien hangolt verseit. Rögtön he-lyesbítem, amit pár sorral előbb írtam, bizonyos, hogy a nemzedékek hódoló fájdalma ennek szól: a Tanár-Költő / Költő-Tanár egy-helyről megszólaló és leírt szavainak, a visszautasíthatatlan probitással megteremtett személyiség egy-életművének. És akkor már azt is hozzáteszem: túl a lényegbeli elége-detlenségen, amelyik nélkül tulajdonképp ennek az életműnek egy szava és egy sora se született volna meg, túl az elismertség és a nem kellő elismertség lehangoló esetlegességein (és zárójelben ugyan, de ezt is: túl a sors újabb, esz-telenül igazságtalan csapásán), meggyőződésem szerint (látni is véltem ezt) volt egy szint, ahol elégedett voltál – túl fontosat és egyénit valósítottál meg, hogyse ne lettél volna az.
Ámde végül aztán, István, eljött a revolutio carnis rémületes utolsó éve, amikor is félreismerhetetlenül önromboló szenvedéllyel csupaszítottad le, amit ötven éven át nagy maestriával mindig fenntartottál. Persze ez is eltökélt volt, és koherens, de már negatíve az. Soha ilyen közel nem hoztad a két-egy elhivatottságot egymáshoz, valósággal egymásba égetted őket, de már egy tha-natos paidagógikos és thatha-natos poiétikos egységében (gyomorvérzés után há-rom nappal megtartott órák, fantomokhoz írt versek, sok más), mígnem elért,
40 Pór Péter
szerencsédre: kegyelmesen, amit nem győztél elégszer felidézni. Nem, semmi-képpen, és egyetlen pillanatig sem lehet arról szó, hogy ez az utolsó esztendő akár csak árnyat is vetne a félévszázados luciditással megteremtett életműre, a megtámadott test, jól tudjuk, szereti elárulni a szellemet. De a régi barátot mégis megérinti a kérdés: lehet-e, hogy soha nem értettelek, mert Te még ke-vésbé találtad a helyedet, mint én, lehet-e, hogy az én országok között hurcolt számítógépem mégis szilárdabb hely (vagy no-hely, egyremegy) volt, mint a karosszék és az egyetemi katedra, és hát lehet-e, hogy az életművedet azért (avégett, amiatt, annak ellenére) teremtetted olyanná, amilyen lett, hogy így mondjad el (vagyis elleplezzed), és így leplezzed el (vagyis elmondjad), hogy ebben a világban eredendően nem volt helyed?
Van olyan kérdés, amelyet csak akkor lehet feltenni, amikor már nem lehet megválaszolni; amelyik nem is jelent mást, mint hogy fel kell tennünk, mert megértettük, hogy nincs, nem lesz rá válasz. Nyugodj békében.