és jólnevelten nem menekszel és szürkén meg nem tart szerencséd és szokásaidból kifoszlasz
és ottmaradsz ügyedfogyottan és akkor
fölpeckelt életeddel kinek teszel milyen hitet
A Mondom: szerencséd kötet (1981) rejtjelezett – latin, ó- és újangol szövegek-kel tűzdelt, nyelvi játékokkal furmányos, zárójeles beszúrásokkal két féleképpen
193 A számvetés versei
értelmezendővé tett – ily módon szavalhatatlan versei között egy pofonegy-szerű, a mottóval, a sorkezdő kisbetűkkel és a központozás hiányával épp csak hogy a figyelmet kihívó kakukktojás.
A beszélőnek – aki nyilvánvalóan a 41 éves Géher István – van egy élet-stra-tégiája: jólnevelten (egyszerre kívüle is, benne is) viselni a kort, szürkén beleolvadni a háttérbe, a szerencsét, ha adódik, megbecsülni, a melengető szokásokhoz szelíden ragaszkodni, és így szolgálni valami személyes ügyet.
De a sunnyogásnak ez az életstratégiája egyszer szükségképpen (ne félj, azaz félj csak bátran) működésképtelenné válik: a beszélőt rajtafogják a turpisságon.
Ki lesz az, aki elkapja? Nem tudni. Lesz. Csak arca nem lesz. A kor kapja majd el, amelyiktől a beszélő oly szívesen menekedne. Az szedi el a szerencséjét, a szokásait, a szolgálni kívánt ügyét.
És akkor majd ott áll a fölpeckelt életével – micsoda képtelenül remek képe a csapdában vergődő szellemnek! –, és hitet kell tennie. De – a szokott von-zatot szokatlanul megtoldva – nem az a kérdés, hogy mire, mi mellett, hanem az, hogy kinek és milyen hitet. Igaz lesz az esküje vagy hamis? S a kornak teszi vagy a bukott személyes ügynek?
A kérdés ott áll a beszélő és különösen az olvasó előtt, inkább kínos kérdés, mint kegyetlen. Felelet nincs rá.
és szeressük: choliambus, bel canto
nem is tudom, mi lennék, hogyha nem lennél.
úgy összenőttünk, hogy közöttünk érzésre alig maradt hely. mondanám, s te gyorsabban már mondtad is. mégis beszélgetünk. mindig, megúnhatatlan. meddig bírni? végére
még nem jutottunk. képzelem, hogy megcsallak, de nehezen. magam csalatni nincs kedvem, sem ráérő időm. kitöltve estéink
és napjaink. milyennek ismersz: kedvesnek, elég erősnek? elfogadhatók, egymás előtt: vagyunk. szerelmesek. lehet rajtunk nevetni. szép pár. lennél, hogyha nem lennék?
A második kötet (1984) bölcsebb stratégiáját valósítja meg a rejtekezés-nek. mi van, Catullus? – kérdi önmagától az alter egójánál (i.e. 84.-54.) kissé korosabb költő, s a választott maszk mögül válaszol. Része a rejtekezésnek
194 Mesterházi Márton
a terje delmes (a versanyag másfélszeresét kitevő) jegyzetapparátus is, mely fő-ként verstani ismereteket terjeszt, s a rejteni kívántakról nem fed föl semmit.
A címbeli choliambus/khóliamboszról ezúttal megtudjuk, hogy a négy sza-bályos jambus után a sorvége titátáti ritmusával gáncsot vet önmagának; az első két szóról, hogy a Catullusi „atque amemus”-t idézi („Éljünk, Lesbia, és sze-ressük egymást” Devecseri Gábor fordításában), de a bel canto-ra is kapunk magyarázatot.
Bel canto: tehát vallomás? Szépen eldalolt szerelmi? Sokkal inkább dallam-talan, nemcsak ritmikailag zaklatott drámai monológ: önvizsgálat.
Húsz év házasság (s előtte pár év egyetemi diákszerelem) után, keserves megpróbáltatások és szép ígéretű kiteljesedés után a vers apró képekkel-mozza-natokkal érzékelteti azt, amit a népdal így: „Csak meg vagyok véled szokva”.
Aztán fordulat: a magánbeszéd hőse bevallja kételyeit. A kétely hiteles, de csak meg kell mosolyognom: az a pasas, aki képzeli, az nem csalja meg, akivel összenőtt. Ahogy – hisz tudja, írja is – magát sem.
Végül csupa váltás: bensőséges kérdés, szociografikus meghatározás, való-ságos vallomás, öngúny.
Majd az utolsó mondatban az első inverze – figyelj, olvasó, figyelj vers-mondó! –, mert úgy játékból, hogy halálos komolyan: lennél, hogyha nem lennék?
Görög-római choliambus: vértezetlen
mondom: meg vagyok elégedve. magammal.
ez nem szokás. de mit tegyek, ha. nem szoktam magam szokotthoz alkalmazni. úgy értem:
belül. ruhám és életmódom átlagra valló, konformizmusban verhetetlen. (ha vernek: keretből mert kilógok.) értékem nem marketolható? humorral eltűrök törettetést. kering a nedv, ha jó testben.
köröm – családi – nem zavart. irígyled, hogy identitásom ép, ifjabb barátom, vagy lenézed? nézd, az árát ennek is mérik, s megadni kelletik. tanársegéd negyven éves koromra: vittem sokra. költőnek
nem védjegyez nevem. (ma.) névtelen halnék, ha holnap. éljünk… bőröd, ifjú: vásárra!
195 A számvetés versei
Ehhez a vershez bőven járul jegyzet, és – ha figyelünk – informatívabb a szokottnál. A cím – a choliambust ismerjük korábbról – a kötöttfogású bir-kózásra utal, s „utalás lehet Arkhimédész görög tudósra, aki római katonával mérkőzött ostromlott várában, vértezetlen”.
Vértezetlen birkózik sorsával – a jegyzet aljas vagyonokat és katonai erő-szakot említ Arkhimédész mérkőzése kapcsán – az önmagát vizsgáló költő is.
Mert hogy meg van elégedve, azt csipetnyi sóval (cum grano salis) vegyük:
majd megmondja a vers-egész. Egy bizonyos: nem fog a kor szokása szerint sírni – rút szóval rinyálni. Büszkeségből – belül.
Amúgy mosolyogva követi a sunnyogás már emlegetett életstratégiáját, hisz teste egészséges, családi körét nem zavarja a sors (circulusait nem disturbálja Arkhimédész római katonája).
A vers harmadik harmadánál kiderül, hogy a számvetés nem magán-titok, hanem bizonyos mértékig nyilvános: ifjabb barátom a címzettje, akinek kevé-lyen odamondja, hogy identitása – tartása, gerince, szellemi szabadsága – ép és sérthetetlen.
Igenám, de a versnek ugyanilyen érzelmi cselekményszála a „titkos métely”, az „örök kétely”. Az önérték piacosíthatatlan volta: törettetés, csak humorral lehet elviselni (mely a jegyzetben ismét Aranyt idézve „halandó létünk cuk-rozott epéje”). Az ép identitás ára, az illetékes hatóság előtti hízelgés (legyünk finomak) elmulasztásának ára az, hogy vittem sokra. S hogy a számvetés hő-sének neve költőként (a jegyzetben idézett József Attila szavával) még csak nem is áruvédjegy.
Hogy lehet lezárni egy két ennyire elütő cselekményszálat egybefonó verset?
Előbb merengőn: éljünk… (bár számomra ez inkább a diákdalt idézi: ad hoc tempus vivamus); végül dacosan, az ifjabb barátnak: vállald, amit én!
Lábjegyzetül a számvetéshez a nyíltan gúnyos című epigramma:
A közművelődési határozat végrehajtása: felirat kultúrát terjesztett: nem mindig fizetésért.
műsorozott rádión, könyvet utószavazott.
lépett több dobogóra. tovább-képzőt vezetett, és hitt a szavakban: ezért méltán porlad alant.
Kommentár alig szükséges. A felirat: természetesen sírfelirat. A költői rangra a dobogó utal (a több dobogó közül is csak az egyik) cukrozott epével.
196 Mesterházi Márton Anakreón lélektükre (13.)
A tükörbe nézni félek, Idegen néz vissza onnan.
Letarolt főn szürke tincsek, csupa ránc a homlok íve, beesett szem, alja táskás, fut az orrtól mély barázda, lefelé görbül a szájszél, laza bőrbe vész az állcsont…
Hol az arcom? Ez csak álarc?
Az Anakreóni dalok (1996) immár nem a rejtekezés, sokkal inkább a tárul-kozás stratégiáját valósítja meg. A választott alter egó (i.e. 572 – i.e. 487) egy-szer, valaha, egyidős is volt az 56 éves költővel, akinek végül nem adatott meg az ő 85 éve; s vidáman emlegette „fehér fejét” (ld. Babitsnál), ha mindenféle leszboszi lányok megcsúfolták, akkor is.
Tizenkét év telt el Catullus óta. Már nem tréfa, hanem belátható jövő, hogy az ember majd (egyszer) porlad alant. De aki versének kizárólagos hőse, mégis akár ünnepelhetné, hogy milyen daliásan öregszik. És ha tárgyilagos, akkor is az öregedésről írna.
Nem a testi tönkremenésről. Igen, Catullus idején jó testben keringett a nedv (a humor). Anakreón idején fej, haj, homlok, szem, orr, száj mintha másnapos karikatúrája volna önmagának. Persze minuciózus pontossággal, választékos szavakkal, anapesztusokkal indított dalban-dalocskában elbeszélve.
A költő szándékosan nem a fogmosás-tusolás-borotválkozás utáni, adrenalin-nal pirospozsgás képét rakja elénk. Mert akkor nem írhatná le az utolsó sort.
Pedig amiért az ember felelős, az identitás ép most is: az álarcok – a sze-rep-arcok – foszladoznak.
197 A számvetés versei
Igazi bordal, a legismertebb, Csokonaitól Vas Istvánig leggyakrabban hasz-nált anakreóni sorokba szedve (ti-tá-ti-tá-ti-tá-ti ritmusú – tehát nem ana-pesztussal indított – negyedfeles jambusokból, szakértőileg csonka jambusi diméterekből épül).
Csokonai Anákreoni dalai (1802) közt föl is lelhető a vers párdarabja: A bú-kergető. Ne terheltessünk idézni belőle: „Ha szíhatok borocskát, / A gondjaim csucsulnak. / Ki boldogabb halandó, / Mint aki nem sohajtoz? / …Kancsót fiú!
Veszendő / Ez élet, és előlünk / Mint egy palack bor elfogy…”.
Gyöngyszem, műremek, akár Géher István kis dala. A különbség annyi, hogy a Vitézé dúr hangolású: az élet veszendő voltának hagyományos említése is csupa vidámság – a verset refrénként majd az idézett első két sor zárja.
Géhernél a dúr indítás leheletfinom átmenetekkel megy át mollba: az 5. sor-nál ébredünk rá, hogy egyelőre (amíg nem iszom) nem kívánkozom élni – te-hát a kedvem sem derűs, az arcom és az elmém is szürke (csupa ránc, mélyen barázdált, lefelé görbülő). A költőnek nem elvi tudomása, hanem tragikus bizonyossága van a halálról.
Anakreón lélektükre (18.)
Hólepedőben a föld. Hallgatnak földben a testek néma gyökérarccal – jobb nem tudni, miről.
Vagy tán (mit tudod) ott jobb? Lépkedsz térdig a csendben.
Hív odalentről tán édesapád, hazavár.
Anakreón borozgatásához Számosz termékeny szigetét asszociálja az em-ber, de Géher Istvánéhoz (ha budai dolgozószobában is) legalább a nyarat.
Ez azonban téli vers.
Mint oly sok költő oly sok kötete, ez is ciklusokra oszlik, s a ciklusnak ki-tüntetettje a nyitó és a záró vers. Ez a téli vers pontot tesz az Anakreón lélek-tükre című ciklusra.
A tél-csönd-halál asszociáció-sor hathatósan erős a magyar költészetben („Most tél van és csend és hó és halál”) – itt is. De ezek a halottak a néma gyökérarcukkal – aki valaha kertészkedett, érti, micsoda remek kép – nem holtan hallgatnak, hanem elevenként: valamiről.
A vers titkolja, miről. Föld fölötti életük hajdani szégyenéről? Talán. Vagy talán arról, hogy az ő föld alatti életük jobb?
Az édesapa, akit az „Utóhang” című (1984?) gyönyörű Arany János-i elé-gia sirat el, akinek szeretete a költő világszemléletének sarkköve, az édesapa hívja fiát oda, le.
198 Mesterházi Márton Ezek szerint odalent jobb. Talán.
Tragikus bizonyosság? Több annál. Mégsem halálvágy.
Anakreón házitűzhelye (39.)
Ide látszik a jövőből: ami eljön, nem öröm lesz.
Az öregség, a betegség szakadatlan panaszával keserített napi gondként az utódokra maradni, tehetetlen tetemünkké leromolni – akarunk-e?
Anakreón kedves mértéke ez is, melyre a négysoros íródott: ionicus a mino-re (avagy kis jónikus). Nem tévedünk nagyot, ha Csokonai elbájoló táncdala jut eszünkbe róla, („A hatalmas szerelemnek megemésztő tüze bánt”), csak a Vitéz az utolsó hosszú szótagot lecsípte róla, tán hogy még táncosabb legyen a „Tartózkodó kérelem”.
Táncos ritmusú hát ez a vers is, csak nem botos juhász járja rá peckesen, hanem botos (mankós?) vénember roggyantan – amilyennek Géher István a számvetés e keserű versében látja közeljövő-beli önmagát.
A szociológiai tanulmány, de inkább a közbeszéd szavai rendeződnek itt a soronkénti négy titi-tátá fegyelmébe. A napi gondot csak kissé emeli meg a jelzői szerkezet (az öregség, a betegség szakadatlan panaszával keserített);
egyedül a tehetetlen tetemünk archaizmusa ugrik ki a látszatra átlagemberi morfondírozásból.
Halálvágy? Vágyik-e a halálra, akire ráfújt a jeges lehelet?
Anakreón napilappal (60.)
Volt, mikor azt hittük, rabság nyomorít, szegi szárnyunk…
Tudjuk már, a nyomor fészke: az emberanyag.
Romlott környezetünkben megsüppedt a szabadság:
Súlyos síremlék, kőszeme semmibe néz.
Számvetés ez a vers is: a költő a közösség (a nemzet) tagjaként vet számot önmagával. És azokkal, akikért felelősséget érez.
És ottmaradsz ügyedfogyottan – faggatta önmagát abban a másik rend-szerben, mely egyszer akár el is kaphatta volna, a korban, melyet jólnevelten (egyszerre kívüle is, benne is) viselt. És amelyben oly igaz becsülettel szolgálta a maga (és a nemzet, azaz az emberanyag) személyes ügyét.
Ez az ügy egy szóba sűrítve a szabadság volt. A pontosan fogalmazó Ferencz Győző sírbeszédét idézve (tanárként, műfordítóként) „Látszólag a múlandósá got
199 A számvetés versei
választotta”, valójában azonban egy magasabb, állandóbb érték igézetében élt.
Jól körülhatárolható értékrend szerint, amelyet ő maga polgárinak nevezett.
Sorsának szeszélyes játéka, hogy akkor volt lehetősége ezt a maga eszményi mivoltában közvetíteni, amikor tapasztalata szerint elnyomták. Amikor azon-ban azt hihette volna, hogy eljött az ideje, látnia kellett, hogy a polgárság mint eszmény nem több puszta szónál, vagy annyi sem”.
A polgár – a citoyen! – megvizsgálja önmaga és az emberanyag Nagy Ügyét, és (brilliánsan tömör metaforával) önnön súlyától megsüppedt síremléknek találja.
Síremléknek, melyet minden valószínűség szerint a romlott környezet vala-mely babérkoszorús kurzusművésze faragott monumentálissá.
Kőszeme semmibe néz.
„…ELáLL aZ…”
NAPTÁRBA az ünnepek nem állnak el, kimúlnak
az életünkből. megporosodik a fenyő. felfűrészelem ma – múltat csinálok a jelenből. hányadik ez már, amit dobozban és szemétben eltemettem? majd feltámad megint?
lesz, aki feltámassza majd, ha én nem?
meddig lesz majd? amíg gyermekeim?
egymás alatt porladnak: ünnep, ünnep…
a gyermek szeme holtakkal teli.
az ember (most-most: hogy egymásba tűnnek!) feldíszíti és felfűrészeli.
közben, elállni: a hétköznapok – addig élek, míg meg is halhatok.
Az 1997-es Hol az a látvány? kötet 15 versének címeit Arany János Hamlet-fordításának V. felvonásából ollózta ki a költő. Talányosan, mert ha az ember nem tudja kívülről „a magyar irodalom egyik legszebb szövegét” (Nádasdy Ádám, ha jól emlékszem), keresgélhet eleget. Ennyi rejtőzködés szinte már elvárható a korai verseire is visszatekintő Géher Istvántól.
200 Mesterházi Márton Nos, oldjuk fel a kódot:
„HaMLET Meddig áll el az ember rothadás nélkül a földben?
ELSŐ SÍRáSÓ Hát bizony, ha már halála előtt meg nincs rothadva (mert mai napság annyi francu ette test kerül ide, aki a temetést is alig bírja), eláll az nyolc vagy kilenc esztendeig; cserző-varga eláll kilencig.” (V. 1. jelenet)
Minden vershez jár mottóként egy megjegyzés is; ezt könnyű értelmezni, hisz itt a naptár egyik jeles napjáról lesz szó.
A Karácsony a gyereknek a Stille Nacht-ot jelenti (volt egy magyar nyelvű letétje, „Cse-hendes éj, szeentseges éj” prozódiával), az ünnepet (a családi együttlétet, az ajándékokat, a vacsorát) és a fát. A fa a szülőknek – kitüntetetten az apának – mást is jelent: meg kell venni, talpba kell faragni, s ünnep után meg kell szabadulni tőle. Illendően: tisztességes ember nem hajítja ki az út szélére, felfűrészeli, úgy teszi dobozba (tüzelőnek) vagy szemétbe (ha nem kályhával fűt).
A shakespeare-i szonett nyolcasa az évről évre eltemetett, majd főnixként feltámadó fenyő, s az évről évre csak öregedő, megújulni képtelen, majd lenni megszűnő én ellentétével zár, hogy aztán a hatos fölidézze az egymásba tűnő hol-tak vonulását. (Az egymásba tűnő majdani koronás fők I. Jakabig tartó vonulását majd a Macbeth „vészbanyái” idézik föl protokolláris hízelkedésképpen...)
Közben, elállni: a hétköznapok – a halálról való szelíd merengés mögöttese komorabb, mint gondolnánk: a hétköznapi ember eszerint élő (remélhetőleg nem azonnal rothadó) holttestként áll el addig, amíg akár meg is halhat.
Komorabb? A vers-egész inkább valami groteszk derűre fut ki.
„…VILáGRa LETT…”
ALKALMI VERS még élek – élő emlékjel a síron…
(megint egy évem: friss ravatalon.) mint a tavalyit, most is versbe írom ötvenhetedik születésnapom, hogy valami megszülessen helyettem, álljon helyemre a megírt szöveg, maradjon nyoma, hogy világra lettem, legyen, aminek aládőlhetek.
még: bírni kell erővel, végbe vinni, kitartani, ameddig tart a nap –