Gondoljunk ezúttal ne Kumria rác apácára, hanem Mészöly Miklós egy má-sik alapvető írására, a Filmre. Csak most egy ifjú párt követ a kamera. Látjuk, amint egy állomáson leszállnak a vonatról – Székesfehérvár, Székesfehérvár!
hallatszik kimért, rezes férfihangon a megafonból –, majd − az operatőr a hátuk mögül fényképez − a lépcsőn lemennek az aluljáróba, s föl a sötét alul-járóból. A kamera végig követi őket, közben cipőkopogásuk hangja hallszik.
A 30-as és az 50-es évek építészetének monumentalista realizmusát őrző, nagy, szürke tömb előtti térről, ahol leharcolt buszok várják a városba igyekvőket, némi tétovázással, ám cseppet sem bizonytalanságot sugallva, balra indulnak el, kis idő múltán aztán elhaladnak a Bazilika mellett, a felvétel hatalmasnak, túlzónak mutatja a kupolát… Innen már egyenesen mennek tovább, ha nem is a lenini, de a Lenin út vezeti őket a néző számára ismeretlen úticéljuk felé.
A szerelmespár (?) vagy férj-feleség (?) arca a jól érzékelhető feszültség ellenére is vidáman várakozó, hiszen ettől a naptól fogva (1963. szeptemberének első hete) ez a város lesz második otthonuk. A munkahelyük.
Az úttest két oldalát rozsdálló gesztenyefák szegélyezik, fejük fölött majd-nem összeérnek a koronák, rájuk árnyat borítva a kora reggelben. A szűrt fényben a kamera most ismét mögéjük kerül, deréktól lefelé látjuk őket: lábuk körül egy-egy vadgesztenye koppan a betonjárdára, nagyot ugorva. A nőnek formás lábszára van, a férfi lába nem rúg a gesztenyék után. Csinosak, jól öl-tözöttek, sugárzik belőlük az ifjú tettrekészség. Egy furcsa pár. Nem olyanok, mint a helybéliek.
Érzik, hogy elandalodtak, tempót váltanak, most már közel az első célpont.
Egy súlyos, nyomasztóan magas kőkerítés után bal kéz felől nagy, szürke épület zárja le a teret, miközben útkereszteződéshez érnek. A fiatalok a szokottnál erősebben szorítják meg egymás kezét, bizakodón és a másikat bátorítva össze-nevetnek, s most már külön-külön folytatják útjukat. A mindig mosolygós,
44 Jankovics József
csitri-szerű lány megállásra kényszerül a kereszteződés rendőrlámpájánál, pillanatra hátranéz, s látja, amint a fiú balra fordulván, elindul a nagy szürke épület főbejáratához vezető néhány lépcsőfokon, s miközben ő folytatja útját a város centruma felé, ahol a József Attila Gimnáziumban fog tanítani, párja a néhány lépcsőfok komótos megtétele után egy aranybetűs fekete üvegtáblához ér, mely a bejárati ajtótól balra szemmagasságban jelzi, elérte célját: TELEKI BLANKA GIMNÁZIUM.
Ez az a hely, ahol ő varázslatra készül.
S próbálkozása várakozásán fölüli gyorsasággal hoz eredményt. Megnyugtató jelenlétével, személyiségével, egyéniségével, közvetlenségével és nagy tudását gyémántszóró férfiként megosztani vágyó pedagógiai művészetével közel fél-száz kamaszfiú és -lány életét változtatta meg, szinte egy csapásra.
Hogy mi lehetett módszere és személyisége sikerének titka? Hogyan tette meg kezdő lépéseit ezen a rögös, kátyús, nem ritkán rejtett aknákkal is aláásott úton? E kérdés megválaszolására tesznek kísérletet elsős gimnáziumi tanítvá-nyai. Akiknek nemcsak magyar- és angoltanáruk volt, hiszen a kezdő tanárnak az iskola vezetősége még az osztályfőnökség súlyos terheit is nyakába rakta.
Diákjai szerencséjére. Már bemutatkozásától kezdve tisztes komolysággal, erős lelkiismereti gyökerű felelősségtudattal vállalta magára e feladatot, mert így nem-csak szaktárgyi tanárként, hanem a teljes ember odaadásával fordulhatott felénk:
nem sajnálva a rendkívül megszaporodott különmunkát, nem rohanva a tanítás befejezte utáni első pesti vonatra, a rá otthon izgalmas és izgató kérdőjelekkel vá-rakozó fordításokhoz, amellyel csapnivaló kezdő tanári fizetését is kiegészíthetné – nem hagyva el a benne bízó, rá mindenben számító, életük egyik legsúlyosabb, legválságosabb szakaszába került középiskola-kezdő gyerekeket. S ez az osztály-főnöki munka volt az ő másik nagyra értékelt tevékenysége: ezt a kínálkozó alkalmat is azonnal felismerte, univerzális példát és segítséget nyújtva a diákok számára a társadalmi környezetükben és személyes igényeikben megszokottnál humanisztikusabb létminőség, a kultúrjavak vágyása és elérése terén.
Pedig nem lehetett könnyű dolga. Az iskola korábban jóhírű egyházi le-ányiskolaként működött, s államosítása után a mi évfolyamunk (1963) révén élvezhette először a koedukáció áldásait. Az addig „csupán” lányszeszélyekkel küszködő tanári karban egymás mellett dolgoztak hagyományos szellemiségű, konzervatív gondolkodású és a szocializmus korai éveiben iskolázott, az új ideológiához könnyebben alkalmazkodó, a hatalmi előírásokhoz és elvárá-sokhoz, pedagógiai metodológiához erősebben kötődő tanárok. Igazán fiatal kevés volt köztük, s a legfiatalabb ő: Geher István. A tanévkezdetkor még így írta fel nevét a táblára.
45 A Geherből lett Géher: Géher István tanári pályafutásának első lépései…
Aztán elkezdtük egymást alakítani. Ő abszolút pedagógus volt, a tanítási óra és a nap minden percében. De soha nem görcsösen, prédikálással, morá-lis intésekkel, tanmesékkel dolgozott, hanem saját példamutatásával. Mintegy életvezetési órákat tartott, miközben a tananyagot is a maga sajátos, karakteres módján igyekezett velünk elsajátíttatni. Órái jó hangulatban, nyugodt légkör-ben, kellemes modorban zajlottak, megengedvén még azt is, hogy a diákok közbeszólásai oldják a feszültséget, emeljék a hangulatot. Ezzel tette lehetővé, hogy a monoton prelegálás helyét a szellemes diskurzus, a dialógus foglalja el.
(Ez néha a gimnáziumban eltűrtnél nagyobb zajjal járt, ilyenkor jött a „Shut up, please!”, s ahogy egyik tanítványa megjegyezte: „De a please, az mindig ott volt!”)
Tankönyvet általában nem használt, abból nem is kért számon, azt legfel-jebb a tájékozódás bővítése, a szélesebb kontextus megismerése okán tartotta hasznosnak. A feleltetés-számonkérés alkalmával főleg arra volt kíváncsi, hogy mondandója jegyzetelésekor mit sajátítottunk el az előadásából. Mert bizony, a magyar nyelv- és irodalom órái inkább hasonlítottak az egyetemi előadáshoz, mint a tankönyv vastagbetűs mondatainak szajkózásához-szajkóztatásához.
(Ha úgy 30–40 évvel később, már felnőtt fejjel valami bírálatot hallottam egyes osztálytársaimtól e módszerről, akkor az volt az egyetlen kifogás, hogy az osztály közepes képességű tanulóitól lefelé ez a technika már akadályozhat-ta a tárgyi tudás kibogozását; az okakadályozhat-tatás és a akadályozhat-tanulás középiskolai rutinjához szokott diákok jobban szerettek a tankönyvek kövérbetűs bizonyosságára támaszkodni.)
Angoltanárként is saját – legalábbis a fehérvári Telekiben akkor egyedülálló – metódust alkalmazott: csak angolul beszélt, legfeljebb nyelvi szabály-magya-rázatokat mondott el magyarul. Ha nem értettük, rajzzal, mutogatással (remek színjátékosnak bizonyult) hozta tudtunkra a jelentést: ez már nem ritkán hu-moros volta miatt is mélyebben belénk vésődött, mintha csak szikáran közölte volna a megoldást. A táblára sokat írt, sokat bízott a vizuális memóriára. Főleg új szavakat, de nem egymás alá, szószedet-szerűen, ahogy mások szokták, ha-nem a tábla minden – éppen kézre eső – helyére és irányába.
Az osztály mennyiben alakította őt? Valójában kész tanárként pattant elénk – mint Zeusz fejéből Pallasz Athéné, aki az igazság és a művészetek istennője is –, s bevett módszerei legfeljebb a mi tudatlanságunk miatt lazultak-igazod-tak az alakításra szánt gyermekkoponyákhoz. Radikálisan nem térítettük el saját oktatói-nevelői ideáljaitól. Egyetlen – ezért annál fontosabb – hatásunk volt rá: a tanári-művészi nevét tőlünk kapta. Nem emlékszem már, milyen, de bizonyára esztétikai, a jóhangzáshoz – euphuism! – igazodó okból
javasol-46 Jankovics József
tuk neki, hogy ha már Géhernek ejti a nevét, akkor írja is Géhernek. Annak, hogy Geher, biztosan nincs is értelme, s mennyivel jobban mutat, ha úgy írja, ahogy ejti. Valójában azt hiszem, a fülünket bántotta, hogy akik nem ismer-ték őt személyesen, csak az aláírását látták, mindig az íráskép alapján ejtetismer-ték a nevét. S az pedig auditíve (filhallásilag) nem volt kellemes, és nem tudtuk azonosítani a mi szeretett Géherünkkel. Ez az érv valószínűleg meggyőzte, vagy ellenállásának vitorlása megtört az osztály okos és bátran kritikus, elvi megalapozottságú névtani hozzáértésének szikláin, mert nemsokára hivata-losan is így írta nevét. (Nála fölhullott az ékezet!)
Ahogy megfigyeltük, s bizonyára tanárkollégái is ezt gondolták róla, el-vonulásra, elmélkedésre hajlamos karaktere látszólag távol tartotta magát az élet zajától és zűrzavaraitól, s kevésbé tűnt gyakorlatiasnak, mint vidé-ki származású tanáraink. Néha egyenesen úgy látszott, mintha naiv volna, s veleszületett jóindulata miatt esetenként még félrevezetni is hagyná magát.
(Ezt kezdetben bizonyára örömmel nyugtáztuk, s éltünk a lehetőséggel, de fokozatosan elment tőle a kedvünk, aztán pedig azét is igyekeztünk ettől el-venni, aki becstelen disznóként ki akarta használni az alkalmat.) Azonban távolról sem volt olyan életidegen és naiv, mint esetleg gondoltuk. Talán egyedül a sporteredmények nem hozták annyira lázba, mint bennünket, és amennyire elvártuk volna, de hosszú úszásairól és kajakozásáról sokat mesélt.
Lehet, hogy kiválóan sakkozott is. Szerintem a tenisz sem állt tőle távol, de a hegymászás és a természetjárás mindenképp kedves időtöltései közé tarto-zott. Ezeket is megszerettette velünk.
Sem a szórakozott professzort nem játszotta el, naiv sem volt, csupán a szel-lem embere – ám az élet és az irodalom, a társadalom dolgaiban, viszonyaiban jól tájékozódott, és tisztán látott. Legfeljebb az őt körülvevő dolgok és emberek nem értek fel hozzá… vagy visszaéltek eredendő humanizmusával.
Ha kellett, és ha szükség volt rá, a diákjait vagy azok érdekeit meg tudta védeni az igazgatói irodában, illetve a tanáriban a kollégák szigora ellen, vagy ha a százszor elátkozott politechnikai műhely-oktatók könyörtelenségével szemben kellett érdemjegyeinket oltalmaznia.
Géher István valójában egész élete során ugyanaz maradt, mint ahogy első tanítványainak megmutatta magát. Velünk/rajtunk próbálta először megvaló-sítani későbbi nagysikerű és közkedvelt műhelyeit, a fordítók–színészek–ren-dezők–dramaturgok szakmai felkészítésének módjait és technikáit, költők és prózaírók első kísérleteinek bírálatait. Rögtön első évében egy García Lorca-darab olvasópróba-szerű előadását rendezte meg, s talán már az első ősszel felvitte az osztályt Pestre, a Gábor Miklós-féle Hamletre. Óriási élmény volt,
47 A Geherből lett Géher: Géher István tanári pályafutásának első lépései…
visszafelé a késő esti vonaton alig jutottunk szóhoz – egymástól és az élmény-től. Szinte mindegyikőnknek ez volt a legelső találkozása az igazi színházzal, a vezető színészekkel.
Még a büntetést sem akarta az általában bevett középiskolai dresszúrával lebonyolítani: nálunk a legkezelhetetlenebb kölköknek a Pázmán lovagot kel-lett előadniuk Visegrádon az osztálykirándulás egyik fő szcénájaként, amin a többiek önfeledten és kellő kárörvendéssel mulattak. Mindannyiónk közös megtisztulását szolgálta ez is. Akárcsak az abaligeti tó partján a kedves lányok-nak adott szerenád. Megtanítottuk neki Német Lehel „Reszket a hold a tooó vizén” -incipitű slágerét, és az ő dörmögő basszus-kíséretével, komoly művészi átéléssel és színvonalon adtuk elő a lányok ablaka alatt – végtelen bánatunkra az ablakba nem kaptunk gyertyát, sem beinvitálást egy pohár italra. Kiderült, hogy troubadouri hajlamaink ily szenvedelmes megélése hiábavalónak bizo-nyult: a lányok megorrintván gáláns tervünket, megszöktek, s mi üres ma-lomban hegedültünk.
Első osztálykirándulásaink az összeszoktatás jegyében, fergetegesen élmény-szerűen zajlottak, rá jellemzően a tanulás és a szórakozás, a komolyság és a humor, a történelem- és természetismeret egyaránt meghatározó összetevőik lévén. Vacsorakor a fiúk ihattak egy-egy pohár sört vagy bort, a lányok ki-festhették a szemüket, és természetesen ők is ihattak egy-egy pohár bort vagy sört. Úgy élhettük meg kiéletlen kamaszságunk „minden nyűgét és nyilait”, hogy az közben már a kezdődő felnőttkor örömeire is rávilágított. Gyötrelmeit még nem sejtettük. Ugyanilyen alkalmul szolgáltak az ún. „angol karácsonyok”, szintén az ő szervezésében, a tejes teától a mistletoe-ig, amely alatt törvényesen loptunk csókokat, azazhogy annak képzelt vagy narrált puszikat a lányoktól, a másneműek vágyai által is feltüzelve – az ő fekete keretes szemüvege jóin-dulatú felvigyázása mellett.
Nekem óriási élmény volt, hogy őt legalább fél évszázadon át ismerhettem, ha kellett, mindig a közelébe kerülhettem. És sokszor kellett. Tőle tanultam
„emberségről példát, vitézségről formát”, ahogy szegény Balassi Bálint írta.
Mert − s erre csak utólag jöttem rá − ilyen magányos végvári vitéz volt ő is.
A kultúra végvárában maga köré gyűjtötte a műveltség és művelődés védőit és alkotóit, majd élete közepe felé beküzdötte magát a végekből, magával hozva a veletartókat a centrumba, ahol immár hatékonyabban pásztorolhatta sokszínű nyáját. Időnként ő is beöltözött közéjük, de akkor is ő maradt a vezér. A ha-talmát nem gyakorló, hanem azt megosztó vezér. S nem azért, mert − ahogy a mi időnkben, de még inkább az előttünk járókéban mondogatták − a tudás hatalom, hanem azért, mert azt vallotta, hogy a tudás – de nem a tudomány!
48 Jankovics József
– demokrácia. Akár a humanistáknál: respublica litteraria. S ő a tanítványait mindenkor e köztársaság egyenrangú tagjainak tartotta.
Evvel kirítt a 60-as évek közepének középiskolai metodológiájából. Idősebb kollégái nem is nézték mindig jó szemmel emberépítő tevékenységét. Ezt mi is csak már elmenetele után ismertük fel tanártársai ironikus megjegyzéseiből.
De az ő és a hozzá hasonló örök pedagógusok révén mégis megérintettek ben-nünket az új idők új szelei. Aztán, pár év múltán ezek is kifogytak a dagadni kezdő vitorlákból – ő otthagyta Fehérvárt, elment előbb ösztöndíjjal Angliába, s azt követően végképp, az Európa Könyvkiadóhoz, mi meg ottmaradtunk be-fejezetlenül, elégedetlenkedve. Az őt helyettesítő tanárok aztán visszavezettek bennünket oda, ahol a többiek – a Géher nélküliek – voltak.
Én végtelenül hálás vagyok a sorsnak, hogy életemben több Géher-féle ta-nárom is volt Szegeden, miközben vele is kapcsolatban maradhattam, a végső távozása előtti utolsó napokig. Még ha nem is mindig közvetlenül. Ő egész életében tanított engem (is), figyelemmel kísérte ilyen-olyan pályafutásomat, amiről magam is gondoskodtam dolgozataim köteteivel, különlenyomatokkal.
Végül megtörtént az elképzelhetetlen, ezért nem is képzelt csoda: az utolsó 20–30 évben ugyanazon épület – de milyen nagyhírű és fontos épület a 20.
századi magyar tudomány és oktatás történetében! – azonos (föld)szintjének két szárnyában leltünk munkahelyünkre; ő az Eötvös Collegium, én az MTA Irodalomtudományi Intézetének helyiségeiben. Később három évig pedig tanártársa (sic!) lehettem ugyanazon kollégium legkiválóbb hallgatóinak ok-tatásában, a „tanárnők és tanár urak” sorában közös tanítványaink is lettek, s nem volt számomra nagyobb öröm, mint amikor ők „Géher tanár urat”
magasztalták, akár poetisszák voltak, akár műfordítónak készültek, akár szí-nésznek vagy rendezőnek szánták magukat.
Talán felismerték, hogy egyazon pedagógiai program jegyében munkálkod-tunk mindketten. Ami valójában az ő programja volt az én olvasatomban és a saját oktatói képességeim színvonalához süllyesztve.
De hogy ne csupán az én szubjektív Géher-képem határozza meg a pá-lyakezdő Géher István oktatói-nevelői tevékenységéről kialakuló befogadói magatartást, megkértem volt osztálytársaimat, nyilatkozzanak ők is – közel fél évszázaddal a történtek után − osztályfőnökünkről a hitelesebb portré ér-dekében. Az alábbiakban az ő beszámolóikat idézem:
„A 14 éves kamaszok gondolkodását egyedülálló módon kitágította.
Rávilágított olyan dolgokra, amiket mások csak jóval később tapasztalhattak
49 A Geherből lett Géher: Géher István tanári pályafutásának első lépései…
meg. Különleges tehetsége volt ahhoz, hogy mindegyikünkből kihozza az ered-ményt, képességet, tehetséget.”
„Szelíd, kedves egyéniségét, amivel közel került hozzánk, és minket is közel engedett önmagához, példaértékűnek tartottam. A nekünk új angoltanítási módszere és a ragyogó irodalomórák emléke örökké felejthetetlen maradt számomra.”
„Tartást adott mindannyiunknak, és egyfajta biztonságot ahhoz, hogy való-színűleg nem fogunk rossz útra térni! Óriási eredmény: kicsi sikereinket úgy tudta értékelni, hogy az a további küzdelmekhez erőt adott. Ember tudott maradni minden minőségben!”
„Kispajtikám, te nem tanultál – s nem kérdezett semmit, csak rám nézett.
Milyen igaza volt!”
„1963 szeptembere: a mi 14 évünk – s az ő 23 éve.
Csak 9 év korkülönbség!
Krétaporos barna kabátjában ifjan állt a katedrán. Lenyűgözve bámuljuk.
Tőle halljuk az első Shakespeare-szonetteket. Helyes viselkedése finom mo-dorra igazít 40 kiskamaszt.
A folyosón száll nyomában a jó pipafüst illata…
…és mi fürtökben lógunk rajta a tanáriig. Mikulás környékén zsákkal a há-tán jár az osztályba.
Érzi, érti gyereklétünk összes rezdülését. Timur és csapata vagyunk. A leg-jobb gittegyletként igyekszünk jók lenni.
Határtalan szeretetünk csínytevéseivel és ballépéseivel szórakoztatjuk.”
„A született vezető hatása, példamutatása eredményben mérhető. Hosszú távon. Akivé váltam, és amit a gyermekeimnek továbbítottam, kizárólag neki köszönhetem. Ő adta a reményt, hogy a szellem mindig győztes.
A napi kicsiben való gondolkodás korlátja minden valódi teljesítménynek.
Ő a határok nélküli világot képviselte. Angoltanításának lett a leglátványosabb eredménye. Gyermekeim perfekt angoltudásúak.”
S végezetül álljon itt egy velünk párhuzamos osztályban nevelkedett diák bizonyára kevésbé elfogult tanúságtétele:
50 Jankovics József
„Valóban különös (számunkra, más osztálybeliek számára kicsit különc) volt lezser külsejével – a merev és távolságtartó tanárok között. Irigyeltünk is benneteket, bár nem sokan tudtuk valójában, hogy miért. Az a közösségi szellem, amiről beszéltél, azonban nagyon jól látszott, olyan jó kis osztály voltatok, ti boldogok.”