Géher Istvánnal 1946 őszén ismerkedtem meg. Ez elég könnyen történt, mert mindketten akkor kezdtük az Attila utcai általános iskolában az első elemi osz-tályt. Talán az elsőben még nem ültünk egymás mellett, de a későbbi években sokszor, ha nem is mindig sikerült; a tanárok néha önhatalmúlag alakították az ülésrendet. Szüleink – akik még akkor nem sejtették, hogy családjaink ha-marosan milyen rossz káderek lesznek – nemsokára szintén összebarátkoztak.
István apja táblabíró, az enyém tengerészkapitány volt – horribile dictu – szá-mos külföldi, olasz és amerikai rokonnal.
Közel is laktunk egymáshoz, a Géher-család mindvégig az Attila utcában, mi a Bors utcában, (később Hajnóczyra keresztelték). Ott volt a közelben a Vérmező (akkor még kopaszon, fák nélkül, tele a várból lehozott törmelék-kel), ott a Városmajor, tavasszal, nyáron kinn lehetett játszani.
Háború utáni „játékok”, például a „csillézés”: a várból keskenyvágányú sí-neken, csillékben hozták le a széttlőtt, szétbombázott házak törmelékeit, azzal töltötték fel a korábban mélyen fekvő Vérmezőt, s ezekre a csillékre felkapasz-kodva száguldott lefelé a fiútársaság, a végén leugorva, mielőtt a csille leborult a gödörbe.
Angoltanulás: talán 7-8 évesek lehettünk, amikor „Csibi” néninél a Maros utcában elkezdtünk angolt tanulni; szorgalmasan énekelve a „Baa, baa, black sheep have you any wool”-t, meg a „Little Jack Horner, sat in the corner”-t stb.
stb.. István egy kicsivel többre vitte, hisz belőle angol professzor lett, s én még mindig izzadok, ha egy épkézláb mondatot kell angolul kinyögnöm…
Könyvek: hamarosan mindketten rákaptunk az olvasásra, a meglévő könyv-tárainkból és a nehezen, antikvárból megszerzett (különben nem kapható) könyvekre. „Mindenevők” voltunk, Verne Gyula, May Károly (meg voltunk sértődve, amikor kiderült, hogy nem magyar szerzők), Donászy, Fehér Szarvas (alias: Borvendég-Deszkáss Sándor). A sziklás hegyek varázslója mellett de-tektívregényeket, természettudományos könyveket (Cholnokyt; W. Beebe:
Half Mile Down - Félmérföldnyire a tenger színe alattját) és minden egyebet olvastunk, ami a kezünk ügyébe került. Lamb: Shakespeare-mesék, na persze
35 Géher István: gyerek- és ifjúkori emlékek
ezt is (előrevetette árnyékát a jövő), először itt került az ő kezébe - ha közvetve és átírva is - a nagy drámaíró.
Odüsszeia: ez is egy az ifjúságnak átírt, népszerű változat volt, lelkesen olvastuk a kalandos történetet, mi magunk is benne voltunk (főleg amikor mint fáradt vándorok betértünk egy kis görög királyság udvarába, s fiatal, szép lányok kenegették illatos olajokkal a fürdés után törődött végtagjainkat).
Apropó Odüsszeia: az iskolában néha „lyukasóra” volt, mert tanárainkat idő-ként behívták a „Pártbizottságba” vagy a szakszervezet valamilyen rendkívül fontos ülésére, s ha nem volt helyettes, olykor tanár nélkül maradtunk. Ilyenkor, mivel már ismertük István élénk fantáziáját, elkezdett az egész osztály kórusban skandálni: „Meséljen a Géher, meséljen a Géher…” addig, addig, amíg István elkezdte fantasztikus történeteit, amelyekben őserdő, jaguár és óriáskígyó meg vérszomjas piranhák szerepeltek, egyszóval mindenféle kaland meg-történhetett. Csak amikor mégis bejött egy tanár, akkor váltott István – kissé talán sznob módon – irodalmibb történetre, és kezdte az Odüsszeiát mesélni (a fiúknak az óriáskígyós egyértelműen jobban tetszett).
Történelem: hamarosan „Rákosi Pajtás” jóvoltából utolért bennünket a meg-erősödött osztályharc, s apáink „zúgva szálltak, mint a győzelmi zászló”, Géher édesapja táblabíróság helyett segédmunkás lehetett az egyik (azt hiszem ta-tabányai) tejtermékcégnél, az enyém a Ganz hajógyárban. Anyámat pedig
„szanatóriumba” küldték, több mint egy évig gyűjthette a magyar gyapotot ott, ahol legalább szabad levegőn volt, a „gyűjtőben” pedig nem.
Ezalatt az idő alatt napközben felváltva a két barátom családjánál voltam (apám csak este jött haza a munkából), az egyik Istváné volt, a másik Béláé.
Nem voltak könnyű évek, de mégis sok szép emlék fűződik hozzájuk. Például a karácsony előtti készülődés Istvánéknál: igazi mákosguba-készítés, nem a leegyszerűsített, kifliből készült változat, hanem az igazi erdélyi, gyűszűvel kiszaggatott tészta lett megsütve, s utána tejbe áztatva, mákkal megszórva, s ha volt, mézzel megöntözve. Meg a hétvégi kirándulások. Géher papa – nomen est omen – szenvedélyes kiránduló volt, s jó időben kimentünk a hegyekbe (ekkor már általában István, Béla barátunk, jómagam és a szüleink társaságá-ban, néha heten, sőt akár kilencen is). A Hármashatárhegyen, Nagyszénáson, a Pilisben jártunk; lehetett kövirózsát gyűjteni, szamócát szedni, vagy ősszel hecsedlit lekvárnak, szalonnát sütni egy tisztáson, s a szülőknek (ha jutott rá pénzük), meginni egy pohár sört (már ha volt sör, és kivételesen hideg, ami az ötvenes években nem magától értetődő).
Irodalmi kör: már az elemi 7-8. osztályában, de lehet, hogy már korábban is aktív volt István, Arany-balladaestet rendeztünk (elég jó magyartanárunk volt),
36 Dobozi Miklós
Csokonait szavaltunk. Jó barátunk, Béla, miután kb. hatszor beszekundázott Balassi „Vitézek, mi lehet e széles föld felett szebb dolog az végeknél…” című verséből, szintén megtanulta, és jelesen végzett. Sikerült mindnyájunknak – a három barátnak – bejutni gimnáziumba, a Petőfibe, itt kezdtük, még mindig együtt, az első osztályt, itt csatlakozott hozzánk K. Sándor „Borz” barátunk, aki szegény, leghamarabb, alig 33 évesen távozott el tőlünk. István aztán, mivel akkori vonalas igazgatónőnk azzal kecsegtette, hogy: maga, Géher nem fog továbbtanulni! – elmenekült a Petőfiből, elment a Vörösmartyba, de a barát-ság, a találkozások megmaradtak.
Szerelem: kb. egy időben s egyszerre lettünk szerelmesek Erikába, aki szép szőke lány volt, 15 évesnek nézett ki, bár idősebb volt nálunk, s felváltva csó-kolózott velünk, míg egy harmadik ifjú el nem kaparintotta tőlünk (nagy szívfájdalmunkra).
Szörp: szomszédunkban lakott Mikes néni, Mikes Lajos író-szerkesztő özvegye, s tőle kaptam - nagy könyvtára volt - egy kis fűzött könyvecskét. Egyikünknek sem volt fogalma, hogy ki Lewis Caroll, és mi fán terem az „Alíz csodaországban”, de a történet szürrealista abszurditása mindnyájunknak megtetszett. A magyar fordításban szereplő Ella, Mella és Bella, akik egy szörp-kútban éltek, ihlette az immáron öt főre gyarapodott baráti társaságunk elnevezését. Kolos barátunk behozta az eddigi jazzhallgatás mellett (Voice of America in Tangier, minden este) a klasszikus zene szeretetét, Bartók „Zené”-jéről lelkesedett, a Zeneakadémiára, a Károlyi kertbe mentünk Petrigallához Bachot hallgatni.
Baráti társaságunk a várba, a Fekete Hollóba járt, az 1 liter vörösborhoz adtak kenyeret sóval és paprikával (többre nem volt pénzünk). Ha Ilosfalvy Gusztit akartuk hallgatni az Old Firenzében, szintén a várban, akkor előtte elmentünk véradásra, ott kaptunk annyi pénzt, hogy ezt a drágább helyet s a palackos vörösbort ki tudjuk fizetni. Az építész pince is kedvenc helyünk volt, ott Kondor Béla – azóta eltűnt – fal és mennyezetfreskói alatt érdekes társaság gyűlt össze, nem lehetett unatkozni.
Nyár: amikor tudtunk, nyáron lementünk a Balatonra, hol jobb, hol ócska vitorlásokat béreltünk, ringatóztunk néha fél nap egy kilométert megtéve a flautéban. Az olcsó lókolbászt, az ángolnakonzervet, a mustárral összekevert pritaminszószt kenyérre kenve ettük; reggelente tejet ittunk sóskiflivel a mólók restijében; a révfülöpi Kajdi bácsi finom fehérborát ittuk (csak a fiúknak volt szabad lemenni az öreggel a pincébe, a lányoknak nem, néha nehezen jöttünk le utána egyenesen a dombról…). Ha nem voltunk a Balatonnál, a Dunán eveztünk, István az egyes kenuban néha többet volt a vízben, mint a hajóban;
vagy a Lukácsban üldögéltünk a teraszon, néztük a szép lányokat.
37 Géher István: gyerek- és ifjúkori emlékek
S aztán mindannyian elindultunk a „nagy életbe”, szétszéledt a társaság;
barátnők, házasság, munka; én Szegeden tanultam, oda jött „Borz” barátunk, később Béla mint építész, István egyetem után Székesfehérvárra került; ket-tőnkből „idegenbe szakadt hazánkfia” lett; sokáig nem láttuk, nem láthattuk egymást. Borz fiatalon meghalt. És most már István is elment. De itt vannak nálam a verseskötetei, a Shakespeare-olvasókönyv; és az emlékek...
Záradékul Pilinszky soraival:
és mégis, mégis szakadatlanul szemközt a leáldozó nappal mindaz, mi elmúlt, halhatatlan Az írásban említett személyekről:
K.S. (Borz), S. Kolos, A. Béla: István következő verseiben van például emlí-tés: „Mondom szerencséd”: in memoriam K.S.; Szörp, s az utolsók között pl.
a Nem minden mulandóból: ad amicos.
Asztalos Béla, építészmérnök, több Szabó István-filmben is szerepelt. Frank Tibor is megemlíti, vele lakott egy házban.
„Borz”, Kováts Sándor, belsőépítész korán meghalt; felesége Stefániay Edit szobrászművész, tűzzománc-művész volt.
Supala Kolos orvos, operaénekes, ő Münchenben él (a „Ki mit tud?”-on tűnt fel mint énekes).