A hatvanadik
„Nagyon fáj. Nem megy.”
(Arany János 1865; idézte Géher István habilitációs előadásában) Már nem emlékszem, hogy kinek az ötlete volt; lehet, hogy többen is gondol-tunk rá egyszerre. Úgy rémlik, engem is foglalkoztatott a gondolat, hiszen István egyidős volt az anyukámmal, tehát tudtam, mikorra várható a jeles évforduló, csak azt nem, hogy melyik hónapra esik. A jövő ígéretes filológuspalántáinak eszébe sem jutott, hogy a szakirodalomban nézzenek utána a pontos dátumnak, inkább kérdezősködni kezdtünk, végül talán Katától tudtuk meg, hogy janu-ári születésű. Ez persze kapóra jött, hiszen vizsgaidőszak, olyankor egyetemi emberek mindig jobban ráérnek, könnyebb összerántani egy meglepetésbulit.
Ráadásul kettős volt az évforduló: éppen tíz évvel (na jó, kilenc és féllel) azelőtt alapította a műhelyt, amiből egy évtized alatt intézmény lett, tisztelet és irigység tárgya a Collegiumon belül, szájról szájra terjedő nyílt titok az angol szakon.
Az ötlet tehát megvolt, már csak meg kellett szervezni a dolgot, lehetőleg úgy, hogy meglepetés legyen belőle. Talán egy vagy két hét állt csupán rendel-kezésünkre, úgyhogy riadóláncban adta tovább mindenki a hírt: egykori és aktuális tanítványok, műhelytagok, tanszéki kollégák. A botcsinálta szervezők eközben azon törték a fejüket, hogy milyen ajándékkal kedveskedjenek a jeles alkalomból, ami személyes, de nem bizalmaskodó, kedves és talán szellemes is. Nyilván kell torta, no de mitől lesz egy torta személyes? És akkor még mi mást? A tanakodás közepette azt is ki kellett találni, hogy egyáltalán hogyan csábítjuk be Istvánt a megadott napon a Collegiumba. A „csalétek” szerepét Csorbi vállalta: alighanem a disszertációjával kapcsolatban kért sürgős konzul-tációt Istvántól. Az ünneplő közönség a nagyklubban gyülekezett, miközben Csorbi valamilyen ürüggyel szintén oda invitálta Istvánt.
Élesen emlékszem arra, amikor belépett az ajtón és – megdöbbent. Nem meg-lepetés volt ez, hanem döbbenet, és nem is igazán a kellemes fajtából. Őszintén szólva nem erre számítottam: valahogy úgy hittem, az első meghökkenés után majd zavarban lesz, aztán elneveti, és lassanként átengedi magát az örömnek.
De nem így történt: úgy látszott, mintha inkább megfagyott volna, és csak
53 A hatvanadik
a vérévé vált udvariasság, a neveltetéséből fakadó, szinte öntudatlan kultu-ráltság erőltet az arcára egy halvány, kínos mosolyt. Nem értettem: talán nem az alkalomhoz öltözött? Ugyan már, István egy konzultációra is zakóban jött be, pusztán a nyakkendőjét cserélte le egy pulóverre, őt ilyen értelemben nem lehetett váratlan helyzetbe hozni. Akkor mi a baj? A társaság bizonyosan nem.
Lehettünk vagy harminc-negyvenen, a műhelyből jóformán mindenki, egy-kori tanítványok is szép számmal, kollégákból tényleg csak a legkedvesebbek, hiszen ez nem protokolláris alkalom volt. A köszöntés feladatát én vállaltam magamra, aztán tanítványai, Móni, Anna, Natus és Péter olvasták fel kedvenc Géher-verseiket: megszólalt több hangon több hang, melyek közül Anakreón monológjai (Péter választása) mintha éppen erre az alkalomra íródtak volna.
Arra számítottam, hogy ez biztosan feloldja egy kicsit, de még mindig éreztem benne a feszengést az udvarias mosoly mögött.
Talán nem akarta, hogy így emlékeztessük az idő könyörtelen múlására?
Elvégre műhelyvezetőként már évekkel korábban is többnyire azzal tért ki az esti programokra szóló meghívások elől, hogy ő már egy „öregember”, amit talán nem gondolt igazán komolyan, de még kifogásként is furcsán hangzott egy minden szempontból életerős és alkotóereje teljében levő ötvenes férfi szájából. Néha úgy éreztem, mintha tudatosan „öregítené” magát, de nem tudtam rájönni az okára. Jellegzetesen tartózkodott például a modern techni-ka vívmányaitól: sem számítógép, sem mobiltelefon nem érintette meg soha, maradt a jellegzetes írásképű írógépénél és összetéveszthetetlenül szépen ívelt gyöngybetűinél. Amikor Feri azt mesélte, hogy állítólag egyetemista korában polgárpukkasztó gesztusairól volt híres, hitetlenkedve nevetgéltünk: ez biztos csak városi legenda…
Talán az zavarta, hogy váratlanul ő került a középpontba, ez alkalommal ő lett a figyelem, az ünneplés, a szeretet tárgya, nem egy szöveg, egy vers, egy dráma, egy előadás? Kétségtelenül szemérmes ember volt, sőt titokzatos is:
a lenyűgöző tanári én mögött nem volt könnyű kifürkészni az embert. Sok kis privát beszélgetésünk során morzsánként szedegettem össze róla az informáci-ókat, de így is számos meglepetés ért; ezek közé tartozott, amikor egy mellékes megjegyzéséből megtudtam, hogy katolikus, miközben én magától értetődőnek tekintettem, hogy világszemlélete alapján csakis protestáns lehet. Jót nevetett, amikor óvatosan bevallottam neki tévedésemet, és csak annyit mondott, hogy a jelek szerint az anyai örökség erősebb nyomot hagyott rajta, mint gondolta.
Szó sincs arról, hogy zavarba hozta volna a közönség előtti szereplés, hiszen kifejezetten markáns színészi vénája volt, és némi magamutogatás sem állt tőle távol, ám ezek szerepek voltak, amiket tehetségesen és nagy rutinnal játszott.
54 Pintér Károly
Ott és akkor, készületlen ünnepeltként talán nem találta az alkalomhoz illő szerepet. Mintha egy shakespeare-i szerepcserébe keveredett volna: ki hallott már olyat, hogy Prospero a saját szigetén nem rendezője, hanem meglepett szereplője legyen a játéknak!
Amire azon az estén bizonyosan nem gondolt egyikünk sem, az a sziget törékenysége és mulandósága: hiszen a műhely virágzott, tehetséges diákok tucatjait indította el doktori iskolák vagy alkotó karrierek irányába, de alapjait kezdte aláásni a rendszerváltás utáni évek pályázati lehetőségeinek beszűkülé-se. Alig több mint három év múlva a Collegium teljes anyagi lerongyolódása és az ELTE korlátolt munkajogi szabályai miatt István távozni kényszerül a műhely éléről, betölthetetlen űrt hagyva maga után. Spiritus rectorának elvesztése után alig néhány évvel a műhely István által kigondolt modellje is végérvényesen fenntarthatatlanná vált az ötéves, kétszakos bölcsészegyetemi képzés felszámolásával.
Sajnos, mozgókép nem készült az alkalomról (ez még a digitális képrögzítés hajnala), csak néhány fénykép: papírképek régi fapados filmes kamerával, sötét, rosszul megvilágított, néhol életlen és szemcsés fotók. Az egyiken Dávid gitá-rozik, Évivel éneklik a bolond dalát a Vízkeresztből, amit István újrafordított, és Dávid megzenésített. A következőn Anna mosolyog, aki majd verset ír Dávid halálára. István tortát szeletel, rajta fehér marcipánból egy klasszikus Shakespeare-fej, a homlokán jellegzetes Géher-szemüveggel. Aztán egy te-nyérnyi Shakespeare-szobrocska, Péter remekbeszabott ajándéka: régimódi trónszerű széken ül, egyik kezében nagy lúdtoll, a másikban nyitott könyv.
Koccintások, köszöntések, gratulációk. István levetett szemüveggel, közel hajol-va olhajol-vas hajol-valamit, hajol-vajon micsodát? Ekkor már mosolyog, látszólag felszabadul-tan, legalábbis oldottabban. A végén persze beszélt is, de nem tudom felidézni, hogy mit mondott. Biztos, hogy személyes, emberi és bölcs szavakat, ahogy minden alkalommal. Emlékeimet felülírta a másik beszéde, tíz évvel később, az ELTE-n, a hetvenedik évfordulón, amikor azzal kezdte mondandóját, hogy ünnepeltként azért érzi kissé furcsán magát egy ilyen rendezvényen, mert mintha már életében megemlékeznének róla. Mindenki nevetett.