Géher István, az irodalomtudomány kandidátusa, József Attila-díjas irodalom-történész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának professor emeritusa március 15-e alkalmából a Magyar Érdemrend középkereszt polgári tagozata kitüntetésben részesült, az indoklás szerint „több mint négy év-tizedes kiemelkedő költői, irodalomtörténészi, műfordítói, tudományszervezői és szerkesztői munkásságáért, műfordító generációkat felnevelő példaértékű oktatói munkájáért, továbbá az angol és az amerikai kultúra hazai megismertetése, valamint a magyar kultúra angol anyanyelvű országokban történő terjesztése területén végzett tevékenysége elismeréseként”. Mesterházi Gábor elsősorban arról kérdezte, mennyire tanítható a költészet és a műfordítás.
– Hogy alakult a pályája?
– Az én pályám tanári pálya. 1963-ban Székesfehérváron középiskolában kezdtem tanárként. Ezután ugyan hét év kihagyás következett: az Európa Kiadónál voltam az angol-amerikai irodalom szerkesztője, de 1970 óta az ELTE-n tanítok. Emellett a későbbiekben is szerkesztettem. Az irodalom manuáléja és elmélete az én életemben együtt van.
– Voltak-e belső fordulatok ezen a pályán?
– Voltak. 32 éves koromban tudtam először olyan verset írni, melyről úgy éreztem, hogy az enyém. Volt, hogy 15 év telt el két könyv között, máskor egy-mást követték a versesköteteim. Mostanában elég sokat írok. Ez az én életem:
a költői pálya, a tanárság és az „irodalomcsinálás”.
– Az angolszász irodalom magyarországi megismertetéséről nemcsak tanít-ványai tudnak: rádiós előadásai, Shakespeare-olvasókönyve sokakhoz jutott el. A kitüntetés indoklásában a magyar irodalom külföldi megismertetése is szerepelt – ez kevésbé közismert.
– 1985-ben egy évig Minneapolisban tanítottam, később Bécsben (1989, 1990, 2005); az elmúlt években – 2010-ig – pedig idehaza tartottam kalifor-niai diákoknak alapvető irodalmi kurzust, melyen a magyar, a közép-európai és az amerikai művek párhuzamosan szerepelnek. Nagyon szerettem csinál ni,
139 Lehet-e költészetet tanítani?
a diákok is – úgy éreztem – szerették. A kaliforniai egyetemek szövetsége tar-tott fenn egy programot, ebben sok minden szerepelt, például szociológia, pszichológia, városépítészet. Az irodalmat én tanítottam, „West-East Passage”
(„Nyugat-keleti átjáró”) címen. Novellák párhuzamba állításával kezdtünk, majd egy-egy regény, vers, végül dráma következett. Amerikában sajnos elég kevés lefordított magyar mű található a könyvtárakban, lengyel irodalomból pl. sokkal több. Nincs áttekinthető magyar irodalmi korpusz. Ezzel együtt igye-keztem, hogy kialakuljon valamiféle kép a magyar irodalomról. Az amerikai diákoknak két dolgozatot kell írniuk félévente. Megengedtem, hogy a félév végi kiváltására írjanak verset, az itteni élményükről. Tudni kell, hogy ők nem iro-dalom szakos hallgatók, de életükben egyszer írjanak verset, ha nem is lesznek költők. Meg kell mondanom, egész jó verseket írtak.
– Lehet-e a költészetet tanulni? Miről szól a költészet-szeminárium?
– Ma fájdalmasan hiányos a gyakorló költők tudása, hiányzik a régi poétikai osztály: nem tudnának alkaioszi strófát írni – ez tanítható. Másrészt a költé-szetet úgy lehet tanítani, hogy kinyitom a lelket. Odacsalogatom a fiatal költőt, ahol a költészet van. Hozd ki magadból, ami benned van. A kettő együtt mű-ködik, de előbb kell a lelket kinyitni. A szemináriumomnak megvan a maga módszertana. Előbb szabadverset írunk, aztán négysorost, ahol bele kell férni a keretbe. Utána lehet tanítgatni, disztichont írni és így tovább.
– Az igazán jeles mai költők mégis tudják a „szakmát” – ők is azt nyilatkozzák, milyen biztonságot ad, ha a formakincs a birtokukban van. Ebben a műfordítás sokat segít. De létezik-e jó fordítás? Miről szól a fordítás-szeminárium?
– 1970 óta folyik állandó műfordítói szemináriumom, Kardos László pro-fesszor úr kurzusának mintájára. Átlagosan két évenként felmerül valaki, aki akár professzionista lehetne. Persze nem mindből lesz az, sokan lefordítanak 1-2 könyvet, aztán elmennek más pályára. Lehet tanítani a fordítást. Az én módsze-rem az, hogy elolvasunk kb. 8 oldalnyi novellát, utána 1,5-2 oldalt megpróbálunk apró részleteiben kidolgozni. Ez nem kritizálás, hanem problematizálás, végig-megyünk a szöveg fordítás szempontjából problematikus helyein. Van olyan óra, amikor én hozok kinyomtatott műfordítást, akár ismert fordítótól – ezt is ugyanúgy lehet problematizálni. A műfordítás állandó problémafelvetés. Ezen gyakorlunk. Nem tanítok műfordítás-tudományt, mert használni sem tudom.
Egy szövegnek gyakorlati problémái vannak, ezekből merülnek fel az általá-nos kérdések, mint pl. az archaizálás, a dialektus, a hátravetett jelzői szerkezet.
A költészet-szemináriumon van poétika, itt csak gyakorlat van.
– És költőként vall-e valamiféle ars poeticát? Számos verse, ciklusa, kötete klasszikus, főleg latin költőkkel folytat egyfajta „párbeszédet”.
140 Mesterházi Gábor
– Induljunk ki abból, hogy elsősorban a görög líra korpusza kicsi, a latiné se túl nagy. Magyarra fordítva pedig nem elég jó. Talán református pap őseimtől örököltem, de van egy nagy vonzalmam az antik költők iránt. Nem tudok olyan jól latinul, mint édesapám, csak három évig tanultam. A klasszikus formában írott líra csak az egyik önkifejezési módom – a vers mindig maga találja meg a formáját. Ezt is tanítom. Van, amikor elhatározom a kompozíciót, de sok-szor a belső határozza meg. Ez alapkérdés a versírásnál és a tanításnál: ne akarj okosabb lenni a versnél, mert nem lehetsz. Nagyon figyelj, de nem te vagy az okos, hanem a vers. Tehát ne figurázz. Nagy szerencsém van, a fiam költő, igen jó költő, jobb, orfeuszibb költő, mint én. Amikor megírom a versemet, megmutatom neki, és ő rögtön ráérez, hol nem stimmel. Persze ez kölcsönös, ő is megmutatja nekem az övéit. Ez nagyon ritka adottság. Abban a korban, amelyre nosztalgiával gondolunk vissza, a költők mutogatták egymásnak a ver-seiket, kommentálták. Ma rettenetesen magányos egy költő, nem jó a közeg, atomizált az irodalom. Az a fajta közélet, ami a Nyugat korában volt, nemigen jön már vissza. Meg lehetett bízni egymásban: Babitsban, Schöpflinben, Osvát Ernőben („Édes uram, küldje el nekem összes műveit”), ez ma nincs.
– Másrészt le vagyunk maradva a világtól 20-30-50 évvel. Nálunk még min-dig a posztmodern megy, Amerikában a minimalizmus, vagyis ismét egyfajta realizmus. Úgy tanuljuk, a Nemes Nagy Ágnes–Pilinszky-féle élményköltészet idejét múlta. Vajon Seamus Heaney, vagy a legnagyobb élő angol költő, Tony Harrison nem élménylírát ír? Dehogynem! Nincs olyan, hogy mit érdemes, mit nem érdemes írni. Ez a posztmodern alapvető ellentmondása, „anything goes”, vagyis mindent szabad, állítja. Másrészt teljes tekintélyével megparancsolja, mi az a minden, amit lehet csinálni. Ez teljesen idegen az irodalomtól, különösen a költészettől, mely kevésbé viseli el a kényszerzubbonyokat.
– Shakespeare végigköveti az életét. Hányszor lehet Shakespeare-ben „meg-fürödni”?
– Ha ugyanazt a könyvet többször elolvasod, nem ugyanaz. Shakespeare-t akárhányszor el lehet olvasni. Pl. ha színpadszerűen olvasod, mert színpadi szerző – színpadra akarod állítani az olvasmányélményedet. Ha irodalmat tanítasz, mindig újra kell olvasnod a művet. Az órát meg tudod tartani anél-kül is, de hogy élményszerű legyen, ahhoz át kell adnod magadat a műnek, a művet magadnak, akkor tudsz tisztességes órát tartani. Naponta meg lehet fürödni – és ez így van Shakespeare-rel is.
– Sosem szerette volna Shakespeare-t lefordítani?
– Egyetlen Shakespeare-szövegem van: a Vízkereszt záródala – Shakespeare-Géher Song címen. Valamiért úgy alakult, hogy drámát nem fordítottam.
141 Lehet-e költészetet tanítani?
Régebben távol volt tőlem a Shakespeare-fordítás gondolata. Ma sem hiányzik.
Faulkner mondta, amikor a New York Magazin kért volna tőle valami nagy esszét: „én már úgy vagyok, mint az öreg kanca: még egy csikóm lehet, és ez nem az”. Az idősödő ember azt csinálja, amit tud csinálni. Sajnálom, hogy nem fordítottam le egy vagy két Shakespeare-drámát. De annyi mindent nem csinál az ember...