1. „Por és árnyék vagyunk”. Fortuna teátrumában
Ha Sarbiewski lírai világát Fortuna birodalmának tekintjük, akkor ez a világ ver-senyfutás az idővel, délibáb és káprázat, ahol a hamis barátság komédiázik, s a látszat vékony kéreg formájában takarja az igazi valóságot. A csábító gyönyörök világa úgy olvad el, mint a tavaszi hó; nincs benne semmi maradandó. Ezt az egész árnyszínházat Fortuna mozgatja, akinek az állhatatlanság és a változás a fő attri-bútuma. Lehet, hogy Sarbiewski allegóriaszerűen képzelte el, de lírájában Fortuna ritkán szerepel absztrakt fogalom formájában. Általában konkrét személynek tű-nik, akarattal és természetfeletti erővel rendelkező, cselekvésre képes, démoni voná-sokkal felruházott istennő.1 Villámgyorsan eljut egyik helyről a másikra. Gyakran egyszerűen a „pillanathoz” (hora), az idő egy fajtájához kötődik, mivel cselekvése pillanatszerű, és gyors felvonások formájában játszódik le. Fortuna szeszélyes, és bonyolult játékot űz az emberekkel. Sarbiewski a Sors eme játékában néha tudatos terápiát, didaktikát lát; ilyenkor költői képzelete évődő anyának mutatja Fortunát, aki odaad egy-egy tárgyat gyermekének, hogy aztán elvegye tőle:
Quod tibi larga dedit hora dextra, Hora furaci rapiet sinistra, More fallentis tenerum iocose
Matris alumnum. [Lyr., I, 4, 13–16.]
(Amit bőkezűen adott neked jobbjával a pillanat, bal kézzel tolvajul elragadja, mint a csöppnyi gyermekével évődő anya.)
* Részlet a Sarmacki Horacy i jego liryka (A szarmata Horatius és lírája) című könyvből a szer-kesztő rövidítéseivel.
1 Ilyen kategóriákban véli látni Fortuna eszméjét Jacek Sokolski, Bogini – pojęcie – demon.
Fortuna w dziełach autorów staropolskich, Wrocław, 1996. Értekezésében azonban nem szentel túl sok figyelmet a Sarbiewski-lírában található Fortuna-képnek, mivel meglehetősen sablo-nosnak tartja. Igaz ugyan, hogy Sarbiewski témáinak nagy része sablonos és sztereotíp, mivel költészetének leglényegét az alapvető és egyetemes erkölcsi törvények alkották; költőisége azonban abban rejlik, hogy ezeket a törvényeket magával ragadó „költői fikciókba”, képekbe és alakzatokba önti.
156 • Elwira Buszewicz
Legteljesebb mivoltában azonban kozmikus látószögből jelenik meg, Démiurgosz-szerű lény képében, aki villámló szekéren halad, és leginkább pusztító tevéke-nységet folytat. Fortuna ezenkívül Nagy Bűvész is, mivel a szerencse gyors vál-takozásából fakadólag az ember már nem érzi reálisnak a látható valóságot. Ez a Fortuna-képet a Lyr., I, 7. festi meg.
I, 7. Ad Telephum Lycum
Fortunae rerumque humanarum inconstantiam accusat Eheu, Telephe, ludimur:
Fortunae volucri ludimur impetu!
Aeternum nihil est, sacro
Quidquid lenta tulit materies sinu.
Statur casibus. Occidet,
Quod surgit: sed adhuc surget et occidet Ritu praecipitis pilae,
Quae cum pulsa cava reicitur manu, Nunc leves secat Africos,
Nunc terrae refugis absilit ictibus.
Vesper vespere truditur:
Sed nunc deterior, nunc melior subit.
Anni nubibus insident,
Incertis equitant lustra Favoniis, Caeco saecula turbine.
Haec, quam Pieria decipimus lyra, Iuncto fulminis essedo,
Eheu! quam celeres hora quatit Notos!
Nec gratae strepitum lyrae,
Nec curat miserae carmina tibiae;
Et quqamquam canitur levis, Sese tota suis laudibus invidet.
Magnas interea rapit
Urbesque et populos et miserabili Reges subruit impetu;
Et sceptri decus et regna cadentium Permiscet cineri ducum,
Auratasque trabes, et penetralia, Et cives simul et super
Eversis sepelit turribus oppida:
Ac mundi procul arduas
Stragesque et cumulos, ad procerum pyras
A tükrök világa • 157
Festa nube supervolat;
Stellarumque rotam, et longa brevissimo Cursu saecula corripit.
Dum nobis taciti diffugiunt dies, Eheu! Telephe, ludimur,
Fatorum rapida ludimur orbita.
An nos fallimur? an suam
Rerum pulcher habet vultus imaginem?
Et sunt, quae, Lyce, cernimus?
An peccant fatuis lumina palpebris, Et mendax oculi vitrum?
An longi trahimur fabula somnii?
(Ó jaj, Telephus, rászednek minket – Fortuna gyors szárnyalása szed rá minket!
Semmi sem örök, amit a lusta anyag hord szent ölében. Minden a véletlenen ala-pul. Ami felkel, le is nyugszik, de utána is újra felkel és lenyugszik, mint a behaj-lított tenyérrel visszapattintott fürge labda; hol az enyhe déli szélben repül, hol menekülő pattogással ugrik el a földtől. Egyik est űzi a másikat, egyszer rosszabb jön, egyszer jobb. Az évek felhőháton szállnak, az ötéves időszakok a megbíz-hatatlan Zefíreken lovagolnak, a századok átlátmegbíz-hatatlan forgószélben repülnek.
A pillanat, amit költői líránkkal akartunk becsapni, már be is fogott villámló harci szekerébe és jaj, milyen gyors Notus-szeleket szór maga előtt! Nem törődik a kellemes lírapengetéssel, sem a gyászfuvola dalaival; s bár incselkedőnek ének-lik meg, még saját dicsőítésére is irigyen pillant. Közben hatalmas városokat és népeket ragad magával, királyokat sodor le siralmas módon trónjukról, elham-vasztja a a jogar fényét, a bukott fejedelmek országait, az aranyozott tetőket és palotabelsőket, felforgatja a városok tornyait és lakóikkal együtt temeti be őket;
aztán messzire repül a világot ért kegyetlen csapások és az előkelők máglyái fe-lett, ünnepi füstfelhőben; villámgyors vágtában elragadja a csillagok boltívét és a hosszú századokat. Míg nesztelenül futnak napjaink, ó jaj, Telephus, rászednek minket, a sors gyorsfutású pályája szed rá minket. Vagy tévedünk? Vagy a dolgok gyönyörű alakjának megvan a maga képe, és tényleg létezik az, amit látunk?
Vagy szemünk megtéveszti a dőre szemhéjat, és hazug a szem üvege? Vagy egy hosszú álom meséje kábít minket?)
Az óda központi eszméje nem túlságosan eredeti koncepció. Az irodalomtörténet egy sereg Fortuna-elképzelést ismer, és a Szerencse istennője régóta „az állha-tatlanság képe”.2 Sarbiewski lamentatív kiáltással indít, különleges módon fűzi egybe az „extatikus-kitörő” műkezdés-gyakorlatot a „barátival”. Ennek a
fogás-2 Vö. André de Vincenz előszavával: Helikon sarmacki. Wątki i tematy polskiej poezji barokowej, oprac. André de Vincenz–Marian Malicki, Wrocław, 1989, BN I 259, LXXXV.
158 • Elwira Buszewicz
nak a segítségével ez az alapigazság új felfedezés érzetét kelti, ami harmóniában van az egyes ember általános megismerési tapasztalatával. Fortuna a sztereotíp elképzeléseknek megfelelően csalárd és állhatatlan, pusztító erő, mint az idő és a halál. A Lyr., I, 7-ben a „rossz óra” attribútumait viseli, mivel eltéphetetlen kötelek fűzik az Idő forgásához, az Időéhez, aki a Maarten van Heemskerck népszerű emblémaciklusában (Circulus vicissitudinis rerum humanarum, 1564) megörökített „világkerék” kocsisa3 Van Heemskerck gyűjteményének kezdőké-pén, a Munduson a földgömb egy öregember hajtotta kocsin jelenik meg. A kép alatt a következő feliratot olvashatjuk:
Auriga MUNDI, TEMPUS, alites equos, NOCTEM et DIEM indefessus in gyrum rapit.
FLAMMA, AURA, TERRA et AQUA sorores rapit.
Totidemque fratres: ZEPHYRUS, AQUILO, EURUS, NOTUS.
Quam mox leges in rebus humanis creant Vicissitudinariam vertiginem.4
(A VILÁG kocsisa, az IDŐ fáradhatatlanul hajtja körbe szárnyas lovait, az ÉJSZA-KÁT és a NAPPALT. Elragadja húgait, a TÜZET, a LEVEGŐT, a FÖLDET és a VI-ZET, és ugyanennyi öccsét: a ZEFÍRT, AQUILÓT, EURUST és NOTUST. Mindjárt meg is alkotják az emberi dolgok törvényét: a folytonos forgást.)
Ez az elképzelés (amelyben Sarbiewski költői képzettárának rendkívül fontos elemeit találhatók meg) bizonyos tekintetben azzal a sztereotíp ábrázolással is összecseng, amelyen Fortunát kerek kövön, gömbön vagy labdán állva ill. ülve látjuk viszont.5 A költő azonban továbblép: Fortuna nem áll vagy ül a labdán, ha-nem játszik vele. A labda helyébe szinte automatikusan a földgömböt képzeljük.
Ezt a képet azonban csupán feltételesen sorolhatjuk Sarbiewski motívumai közé.
A labda mozgása ugyanis elsősorban az emblematikának köszönhetően népsze-rűvé vált „egyszer fent, egyszer lent” közhely képe. Hajnal és alkonyat, karrier és bukás – minden erre az alapelvre vezethető vissza. Ahogy Daniel Naborowski írta:
3 Vö. Adam Karpiński, Wprowadzenie do lektury = Mikołaj Kochanowski, Rotuły do synów swych, Warszawa, 1997 (Biblioteka Pisarzy Staropolskich, 10), 10.
4 Adam Karpiński nyomán: Objaśnienia = Kochanowski, i. m., 60.
5 Sarbiewski a Dii gentiumban fejti ki az antik Fortuna-elképzelésekkel kapcsolatos nézeteit, gon-dolatait, lásd Maciej Kazimierz Sarbiewski, Dii gentium / Bogowie pogan, przeł. i opr. Krystyna Stawecka, Wrocław, 1972, 550–558. A „gömbös” Fortuna-ábrázolás kapcsán olyan szentenci-át idéz, amely szembeállítja a Bölcsességet és Fortunszentenci-át, a belső és a külső javakat: „Sapientia internis epulis satiat homines, fortuna humana insatiabilis est”. „A bölcsesség belső lakomával lakatja jól az embert, az emberi sors forgandósága telhetetlen.” Ez a gondolat Sarbiewski lírájá-ban is fellelhető.
A tükrök világa • 159
Nic stałego na świecie, ponieważ i wdzięczna Pochodnia Tytanowa, błędna twarz miesięczna Za niebieskim obrotem zachodzą i wstają – Cóż człowiek, jeśli nieba swą odmianę mają? 6
(Nincs semmi állandó a világon, mivel még a kedves titáni fáklya, s a hold bolyon-gó ábrázata is lenyugszik és felkel az égbolt mögött – mi hát az ember sorsa, ha még az egek is változnak?)
Az idő kérlelhetetlen múlását egy horatiusi utalás is hangsúlyozza:
Truditur dies die
novaeque pergunt interire lunae;
tu secanda marmora
locas sub ipsum funus et sepulcri inmemor struis domos. [II, 18, 15–19]
Nap napot gurít tovább,
s szüntelenül kél s múl a hold korongja;
torkát tátja rád a sír,
s márványt csiszoltatsz, és halált feledve házra házat épitesz.7
Nem véletlen, hogy a szerző éppen erre a horatiusi ódára utal, amely a gaz-dag földbirtokosok attitűdjével szembeállított lelki gazgaz-dagság eszméjét hirdeti, egyúttal azonban a mai olvasó számára megdöbbentően modern eszközök segít-ségével, szinte filmszerűen érzékelteti az idő múlását. A legvégső perspektívából szemlélve csak életünk utolsó pillanata számít valamit: az ember azért él, hogy meghaljon, a hold azért kél fel, hogy lenyugodjék, a napot pedig, amely csak most kezdődött, a következő „löki ki”. Sarbiewski átveszi a horatiusi metaforát, amely szerint egyik nap „gurítja” (az eredeti szövegben: „kilöki”) a másikat, de saját költői gyakorlatának megfelelően az ellenpontozás alkalmazásával módosítja az eredeti képet. Nála az est „löki ki” az előző estet, s mielőtt az ember észreven-né, hogy új nap kezdődik, a nap már véget is ért. Ez a monotónia azonban nem szokható meg, nem válik napi rutinná, mivel az esték az „ellentétes egyezés”
rit-6 Daniel Naborowski, Impreza: Calando poggiando. To na dół, to do góry = I w odmianach czasu smak jest. Antologia polskiej poezji epoki baroku, oprac. Jadwiga Sokołowska, Warszawa, 1991, 134.
7 Kardos László fordítása.
160 • Elwira Buszewicz
musában követik egymást.8 Minden este más, s a tartósság érzéséből sem bánat, sem öröm nem fakad. Minden úgy változik, mint a kaleidoszkóp képei. Azt is vélhetnénk, hogy a költő elvetette a Horatius alkalmazta filmszerű látásmódot, valójában azonban kétszeres erővel tér vissza hozzá, rendkívül plasztikus, egyre fokozódó képet alkotva: nemcsak a napok és a hónapok tűnnek tova, hanem az évek, az ötéves időszakok és az évszázadok is vágtatnak, szél- és felhőháton szállnak.9 Paradox módon minél hosszabb egy időszak, annál jobban rohan, és egész korok múlnak el úgy, mint a vihar vagy valamiféle természeti katasztrófa.
Elemi csapás jegyeit viseli magán a villámló szekerén tomboló Fortuna-Rossz Óra triumfusa is. Horatiusnál csupán „rapit hora diem” (IV, 7), az óra, a pillanat elragadja a napot, falatonként falja fel; Sarbiewskinél Fortuna, az idő attribútuma mindenekelőtt a pusztítás véghezvivője, a Nagy Destruktor és Kremátor a Világ Színházában. A halálhoz hasonlóan nem lehet megvesztegetni, sem hízelgéssel vagy más érvekkel túljárni az eszén. Fortunával szemben ugyanis, ahogy Jan Kochanowski fogalmaz, „semmilyen régiség nem segít” („żadna dawność nie pomoże”). A ház, az állam, a civilizáció építése hosszú időbe kerül, megsemmisü-lésük azonban egy pillanat műve:
Nil diu felix stetit: inquieta Urbium currunt hominumque fata;
Totque vis horis iacuere, surgunt Regna quot annis. [Lyr., II, 7, 4–8]
(Soha nem volt maradandó a szerencse. Megállíthatatlanul rohan a városok és az emberek sorsa; ahány évig épül egy-egy ország, még annyi pillanat sem telik el, s már romokban hever.)
Azt a képet, amely szerint a Sors mindent romba dönt, amit emberi kéz alkotott, a 16. és 17. századi ember Seneca tragédiáiból ismerte, illetve azokból a tragédiákból is, amiket századokon keresztül tévesen tartottak a római filozófus műveinek. Ez utóbbi-ak közé tartozik az Octavia is.10 Az a részlete, amely Fortuna alattomos tevékenységét mutatja be, lexikai szempontból ihletője lehetett Sarbiewski költői diskurzusának.
8 Discors concordia (a kifejezés Sarbiewski egyik költészettani művéből, a De acuto et argutóból származik – a ford.)
9 A mű korábbi változatában, amelyet a kar Francesco Barberini „dicsőségének oszlopcsarno-kánál” énekel, ez a kép még nem rendelkezik ilyen dinamikával.
10 Ez a dráma, mint tudjuk, Nero halála után keletkezett római fabula praetexta, amely azért érdekes, mert a egyik szereplője maga Seneca, és az egész cselekmény római reáliák közt játszódik, úgyhogy egy görög tragédia sem szolgálhatott mintájául. A drámát a mai kutatók többsége túlságosan hosszadalmasnak tartja, túlságosan sok benne szerintük a lamentációs rész és a mitológiai staffázs. Más tudósok véleménye szerint ez a nézet igazságtalan, és felül kell bírálni. Vö. Wesołowska, i. m., 120. Kárpáty Csilla fordítása.
A tükrök világa • 161
Fulgore primo captus et fragili bono fallacis aulae quisquis attonitus stupet, subito latentis ecce Fortunae impetu
modo praepotentem cernat eversam domum stirpemque Claudi, cuius imperio fuit subiectus orbis [… ].
(Ki csillogástól elvakulva, csábitó udvar törékeny kincsein bámészkodik, tekintse az Fortúna hirtelen kitört forgószelétől dúlt dicső családotok:
utódját Claudiusnak!
Fortuna pusztító tevékenységét Sarbiewski mindenekelőtt képek formájában je-leníti meg: a történelem mindennapos csapásait mintha valamiféle haláldémon zúdítaná a világra, aki csak leteríti zsákmányát, de aztán már nem törődik vele többet. Fortuna, a pusztítás asszonya villám hátán csap hol ide, hol oda, s nem-csak romba dönti a világot, de hamuhegy alá is temeti. A világ egyetlen hatal-mas halotti máglya. Sarbiewski a máglya felett repülő Fortuna ábrázolásakor a tragikus iróniát és a fekete humort ötvöző, de teljes bizonyossággal a concetto jegyeit is magán viselő költői eszközt használ: mint láttuk, Fortuna előbb még villámló szekerén száguldott, most azonban úgy száll el, mint máglyáról a füst.
Itt érhetjük tetten Sarbiewski történelemszemléletét. A halottak, a romhalmazok és sírboltok világából tanulhatjuk meg a legjobban, mi is a világ, milyen hamis a sok rang és tisztség, hogyan hanyatlik le még a legtündöklőbb karrier is. Költőnk ezt a Lyr., II, 27-ben fejtette ki:
[…] Me veterum frequens Memphis pyramidum docet;
Me pressae tumulo lacrima gloriae;
Me proiecta iacentium
Passim per populos busta Quiritium, Et vilis Zephyro iocus
Iactati cineres, et procerum rogi, Fumantumque cadavera
Regnorum tacito, Rufe, silentio Maestum multa monent. [Lyr., II, 27, 8–17]
(A régi piramisokkal teli Memphis int engem, s a sírhalom nyomta dicsőség köny-nye. A másféle népek közt mindenfelé szétszórva található sírboltok, amelyekben római polgártársaink fekszenek, azok a hamvak, amiket úgy hány szét a Zefír,
162 • Elwira Buszewicz
mintha hitvány játékszerek volnának, a hatalmasok máglyái, s a füstölgő orszá-gok holttestei, Rufus, néma csendjükkel mennyit mondanak nekem, ki oly bús vagyok.)
A néma hamu a legmaradandóbb jelenség, minden dráma végpontja – még a legviharosabbé is – a történelem véres amfiteátrumában. Sarbiewski így látja ezt a Lyr., II, 6-ban:
[…] Stat tacitus cinis, Cui serus inscribat viator:
Cum populo iacet hic et ipso Cum rege regnum. [Lyr., II, 6, 54–57]
(Csak a néma hamu marad, amire majd a kései utazó felírja: Népével és királyával együtt fekszik itt az ország.)
Ez az utalás természetesen Trójára vonatkozik11, de Trója bármely országból lehet. Milyen kifinomultan játszik Sarbiewski a horatiusi ódával (II, 9), ami-kor a „stat tacitus cinis” kifejezést az alkaioszi strófán belül ugyazon a helyen szerepelteti, ahol Horatiusnál a „stat glacies iners” található. Itt ismét az „el-lentétes egyezés” elve valósul meg. Horatius így szól Valgiushoz: „Nem marad meg örökké a lomha jég” (ezért nem „elégikus”, hanem a természeti jelensé-gek változását elfogadó „lírai” attitűdöt kell felvenni). Sarbiewski mintha ezt mondaná: „A néma hamu marad meg legtovább”: azok, akik eltávoztak, már csak por és árny formájában léteznek. A „Stat tacitus cinis” kifejezés ugyanis hasonló ahhoz, amit a római költő a vesztes Pompeius helyzetéről mond: „Stat magni nominis umbra” – árnyéka maradt csak a nagy hírnévnek.12 Végső so-ron tehát Horatius pesszimista látásmódjára rímel, amely az emberi sors véges voltát az elalvó és ismét újjáéledő természet visszatérő ciklusával ellentétbe állítva hangsúlyozza. Ezért bármilyen látványosak is legyenek Fortuna játé-kai, alapvető és legbiztosabb tulajdonságuk mégis a mulandóság, a „halálba hajló élet”. Az I, 7-es ódában Fortuna alantas mesterkedéseinek csupán annyi a lényege, hogy káprázatokat, hamis illúziókat kelt az emberekben, hogy azok megfeledkezzenek a mulandóság alapigazságáról. Ezt az igazságot fejezi ki egy következő horatiusi utalás:13 „Dum nobis taciti diffugiunt dies, // Eheu! Telephe, ludimur, Fatorum rapida ludimur orbita”. A valóság tetszetős színei vezetnek
11 Hasonló motívumot találhatunk Ausonius Priamus sírfelirata (Epitaphium Priamo) címen ismert versében.
12 Lucanus, Pharsalia, I, 135.
13 Elsősorban az I, 11-es, Leuconoéhez címzett ódát juttathatja eszünkbe: „Dum loquimur, fugerit invida/ Aetas” (Szabó Lőrinc fordításában: „Míg fecsegünk, száll az irígy idő”), másodsorban a IV, 7-es carmen intelmét: „Immortalia ne speres” (ne remélj halhatatlanságot).
A tükrök világa • 163 félre minket. Itt merül fel a következő kérdés, amely annyira izgatja a barokk embert: ha – ahogyan Szent Pál állítja – megismerésünk tökéletlen és rejtvény formájában, tükör által homályosan látunk, akkor látásunk és megismerésünk mennyiben megtévesztő, és mennyiben valódi?14 Et sunt, quae, Lyce, cernimus?
Valóban létezik-e az, amit nézünk, vagy csak képzelgés, fantáziánk szőtte me-sés történet? Ha a szem természetes tükör, vajon sok más tükörhöz hasonlóan nem hamisítja-e meg a dolgok képét? A barokk képzeletvilág legfontosabb al-kotóelemének szokás tartani azt az érzést, hogy a dolgok állandó változáson mennek keresztül, kérészéletűek, álomszerűek vagy színházi szemfényvesztés-hez hasonlítanak, azt, hogy a barokk ember nem hisz az érzékek révén megta-pasztalható valóságban. Ez a jelenség nagyban befolyásolta az irodalmi művek stilisztikáját.15. A valóság ilyetén megtapasztalásáról szóló egyik leghíresebb szöveg Prospero monológja a A vihar IV. felvonásából:
[…] Színészeink,
mondtam, mind szellemek; most szétoszoltak a levegőbe, a híg levegőbe:
s mint ez az anyagtalan látomás, a felhő-sapkás tornyok, paloták, a szép templomok, sőt maga a föld, és rajta minden, föloldódik egyszer és mint ez a ködből lett maszkabál, nyomtalan elszáll. Mert olyan szövetből készültünk, mint az álmok: kis életünket a mély alvás köríti… [A vihar, IV, 1]16
14 Vö. Mirosława Hanusiewicz, „Świadectwo zmysłów” w poezji religijnej XVII w. = Literatura pol-skiego baroku w kręgu idei. Referaty z konferencji zorganizowanej przez Katedrę Literatury Sta-ropolskiej Katolickiego Uniwersytetu Lubelskiego w Kazimierzu nad Wisłą 18–22 X 1993, pod red.
Aliny Nowickiej-Jeżowej–Mirosława Hanusiewicz–Adama Karpińskiego, Lublin, 1995, 336: „A XVII. században törik meg az a relatíve egységes világkép, amely a reneszánszra még oly jellemző; ekkor szakad meg a jeleség és a rajta keresztül megismerhető ideális lét kapcso-lata. […] A világot, amelyben az érzékek már nem játszanak vezető szerepet, Descartes szava-ival a „kétkedés éje” borítja be. Megszületnek a legfontosabb […] szkeptikus érvek, amelyek figyelmeztetnek az érzéki csalódás tényére, emlékeztetnek arra, hogy ébrenlét és álom között nincs éles határ, szorongást keltenek bennünk, mert lehet, hogy valamiféle hatalmas Lény tudatosan szed rá minket és használ játékszeréül.”
15 Frank J. Warnke, Versions of Baroque. European Literature of the Seventeenth Century, London, 1975, 21–51.
16 Fábri Péter fordítása. Vö. még: Warnke, i. m., 51. A szerző szerint a monológ a fentebb tárgyalt attitűd lényegét adja.
164 • Elwira Buszewicz
2. Tükörterem
„Most mintegy tükör által, homályosan látunk.” (1 Kor, 13, 12)
A tükör az emberi megismerés egyik univerzális metaforája. Az evilági élet úgy is értelmezhető, hogy az ember üveglencsék és tükrök birodalmában bolyong irányt vesztve.17 – Igen, irányt vesztve, mivel a tükör mutatta kép a saját identitását illető-en is sok alapvető kételyt hagy billető-enne. Ide kapcsolható a barokk költészet Nárcisz-alakja is, aki különleges tükröt használ, az eliramló víz természetadta tükrét,18 így egyszerre két problémával is szembesülünk: a mulandóságéval és a tükröződésé-vel. A mulandóságéval azért, mert a víz mozgásával a kép változik, sőt, el is tűnhet.
A tükörképnek pedig már a puszta létezése is egzisztenciális félelmet kelthet: a tükörben „van” valaki, aki én is vagyok, meg nem is. A barokk embere saját
A tükörképnek pedig már a puszta létezése is egzisztenciális félelmet kelthet: a tükörben „van” valaki, aki én is vagyok, meg nem is. A barokk embere saját